Egészségügyi Dolgozó, 1978 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1978-01-02 / 1. szám

A­mikor először találkoztam Cilkával, a vak lánnyal, sárga, meleg ősz volt. A fák még nem engedték el bőrtapinta­­tú leveleiket, s a kórház bejárata előtt sok­színű, duzzadt szőlőhegyek, körte-, alma- és őszibarackhalmok alatt roskadozott a gyü­mölcsárus asztala. Ebben a kórházban nehéz sorsú emberek forgolódnak az ágyon. Ők nem „hálásak” az orvosoknak: meg akartak halni, de nem hagyták őket. Kibékíthetetlen ellentét. A folyosókon ellenséges pillantások kísér­nek. Idegen a beavatottak között: öregember lép hozzám: — Harmadszor vagyok itt! Mondja meg nekik, ne avatkozzanak bele! Az életnek van kezdete és vége. Én most a végénél tartok. Miért nem lehet megérteni? — Kinyitotta a gázcsapot — mondja a fő­orvos —, csakugyan harmadszor van itt. Most sikerült nyugdíjasotthonba elhelyezni, ott majd megbékél. Nem tudja elviselni a magányt, ennyi az egész. A vak lány ügye, aki miatt telefonáltam, nem ilyen egyszerű. Egyelőre nem boldogulunk vele. Hozzáférhe­tetlen. Nem pusztán öngyilkossági kísérletről van szó, a közelmúltban, talán éppen aznap megerőszakolták. Nyilván ezért akart öngyil­kos lenni. Az ajtóból nézem a lányt. Szép. Hosszú, sötétbarna haja puhán terül szét a fehér párnán. Lehunyt szemén a pillák vibrálnak, áttetsző erek lüktetnek. Vékony ujjai idegesen mozdulnak. Éreztem, hogy irtózik a beszélgetéstől, nem erőltettem. — A vak lány? — vonta fel a vállát az osztályos nővér. — Furcsa szerzet. Mi aztán tényleg nem szoktunk csodálkozni, de ő sen­kihez sem hasonlít. „Tegye le kérem!”, „Nincs rá szükségem!” „Nem kérek!” Nem óhaj­tom!” Mint valami felsőbbrendű lény. Nem nekem tesz szívességet azzal, hogy itt fekszik. — Szándékos volt kérem — mondta a nyomozást végző rendőrtiszt. — öten tanú­sítják. Ugyanarra a villamosra vártak. A vak lány följebb állt, egészen a járdasziget végén. Ez az öt ember pedig elöl a táblánál. Három férfi és két nő. A közeledő villamost nézték, tehát arccal mind a lány felé fordultak. Vi­lágosan látták, hogy a sínekre dobta magát. Rosszul számolt, nem jól érzékelte a köze­ledő járművet, s a szerelvény időben meg­állt. Kisebb sérülésekkel megúszta. A nemi erőszakról nem nyilatkozik. A nagyanyja tett feljelentést ismeretlen tettesek ellen. Óbudai lakásukon rohanta meg őket négy feltehetően fiatal férfi. Az öregasszonyt bezárták a kam­rába, előzőleg betömték a száját, és megkö­tözték. A szerencsétlen lánnyal pedig elbán­tak. Részleteket nem tudunk, nem beszél, a nagyanyja pedig nem adott használható sze­mélyleírást. M­indig izgalmas dolog ugyanabban az ügyben a rendőrség háta mögött nyo­mozni. Kimentem Óbudára. Mint a család régebbi ismerőse mutatkoztam be Cilka nagyanyjának. Amit tudott, elmondta, egy szuszra, de nem lettem tőle okosabb. Azt nem kérdezhettem meg, hogyan veszítette el Cilka a látását, de közvetve megtudtam. Több mint tíz éve vigyázatlan suhancok ka­vicsot lőttek parittyával a jobb szemébe. Rövidesen a másik szeme is megromlott, vé­gül teljesen megvakult. A keresztneve Ilona, ebből lett Ilka, majd Cilka, így hívta a nagymama, a szomszédok, az ismerősök, így hívta Miklós, a bátyja, aki az élete felét je­lentette mostanáig. — És Miklós? — Ő is szerette, nagyon szerette. Talán a húga volt az egyetlen élőlény, akit szeretett ez a szörnyeteg. — Szörnyeteg? Mit csinált? Az öregasszony arca megkeményedett, mér­gesen