Egészségügyi Dolgozó, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1967-01-02 / 1. szám

x. évfolyam, x. szám VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! mw? ihi íMííiiriTtfi n a yJ a­­ JB IT ARA 70 FILLER 1967. JANUÁR 2. Az egészségügyről és az egészségügyi dolgozók munkájáról nyilatkozott Cseterki Lajos, az MSZMP Központi Bizottságának titkára Az ország figyelmének középpontjában állott a közel 600 ezer kommunista képvise­letében tanácskozó IX. pártkongresszus. S most röviddel a kongresszus befejezte után és az új esztendő küszöbén felkértük Cse­terki Lajos elvtársat, az MSZMP Központi Bizottságának titkárát, nyilatkozzék az egész­ségügyi dolgozókat foglalkoztató néhány kér­désről. — Az egészségügyi dolgozókban is, mint valamennyi jószándékú, becsületes em­berben, elégedettséget keltett a kongresz­­szus nyugodt, őszinte légköre, világos, előremutató, egyértelmű határozata. Csu­pán egyetlen dolgot tesznek szóvá — és engedje meg, hogy ezt tolmácsoljam: a kongresszus behatóan foglalkozott társa­dalmi, politikai, gazdasági, kulturális életünk különböző területeivel, vajon miért nem esett szó átfogóan az egész­ségügyről? — A IX. kongresszus megerősítette pár­tunk több mint tíz éve követett, az élet ál­tal igazolt politikájának fő irányvonalát és ennek még következetesebb végrehajtását határozta el — kezdte szavait Cseterki elv­társ. Ez a kongresszus tulajdonképpen a szocializmus építésének kongresszusa volt, munkájával és határozataival kifejezi a munkásosztály, egész népünk és benne az egészségügyi dolgozók érdekeit is. Az egész­ségügyről közvetlenül valóban nem esett szó, de mindannak, amiről szó esett — a szocia­lizmus teljes felépítését, a társadalmi, gazda­sági, politikai, kulturális előrehaladást szol­gáló feladatok,­­ középpontjában az ember áll, az a törekvés, hogy a dolgozók, népünk létbiztonságát, életszínvonalát tovább emel­jük. Életszínvonal-politikánknak van egy sajátos vonása, az, hogy a végzett munkából származó pénzjövedelem mellett számotte­vőek a társadalmi juttatások, és közöttük az egészségügyi ellátás nagyon fontos helyet foglal el. Hazánk történelme világosan példázza, hogy a múltban a haladó gondolkodású nagy magyar orvosok — Markusovszky, a Korányiak, Jahn Ferenc és mások — küzdel­me a nép egészségügyének megjavításáért szinte áttörhetetlen korlátokba ütközött. A félfeudális Magyarország pedig kudarcra ítélte erőfeszítéseiket. Amikor a kongresz­­szus a szocializmus teljes felépítését tűzte az ország elé, amikor jóváhagyta az új gazda­sági mechanizmus bevezetését, egyben a népjólét emelésének, az egészségügy, az or­vostudomány erőteljes fejlődésének adta meg további biztonságos társadalmi és gazdasági alapjait. A munkaidő csökkentésének programja, a gyermekgondozási segély bevezetése, a lakás­építés lehetőségeinek bővítése, az a tény, hogy a termelőszövetkezeti parasztság társa­dalombiztosítását és nyugdíjrendszerét foko­zatosan a munkásokéval azonos színvonalra emeljük, jelentős hozzájárulás dolgozó né­pünk szebb, egészségesebb életéhez, szociális jólétéhez. új — Hogyan ítéli meg Cseterki elvtárs az­­ egészségügy helyzetét? — 1959-ben, amikor a szocializmus