Egészségügyi Dolgozó, 1978 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-02 / 1. szám
Amikor először találkoztam Cilkával, a vak lánnyal, sárga, meleg ősz volt. A fák még nem engedték el bőrtapintatú leveleiket, s a kórház bejárata előtt sokszínű, duzzadt szőlőhegyek, körte-, alma- és őszibarackhalmok alatt roskadozott a gyümölcsárus asztala. Ebben a kórházban nehéz sorsú emberek forgolódnak az ágyon. Ők nem „hálásak” az orvosoknak: meg akartak halni, de nem hagyták őket. Kibékíthetetlen ellentét. A folyosókon ellenséges pillantások kísérnek. Idegen a beavatottak között: öregember lép hozzám: — Harmadszor vagyok itt! Mondja meg nekik, ne avatkozzanak bele! Az életnek van kezdete és vége. Én most a végénél tartok. Miért nem lehet megérteni? — Kinyitotta a gázcsapot — mondja a főorvos —, csakugyan harmadszor van itt. Most sikerült nyugdíjasotthonba elhelyezni, ott majd megbékél. Nem tudja elviselni a magányt, ennyi az egész. A vak lány ügye, aki miatt telefonáltam, nem ilyen egyszerű. Egyelőre nem boldogulunk vele. Hozzáférhetetlen. Nem pusztán öngyilkossági kísérletről van szó, a közelmúltban, talán éppen aznap megerőszakolták. Nyilván ezért akart öngyilkos lenni. Az ajtóból nézem a lányt. Szép. Hosszú, sötétbarna haja puhán terül szét a fehér párnán. Lehunyt szemén a pillák vibrálnak, áttetsző erek lüktetnek. Vékony ujjai idegesen mozdulnak. Éreztem, hogy irtózik a beszélgetéstől, nem erőltettem. — A vak lány? — vonta fel a vállát az osztályos nővér. — Furcsa szerzet. Mi aztán tényleg nem szoktunk csodálkozni, de ő senkihez sem hasonlít. „Tegye le kérem!”, „Nincs rá szükségem!” „Nem kérek!” Nem óhajtom!” Mint valami felsőbbrendű lény. Nem nekem tesz szívességet azzal, hogy itt fekszik. — Szándékos volt kérem — mondta a nyomozást végző rendőrtiszt. — öten tanúsítják. Ugyanarra a villamosra vártak. A vak lány följebb állt, egészen a járdasziget végén. Ez az öt ember pedig elöl a táblánál. Három férfi és két nő. A közeledő villamost nézték, tehát arccal mind a lány felé fordultak. Világosan látták, hogy a sínekre dobta magát. Rosszul számolt, nem jól érzékelte a közeledő járművet, s a szerelvény időben megállt. Kisebb sérülésekkel megúszta. A nemi erőszakról nem nyilatkozik. A nagyanyja tett feljelentést ismeretlen tettesek ellen. Óbudai lakásukon rohanta meg őket négy feltehetően fiatal férfi. Az öregasszonyt bezárták a kamrába, előzőleg betömték a száját, és megkötözték. A szerencsétlen lánnyal pedig elbántak. Részleteket nem tudunk, nem beszél, a nagyanyja pedig nem adott használható személyleírást. Mindig izgalmas dolog ugyanabban az ügyben a rendőrség háta mögött nyomozni. Kimentem Óbudára. Mint a család régebbi ismerőse mutatkoztam be Cilka nagyanyjának. Amit tudott, elmondta, egy szuszra, de nem lettem tőle okosabb. Azt nem kérdezhettem meg, hogyan veszítette el Cilka a látását, de közvetve megtudtam. Több mint tíz éve vigyázatlan suhancok kavicsot lőttek parittyával a jobb szemébe. Rövidesen a másik szeme is megromlott, végül teljesen megvakult. A keresztneve Ilona, ebből lett Ilka, majd Cilka, így hívta a nagymama, a szomszédok, az ismerősök, így hívta Miklós, a bátyja, aki az élete felét jelentette mostanáig. — És Miklós? — Ő is szerette, nagyon szerette. Talán a húga volt az egyetlen élőlény, akit szeretett ez a szörnyeteg. — Szörnyeteg? Mit csinált? Az öregasszony arca megkeményedett, mérgesen