rámcsapott kisírt szemével. — Azt mondta, ismeri a családot! Menjen innen! — Elnézést — álltam délben újra az ágya mellé —, a nagymama sokat sír, szeretné magát már otthon látni. — Üzent valamit? — mozdult meg a lány. — Ezt üzente. — Nem igaz! Ilyesmit nem üzen a nagy­mama. Végre akadt egy szomszédasszony, aki nem volt szófukar. — Szép szülők azok, mondhatom! Ott a lakásuk a Szent István körúton, de már három-négy éves korukban idezsuppolták a gyerekeiket a nagyanyjukhoz. Egy év is el­telik, míg megnézik azt a szerencsétlen lányt. Levelezőlapot küldenek a névnapjára. Pest­ről! Valami úri­ká az anyja, azt mondják. Nem tudom, de gyerek nem való neki, az biztos! Korbács meg mérges gomba! Az igen! Nem csoda, ha idejutott a fiú is! A ke­rület réme volt! De most elkapták, nyolc évig nyugalom lesz a környéken! — És a húga? Mit tudott erről? — Semmit! Óvta, dédelgette, titkolta előtte a piszkos ügyeit. Mi meg hogy is mondtuk volna el? A bátyja volt a mindene. A bör­tönről sem tud, azt hiszi külföldön van. Miklós tehát ül. Sokszoros nemi erőszakért, garázdaságért, bűncselekményekre való fel­­bújtásért nyolc évet kapott. — Ha megengedi, az ágyára ülök — mondtam. — Újabb vizsgálat lesz? Ingerült volt a hangja, riadtak a mozdu­latai. Az arcát felém fordította, de a szeme nem engedelmeskedett. Előbb tétován moz­dul a hang irányába, majd tehetetlenül fel­felé, s úgy is maradt, mintha belül, a saját gondolatai között kutat..­. Olyan védtelen volt, olyan gyámolításra szoruló, mint egy kalitkába fogott madár. — Nem, nem lesz semmiféle vizsgálat. Be­szélgetni szeretnek magával. — Azt mondta délelőtt, hogy orvos... Dr. Bágyoni Attila, a Fővárosi Egészségneve­lési Központ vezető főorvosa, az Egészségügyi Dolgozó szerkesztő bizottságának tagja. Iro­dalmi riportjai, cikkei folyóiratokban jelen­nek meg. Drámáit Szegeden, Kecskeméten mutatták be. — És? Haragszik az orvosokra? — Miről óhajt beszélni velem? — Meg akarom tudni, mi kell ahhoz, hogy lemondjon az öngyilkossági szándékáról. Elfordította a fejét, nem válaszolt. Talán három-négy percig is ültem ott, amikor hir­telen megszólalt. — Én nem akarok beszélgetni, kérem. Ha nincs orvosi kötelessége... — Az a kötelességem, hogy itt legyek most maga mellett. — Fölösleges. Nem fogok kiugrani az ab­lakon. — Nehéz is lenne, rács van rajta. — Tudom... mint a börtönablakon... úr­isten, mint a börtönablakon! Újra felém fordult, hangot változtatott. — Nyugtassa meg a lelkiismeretét, doktor úr, ön igazán kötelességtudó. — Miért ilyen cinikus? — Nem tudom. De bizonyára vannak itt sokan, akik nem azok. Ők nyilván várnak magára. Velem semmi dolga! — Akkor sem, ha Miklóssal találkozom holnap? M­entőövként kaptam el ezt a gondolatot. Nem is sejtettem, hogyan csinálom majd. Talán nem is mondtam komo­lyan. Cilka egyszeriben megváltozott. Izga­tott lett, felült, átkulcsolta felhúzott térdét, fejét a karjára hajtotta. — Miklóssal? — Igen. Itt az ideje, hogy komolyan be­széljek vele. — Előbb kellett volna! — Előbb nem lehetett, nem ismertem. — Mióta ismeri? — rezdült meg gyanak­vóan. — Nem ismerem. Holnap fogom megis­merni. Olyan mozdulatot tett, mint a nagyanyja, amikor rájött, hogy becsaptam. — Mit akar tőlünk? — Semmi különöset. Tegnap még azt sem tudtam, hogy a világon vannak. Az egyik kollégám­­beszélt magáról, aggódik, és úgy látom, nem alaptalanul. — Maga a hivatalos lebeszélő? Elmosolyodott, ismételni kezdte a