Egészségügyi Dolgozó, 1963 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1963-01-01 / 1. szám

«___ KÖSZÖNTŐ IRTA: LANG ÉVA Nálunk az ember ás, követ tör, gyógyít, tanít, nevel, kutat, — előrenézve tör magasra, jövőnek épít új utat... és nem közömbös, nem rideg már, nem gyilkos, — ember farkasa — megálljt kiált a vérfolyamnak, sarlóvá válik kardvasa Vizek sodrása nyit kalászt, már kiszáradt árkok sincsenek, a végtelenbe tör a "véges, szétszórja mind a kincseket... Ha egy beteg, ezrek vigyázzák, szétfoszlik sorompó határ, nincs akadály, ha akarás van, segíteni nincs túl nagy ár. Naponta több az igaz ember, — nevelem lányom és fiam. Te is nevelsz, oktatsz, tanítod az enyémet, s mindannyian segítjük egymást, gondolatban tagadjuk, hogy más is lehet, hogy pénz, hatalom és kufárság mérgezhet még ma lelkeket. Levél érkezett Kanadából: három hétig egy tartomány orvos nélkül dacolt a kórral, s könny folyt a tűnt mosoly nyomán - esküt és törvényt megtagadva kilencszáz bűnös odakint felebarátját cserbehagyta... Középkorrá vált jelenünk! öten meghaltak. Csak öt ember! Ezért a harag? Mi az ott ahol milliók szenvedése százaknak milliókat hozott, hol férgek mérge pestist éleszt, s a föld alatt robbantanak, békés vizek kék tengerében métellyé válnak a halak... sztrájk, nyomor, bánat, gőg, erőszak, fajgyűlölet, lincs, pogromok, Krisztus nevében krisztusokat feszítenek a krisztusok.. . Szeresd az embert! Mint magad, Te! Szemforgatók, mi itt a tény? Lehull a hályog a szemekről, kelet felől terjed a fény. Hol végtelenbe tör a véges, mindenből jut mindenkinek, tudós, jog válik fegyverünkké, az élet gazdag és színes, ha egy beteg, ezrek vigyázzák, mindennap többet tudsz magad* könyv és mimka ez a barátod,és hogy így jó ez, ne tagadd! Hisz nincs rá kényszer, magad méred! Te tudod azt, mi kell neked, a színházakban, múzeumban magad keresed kedvedet. Mind többet veszel a tudásból, dús tálról szórod kincsedet, mindannyiunknak — így van ez jól — és írigyeid sincsenek, mert mindnek jut betű és munka, kitárult szellem, tanterem, tanít, tanul minden tanár itt, és játszunk minden hangszeren, mit emberi életnek hívnak. Zenéje összhang, dala szép... és hangszerel és visszazengi egy felszabadult, drága nép. Köszöntse üdv a tiszta elmét, és bátorítás, jó tanács, hol dús talajba hullt a jó mag termése munka, alkotás. 99 JVewn öregek* hanem régiek** . Ezzel a mondattal fejezte be az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének Weil termében Sárfi Rózsi, a szakszervezet titkára azt a baráti találkozót, amelyen új tagkönyvet kaptak azok az egészségügyi dolgozók, akik már a felszabadulás előtti években a szakszervezet tagjai voltak. A kivilágított teremben a hosszú, terített asztalaik mellett ősz hajú nők és férfiak foglaltak helyet, akiknek szemében a kis házi ünnep alatt fiatalos fény csillogott. Egyikük-másikuk bizony már túl van a hetedik X-en, de izgatottan forgatja mégis a piros fedelű új szakszervezeti könyvet, amelyen ez áll: Hűségéért”. Tizennyolcan közülük negyven, illetve több mint negyven éve szakszervezeti tagok, orvosok, gyógyszerészek, ápolónők, egészségügyi dolgozók, sokan tevékeny részvevői voltak munkásmozgalomnak. Első ízben jöttek most össze, vannak akik évtizedek óta nem látott ismerősökre, harcostársakra bukkantak. Ezentúl minden évben rendszeresíti a szakszervezeteket a találkozókat. Sárfi Rózsi méltatja a szakszervezet veteránjait: taps kíséri azt