rámcsapott kisírt szemével. — Azt mondta, ismeri a családot! Menjen innen! — Elnézést — álltam délben újra az ágya mellé —, a nagymama sokat sír, szeretné magát már otthon látni. — Üzent valamit? — mozdult meg a lány. — Ezt üzente. — Nem igaz! Ilyesmit nem üzen a nagymama. Végre akadt egy szomszédasszony, aki nem volt szófukar. — Szép szülők azok, mondhatom! Ott a lakásuk a Szent István körúton, de már három-négy éves korukban idezsuppolták a gyerekeiket a nagyanyjukhoz. Egy év is eltelik, míg megnézik azt a szerencsétlen lányt. Levelezőlapot küldenek a névnapjára. Pestről! Valami úriká az anyja, azt mondják. Nem tudom, de gyerek nem való neki, az biztos! Korbács meg mérges gomba! Az igen! Nem csoda, ha idejutott a fiú is! A kerület réme volt! De most elkapták, nyolc évig nyugalom lesz a környéken! — És a húga? Mit tudott erről? — Semmit! Óvta, dédelgette, titkolta előtte a piszkos ügyeit. Mi meg hogy is mondtuk volna el? A bátyja volt a mindene. A börtönről sem tud, azt hiszi külföldön van. Miklós tehát ül. Sokszoros nemi erőszakért, garázdaságért, bűncselekményekre való felbújtásért nyolc évet kapott. — Ha megengedi, az ágyára ülök — mondtam. — Újabb vizsgálat lesz? Ingerült volt a hangja, riadtak a mozdulatai. Az arcát felém fordította, de a szeme nem engedelmeskedett. Előbb tétován mozdul a hang irányába, majd tehetetlenül felfelé, s úgy is maradt, mintha belül, a saját gondolatai között kutat... Olyan védtelen volt, olyan gyámolításra szoruló, mint egy kalitkába fogott madár. — Nem, nem lesz semmiféle vizsgálat. Beszélgetni szeretnek magával. — Azt mondta délelőtt, hogy orvos... Dr. Bágyoni Attila, a Fővárosi Egészségnevelési Központ vezető főorvosa, az Egészségügyi Dolgozó szerkesztő bizottságának tagja. Irodalmi riportjai, cikkei folyóiratokban jelennek meg. Drámáit Szegeden, Kecskeméten mutatták be. — És? Haragszik az orvosokra? — Miről óhajt beszélni velem? — Meg akarom tudni, mi kell ahhoz, hogy lemondjon az öngyilkossági szándékáról. Elfordította a fejét, nem válaszolt. Talán három-négy percig is ültem ott, amikor hirtelen megszólalt. — Én nem akarok beszélgetni, kérem. Ha nincs orvosi kötelessége... — Az a kötelességem, hogy itt legyek most maga mellett. — Fölösleges. Nem fogok kiugrani az ablakon. — Nehéz is lenne, rács van rajta. — Tudom... mint a börtönablakon... úristen, mint a börtönablakon! Újra felém fordult, hangot változtatott. — Nyugtassa meg a lelkiismeretét, doktor úr, ön igazán kötelességtudó. — Miért ilyen cinikus? — Nem tudom. De bizonyára vannak itt sokan, akik nem azok. Ők nyilván várnak magára. Velem semmi dolga! — Akkor sem, ha Miklóssal találkozom holnap? Mentőövként kaptam el ezt a gondolatot. Nem is sejtettem, hogyan csinálom majd. Talán nem is mondtam komolyan. Cilka egyszeriben megváltozott. Izgatott lett, felült, átkulcsolta felhúzott térdét, fejét a karjára hajtotta. — Miklóssal? — Igen. Itt az ideje, hogy komolyan beszéljek vele. — Előbb kellett volna! — Előbb nem lehetett, nem ismertem. — Mióta ismeri? — rezdült meg gyanakvóan. — Nem ismerem. Holnap fogom megismerni. Olyan mozdulatot tett, mint a nagyanyja, amikor rájött, hogy becsaptam. — Mit akar tőlünk? — Semmi különöset. Tegnap még azt sem tudtam, hogy a világon vannak. Az egyik kollégámbeszélt magáról, aggódik, és úgy látom, nem alaptalanul. — Maga a hivatalos lebeszélő? Elmosolyodott, ismételni kezdte a