szavakat. — Lebeszélő, lebeszélő, lebeszélő... — Mire jó ez, Cilka? — Ezt is tudja? A becenevemet? Ó, hát akkor bizalmas hangon beszél'’L‘hetünk. A kezemet nem akarja megfogni? Vagy meg­simogatni a fejem búbját? Fölálltam. — Ha mégis üzenne valamit a bátyjának... Fölemelte a fejét, bizonytalanul felém for­dította. — Miért akarja megismerni? Mit akar tőle? — Maga nem beszél, a nagyanyja kiutasí­tott. A szüleinek fogalma sincs semmiről. Talán Miklóstól többet megtudok magáról. S talán közvetve arról is, miért akart öngyil­kos lenni. H­osszú szünetet tartott, aztán csaknem tárgyilagos hangon szólalt meg. — Rendben van. Maga rendkívül makacs, essünk túl rajta ... Rövid tétovázás után hozzátette: — Egyszer talán úgyis el kell mondani va­lakinek. Nos, igen, Miklós a legcsodálatosabb ember volt, akit valaha ismertem. Elsősorban azért, mert elhalmozott szeretetével. Ez önző dolog, de számomra életfeltétel volt. Azt, hogy elhalmozott, szó szerint értem. Egészen felült és gesztikulálva beszélt: — Azt mondta egyszer az anyánk, hogy Miklós fonákjáról nézi a világot, és hogy ki­csavarja a filozófiai idézeteket, sőt a törvé­nyeket is. De hát nincs hozzá joga? A filo­zófiai törvények olyan abszolút törvények, mint a fizikaiak vagy a matematikaiak? Jó, azzal én sem értettem egyet, hogy lehülyézte Petőfit, Jókait, és istenítette Caligulát, meg a fiatal Nérót. De ez már csak következmény. Azt mondta nekem egyszer az osztályfőnöke, hogy ezek szemléleti, sőt eszmei torzulások. Lehetséges. De nem ez az oka. A mi nyomo­rult életünktől lett ő torz gondolkodású, és attól lett torz az életformája is. Végül min­denki az ellensége lett. Elítélték csúnya, aljas bűnökért. Persze ezt eltitkolták előlem. Azt mondták, vendégmunkásként Németország­ban dolgozik. Azoktól tudtam meg, akik el­bántak velem. És azt is, hogy bosszú áldo­zata vagyok. Felzokogott. — Mártír lettem, ugye nem érti? Nehéz is megérteni, értelmetlen és utálatos dolog. A mártírokat a túlerő győzi le! De Miklós rém­tettei és az én mártíromságom között össze­függés van. Rajtam bosszulták meg az én csodálatos, istenített bátyám gazemberségeit. Úristen! Hallja, mit mondtam? Gazem­berségeit! A bátyám gazemberségéről beszé­lek. Csak így egyszerűen. Még egy hete is, még négy nappal ezelőtt is szentségtörés lett volna, ha kimondom ezt a szót. De nekem most már szabad. Én most már megváltot­tam Miklóst. Nekem most már mindent sza­bad. — Az a négy állat, aki összekötözte a nagymamát és a szőnyegre feszített, mint egy Krisztust, állítólag a saját nőiért állt bosz­­szút. Azokon, akiket Miklós terített le. Az egészben az volt a legszörnyűbb, el kellett hinnem, hogy Miklós is ilyen. Az elsőnél sikoltoztam. Befogták a szájam, ráléptek a kezemre, mindenem fájt, azt hit­tem, kiszakad a hasam. Jött a második, dur­ván megütött, akkora pofonokat adott, hogy félájult lettem. Hányingerem volt, aztán tel­jesen elájultam. Azt hiszem, többször is. A negyedikre emlékszem a legtisztábban. Ré­szeg volt, én pedig tehetetlen béna, mint akit beérzéstelenítettek, vagy elaltattak, de a hangokat azért hallja. Már nem is undorod­tam. Mintha nem is lennék ott. Talán azt hitte, hogy őt elfogadom. Megsimogatta a fe­jemet. Mielőtt elmentek, föltett az ágyra és betakart. E­lhallgatott. Visszafeküdt a párnára, s a fal felé fordította a fejét. Kiábrándult, közönyös hangon szólalt meg később: — Egy vak ember nagyon kevés szerete­­tet kap. Ezt még