Egészségügyi Dolgozó, 1972 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-05 / 1. szám

Két szilveszteri történet Az öröm analfabétái — Doktor bácsi, mi az a szilveszter? A gyereknek, aki negyven évvel ezelőtt elsőként kér­dezte ezt tőlem, a sovány­ságtól horpadt arcocskája volt. Szemei gyantásan fény­­lettek a láztól, s kopottas angyalkákéra emlékeztető fa­kó szőke, göndör haja rövid­re vágva úgy kunkorodott a fején, mint a gyaluforgács. Nem kell sokat barangol­nom emlékeim útvesztőjé­ben, hogy tisztán lássam ma­gam előtt a többi kisembert is abból a kórteremből. A vörös hajút, aki szemüveget viselt, és ha kért valamit, mindig megcsuklott a hang­ja vagy Totyit, aki ötéves volt, de lenvirágkék szemei­ben máris tanyát vert a szomorúság. 1931 utolsó napjait nyűt­­tük. Segédorvosként dolgoztam egy közkórház fertőző gyer­mekosztályán, amely két hu­szonnégy ágyas részből állt.­­ Az egyikben csupa kis élő­halott. Négy-tíz éves falusi és tanyai gyerekek, akik lúg­mérgezéssel kerültek ki, nye­­­­lőcső-szűkülettel, leromlot­­­­tan, összeaszalódva, kalapáló aggodalommal a szívükben és m­ár tbc-vel fertőzve. Meg­annyi jellemző kóreset akko­riban, s úgyszólván tehetet­lenül állt előttük az orvos­tudomány. Ezek nem olyan betegek voltak, mint a többiek. Fél évig, néha tovább is bent tartottuk őket, többnyire tel­jesen elszakadtak családjuk­tól, hisz a szülőknek látástól vakulásig dolgozniuk kellett. Sem idejük, sem pénzük nem volt, hogy felutazzanak, így aztán a mi kis emberpalán­­táinknak lassan a kórház vált egyetlen, igazi otthonuk­ká. Szinte saját gyerekeink­nek éreztük őket. Fesztele­nebből jártunk, beszélget­tünk köztük, mint más osz­tályokon. így történt, hogy a nővérek, orvosok szilveszteri tervezgetései is eljutottak a fülükhöz és mert a szilvesz­ter szót még sohasem hallot­ták, nyomban szöget ütött kis kobakjukban. — Doktor bácsi, mi az a szilveszter? — kérdezte tő­lem a kis szőke. S máris sza­­porázták a kérdéseket, kéré­seket a többi ágy felől: — Mit csinálnak olyankor a fel­nőttek? Tessék elmesélni! Mesélgettem hát nekik. Arról, hogy szilveszterkor színházba mennek vagy mo­ziba, mindenféle mulatságos előadásokat meghallgatni. — Mi az a színház? — kér­dezte a lenvirágszín szemű. Egy másik meg ezt: — Mi az a mozi? Ekkor riadtam rá, hogy egyikük sem hallott még szí­nészről, filmről, tapsról, vi­dám mulatságról. Hogy akik­nek itt beszélek, analfabétái az örömnek. Úgy lepottyant arcukról a mosoly, hogy tán vissza sem lehet ragasztani többet. A mosolytalanság e gondo­latát azonban elhesegettem magamtól, és meséltem to­vább. Magam sem tudom mit, de figyeltek oldott lé­lekkel, s gondosan ügyelve rá, hogy egy szavam se gu­ruljon a semmibe. — A színészekről tessék még mesélni! — mondta a szemüveges. — Jó! — bólintottam, és meséltem a színészekről. Szusszanásnyi idő múlva ott zsibongott körülöttem az egész gyereksereg. — Rendezzünk mi is szil­vesztert! És rendeztünk. Előkerestem egy Petőfi-kö­­tetet, meg egy népmese­gyűjteményt. A gyerekek na­pokon át tanultak, úgy ma­golták a leckét, mintha nem is kórházi, hanem iskolai osztály volnánk. Néhány fel­nőtt beteg is bekéredzkedett segíteni nekik, így aztán szilveszterre szépen kikere­kedett a műsor. A gyerekek olyan izgatottak voltak, hogy már-már attól féltünk, túl­adagoltuk az örömöt, pedig nagy dózisban az öröm is ve­szélyes lehet. De a betegeink arcára visszalopott mosoly gyorsan megnyugtatott. Ha pediátria és pedagógia össze­fog, származhat-e abból más, mint jó? December 31-én este meg­volt az előadás, a kezelőben. A szereplők egy fehér lepe­­dős spanyolfal