Egészségügyi Dolgozó, 1976 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-06 / 1. szám

ÚJ TERVIDŐSZAK INDUL Dr. Zsögön Éva államtitkár tájékoztatója AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ SZERKESZTŐ BI­ZOTTSÁGA FELKÉRTE DR. ZSÖgöN ÉVA ÁLLAM­TITKÁRT, HOGY TÁJÉKOZTASSA A LAP OLVASÓ­IT AZ EGÉSZSÉGÜGY V. ÖTÉVES TERVÉNEK IN­DULÁSÁRÓL ÉS 1976 FŐBB FELADATAIRÓL.­ ­ — Az egészségügy V. ötéves tervének irányát és felada­­­­tait az MSZMP XI. kongresszusának határozatában foglaltak is szabják meg, alapját pedig az elért eredmények alkotják. Az­­ új tervidőszak fejlesztési, szervezési és működési irányelvek­­­­n­ek meghatározása átgondolt, számításokra alapozott munká­­­­latokat követelt meg. Különösen a IV. ötéves terv teljesíté­­­­sének és a szakmapolitikai programok helyzetének gondos és részletes elemzéséből kellett levonni hasznosítható következ­tetéseket. Általában jellemezve az idei évvel záruló tervidő­szakot, elmondhatjuk, hogy a IV. ötéves terv befejezése lezárja a szocialista egészségügy kiépítésének egy jól­­meghatározható szakaszát, melyben egészségpolitikánk alapja a szocialista egészségügy alapelveiben megfogalmazott célok fokozatos — a feltételek megteremtésével összefüggő — megvalósítása volt 1975. július 1-től hazánkban már mindenki állampolgári jogon részesül ingyenes egészségügyi ellátásban. Történelmi jelentőségű esemény ez, hiszen ezzel valósult meg az első nagyjelentőségű egészségpolitikai célunk: a mindenki szá­­­­mára hozzáférhető egészségügyi ellátás megteremtése. Hang­­­­súlyozni kell azt is, hogy nemcsak a jogot deklaráltuk, nem­­i csak az egészségügyi törvényben megfogalmazott szabályo­­­­zást érvényesítettük, hanem a létszám, az intézményhálózat­­ és a szolgálatok fejlesztésével — a lehetséges módon — álta­­l­­ában és alapvetően biztosítottuk a gyakorlati feltételeket is.­­ Számottevő mértékben növekedett a kórházi, gyógyintézeti­­ ágyak száma, bár a beruházások késedelmes megvalósulása miatt bizonyos mértékű áthúzódás van az V. ötéves tervidő­szakra. A járóbeteg-szakellátásban számos új szakorvosi ren­delőintézet épült. A gondozóintézeti hálózat tekintetében a szerényebb ütemű mennyiségi fejlesztés mellett elsősorban a hatékonyság növelése volt a cél. Javult az alapellátás az orvo­si körzetek és a körzeti gyermekorvosi hálózat további ki­építésével. Jelentős eredményekről beszélhetünk a bölcsődei férőhelyek számának növelésében, valamint az időskorúakról történő gondoskodás különböző formáinak bővítése és fej­lesztése tekintetében. Az elért eredmények lehetőséget adnak arra, hogy az V. ötéves tervvel kezdődő távlati fejlesztési programunkban új, még igényesebb egészségpolitikai célokat fogalmazzunk és va­lósítsunk meg. Ezek meghatározásához alapvetően irányt ad­nak a párt kongresszusi határozatai és programnyilatkozata, melyek a fejlett szocialista társadalom építésének közeli és , távolabbi céljait jelölik meg. A XI. kongresszus határozata cé­­l­­ul tűzte ki, hogy „az egészségügyi intézmények felújításával, , bővítésével, felszerelésük korszerűsítésével, a meglevő háló­­­­zat szervezettebb irányításával, az orvostudomány új eredmé­nyeinek alkalmazásával tovább javuljon a betegségek meg­előzése és a betegellátás. Számottevő ráfordítással növeljük a szociális otthonok férőhelyeit. Fejleszteni kell az üzem­egészségügyi és iskolaorvosi ellátást.” A feladat meghatározása egyértelművé teszi terveink és intézkedéseink irányát. Elsőként a következő periódus­ alap­vető egészségpolitikai céljának megvalósítása felé kell erő­­­­teljes lépéseket tenni: valamennyi lakos számára a tudomány­­ mindenkori állásához mérten, állapotának megfelelő magas­­ szintű ellátást kell