Egészségügyi Dolgozó, 1972 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-05 / 1. szám
Két szilveszteri történet Az öröm analfabétái — Doktor bácsi, mi az a szilveszter? A gyereknek, aki negyven évvel ezelőtt elsőként kérdezte ezt tőlem, a soványságtól horpadt arcocskája volt. Szemei gyantásan fénylettek a láztól, s kopottas angyalkákéra emlékeztető fakó szőke, göndör haja rövidre vágva úgy kunkorodott a fején, mint a gyaluforgács. Nem kell sokat barangolnom emlékeim útvesztőjében, hogy tisztán lássam magam előtt a többi kisembert is abból a kórteremből. A vörös hajút, aki szemüveget viselt, és ha kért valamit, mindig megcsuklott a hangja vagy Totyit, aki ötéves volt, de lenvirágkék szemeiben máris tanyát vert a szomorúság. 1931 utolsó napjait nyűttük. Segédorvosként dolgoztam egy közkórház fertőző gyermekosztályán, amely két huszonnégy ágyas részből állt. Az egyikben csupa kis élőhalott. Négy-tíz éves falusi és tanyai gyerekek, akik lúgmérgezéssel kerültek ki, nyelőcső-szűkülettel, leromlottan, összeaszalódva, kalapáló aggodalommal a szívükben és már tbc-vel fertőzve. Megannyi jellemző kóreset akkoriban, s úgyszólván tehetetlenül állt előttük az orvostudomány. Ezek nem olyan betegek voltak, mint a többiek. Fél évig, néha tovább is bent tartottuk őket, többnyire teljesen elszakadtak családjuktól, hisz a szülőknek látástól vakulásig dolgozniuk kellett. Sem idejük, sem pénzük nem volt, hogy felutazzanak, így aztán a mi kis emberpalántáinknak lassan a kórház vált egyetlen, igazi otthonukká. Szinte saját gyerekeinknek éreztük őket. Fesztelenebből jártunk, beszélgettünk köztük, mint más osztályokon. így történt, hogy a nővérek, orvosok szilveszteri tervezgetései is eljutottak a fülükhöz és mert a szilveszter szót még sohasem hallották, nyomban szöget ütött kis kobakjukban. — Doktor bácsi, mi az a szilveszter? — kérdezte tőlem a kis szőke. S máris szaporázták a kérdéseket, kéréseket a többi ágy felől: — Mit csinálnak olyankor a felnőttek? Tessék elmesélni! Mesélgettem hát nekik. Arról, hogy szilveszterkor színházba mennek vagy moziba, mindenféle mulatságos előadásokat meghallgatni. — Mi az a színház? — kérdezte a lenvirágszín szemű. Egy másik meg ezt: — Mi az a mozi? Ekkor riadtam rá, hogy egyikük sem hallott még színészről, filmről, tapsról, vidám mulatságról. Hogy akiknek itt beszélek, analfabétái az örömnek. Úgy lepottyant arcukról a mosoly, hogy tán vissza sem lehet ragasztani többet. A mosolytalanság e gondolatát azonban elhesegettem magamtól, és meséltem tovább. Magam sem tudom mit, de figyeltek oldott lélekkel, s gondosan ügyelve rá, hogy egy szavam se guruljon a semmibe. — A színészekről tessék még mesélni! — mondta a szemüveges. — Jó! — bólintottam, és meséltem a színészekről. Szusszanásnyi idő múlva ott zsibongott körülöttem az egész gyereksereg. — Rendezzünk mi is szilvesztert! És rendeztünk. Előkerestem egy Petőfi-kötetet, meg egy népmesegyűjteményt. A gyerekek napokon át tanultak, úgy magolták a leckét, mintha nem is kórházi, hanem iskolai osztály volnánk. Néhány felnőtt beteg is bekéredzkedett segíteni nekik, így aztán szilveszterre szépen kikerekedett a műsor. A gyerekek olyan izgatottak voltak, hogy már-már attól féltünk, túladagoltuk az örömöt, pedig nagy dózisban az öröm is veszélyes lehet. De a betegeink arcára visszalopott mosoly gyorsan megnyugtatott. Ha pediátria és pedagógia összefog, származhat-e abból más, mint jó? December 31-én este megvolt az előadás, a kezelőben. A szereplők egy fehér lepedős spanyolfal mögül