mögül léptek ki és minden szereplőből hallgató lett és minden hall­gatóból szereplő. Lehet, hogy ez volt a világ legszegénye­sebb szilveszteri műsora, de a gyerekek hónapokig emle­gették. Örömöt, izgalmat, tartalmat hozott az életükbe , nemcsak nekik, nekem is feledhetetlen maradt. Negyven újév telt el az­óta. Orvosi szemmel visszanéz­ve, jóleső érzés arra gondol­ni, hogy ma lúgmérgezésnek hírét is alig hallani, nincse­nek ennyire leromlott gye­rekek, nincsenek örömtelen gyerekek (legfeljebb öröm­szegény felnőttek néhol), a tbc-vel is sikeresen birkó­zunk. Ezek az eredmények azonban korántsem jelentik azt, hogy az orvoslás rideg szakmunkává válhat. Mert a betegnek örömöt szerezni jó dolog és az orvoslás fejlődé­se mellett sem hiábavaló. veszterkor — amikor más­kornál is távolabbi, idege­nebb és elérhetetlenebb a külvilág — még nyugtala­nabb. És erre a nyugtalan­ságra nincs csillapító a gyógyszeres asztalkán. Minden osztályon minden ügyeletet vibráló feszültség jellemez. Rosszul lehet vala­ki, hozhatnak új beteget, ki tudja, mi történhet... Az orvos ilyenkor élet-halál ura. A teste pihenhet, az agya soha. Ez az ügyelet mégsem olyan, mint a többi. Vizit után a szobámba sietek, ahol vár rám valaki. A feleségem. Nemcsak élettárs. Kolléga is. Ideggyógyász, mint én. Nem hagy egyedül a szil­veszteri ügyeletén. Ahogy benyitok, mintha megtörne a csend, amely az imént oly hangos volt. Pedig nem szól, csak rám mosolyog. Mindig is valami szubjek­tív objektivitás jellemezte a kapcsolatunkat. Talán a fo­galmak e paradox ötvözete az oka, hogy soha senkivel sem tudtam olyan jól dolgoz­ni, mint vele. Dolgoztunk ezen az éjsza­kán is. Előttünk könyvek, a könyveken túl ablak. Kint nagy pelyhekben hullott a hó, olyan egyenesen, mintha zsinóron húznák és egy-egy autó fényszórója néha folyo­sót világított az éjszakába. A kórház kint volt a város szélén. Éjjelre csitult kör­nyékén a forgalom. Gyalogos is alig-alig kószált az utcán. Ha olykor mégis besivított egy papírtrombita, egymásra néztünk: „Szilveszter van!” Tán azért emlékszem olyan pontosan erre az éjszakára, mert nem történt semmi... Egyáltalán semmi. De azért, amikor véget ért az ügyelet és kiléptünk a kapun, kicsit úgy éreztük, idegen város­ban járunk. Köröskörül kivirágzott a hó. Konfettipettyek, színes papírrojtok nőttek ki belőle. Egy lámpaoszlopra rózsaszín szerpentint dobott valaki, mint egy boát... A fény va­kított, buszok dübörögtek, villamosok csilingeltek, egy idegen nagyot kurjantott ránk, hogy buék, majd bam­bán a kezemben tartott or­vosi táskára meredt Bizo­nyára stílustalannak tartot­ta ezen a reggelen. Már nem szilveszter volt, hanem újév. Az esztendő el­ső pirosbetűs ünnepe, más­nap kezdődnek a hétközna­pok. Milyen sok is van belő­lük... Vajon nem lenne ideje, hogy a boldog ünnepek mellett egyszer boldog hét­köznapokat is kívánjunk egymásnak?!... Az emlékfoszlányokat ösz­szeillesztette: Kun Erzsébet SZIDU SZIKA: Népi korsó Dr. Sós József professzor emlékei egy négy évtized előtti szilveszterről. 4 egészségügyi dolgozó 1972. I. 5. *~*s­zakszervezetünk budapesti klub­­i termeiben de­­rv­­cember 10-én mu­tatkozott be festményeivel Szidu Szika. A görög szár­mazású fiatal lány huszon­öt esztendeje él hazánkban. A háború elől menekülve nálunk keresett oltalmat, menedéket. Itt lett a gyer­mekotthonok szeretetre, családra vágyó kis lakójá­ból mindenért önmagával fizető, mélyen érző, gyöt­rődő ember. Ma a Marci­­bányi téri szociális otthon meleg közösségében él, ta­nul, dolgozik. Két éve a Művészeti Alap ösztöndíja­sa. A kiállítást megnyitó meghitt pillanatokban