nyújtani, és az ellátás színvonalában ma­­ még — sajnos sokszor indokolatlanul — meglevő különbsége­ket fokozatosan ki kell egyenlíteni. Ebből következően az ágazat fejlesztési koncepciói ket­tős követelményt fogalmaznak meg az V. ötéves terv idősza­kára: — a társadalom növekvő egészségügyi szükségleteiből eredő ellátási feszültségek lehetséges feloldása; ez szorosan összefügg az ellátási színvonal kiegyenlítésére irányuló tö­rekvésekkel ; — az egészségügyi szolgáltatások társadalmi és szakmai hatékonyságának növelése, amely szintén jelentősen hozzájá­rulhat a lakosság ellátásának mind magasabb színvonalon történő biztosításához. Feladataink teljesítése érdekében 1976—1980 között esz­­közeinket a következő területek fejlesztésére kell elsősorban összpontosítani: — a fekvőbetegellátás továbbfejlesztése és rekonstrukció­jára, az egészségügyi intézmények technikai felszerelésének korszerűsítésére; — az alapellátás — különösen a falusi alapellátás — és az üzemegészségügyi ellátás megerősítésére, illetve korszerű­sítésére; — a népesedéspolitikából következően az anya- és gyer­mekegészségügyi ellátás javítására; — a közegészségügyi és a szociális ellátás feltételeinek ja­vítására. A korábbi időszakénál lényegesen differenciáltabb fej­lesztési rangsorolás, a különböző ellátási formák szakmai-gaz­dasági hatékonyságának mérlegelése, a gazdálkodás szerve­zettségének emelése, a korszerű szervezési elvek gyakorlati alkalmazása, feltétlenül szükséges követelményként fogal­mazódtak meg az V. ötéves terv időszakára, a hatékonyság növelésével, a gazdálkodás eredményességét növelő eszközök és módszerek alkalmazásával az ésszerű, célszerű takarékosság érvényesítésével együtt az ágazat valamennyi területére vo­natkozóan. Lehetőségeink tervszerű és pontos felhasználása eredmé­nyeként a következő ötéves tervben 9500—10 500 gyógyintéze­ti ágyat létesítünk. A 10 000 lakosra jutó gyógyintézeti ágyak száma az 1975. évi 86-ról 1980-ra 90—92-re emelkedik. A fejlesztést döntően a meglévő kórházak bővített rekonstruk­ciójával valósítjuk meg, ezenkívül azonban három új, kor­szerű kórház is épül: Budapesten, Kistarcsán és Kecskemé­ten. A bölcsődei ellátottság növelése érdekében 17—18 ezer fé­rőhely megvalósítása történik. A szociális otthoni férőhelyek száma mintegy 4000 férőhellyel bővül. Az V. ötéves terv indító éve 1976. fejlesztési feladatainak meghatározása és teljesítése a további évek terveinek meg­valósítása érdekében kiemelkedő fontosságú. 1976. év folya­mán mintegy 3600 új kórházi ágy létesítésével számolhatunk. Jelentősebb gyógyintézeti ágyszám növekedést eredményez a nagyatádi 500 ágyas kórház, a miskolci 386 ágyas gyermekosz­tály, a Róbert Károly körúti kórház 124 ágyas szülészeti pavi­lonjának megépítése, a nyíregyházi és a mátészalkai kórház 345 ágyas, a szolnoki kórház 268 ágyas fejlesztése, a gyön­­gyösvisontai 250 ágyas, a szekszárdi 144 ágyas, a váci és ceg­lédi 100—100 ágyas elmeosztály átadása. Befejeződik az Or­szágos Kardiológiai Intézet építése. A napi szakorvosi órák száma várhatóan mintegy 500-zal lesz több, az általános körzeti orvosi hálózat 28 új körzet szer­vezésével, a gyermekkörzeti orvosi hálózat 30 gyermekszak­orvos munkába állításával bővül. A bölcsődei férőhelyek száma 3600-zal, a szociális otthoni hálózat 540 férőhellyel, az öregek napközi otthonainak szá­ma 47 újabb intézettel bővül. Jelentős előirányzat növeli az intézetek gép- és műszer­­ellátottságát. A beszerzéseknél nagyobb gondot kell fordítani a hazai és a szocialista relációjú piacok előnyben részesítésé­re, a telepítéseknél pedig a kihasználtság megfelelő szintű biztosítására. Kiemelt gondot kell fordítani már 1976-ban a körzeti or­vosi rendelők felszereltségének, műszerellátásainak kiegészí­tésére, az üzemegészségügy fejlesztésére. Megyei üzemi szak­­rendeléseket kell létesíteni, és gondoskodni, kell minden me­gyében a kijelölt belgyógyászati osztályoknak a foglalkozási betegségek gyógykezelésére történő célzott felkészítéséről. 