léptek ki és minden szereplőből hallgató lett és minden hallgatóból szereplő. Lehet, hogy ez volt a világ legszegényesebb szilveszteri műsora, de a gyerekek hónapokig emlegették. Örömöt, izgalmat, tartalmat hozott az életükbe , nemcsak nekik, nekem is feledhetetlen maradt. Negyven újév telt el azóta. Orvosi szemmel visszanézve, jóleső érzés arra gondolni, hogy ma lúgmérgezésnek hírét is alig hallani, nincsenek ennyire leromlott gyerekek, nincsenek örömtelen gyerekek (legfeljebb örömszegény felnőttek néhol), a tbc-vel is sikeresen birkózunk. Ezek az eredmények azonban korántsem jelentik azt, hogy az orvoslás rideg szakmunkává válhat. Mert a betegnek örömöt szerezni jó dolog és az orvoslás fejlődése mellett sem hiábavaló. veszterkor — amikor máskornál is távolabbi, idegenebb és elérhetetlenebb a külvilág — még nyugtalanabb. És erre a nyugtalanságra nincs csillapító a gyógyszeres asztalkán. Minden osztályon minden ügyeletet vibráló feszültség jellemez. Rosszul lehet valaki, hozhatnak új beteget, ki tudja, mi történhet... Az orvos ilyenkor élet-halál ura. A teste pihenhet, az agya soha. Ez az ügyelet mégsem olyan, mint a többi. Vizit után a szobámba sietek, ahol vár rám valaki. A feleségem. Nemcsak élettárs. Kolléga is. Ideggyógyász, mint én. Nem hagy egyedül a szilveszteri ügyeletén. Ahogy benyitok, mintha megtörne a csend, amely az imént oly hangos volt. Pedig nem szól, csak rám mosolyog. Mindig is valami szubjektív objektivitás jellemezte a kapcsolatunkat. Talán a fogalmak e paradox ötvözete az oka, hogy soha senkivel sem tudtam olyan jól dolgozni, mint vele. Dolgoztunk ezen az éjszakán is. Előttünk könyvek, a könyveken túl ablak. Kint nagy pelyhekben hullott a hó, olyan egyenesen, mintha zsinóron húznák és egy-egy autó fényszórója néha folyosót világított az éjszakába. A kórház kint volt a város szélén. Éjjelre csitult környékén a forgalom. Gyalogos is alig-alig kószált az utcán. Ha olykor mégis besivított egy papírtrombita, egymásra néztünk: „Szilveszter van!” Tán azért emlékszem olyan pontosan erre az éjszakára, mert nem történt semmi... Egyáltalán semmi. De azért, amikor véget ért az ügyelet és kiléptünk a kapun, kicsit úgy éreztük, idegen városban járunk. Köröskörül kivirágzott a hó. Konfettipettyek, színes papírrojtok nőttek ki belőle. Egy lámpaoszlopra rózsaszín szerpentint dobott valaki, mint egy boát... A fény vakított, buszok dübörögtek, villamosok csilingeltek, egy idegen nagyot kurjantott ránk, hogy buék, majd bambán a kezemben tartott orvosi táskára meredt Bizonyára stílustalannak tartotta ezen a reggelen. Már nem szilveszter volt, hanem újév. Az esztendő első pirosbetűs ünnepe, másnap kezdődnek a hétköznapok. Milyen sok is van belőlük... Vajon nem lenne ideje, hogy a boldog ünnepek mellett egyszer boldog hétköznapokat is kívánjunk egymásnak?!... Az emlékfoszlányokat öszszeillesztette: Kun Erzsébet SZIDU SZIKA: Népi korsó Dr. Sós József professzor emlékei egy négy évtized előtti szilveszterről. 4 egészségügyi dolgozó 1972. I. 5. *~*szakszervezetünk budapesti klubi termeiben dervcember 10-én mutatkozott be festményeivel Szidu Szika. A görög származású fiatal lány huszonöt esztendeje él hazánkban. A háború elől menekülve nálunk keresett oltalmat, menedéket. Itt lett a gyermekotthonok szeretetre, családra vágyó kis lakójából mindenért önmagával fizető, mélyen érző, gyötrődő ember. Ma a Marcibányi téri szociális otthon meleg közösségében él, tanul, dolgozik. Két éve a Művészeti Alap ösztöndíjasa. A kiállítást megnyitó meghitt