alap­jait leraktuk hazánkban, a párt Politikai Bi­zottsága átfogó, részletes határozatot hozott az egészségügyről. Ezt követően jelentős eredmények születtek, meggyorsult az egész­ségügy fejlesztésének üteme, számos új kórház, intézmény épült szerte az országban. A szocialista állam — s ez természetéből adódik — teljessé tette a társadalombiztosí­tást, az egészségügyi dolgozók szorgalmas, odaadó munkával biztosították, hogy egy olyan jelentős réteg, mint a parasztság is, ingyenes orvosi ellátásban részesül. Most jogosan merül fel: tovább kell lépnünk és a gazdálkodás új rendszerének megfelelően kell tovább haladnunk az egészségügy fej­lesztésében, hogy az egészségügyi hálózat valóban képes legyen a megnövekedett fel­adatoknak eleget tenni. Az egészségügyi ellátás olyan rendszerét hoztuk létre, amely már ma is jelentősen megnövekedett feladatokat lát el. Ezt népünk elismeri és sokra becsüli. A magyar egész­ségügy, a múlttal ellentétben, ma nemzetkö­zileg is elismert helyet foglal el. Úgy ítélem meg, hogy népünk egészségügyi ellátása, az egészségügyi dolgozók munkája nyomán szo­cialista építésünk szép eredményei közé tar­tozik. A harmadik ötéves népgazdasági terv­ben tovább fejlesztjük az egészségügy háló­zatát, a tízezer lakosra jutó kórházi ágyak száma 1970-re 82-re emelkedik, és mintegy háromszáz általános, s közel annyi szakkör­zettel bővítjük a hálózatot. A gazdasági mechanizmus reformjának el­vei életünk minden területére ösztönzőleg, a fejlődést elősegítően fognak kihatni, így az egészségügyre is. A tapasztalatok azt mutat­ják, hogy az egészségügyi ellátásban egyen­lőtlenség van. Egyes helyeken intézmény­hiánnyal, máshol az orvosi munka túlter­heltségével találkozunk. Úgy gondolom, ko­molyan el kell kezdeni az egészségügyi munka tudományos megszervezését, figye­lembe véve a gazdaságosság következmé­nyét és a korszerűbb módszereket. Vannak már saját gazdag tapasztalataink, ismerünk nemzetközi eredményeket, ame­lyekre építve erőfeszítéseket kell tenni az egészségügyi ellátás tervszerű, hatékony biz­tosítására. Tovább kell fejleszteni az egész­ségügyi intézmények vezetését, irányítását, ehhez új formákat, módszereket kell ki­dolgozni. Csak példának említem meg, hogy megértek a feltételei a területi egészség­ügyet irányító tanácsok, a kórházak és az egészségügyi intézmények hatáskörének bő­vítéséhez és egyben felelősségük növeléséhez. Fejlődésünknek ebben a szakaszában a meg­előző-gyógyító munkát már szélesebben ér­telmezhetjük, figyelembe véve a munkafel­tételek, az életfeltételek állandó fejlődését, a képzettség hatását a lakosság egészségére. Az orvostudomány eredményeinek felhaszná­lásával, a munka korszerűbb megszervezé­sével a következő években megteremtődnek ennek szükséges feltételei, is. — Az egészségügyi dolgozók munkájá­ról sokféle véleménnyel találkozunk. Vannak közöttük jócskán egyoldalú, túl­­zott állásfoglalások — pozitív és negatív­­ irányban egyaránt. Ne vegye szerényte­­­­lenségnek, ha megtudakoljuk: hogyan­­ ítéli meg az orvosok, egészségügyi dol­gozók munkájának általánosítható vo­­n­násait? — Úgy látom, hogy általánosítható és jel­lemző a következő: az egészségügyi