1976-ban a fejlesztésekkel egyidejűleg — a betegellátás érdekeit, a munkaerő és a felszerelés jobb kihasználását, vég­ső soron a szakmai és gazdasági hatékonyságot egyaránt elő­mozdító szervezeti és szervezési intézkedések is történnek az intézetek egyesítése, egységes működése érdekében. A szabá­lyozást tartalmazó utasítások megjelentek, következetes vég­rehajtásuk az intézetek működési színvonalát, a betegellátás hatékonyságát növelik. Összefoglalásul megállapítható, hogy az egészségügyi el­látás tervszerű fejlesztéséhez szükséges anyagi eszközök ren­delkezésre állnak. A feladatok maradéktalan megvalósítása azonban csak az anyagi és szellemi kapacitásoknak az eddigi­eknél nagyobb mértékű koncentrációjával, gazdaságosabb felhasználásával, a takarékosságra vonatkozó párt- és kor­mányhatározatok teljesítésével biztosítható. Az V. ötéves terv feladatainak teljesítésében, a szocia­lista­ egészségügy további építésében előttünk álló feladatok megvalósításában a szakszervezetnek igen nagy szerepe van. Az egészségügyi dolgozók VII. kongresszusa és a szak­­szervezetek XXIII. kongresszusa részletesen megjelölte a szakszervezeti mozgalom azon területeit, ahol a célok és ha­tározatok megvalósításában sajátos lehetőségeikkel szilárd támaszt adhatnak. A következő időszakban különösen számítunk a szak­­szervezeti szervekre, a mozgalom­ erejére, támogatására, egyetértő együttműködésükre annak érdekében, hogy a terv célkitűzései átfogóan és részleteiben is pontosan megvalósul­janak, a rendelkezések az egészségügy valamennyi területén érvényre jussanak. Az Egészségügyi Minisztérium nevében valamennyi szer­­vezett egészségügyi dolgozónak köszönetet mondok fáradha­tatlan munkájáért és az új esztendő alkalmából sok sikert, eredményeket, boldog új évet kívánok. Szalay Lajos grafikája A­nakronizm­us A harmincas évek zsurnalisztikai követelményeit jól tükrözi a következő eset. Tűz volt a színházban, néhány sebesült a kórházba került. A riporter vitte a hírt a fő­­szerkesztőnek: A tűzoltók bravúrosan eloltották a tüzet! — A téma nem érdekes — feleilte az, s egyúttal kiok­tatta: — Az lenne szenzáció, ha egy tűzoltó gyújto­gatna! Ez jutott eszembe, amikor az Esti Hírlap december 28-i, vasárnapi számában a „Jucika” című tárcát olvas­tam. A színes írás egy gyógytornászról szólt, aki magán­betegét annak otthonában kezelte. A beteg panaszkodni sem tudott, úgy elárasztotta primitív szóáradatával. Meglepő, hogy pont ez a történet ragadta meg nap­jaink újságíróját! Holott a kórházakban, a rehabilitációs osztályokon, a gyógyintézetekben önállóan tevékenykedő gyógytornászokat a hozzáértés jellemzi, amivel nemcsak az izmokat, de a beteg pszichés panaszait — türelmesen és figyelmesen meghallgatva őket — gyógyítják, gondoz­zák. Ez az oka, hogy a rászorulók tudják, hogy a ma gyógytornásza annyira különbözik „Juciká”-tól, mint a tűzoltó a gyújtogatótól. „Jucika” anakronizmus, de nem mint gyógytornász, hanem mint egy típusa a letűnt idők szolgalelkű kisemberének. (székely) A tettek következnek Nemcsak a kongresszusi teremben ülők, hanem az egész ország tanúja volt a magyar szakszervezeti mozgalom legfel­ső vezető testülete tanácskozásának. A televízió, a rádió és a napilapok jóvoltából szinte a küldöttekkel együtt, minden érdeklődő áttekinthette az elmúlt évek alkotó munkáját, a dolgozók életkörülményeinek fejlődését. Hiába a jó