akkor is úgy érzi, ha nem így van, ha téved. Engem őszintén, önzetle­nül csak a bátyám szeretett... Ha Miklós nincs, sose értettem volna meg a világot. Egyetlen ember volt, aki mesélt nekem órá­kig, napokig, akinek türelme volt meghallgat­ni a nyavalygásaimat, aki jókedvűen, min­dig terveket szőve ült a szobámban, aki több volt, mint az isten, mint apám, mint az el­­kurvult anyám és az egész világ együtt. Aki megtanított angolul, és a muzsika szerete­­tére, és aki számolatlanul hozta a pontírá­sos könyveket. Az én okos, drága bátyám nincs többé! Megszűnt! Eltűnt! Felfalta egy szörnyeteg, annak a bőrében bűnhődik, vagy nem bűnhődik... nincs, vége! Sóhajtott, nagyon szomorú lett. — Bár meghalt volna, de nem halt meg. Csak a szívemből tépte ki magát. Leköpött mindent, amit eddig adott. Hazudott, félre­vezetett. Nyomorult összeomlásában, a bör­tönbe menekültében, mert megölik, ha kint marad, odadobott, otthagyott engem koncnak. És jött az ítélet: a legvéresebb szájúak be­vasalták rajtam a tartozásukat. Ez a biztos! Ami nem ment ököllel, ésszel, majd megy alattomosan. Hiszen Miklóst elfelejtik. Nyolc év múlva elfelejtik, vagy megbocsátják neki. De most... Hirtelen újra felém fordult: — Érti már? Ezért nem jelentem fel a fiúkat. Ha ők is börtönbe kerülnek, tovább forr a bosszú, így letudták. Most egálban vannak. Hátha nyugodt, szép élete lesz Mik­lósnak, ha majd megtisztulva szabadul. Hát­ha kilábal a saját poklából egyszer. Egy láncra fűzött, aranyszínű szilveszteri szerencsemalacot vett ki a táskájából: — Ezt adja oda neki holnap. Feltétlenül adja oda! Elvettem a malacot, és zsebrevágtam. — Ne felejtse el! És igen... mondja meg neki, hogy négy ilyen malackám van! Négy! És most ne haragudjon, aludni szeretnék... Köszönöm! O­lyan érzésem támadt, mintha közremű­ködésemmel Cilka lezárt volna vala­mit magában, mintha végleg eldön­tött volna egy vitatott kérdést. Köszönöm — mondta és a fal felé fordult. Szinte megszűnt, beleolvadt, eltűnt az ágyban. Másnap délelőtt 11 órára rendkívüli láto­gatási engedélyt kaptam a börtönbe. Legnagyobb meglepetésemre vékony, barna hajú, szinte áttetsző bőrű, halkszavú fiatal­embert vezettek be. — Ne mondja folyton, hogy jelentem. Itt most nem kell betartani a hivatalos formá­kat. Beszélgetni jöttem. Valóban Cilka kül­dött. — Honnan ismeri őt, uram? — Orvos vagyok. — Valami baj van Cilkával? — Most már nem, de erről majd később. Mennyit ült le a büntetéséből? — Száznyolcvanhárom napot, uram. — A nyolc évből? Lassan múlnak a na­pok. — Igen, nagyon lassan, uram. — Tudja, hogy odakint mit tartanak ma­gáról? Az ilyenfajta bűnözőkről? — Tudom, uram, de nem érdekel. Nem vagyok bűnöző. — Nem tartja magát annak? — Nem, uram. — Véleménye szerint ki a bűnöző? — Aki rabol, fosztogat, öl. — Erről nekem más a véleményem. — A társadalomban manapság nehezen változnak a vélemények, ön is nyilván úgy vélekedik, mint az a néhány lány vagy a bíróság. — Ne általánosítson, lehet, hogy én is ép­pen olyan elveket vallok, mint maga. — Azt nem hiszem, uram. Az én elveimet az ön korosztálya nem vallja. — Hány éves? — Huszonhárom múltam. — Azt hallottam, jól tanult... — Az súlyosbító, vagy enyhítő körülmény? — Miért nem tanult tovább? — Ezt nem lehet fél óra alatt elmesélni. Elnézést, uram, mi van Cilkával? — Kórházban van, de holnap vagy hol­napután haza megy. — Valami zűr van? Ön nem jött ide ok nélkül. — Persze, hogy nem. Azért jöttem, mert