dolgo­zók, orvosok, gyógyszerészek túlnyomó több­sége becsülettel helytáll a zsúfolt rendelők­ben, kórházakban, az óriási forgalmat lebo­nyolító gyógyszertárakban, a falvakban és a városokban. Az orvostudósok tevékenysége jelentősen hozzájárul a gyógyító munka eredményeihez. Az egészségügyi dolgozók cselekvően részt vesznek társadalmunk épí­tésében már azzal az egyszerű ténnyel is, hogy a maguk posztján lelkiismeretesen tel­jesítik hivatásukat. És sokan vannak, akik még többet adnak: kommunisták és párton­­kívüliek odaadóan dolgoznak pártmunkás­ként és különböző szakszervezeti, társadalmi tisztségekben. Az egészségügyi dolgozók közéletünk cselekvő formálói. Ismert előt­tünk, hogy vannak az orvosok között anya­giasak is, olyanok, akik súlyosan vétenek az orvosi etika, az emberi tisztesség ellen. De azt kérdezte, mit tartok általánosnak? És meggyőződésem, ezt tények igazolják, hogy az egészségügyi dolgozók meghatározó több­sége egyetért pártunk politikájával, minden­napos munkájukkal a szocializmus építését segítik elő. Az új esztendő alkalmából azt kívánom, érjenek el további sikereket mindennapos munkájukban, az orvostudomány fejlesztésé­ben, hazánk felvirágoztatásában. — A nyilatkozatot és a jókívánságokat megköszönöm és engedje meg Cseterki­s elvtárs, hogy az egészségügyi dolgozók nevében pártunk Központi Bizottságá­éi­nak boldog új évet, jó egészséget, öröm­­­­teli munkásságot kívánjak. Székely Sándorné Boldog új esztendőt kívánunk valamennyi olvasónknak .Huszonnégy óra Valaki már hajnalban be­­­zörgetett az ablakon: — Siessen, doktor úr, Z.-né rosszul lett! Húzta még vissza az ágy a ködös, későn virradó novem­beri hajnalon, hiszen maga sem gyerekember már, a ko­rától akár­ nyugdíjba is me­hetne, de azután az évtizedek alatt vérévé vált kötelesség­­érzet egy másodperc alatt talpra állította. A ruháit — amelyek mindig készenlétben vannak — pillanatok alatt kapkodta magára begyakorolt mozdulatokkal és perceken belül kerékpáron ült. A ke­rékpár­ jó, hűséges segítő­társnak bizonyult a messzire vivő, hepehupás kálózi dűlő­­utakon, meg a féligmeddig ki­kövezett falusi utcákon is. Az orvos azonban ezen a hajna­lon valami szokatlant vett észre rajta. Az első kerék fur­csamód billegett és rázott. — Ha lesz rá időm, szétbonco­lom az öreg cimborát — gon­dolta. Már várták. Megnézte a be­teget, szerencsére, nem tör­tént semmi komoly baj, egy kis ájulás. De azért jó lesz fi­gyelemmel kísérni. Ellátta gyógyszerrel, tanáccsal, és mi­re hazabiciklizett, felébredt a falu. Télen tovább alszanak, pihennek az emberek. Nyáron, bezzeg, még az orvosnak sem könnyű megelőzni őket. A rendelés fél nyolc, há­romnegyed nyolckor kezdődik nap mint nap. A tágas vizs­gálóban az ajtón át behallat­szik a betegek tisztességtudó­­an halk, duruzsoló beszélgeté­se. Kovács doktor és hófehér hajú felesége — mire feltölti a fehér köpenyt — rendsze­rint már túl van a reggelin, a doktor a napilapokat is át­futja, kijelöli a szakfolyóirat­ból, hogy este, ha lesz rá ide­je, ezt és ezt a cikket elol­vassa. Olykor, persze, előfor­dul, hogy valami közbejön és este fáradtan, álmosan ejti ki kezéből az olvasnivalót. — Tessék — szólt ki az el­ső