Tí­már Zoltánná, az otthon vezetője mutatta be Szidy Szikát. Dr. Újvári Béla mű­vészettörténész — az Ipar­­művészeti Főiskola tanára — ismertette fejlődését, magyarázza művészetét. Évek óta figyeli, irányítja a festő kibontakozását. A képek bensőséges val­lomásaiban a látvány szép­ségét és a művész szemé­lyes indulatait, lelkivilágát érezzük. Mozgásában erősen korlátozott, ezért döntően emlékek motiválják a soha nem látott tájakat, és kel­tenek bennünk hiteles va­lóságérzetet. Igazi hangjára akkor ta­lál rá, amikor harsány-vö­rös képein a szenvedést és a bezártság, a felbomló tu­dat kuszáti tragédiáját fo­galmazza meg („Bezártság” „Tragédia”). A falak bör­tönéből a természet felé fordul, és a valaha megfi­gyelt formákat gondola­tiakkal gazdagítva láttatja, érezteti („Fűzfák”, „Bala­toni részlet”). Miközben nyomon követjük kedélyé­nek hullámzásait, érzelmi feszültsége fojtott szenve­délyességgel ragad magá­val. Belső élményei sokszor teljesen átalakítják a ké­pet: vágyakozó és melan­kolikus érzéseit tompa, tar­tózkodó színekkel varázsol­ja elénk a „Madarak” és az „Őszi színek” akvarelljén. Ezen a két — az iparmű­vészethez közel álló — ké­pen a sűrített mondanivaló a természetbeni feloldódás­sal párosul... madárként szánni, kilépni önmagából, elsöpörni a korlátokat... Beíró jellegű vallomásain („Az én kertem”, „Budai városrész”) érdekes para­doxként csilan fel a mese­szerű tárgyilagosság, ami az elh­agyatottságban sem sivár, nem lemondó. Virág­csendéleteinek erős színel­lentéteit jól példázza a „Csendélet két korsóval”. Édeni szintézist nyújt a nagydarabosan festett szín­foltokra épülő „Mindenki földje”. Jól érződik ezen a vásznon az olajfesték anya­gi és fényhatásának biztos ismerete. A tiszta, erős szí­nekkel festett „Nő zöld kendővel” vásznán — a természetbe helyezett alak atmoszférikusan kapcsoló­dik a környezethez, a kora­nyári erdő színeibe, forma­­gazdagságába. Portréin a realitás és az érzelmi fe­szültség vívódik. Szidó Szika művésszé érésének kezdetét, kifejező készségének, magára találá­­sának első állomását, a te­hetséges ember tudatos út­keresését bizonyította ez a kamarakiállítás. Láng Éva Madárként szállni... SZIDU SZIKA KIÁLLÍTÁSA Éjfél előtt és éjfél után Az év utolsó ügyelete az elmeosztályon. A városban kavarog a szilveszter, gramofonok böm­bölnek, dobok peregnek. La­kásokban és lokálokban őr­jöng a dzsessz, az utcákon tömeg hullámzik, tombol a jókedv. Az elmeosztályon minden csendes. Mintha idebent meglassult volna az élet. A csend, a szilveszteri csend, rátelep­szik emberre, bútorra, ahogy az utcák lüktető életét mesz­­sze hagyva belépek, szinte mellbevág. Pedig ez a csend nem igazi csend. Hangja van és ritmusa. Alig teszem le a kabáto­mat, a nővér jelenti, hogy a kilencesben a kettes lázas, régi kedvencünknek, N. bá­csinak viszont szűnőben a Dr. Hárdi István hangulat­­le­ép a egy régi szilveszteri ügyeletről. láza, s míg sorolja a többi hírt, már be is gomboltam a köpenyem. Járom az osztályt. Az éjjeliszekrényeken fe­nyőgallyak és kis kará­csonyfák, kalácsmaradvá­nyok és sztaniolpapír-dara­­bok. A karácsony romjai. A vizit közben mellettem gurí­tott asztalkán is a szeretet ajándékai: az álmatlannak álmot, a nyugtalannak nyu­galmat hozó gyógyszerek. S a ráadás: néhány szakértőén célzott jó szó. Itt ajándék ez is, igaz, nem ünnepi. Az év utolsó napjának ru­tinja semmiben sem külön­bözik az esztendő többi nap­jáétól. Az ügyelet feszített felelősségét sem enyhíti a szilveszter. Sőt az ügyeletes orvos, aki mert egyedül van, mindig ugrásra kész, szil­ SZIDU SZIKA: Budai városrész

Next