a bejelentést, hogy az Egészségügyi Minisztérium és szakszervezet Ürömön százszemélyes otthont létesít a nyugdíjas egészségügyi dolgozók számára. Az új otthon a tervek szerint 1964-ben megnyílik. Az ünnepségen jutalmakat, ajándékokat osztottak ki a fehér hajú „régiek” között, akik kipirult arccal, mosollyal nyugtázták a kedves megemlékezést. Balla Ödön EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ 1963. JANUÁR 1. A NEMZET ZENETANÍTÓJA Írta: Ungár Imre Kossuth-díjas zongoraművész Ezekben a napokban szerte a világon tisztelettel köszöntik a zeneművészet hívei a 80 éves Kodály Zoltánt és forró szeretettel és lelkesedéssel köszönti őt az egész magyar nép, hazánk. A zenei világ ünnepli korunk nagy zeneköltőjét, aki a remekművek egész sorával gazdagította a zeneművészet kincsestárát. De számunkra Kodály Zoltán ezenkívül még népünk hivatott követe, képviselője, tolmácsa, szószólója a világ népei előtt, évszázadoktól örökölt kincseink megőrzője, megörökítője. Kodály Zoltán a századforduló táján ébredt annak tudatára, hogy a magyar falvakban öreg parasztok ajkán él — már szégyellősen rejtőzködve és ezért súlyosan veszélyeztetve — egy mérhetetlen gazdagságú ősi dallamkincs, amely a hivatásos zenéléssel, a zenekultúrával még egyáltalán nem került kapcsolatba. Nemcsak külföldön nem ismerték az igazi magyar népdalt, de nem ismerték azt a magyar muzsikusok sem. Amit annak ismertek, az csak gyenge hamisítása, utánzása volt az eredetinek. Ez a felismerés Kodály Zoltán életének egész irányát, tartalmát meghatározta. Olyan ez, mintha egy fiatal író, vagy költő ráébredne, hogy az ő anyanyelvén még nem született költészet, irodalom, tehát ő hivatott anyanyelvének sajátos kifejező erejét, zamatát, szépségét, a magasrendű művészet eszközeivel népének és az egész világnak megmutatni. Kodály Zoltán a hivatását maradéktalanul teljesítette. A zeneművészet nyelvének nincsen szüksége fordításra és így, ahol ma lelkesen hallgatják Kodály muzsikáját, ott közvetlen kapcsolatba kerülnek népünk érzelem- és gondolatvilágával, életritmusával. Kodály Zoltán és Bartók Béla — aki ebben a vonatkozásban kezdettől fogva társa volt — a magyar népdalanyagból, az ebből kialakított magyar zenei nyelven olyan örökértékű zeneműveket alkotott, amelyek mindenütt visszhangra találtak az emberi szívekben. Ez a sajátos hang meghódította a világot és nem mehet többé veszendőbe. Mégis van valami, amit Kodály mindezeknél a sikereknél fontosabbnak ítél, ami idejének és energiájának legnagyobb részét vette igénybe, ami a legtöbb gondot okozta neki és okozza még ma is. Kodály hivatásának legfőbb vonását abban látta, hogy a magyar népnek visszaadja saját dalait és ezzel megnyissa előtte a magasabb zenekultúra kapuit. Természetesen ezen a téren is vannak eredmények. Elég, ha csak az őt ünneplő kórusok — az úttörő, az üzemi kórusoktól a hivatásos énekkarokig — felvonulására gondolunk, a kórustagok ezreire, az azokat hallgatók tízezreire és akkor eszünkbe jut, hogy a század elején, amikor néhány társával a népdalgyűjtést megkezdte, még csak alig néhányan akadtak, akik megértették szándékukat. Óriási utat tettünk meg azóta. Kodály Zoltán mégis elégedetlen ész joggal. Még messze az az idő, amikor a zeneművészet népünk természetes szükségletévé válik, amikor majd mindenki úgy olvas kottát, ahogy ma a betűt. Kodály Zoltán pedig erről álmodik. Ezért írta kizárólag oktató jellegű kompozícióinak sokaságát, ezért