szándék, egyetlen cikk keretében lehetetlen visszaadni a gondolatok gazdaságát, a szenvedélyes szókimondás és a humánum lég­körét, a szocializmus iránti elkötelezettség ezernyi megnyil­vánulását a 84 hazai küldött felszólalásában. „Azt hiszem, senki sem számolta meg, hogy a kongresz­­szuson hányan tették szóvá valamilyen formában az üzemi demokrácia kérdését” — mondotta záróbeszédében Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára. Nem is igen lehetett volna ilyen számadást végezni, így vagy úgy, szinte valamennyi felszólaló érintette. S ez nem volt véletlen, hiszen az előadói beszéd, va­lamint a dokumentumok nagy helyet szenteltek az üzemi de­mokrácia fejlesztésének, mindennapos érvényesülésének. Je­lentőségét a kongresszus így foglalta össze: A munkahelyi de­mokrácia fejezi ki ezerszínűen a dolgozók aktivitását, hét­köznapi részvételét a hatalomban. Ez segíti hozzá a dolgozó­kat, hogy magukénak érezzék a szocialista tulajdont. A mun­kahelyi demokrácia megértésében még nem sikerült döntő fordulatot elérni. Pedig a demokratizmus segíti a vezetőt, ere­jét megsokszorozza, csökkenti a tévedések és hibák lehetősé­gét munkájában. Most, amikor az egészségügy olyan fontos munka előtt áll, mint az integráció megvalósítása, valamennyi állami ve­zető és szakszervezeti tisztségviselő számára különösen meg­szívlelendő a kongresszusnak a munkahelyi demokráciáról szóló útmutatása. Nálunk is közös gondolkodásra, és cselek­vésre van szükség, arra, hogy a vezetés elgondolásait a dol­gozók tapasztalatai egészítsék ki, a demokratikusan létrejött elhatározásokat pedig fegyelmezetten végrehajtsák A végre­hajtásból sem lehet száműzni a demokratikus elemeket. El­lenkezőleg! Ösztönözni, bátorítani kell a dolgozókat arra, hogy keressék, javasolják a végrehajtás legjobb módszereit, menet közben jelezzék a nehézségeket. A kongresszuson közvetlenül is szó volt az egészségügy­ről és dolgozóink problémáiról. Duschek Lajosné, a SZOT titkára korreferátumában szociálpolitikai és egészségügyi kérdésekről beszélt. Elismeréssel szólt az új egészségügyi tör­vényről. Kiemelte, hogy a népesedéspolitikai célokat szol­gáló intézményes segítés eredményei már láthatók. A megnö­vekedett szülési arányszám, a kiterjesztett jogok azonban újabb feladatokat adnak: anyagi, szociális, egészségügyi se­gítségre van szükség. A döntő szerep ebben továbbra is az ál­lam anyagi beruházásaié, de a központi erőforrások hatéko­nyabb felhasználásával, a társadalom széles körű összefogá­sával elősegíthető a gyorsabb haladás. Duschekné javasolta, hogy a szakszervezeti szervek legyenek mindenütt kezdemé­nyezői a gyermekintézmények, mindenekelőtt a bölcsődék gyorsabb és olcsóbb építésének. Hangsúlyozta az üzem­egészségügyi ellátás fejlesztésének jelentőségét, foglalkozott a csökkent munkaképességűek rehabilitációjával, rámutatva a szemléletbeli torzulások gátló szerepére. Dr. Szepesvári Elemér körzeti orvos, szakszervezetünk küldötte, az alapellátás néhány problémájára, s a körzeti or­vosok tudományos munkájának lehetőségeire hívta fel a fi­gyelmet. (Nem kell attól félni, hogy a munkában megedzett körzeti orvosokból félresikerült, botcsinálta tudósok lesznek — mondotta — majd így folytatta: „Immár három éve, nap, mint nap megújuló élmény, amikor a Szegedi Orvostudomá­nyi Egyetemen ötödéves orvostanhallgatókkal találkozom egyetemi előadások keretében. Nemcsak az ősi hivatás szép­ségét, óriási felelősségét, de modern korunk orvos-beteg vi­szonyát is igyekszem megláttatni velük, azt, hogy az orvos betegének szakértője, aki kívánalmait helyes irányba tereli, és ezt nem felülről teszi, hanem vele együtt élve, vele egy közösségben dolgozva. Ez lehet a kiindulópontja