pillanatokban Tímár Zoltánná, az otthon vezetője mutatta be Szidy Szikát. Dr. Újvári Béla művészettörténész — az Iparművészeti Főiskola tanára — ismertette fejlődését, magyarázza művészetét. Évek óta figyeli, irányítja a festő kibontakozását. A képek bensőséges vallomásaiban a látvány szépségét és a művész személyes indulatait, lelkivilágát érezzük. Mozgásában erősen korlátozott, ezért döntően emlékek motiválják a soha nem látott tájakat, és keltenek bennünk hiteles valóságérzetet. Igazi hangjára akkor talál rá, amikor harsány-vörös képein a szenvedést és a bezártság, a felbomló tudat kuszáti tragédiáját fogalmazza meg („Bezártság” „Tragédia”). A falak börtönéből a természet felé fordul, és a valaha megfigyelt formákat gondolatiakkal gazdagítva láttatja, érezteti („Fűzfák”, „Balatoni részlet”). Miközben nyomon követjük kedélyének hullámzásait, érzelmi feszültsége fojtott szenvedélyességgel ragad magával. Belső élményei sokszor teljesen átalakítják a képet: vágyakozó és melankolikus érzéseit tompa, tartózkodó színekkel varázsolja elénk a „Madarak” és az „Őszi színek” akvarelljén. Ezen a két — az iparművészethez közel álló — képen a sűrített mondanivaló a természetbeni feloldódással párosul... madárként szánni, kilépni önmagából, elsöpörni a korlátokat... Beíró jellegű vallomásain („Az én kertem”, „Budai városrész”) érdekes paradoxként csilan fel a meseszerű tárgyilagosság, ami az elhagyatottságban sem sivár, nem lemondó. Virágcsendéleteinek erős színellentéteit jól példázza a „Csendélet két korsóval”. Édeni szintézist nyújt a nagydarabosan festett színfoltokra épülő „Mindenki földje”. Jól érződik ezen a vásznon az olajfesték anyagi és fényhatásának biztos ismerete. A tiszta, erős színekkel festett „Nő zöld kendővel” vásznán — a természetbe helyezett alak atmoszférikusan kapcsolódik a környezethez, a koranyári erdő színeibe, formagazdagságába. Portréin a realitás és az érzelmi feszültség vívódik. Szidó Szika művésszé érésének kezdetét, kifejező készségének, magára találásának első állomását, a tehetséges ember tudatos útkeresését bizonyította ez a kamarakiállítás. Láng Éva Madárként szállni... SZIDU SZIKA KIÁLLÍTÁSA Éjfél előtt és éjfél után Az év utolsó ügyelete az elmeosztályon. A városban kavarog a szilveszter, gramofonok bömbölnek, dobok peregnek. Lakásokban és lokálokban őrjöng a dzsessz, az utcákon tömeg hullámzik, tombol a jókedv. Az elmeosztályon minden csendes. Mintha idebent meglassult volna az élet. A csend, a szilveszteri csend, rátelepszik emberre, bútorra, ahogy az utcák lüktető életét meszsze hagyva belépek, szinte mellbevág. Pedig ez a csend nem igazi csend. Hangja van és ritmusa. Alig teszem le a kabátomat, a nővér jelenti, hogy a kilencesben a kettes lázas, régi kedvencünknek, N. bácsinak viszont szűnőben a Dr. Hárdi István hangulatleép a egy régi szilveszteri ügyeletről. láza, s míg sorolja a többi hírt, már be is gomboltam a köpenyem. Járom az osztályt. Az éjjeliszekrényeken fenyőgallyak és kis karácsonyfák, kalácsmaradványok és sztaniolpapír-darabok. A karácsony romjai. A vizit közben mellettem gurított asztalkán is a szeretet ajándékai: az álmatlannak álmot, a nyugtalannak nyugalmat hozó gyógyszerek. S a ráadás: néhány szakértőén célzott jó szó. Itt ajándék ez is, igaz, nem ünnepi. Az év utolsó napjának rutinja semmiben sem különbözik az esztendő többi napjáétól. Az ügyelet feszített felelősségét sem enyhíti a szilveszter. Sőt az ügyeletes orvos, aki mert egyedül van, mindig ugrásra kész, szil SZIDU SZIKA: Budai városrész