szavakat. — Lebeszélő, lebeszélő, lebeszélő... — Mire jó ez, Cilka? — Ezt is tudja? A becenevemet? Ó, hát akkor bizalmas hangon beszél'’L‘hetünk. A kezemet nem akarja megfogni? Vagy megsimogatni a fejem búbját? Fölálltam. — Ha mégis üzenne valamit a bátyjának... Fölemelte a fejét, bizonytalanul felém fordította. — Miért akarja megismerni? Mit akar tőle? — Maga nem beszél, a nagyanyja kiutasított. A szüleinek fogalma sincs semmiről. Talán Miklóstól többet megtudok magáról. S talán közvetve arról is, miért akart öngyilkos lenni. Hosszú szünetet tartott, aztán csaknem tárgyilagos hangon szólalt meg. — Rendben van. Maga rendkívül makacs, essünk túl rajta ... Rövid tétovázás után hozzátette: — Egyszer talán úgyis el kell mondani valakinek. Nos, igen, Miklós a legcsodálatosabb ember volt, akit valaha ismertem. Elsősorban azért, mert elhalmozott szeretetével. Ez önző dolog, de számomra életfeltétel volt. Azt, hogy elhalmozott, szó szerint értem. Egészen felült és gesztikulálva beszélt: — Azt mondta egyszer az anyánk, hogy Miklós fonákjáról nézi a világot, és hogy kicsavarja a filozófiai idézeteket, sőt a törvényeket is. De hát nincs hozzá joga? A filozófiai törvények olyan abszolút törvények, mint a fizikaiak vagy a matematikaiak? Jó, azzal én sem értettem egyet, hogy lehülyézte Petőfit, Jókait, és istenítette Caligulát, meg a fiatal Nérót. De ez már csak következmény. Azt mondta nekem egyszer az osztályfőnöke, hogy ezek szemléleti, sőt eszmei torzulások. Lehetséges. De nem ez az oka. A mi nyomorult életünktől lett ő torz gondolkodású, és attól lett torz az életformája is. Végül mindenki az ellensége lett. Elítélték csúnya, aljas bűnökért. Persze ezt eltitkolták előlem. Azt mondták, vendégmunkásként Németországban dolgozik. Azoktól tudtam meg, akik elbántak velem. És azt is, hogy bosszú áldozata vagyok. Felzokogott. — Mártír lettem, ugye nem érti? Nehéz is megérteni, értelmetlen és utálatos dolog. A mártírokat a túlerő győzi le! De Miklós rémtettei és az én mártíromságom között összefüggés van. Rajtam bosszulták meg az én csodálatos, istenített bátyám gazemberségeit. Úristen! Hallja, mit mondtam? Gazemberségeit! A bátyám gazemberségéről beszélek. Csak így egyszerűen. Még egy hete is, még négy nappal ezelőtt is szentségtörés lett volna, ha kimondom ezt a szót. De nekem most már szabad. Én most már megváltottam Miklóst. Nekem most már mindent szabad. — Az a négy állat, aki összekötözte a nagymamát és a szőnyegre feszített, mint egy Krisztust, állítólag a saját nőiért állt boszszút. Azokon, akiket Miklós terített le. Az egészben az volt a legszörnyűbb, el kellett hinnem, hogy Miklós is ilyen. Az elsőnél sikoltoztam. Befogták a szájam, ráléptek a kezemre, mindenem fájt, azt hittem, kiszakad a hasam. Jött a második, durván megütött, akkora pofonokat adott, hogy félájult lettem. Hányingerem volt, aztán teljesen elájultam. Azt hiszem, többször is. A negyedikre emlékszem a legtisztábban. Részeg volt, én pedig tehetetlen béna, mint akit beérzéstelenítettek, vagy elaltattak, de a hangokat azért hallja. Már nem is undorodtam. Mintha nem is lennék ott. Talán azt hitte, hogy őt elfogadom. Megsimogatta a fejemet. Mielőtt elmentek, föltett az ágyra és betakart. Elhallgatott. Visszafeküdt a párnára, s a fal felé fordította a fejét. Kiábrándult, közönyös hangon szólalt meg később: — Egy vak ember nagyon kevés szeretetet kap. Ezt még akkor