harcolt egész élete folyamán szóban és írásban és ezért harcol ma is — itt éves korában — ifjúi lendülettel és hévvel, valamenynyiünknek példát mutatva. Szocialista hazánkban ez a harc természetesen sokka eredményesebb lehet, min amilyen a népnyúzó rendszerben volt. Mégis ma is vannak nehézségek. A gyermekek túlterheltsége például az iskolában. Mi Kodály Zoltánnal hisszük és valljuk, hogy a helyesen alkalmazott zeneoktatás éppen a túlterheltség ellensúlyozására alkalmas és hogy ez visszatartja majd az ifjakat attól, hogy a szórakozás, kikapcsolódás alacsonyabbrendű formáit keressék. Forrón óhajtjuk, hogy Kodály Zoltán még soká és eredményesen folytathassa hivatását a magyar muzsikusok előharcosaként, azt a harcot, amelynek célja végeredményben egy műveltebb, kiegyensúlyozottabb, boldogabb nép. Kollégák a „Kollégákéról A szakszervezet központi jegyirodája december elején vitát rendezett Akszjonov .K kollégák” című darabjáról, orvosok, nővérek és a József Attila Színház művészeinek részvételével. A darab Már az első felszólalók hangoztatták: a színmű nem adja vissza a regény sodrását, a három fiatal orvos sorsának mindvégig figyelemmel kísérhető alakulását. Fodor Imre, a József Attila Színház igazgatója mosolyogva hántoltta el ezt a bírálatot: — Szeretném arra kérni a jelenlevőket, ne hasonlítsák össze a drámát a regénnyel, ne akarjanak a kettő között párhuzamot vonni. Igaz, hogy aKollégáid’-ban is kísért a regényből részült színművek közös hibája: a színpad nem ad lehetőséget a tér és idő végtelen tágítására, mint az írás, mely ilyen korlátokat nem ismer. Ez a megállapítás a „Kollégák1’-ra kétszeresen is vonatkozik: a három fiatal orvos életének térben távoli eseményeit csupán a dráma csúcspontjain képes érzékeltetni.. Bizonyára ebből fakad a darab több apró hibája is. Az egyik felszólaló — az István-kórház orvosa —, szóvátette: zavarja a nézőt a díszletek gyakori és nyílt színen történő változtatása. Vajon nem lett volna-e másképpen is érzékeltethető a tér és idő változása? A színigazgató a bírálatot elfogadta. — A baj talán nem is a sok díszletváltozás — mondotta —, hanem az, hogy a színészek és közönség kapcsolata nem elég intenzív, vagy legalábbis azon az előadáson nem volt az, melyet a kórház dolgozói együttesen néztek meg. Ha ez a kapcsolat eleven, akkor a figyelem nem lazul, a hangulat nem zökken ki még oly sok jövés-menéstől sem... Számonkérték az ankét részvevői a színészektől és igazgatótól a hősök jellembeli fejlődésének egyes következetlenségeit is. — Érthetetlen — mondották többen is — Anna (a regényben Inna) szerelme, állhatatossága... A valóságban ritkán fordul elő, hogy egy fiatal lány egyetlen találkozás bármilyen szép emlékét is hónapokon át őrizze ... Anna feltűnése a darab végén megalapozatlannak, indokolatlannak tűnik (Ráadásul a vidéki orvosok problémáit jól ismerő nézőben szkeptikus gondolatokat is ébreszt: a fővárosi zongoraművésznő-feleség vajon nem viszi-e magával előbb-utóbb a fiatal vidéki orvost, a sokkal több kényelmet kínáló városba?!) Sokan bírálták Vera jellemét. — Érzelmei és értelme közt hányódó figura — mondották róla. — Vagy még inkább: az önzés az ami cselekedeteit irányítja... Miért állít elénk a szerző egy ilyen negatív figurát?! Ezzel a véleménnyel maguk az ankéten részvevő kollégák szálltak vitába: — Éppen az a jó a darabban, hogy nem szépíti a valóságot! Igen, az életben is találkozunk Verához hasonló, ingatag