betegért. Férfiak, asszonyok, időseb­bek és fiatalabbak követték egymást a fehér ajtón ke­resztül. Hátfájásról, kisebb sérülésekről, hűlésről, gyul­ladt mandulákról, fájós de­rékról, rosszalkodó szívről pa­naszkodtak. Anyák hozták vastag flanell- és gyapjútaka­rókba bebugyolált, szépen fel­öltöztetett apróságaikat. A gyermekek szépen fejlődnek — kívülről úgy látszik, mint­ha minden rendben volna. De csak az orvos, aki nemcsak nevükről ismeri az embereket és szinte minden házban meg­fordul, tudja igazán, mennyi világosság kívánkozik még ide. A gyereket ugyan elhoz­zák, ha nyugtalanul alszik, de a biztonság okáért előzőleg sokan megköpködik „szemve­rés” ellen ... Arról is hallott, hogy a szomszéd faluban va­lami javasasszony vagy ku­ruzsló „konkurrál” vele. — Kérem a következőt! Több mint ötvenszer hang­zott el ezen a délelőttön egy óráig a hívás, és a doktornő szorgalmasan jegyezte az ada­tokat. Egy óra felé csengett a telefon. A tanácselnök volt a vonal n­ak végén, és hívta a doktort, menjenek ki Belma­­jorba véradást szervezni. Fel­kapaszkodtak a legbiztonságo­sabb járműre, a bricskára, s kikocsiztak a sáros, marasz­taló dűlőúton Belmajorba. Be­szélgettek az emberekkel, se­gítséget kértek a szervezéshez. A kései ebéd után megint biciklire „pattant”, hogy bete­geihez menjen. Nyolc házhoz kopogtatott be ezen a délután. Az alkonyat is ráborult már a falura, amikor fáradtan ha­zatért. Más ember ilyenkor már becsukja maga mögött a hivatal, az üzem kapuját, és otthon végzi ház körüli mun­káját, vagy a jó meleg kályha mellett olvasgat, beszélget, ter­levíziót néz. Az ám, a televí­zió! A falu orvosának még nincs televíziója. — Majd — mondogatja. — Majd ha nyug­díjba megyek. Addig nem kell. Hogy a legjobb adásnál ott kelljen hagynom? Hiszen így van ez, ha moziba megyett is ... Többnyire beteghez hív­nak. Azon a délutánon is már sokan várták. A feleségével beszélgettek, amikor benyitott. — Doktor úr, nem merjük éj­szakára így hagyni a beteget! — Mióta van panasza? — Hát, igen, már tegnap is érezte. — Jó, megyek... Újra magára vette a kabát­ját, kezébe vette a kopott tás­kát. Fáradtnak érezte magát, hiszen autóbusszal már meg­járta a gyermekvárost, ■ meg­vizsgálta, kezelte a gyerekek jogait. .Arra gondolt, hogy ala­posan elkényeztette az ember­­eket. Sohasem volt szíve azt mondani, hogy már lejárt a bejelentési idő. Így aztán jöt­tek reggel, délben és este. Sokszor kétszer is járt egy nap ugyanabban az utcában. Pedig rendszert lehetne tarta­ni. Kellene is. Ha nyugdíjba megy, a kollégának, aki utá­na idejön, nem lesz könnyű dolga. Most melyik Komáro­mi beteg? Hiszen négy van e­ faluban. A feleségénél meg csak azt az üzenetet hagyták, hogy menjen Komáromiakhoz. A könyv ott feküdt az asz­talon. Belelapozott. Olvasott néhány oldalt, aztán elálmoso­­dott. Arra riadt, hogy valaki erőteljesen megzörgette az ablakot. Olyan szokatlanul erősen, ahogy csak nagyon fontos, sürgős esetekben zörög be valaki a doktorék abla­kán. — Mi az, ég a ház? — szólt ki tréfásan, és felkattin­totta a villanyt. — Nem, csak a szomszédnak fáj a szíve­. Jöjjön, hamar, doktor! Az órájára nézett. Fél kettő volt. Hajnali fél kettő. —l­n-

Next