is úgy érzi, ha nem így van, ha téved. Engem őszintén, önzetlenül csak a bátyám szeretett... Ha Miklós nincs, sose értettem volna meg a világot. Egyetlen ember volt, aki mesélt nekem órákig, napokig, akinek türelme volt meghallgatni a nyavalygásaimat, aki jókedvűen, mindig terveket szőve ült a szobámban, aki több volt, mint az isten, mint apám, mint az elkurvult anyám és az egész világ együtt. Aki megtanított angolul, és a muzsika szeretetére, és aki számolatlanul hozta a pontírásos könyveket. Az én okos, drága bátyám nincs többé! Megszűnt! Eltűnt! Felfalta egy szörnyeteg, annak a bőrében bűnhődik, vagy nem bűnhődik... nincs, vége! Sóhajtott, nagyon szomorú lett. — Bár meghalt volna, de nem halt meg. Csak a szívemből tépte ki magát. Leköpött mindent, amit eddig adott. Hazudott, félrevezetett. Nyomorult összeomlásában, a börtönbe menekültében, mert megölik, ha kint marad, odadobott, otthagyott engem koncnak. És jött az ítélet: a legvéresebb szájúak bevasalták rajtam a tartozásukat. Ez a biztos! Ami nem ment ököllel, ésszel, majd megy alattomosan. Hiszen Miklóst elfelejtik. Nyolc év múlva elfelejtik, vagy megbocsátják neki. De most... Hirtelen újra felém fordult: — Érti már? Ezért nem jelentem fel a fiúkat. Ha ők is börtönbe kerülnek, tovább forr a bosszú, így letudták. Most egálban vannak. Hátha nyugodt, szép élete lesz Miklósnak, ha majd megtisztulva szabadul. Hátha kilábal a saját poklából egyszer. Egy láncra fűzött, aranyszínű szilveszteri szerencsemalacot vett ki a táskájából: — Ezt adja oda neki holnap. Feltétlenül adja oda! Elvettem a malacot, és zsebrevágtam. — Ne felejtse el! És igen... mondja meg neki, hogy négy ilyen malackám van! Négy! És most ne haragudjon, aludni szeretnék... Köszönöm! Olyan érzésem támadt, mintha közreműködésemmel Cilka lezárt volna valamit magában, mintha végleg eldöntött volna egy vitatott kérdést. Köszönöm — mondta és a fal felé fordult. Szinte megszűnt, beleolvadt, eltűnt az ágyban. Másnap délelőtt 11 órára rendkívüli látogatási engedélyt kaptam a börtönbe. Legnagyobb meglepetésemre vékony, barna hajú, szinte áttetsző bőrű, halkszavú fiatalembert vezettek be. — Ne mondja folyton, hogy jelentem. Itt most nem kell betartani a hivatalos formákat. Beszélgetni jöttem. Valóban Cilka küldött. — Honnan ismeri őt, uram? — Orvos vagyok. — Valami baj van Cilkával? — Most már nem, de erről majd később. Mennyit ült le a büntetéséből? — Száznyolcvanhárom napot, uram. — A nyolc évből? Lassan múlnak a napok. — Igen, nagyon lassan, uram. — Tudja, hogy odakint mit tartanak magáról? Az ilyenfajta bűnözőkről? — Tudom, uram, de nem érdekel. Nem vagyok bűnöző. — Nem tartja magát annak? — Nem, uram. — Véleménye szerint ki a bűnöző? — Aki rabol, fosztogat, öl. — Erről nekem más a véleményem. — A társadalomban manapság nehezen változnak a vélemények, ön is nyilván úgy vélekedik, mint az a néhány lány vagy a bíróság. — Ne általánosítson, lehet, hogy én is éppen olyan elveket vallok, mint maga. — Azt nem hiszem, uram. Az én elveimet az ön korosztálya nem vallja. — Hány éves? — Huszonhárom múltam. — Azt hallottam, jól tanult... — Az súlyosbító, vagy enyhítő körülmény? — Miért nem tanult tovább? — Ezt nem lehet fél óra alatt elmesélni. Elnézést, uram, mi van Cilkával? — Kórházban van, de holnap vagy holnapután haza megy. — Valami zűr van? Ön nem jött ide ok nélkül. — Persze, hogy nem. Azért jöttem, mert