az etika tár­sadalmi megvalósításának, amikor a kommunista embert nem tagsági igazolványa, de élete és tevékenysége igazolja.” A továbbiakban dr. Szepesvári kitért arra, hogy a gyógy­szerhiány megnehezíti a gyakorló orvosok munkáját. A gyógyszerrendelés és a gyógyszerárak reformja, a gyártás és a raktározás gazdasági szabályozóinak rendezése vezethet eredményre. Hangoztatta, hogy az üzemegészségügyet meg­gondoltan kell fejleszteni, úgy, hogy a befektetett energia megtérüljön. Az üzemi ártalmak megelőzése, a rehabilitáció valósággá váljék. Égető feladat az üzemorvosok lakásgondjai­nak megoldása is. Javasolta a kongresszusnak a körzeti és üzemorvosok tudományos perspektívájának megteremtését, az alapellátásban dolgozók élet- és munkakörülményeinek sokoldalú javítását, a társadalmi tudat olyan formálását, amelyben az egészségügyi dolgozók munkája reálisan, torzí­tásmentesen tükröződik. Czifra Anna ápolónő, Heves megye küldötte bevezetőjé­ben hangsúlyozta, hogy minden olyan intézkedés, amely könnyít az egészségügyben dolgozó nők helyzetén, egyben az egész magyar egészségügy fejlődését szolgálja, hiszen az egészségügyieknek közel nyolcvan százaléka nő. Ezt követően az ápolónői pálya gondjairól tájékoztatta a kongresszust. Fog­lalkozott a munkaerőhiánnyal, de kiemelte, hogy a hiányzók helyett dolgozók, bár túlterheltek, mégis mindent megtesznek a betegekért, összehangolt, átfogó intézkedést kíván a hatá­sosabb munkaerőgazdálkodás. Beszélt az orvosok nagyfokú igénybevételéről, dicséretükre legyen, hogy a nagy betegfor­galomhoz mérve, viszonylag kevés a panasz. Elítélte a helyte­len általánosítást, de sürgette az etikai helyzet megjavításához szükséges együttes következetes fellépést. Hangoztatta, hogy a megoldáshoz bérintézkedések kellenek. Küldötteink közül felszólalt Huszár Gáborné, a körmendi gyógyszertár vezetője is. Megemlékezett a szocialista gyógy­szerellátás 25 éves fejlődéséről, a világszínvonalra emelke­dett gyógyszergyártásról, a gyógyszertári dolgozók javuló élet- és munkakörülményeiről. Vázolta a gyógyszerellátás ne­­hézségeit, s a többi között kiemelte, hogy az országban mű­ködő 20 gyógyszertári központ körülményei, tárgyi, személyi feltételei rendkívül eltérőek. Nagymértékben különbözik egymástól az ország egyes megyéiben az egy gyógyszerészre jutó munka mennyisége. Például Csongrád megyében 2300, Vasban 3300, Szabolcsban 4200 lakos jut átlagban egy-egy gyógyszerészre. Az elmúlt öt évben a gyógyszerfogyasztás csaknem megkétszereződött. A rosszul ellátott megyékben csak túlmunkával elégíthető ki az igény. Ez azonban a bé­rezésben nem jut kifejezésre. Huszárné javasolta, hogy a SZOT vizsgálja meg, miképpen érvényesülhetne maradéktala­nul a szocialista bérezés a gyógyszertári központokban is. A megoldás első lépéseként olyan reális munka- és létszámnor­ma kidolgozása szükséges, amely egységesen érvényes vala­mennyi központnál, továbbá a körzeti orvosokéhoz hasonló letelepedési segélyt, megfelelő lakást kérnek a vidéki gyógy­szertári dolgozók is. A gyógyszerhiány enyhítésére Hu­szárné felvetette főiskolát végzett expediálók, gyógyszerki­adók és szakasszisztensek munkába állítását, illetve gyógy­szertári asszisztensképző főiskolai kar létesítését. A kongresszus bebizonyította, hogy a küldöttek egy nyel­ven beszélnek a feladatokról, és vállalják a cselekvést is. Ezt összegezte Gáspár Sándor főtitkár, amikor vitazárójában hangsúlyozta: a szakszervezetek tennivalói világosak, most az az időszak következik, amikor cselekedni kell. Együtt kell vigyáznunk, hogy elhatározásainkat tettek kövessék, vala­mennyien felelősek vagyunk azért, hogy a kongresszusi szám­vetést dolgos hétköznapok váltsák fel

Next