meg akartam ismerni. — Mindent elmondtam a bíróságon. — Beszéltem néhány társával is. Nagyon dühösek magára. Maga miatt buktak le. Az egyik csak négy évet kapott, de azt mondta, nem bírja ki. — Azokhoz ne hasonlítson engem! Primitív állatok. — Mintha összebeszéltek volna, ők kegyet­len állatnak becézték magát. — Engedje meg, hogy én kérdezzek! — Tessék! — Ön csak szerelemből feküdt le nővel, uram? — Nem tudom, mit ért szerelmen. — Tehát több mindent lehet érteni. Na látja, uram! A társadalom ma is ugyanolyan álszemérmes, mint száz évvel ezelőtt volt. De hiába, most szexuális forradalom van. — És maga szexuális forradalmár? — Az is__többek között. Persze nem ez a legfontosabb. — Ez érdekel. Mi az a szexuális forrada­lom? — Szabad szexuális élet. — Ez a forradalom? — Ez is, uram. —'■■■■‹•‹.’ • ........ . — Akkor maga nem forradalmár, hanem anarchista. A forradalmárok kiközösítik ma­guk közül, hiszen nem a szabad szexuális életet valósította meg, hanem az erőszakot. — Minden forradalomban követnek el erő­szakot, uram. — Nem zavarta ez a kettős élet? — Miféle kettős élet? — Arra gondolok, hogy Cilkával melegen, szeretettel bánt, óvta, mint egy üvegházi nö­vényt, ugyanakkor másokkal az erőszakok sorozatát követte el. — Az embernek éppen olyan szüksége van szeretetre és a belső békére, mint a rendre maga körül. Csak az tudja megbecsülni a jót, aki ismeri a rosszat. A gyengédség, a sze­retet szomja velünk születik. — Maga mondja ezt, aki brutális volt, erő­szakos, zsarnok? — Rendet tartottam magam körül. Szexuá­lis erőszakra pedig csak kivételes esetben került sor, ha ezt a megfogalmazást egyál­talán elfogadhatom, hiszen csupán a termé­szet törvényeit kellett betartanom. Eszmeileg ez nem erőszak. — Volt olyan lány, akinek hátracsavarták a kezét, padlóba verték a fejét! Vagy mi volt az, amikor az egyik, feleségét védelmező férfit zsebkésével összekaszabolta? — Ez így nem pontos, uram. Nem én tet­tem, nem az én késem volt, és pusztán egy keresztet véstek rá. — A maga parancsára! — Én csak azt mondtam: „Jelöljétek meg!” — Jó tanítványa Caligulának! — Ezt biztosan Cilkától tudja, uram. Ez nálam elvont dolog. Pusztán motívum. A kishúgom nem érti ezeket a dolgokat. Hon­nan is értené, sohasem találkozott erőszak­kal.S­zerettem volna ráüvölteni: Hé, valahol benned is lakik egy ember! De nem szóltam. A kör bezárult, itt nem volt több dolgom. Elővettem a szilveszteri malacot, felé nyújtottam. — Cilka küldi! Azt üzeni, hogy néhány nappal ezelőtt négyet kapott. Négy ilyen ma­lacot akasztottak a nyakába. A fiú előbb mereven nézte, majd lassan, remegő kézzel elvette a láncon függő kis­malacot. Elfehéredett, aztán váratlanul fel­ordított: — Nem igaz! Nem, nem, neeem !!!... A fegyőr alig tudta lefogni. Pillanatok alatt elvezették. Másnap kora délután megdöbbentő telefon­­értesítést kaptam. Miklós a reggeli séta köz­ben kiugrott a sorból, és fejjel a betonfalnak rohant. A helyszínen meghalt. — Nem tudtam, mitévő legyek Cilkával? Hogyan mondjam meg neki? Egyáltalán, az én dolgom-e ez? A rendőrség utolért és megelőzött. Amikor este bementem a kórházba, már tudta. Meg­álltam az ágya mellett, a torkomat köszö­rültem. Megismert. Büszke, sőt boldog volt, amikor megszólalt: — Látja, mondtam, hogy Miklós rendkívüli ember. Soha senkit nem szerettek így, mint engem! E­ste újra bementem a kórházba. Ité, valahol benned is lakik egy ember! Károlyi András grafikája

Next