meg akartam ismerni. — Mindent elmondtam a bíróságon. — Beszéltem néhány társával is. Nagyon dühösek magára. Maga miatt buktak le. Az egyik csak négy évet kapott, de azt mondta, nem bírja ki. — Azokhoz ne hasonlítson engem! Primitív állatok. — Mintha összebeszéltek volna, ők kegyetlen állatnak becézték magát. — Engedje meg, hogy én kérdezzek! — Tessék! — Ön csak szerelemből feküdt le nővel, uram? — Nem tudom, mit ért szerelmen. — Tehát több mindent lehet érteni. Na látja, uram! A társadalom ma is ugyanolyan álszemérmes, mint száz évvel ezelőtt volt. De hiába, most szexuális forradalom van. — És maga szexuális forradalmár? — Az is__többek között. Persze nem ez a legfontosabb. — Ez érdekel. Mi az a szexuális forradalom? — Szabad szexuális élet. — Ez a forradalom? — Ez is, uram. —'■■■■‹•‹.’ • ........ . — Akkor maga nem forradalmár, hanem anarchista. A forradalmárok kiközösítik maguk közül, hiszen nem a szabad szexuális életet valósította meg, hanem az erőszakot. — Minden forradalomban követnek el erőszakot, uram. — Nem zavarta ez a kettős élet? — Miféle kettős élet? — Arra gondolok, hogy Cilkával melegen, szeretettel bánt, óvta, mint egy üvegházi növényt, ugyanakkor másokkal az erőszakok sorozatát követte el. — Az embernek éppen olyan szüksége van szeretetre és a belső békére, mint a rendre maga körül. Csak az tudja megbecsülni a jót, aki ismeri a rosszat. A gyengédség, a szeretet szomja velünk születik. — Maga mondja ezt, aki brutális volt, erőszakos, zsarnok? — Rendet tartottam magam körül. Szexuális erőszakra pedig csak kivételes esetben került sor, ha ezt a megfogalmazást egyáltalán elfogadhatom, hiszen csupán a természet törvényeit kellett betartanom. Eszmeileg ez nem erőszak. — Volt olyan lány, akinek hátracsavarták a kezét, padlóba verték a fejét! Vagy mi volt az, amikor az egyik, feleségét védelmező férfit zsebkésével összekaszabolta? — Ez így nem pontos, uram. Nem én tettem, nem az én késem volt, és pusztán egy keresztet véstek rá. — A maga parancsára! — Én csak azt mondtam: „Jelöljétek meg!” — Jó tanítványa Caligulának! — Ezt biztosan Cilkától tudja, uram. Ez nálam elvont dolog. Pusztán motívum. A kishúgom nem érti ezeket a dolgokat. Honnan is értené, sohasem találkozott erőszakkal.Szerettem volna ráüvölteni: Hé, valahol benned is lakik egy ember! De nem szóltam. A kör bezárult, itt nem volt több dolgom. Elővettem a szilveszteri malacot, felé nyújtottam. — Cilka küldi! Azt üzeni, hogy néhány nappal ezelőtt négyet kapott. Négy ilyen malacot akasztottak a nyakába. A fiú előbb mereven nézte, majd lassan, remegő kézzel elvette a láncon függő kismalacot. Elfehéredett, aztán váratlanul felordított: — Nem igaz! Nem, nem, neeem !!!... A fegyőr alig tudta lefogni. Pillanatok alatt elvezették. Másnap kora délután megdöbbentő telefonértesítést kaptam. Miklós a reggeli séta közben kiugrott a sorból, és fejjel a betonfalnak rohant. A helyszínen meghalt. — Nem tudtam, mitévő legyek Cilkával? Hogyan mondjam meg neki? Egyáltalán, az én dolgom-e ez? A rendőrség utolért és megelőzött. Amikor este bementem a kórházba, már tudta. Megálltam az ágya mellett, a torkomat köszörültem. Megismert. Büszke, sőt boldog volt, amikor megszólalt: — Látja, mondtam, hogy Miklós rendkívüli ember. Soha senkit nem szerettek így, mint engem! Este újra bementem a kórházba. Ité, valahol benned is lakik egy ember! Károlyi András grafikája