jellemű emberekkel. A kérdés az, milyen társadalmi erők hatnak az ilyen emberre? A darabban —, és ma már az életben is egyre gyakrabban —, pozitív erők segítik, hogy jelleme helyes irányba fejlődjék. — Az ember elgondolkodik: helyes-e, hogy a „kollégák” főhőseihez hasonló, fiatal, tapasztalatlan orvosokat küldjenek isten háta mögötti falvakba, olyanokat, akiknek a diplomáján szinte még meg sem száradt a tinta?... — kérdezte Fekete Farkas doktor, az István-kórház orvosa. A választ ismét a kollégák adták meg: — az élet egyelőre igenis ilyen nehéz, felelősségteljes feladatok elé állítja a fiatal orvosokat... S a színdarab fő erénye talán éppen az, hogy írója nem riadt vissza a valóság hű ábrázolásától, sőt nem is akarta a valóságot problémamentessé lakkozni ... II. Az előadás Az előadást — rendezést és színészi alakítást — érintő kérdésekre a színészek Szemes Mari, Bodrogi Gyula, Káló Flórián, Láng József válaszoltak. Elsőnek egy szakmai kérdés került megvitatásra, amelyet Hencsei Klára doktor vetett fel: miért mond Karpov (Bodrogi) artéria dextra gastrica helyett csak artéria dextrát? Mindenki jót mulatott Bodrogi Gyula tréfás válaszán, de ez a kis mulatságos közjáték mégis komoly témára terelte a társalgást: igénybe vett-e a rendező szakmai segítséget a próbákon? A rendező — Benedek Árpád — helyett az igazgató válaszolt: — Nem, bár felmerült a gondolat, hogy szakértő bevonásával készülnek fel az előadásra. Mégis elvetettük — mondotta —: attól tartottunk, hogy így az előadás elmerülne a részletek naturalista ábrázolásában. Lehet, hogy orvosnézőink így egynémely jelenetet kifogásolnak majd szakmai szempontból. Nem szabad azonban elfelejtkezni arról, hogy a „kollégák”-at nemcsak orvosok, egészségügyi dolgozók nézik meg... Az egyik hozzászóló azt kifogásolta, hogy Karpov — a sebész —, miért hökken meg feladata nagyságától... — Egy igazi sebész nem habozik, még akkor sem, ha saját barátját kell megoperálnia ... Bodrogi Gyula válaszolt a kérdésre: _ Úgy érzem — mondotta elgondolkozva — ezzel a szinte villanásnyi habozással hihetőbbé, életszerűbbé formálom a figurát... Karpovnak sajnos, kevés lehetősége van arra, hogy jellembeli fejlődését megmutassa. A kevesek közül ez a pillanat a legértékesebb. Másodpercnyi habozásommal nem a bizonytalanságot akartam érzékeltetni hanem azt, hogy tudatában vagyok felelősségemnek... Anna (Szemes Mari) ábrázolását is bírálták: megjelenésével, újbóli felbukkanásakor nem tudja hihetőbbé tenni szerepét. — A bírálat nem anynyira Szemes Marit, mint inkább a szerzőt illethetné — mondotta a színreaztató. — Sajnos, nemcsak az ő szerepe, de mindhárom női figura kidolgozatlan, elnagyolt, nem ad lehetőséget mélyen átélt színészi alakításra... III. Az ankét Voltak percek, amikor úgy tűnt: több a bírálat, mint a dicsérő szó. Talán hibát követett volna el a József Attila Színház, amikor műsorra tűzte a fiatal szovjet szerző darabját? Nem — mégis ez volt a megbeszélés végső kicsengése. A darab — dramaturgiai, rendezés és játékbeli hibáival együtt tanulságos, haszos, elgondolkodtató és rendkívül időszerű is. Új, friss hang a mai szovjet drámairodalomban. A probléma felvetése bátor, tárgyalása élethű. A „Kollégák” témája közelről érinti a kollégákat, de bizonyára nemcsak az orvosokat nővéreket, hanem más munkakör fiataljait is. Vidéki állást vállalni nemcsak hivatástudat kérdése, hanem próbaköve a felnövő generáció elvhűségének is. zsm.