Egészségügyi Dolgozó, 1980 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-02 / 1. szám
A PÁRTKONGRESSZUS ELŐTT Dr. Komnidesz Mihálynak, az MSZMP KB osztályvezetőjének nyilatkozata Ezekben a hetekben különösen nagy figyelemmel tanulmányozzuk a Magyar Szocialista Munkáspárt kongresszusi dokumentumait, mérleget készítünk és feladatokat fogalmazunk meg. Ehhez kértük dr. Kornidesz Mihálynak, az MSZMP KB osztályvezetőjének útmutatásait. — A párt biztosítja a tudományos kutatás szabadságát, ez fokozza a tudósok társadalmi felelősségét a szocialista építés feladatainak alkotó megoldásában. A pártprogram hangsúlyozza azt is, hogy nélkülözhetetlen feltétele az egészséges fejlődésnek a vita, a téves nézetek bírálata. Véleménye szerint az orvostudományi kutatóműhelyek mennyire felelnek meg ezeknek a követelményeknek? • A kutatás, a tudományos alkotás szabadsága tudománypolitikánk alapelve. Azt fejezi ki, hogy a tudományos kutatás számára minden hipotézis, probléma szabad, nincsenek tiltott témák, előírt következtetések. Ez az orvostudományokra is vonatkozik. Természetes azonban, hogy, itt a kutatási témák kiválasztásának, az eredményeknek más a politikai szerepük, súlyuk, mint azokban a társadalomtudományokban, melyek a politikai döntések megalapozásához járulnak hozzá. Közös azonban az a felelősség, amellyel a kutatók tartoznak a társadalomnak, hogy lehetőségeiket a lehető legteljesebben hasznosítsák a fejlődés, az emberek boldogulása érdekében. Úgy látjuk, hogy tudósaink ezzel a felelősségtudattal végzik munkájukat a klinikákon, a tudományos intézetekben, s eredményeikkel itthon és nemzetközileg elismerést vívnak ki. A tudományos alkotó munkának ez a szélesen értelmezett szabadsága azonban nagymértékben függ attól is, hogy milyen a tudományos közélet, a tudósaink és a tudományos közösségek közötti kapcsolatok hogyan formálódnak, mennyire fűzi őket össze a közös cél, az ember szolgálata. Ezen a területen még számos feladat megoldásra vár. Mindenekelőtt az jelent gondot, ha a tudományos haladás nem jár mindig együtt a vitaszellem erősödésével, a szakmai demokratizmus fejlődésével. Úgy gondoljuk, a magasabb társadalmi és szakmai követelmények teljesítéséhez a nyitottabb, közvetlenebb és egyben igényesebb közéleten keresztül vezet az út. Az orvostudományi kutatások terén az utóbbi évtizedben jobban összpontosultak az erők, de még mindig nem kapcsolódnak megfelelően a legfontosabb betegségek elleni küzdelemhez, az azokat meghatározó kutatásokhoz. Szabadság itt is van, de azt kérjük, hogy az erőket irányítsák jobban a fő kérdésekre. Fejlődés itt is van: a korábbi mintegy 1500-zal szemben 400 azoknak a kutatási témáknak a száma, melyeket központilag támogatunk. Mégis az út neheze előttünk van. Jobban kell feladatokra koncentrálni a szellemi erőket és az anyagi eszközöket. — Gyakran szóvá teszszük, hogy előléptetésnél, kinevezésnél az illetékes fórumok többre értékelik a tudományos fokozatot, a dolgozatok számát, mint a vezetői rátermettséget, a gyógyító készséget, az etikus magatartást. Mi a helyes mérce? — Úgy gondolom, kinevezésnél, előléptetésnél minden esetben abból kell kiindulni, hogy milyen feladat elvégzésére választjuk ki a legalkalmasabb személyt. Az alkalmasságnak sok ismérve van: a szakmai felkészültség, a rátermettség, az elkötelezettség, a vezetőkészség, az etikus magatartás stb. Ezeket a szempontokat minden kinevezésnél érvényesíteni kell. A tudományos teljesítményt, a fokozat értékét néha valóban eltúlozzuk. Volt idő, amikor társadalomtudományi egyetemeken profeszszornak nem neveztünk ki olyan oktatót, aki nem volt a tudományok doktora. Ez helytelen, változtattunk rajta. Nyilvánvaló, hogy olyan feladatra, amihez a tudományos munka alapkövetelmény, helyes ha a kutatásban jártas, azt irányítani tudó szakembert választanak. Ahol viszont az intézmény tevékenységét nem elsősorban a tudományos kutatás, hanem a gyógyítás jellemzi, nem lehet feltétel a tudományos fokozat, de ha megvan, az hátrányt sem jelenthet. Ez utóbbi elvet az Egészségügyi Minisztérium évek óta helyesen oldja meg: kórházi főorvosi kinevezéskor nem tekinti feltételnek a tudományos fokozatot. Azt is tudom, hogy e téren számos helyen merev még a szemlélet, nem tudunk eléggé differenciáltan dönteni. A merevség oldódását segítheti az is, ha továbbfejlesztik a tudományos minősítés jelenlegi rendszerét. Ez a munka megindult. E kérdésben a legdöntőbbnek azonban mégis azt tartom, hogy tanuljuk meg az adott feladatokhoz megkeresni a legalkalmasabb személyt, ez legyen az elsődleges, s ne az eltöltött idő, a közlemények száma, a szakmai rang. Az orvostudományi egyetemek hármas funkciója a gyógyítás, a kutatás és az oktatás. A szakszervezet arra törekszik, hogy az oktatók, nevelők a korábbinál nagyobb megbecsülést élvezzenek. Hogyan segíthetnek ebben a pártszervezetek? — Ismerem ezt a problémát, gyakran fogalmazódik ez meg keményebben is: az oktató-nevelő munkának nincs elég becsülete. Az orvostudományi egyetemeken annyival bonyolultabb a helyzet, hogy ott a valamennyi egyetemen jelen levő oktatás-nevelés és kutatás mellett egy harmadik feladat is jelentkezik, a gyógyítás. A kutatás és gyógyítás eredményei egyszerűbb módokon mérhetőek, jobban szem előtt is vannak, mint az oktatás-nevelés terén nyújtott teljesítmény. De például egy klinikán, ahol egyszerre gyógyítanak, kutatnak, részt vesznek a képzésben, nehéz szétválasztani azt, hogy éppen melyik tevékenységüket értékelték. Vagy vegyük például a Tudományos Diákköri munkát. Itt „kutatás” folyik, de ez nem választódik el az oktató-nevelő tevékenységtől, azzal nagyon szoros egységben van, s így ha egy TDK-vezető munkáját elismerik, kimondatlanul is oktató-nevelő tevékenységét becsülik meg. Azt hiszem, a hármat együtt kell értékelni. Kinélkinél melyiket kell jobban hangsúlyozni attól függően, mi az erőssége, illetve mire kell jobban őt ösztönözni. Itt óvni kell magunkat az egyoldalúságtól, a hibás munkamegosztástól : „én oktatok, te nevelsz, ő kutat, más gyógyít”. Ez nem lehetséges, mindenki nevel munkájával, magatartásával, azzal, ahogyan foglalkozik, törődik a hallgatók politikai, szakmai fejlődésével. Az oktatás-kutatás-gyógyítás egységének kimagasló személyiségeit, mint például Markusovszkyt, Korányit lehet, hogy életükben mint tudósokat vagy gyógyító orvosokat jobban megbecsülték mint oktatókat, pedig kiváló orvosnemzedékeket neveltek fel. A pártszervezetek, azt hiszem, akkor segítik igazán az oktató-nevelő munka megbecsülését, ha azoknak az egyetemi dolgozóknak, akik a hármas feladatnak egyformán magas szinten tesznek eleget, a maguk eszközeivel minden támogatást megadnak munkájuk folytatásához, ösztönzik tevékenységüket. — A párt és a kormány a nehéz gazdasági helyzet ellenére jelentős előnyöket ad az egészségügynek, ami — egyebek mellett — bizonyítja, hogy hazánkban az egészségügy az egész társadalom ügye. Én ezt nem mondanám előnynek. Az egészségügyi ellátást, ahogy azt a Politikai Bizottságnak az egészségügyre hozott 1979. szeptember 11-i határozata megfogalmazta, jelentőségének és az előttünk álló feladatoknak megfelelően kiemelten kell fejleszteni. Ez azonban ma már nem látványos mennyiségi fejlesztést, hanem elsősorban a meglevő szellemi és anyagi erők észszerűbb, a betegellátást jobban szolgáló felhasználását, egész ellátási rendszerünk újragondolását jelenti. A fejlesztést itt sem lehet úgy elképzelni, hogy újabb és újabb ezer orvost, egészségügyi szakdolgozót alkalmazunk. Elsősorban rekonstrukciókat fogunk végrehajtani, a meglevő intézményeinket akarjuk célszerűbbé, használhatóbbá tenni. Mindezt azért, hogy növeljük a gyógyító-megelőző munka hatékonyságát, melynek során az erőket a leggyakoribb és a legtöbb halálozást okozó megbetegedések elleni küzdelemre kell összpontosítani. Olyan célprogramokat kell kidolgozni és végrehajtani, amelyek az adott megbetegedés megelőzésének, felderítésének, gyógyításának és rehabilitációjának valamenynyi feladatát tartalmazzák. Szervezettebbé kell tenni az ellátást, az eddiginél jobban biztosítani azt, hogy a betegek állapotuknak megfelelő helyen — alapellátás, szakrendelő, kórház — részesüljenek gyógyításban, kezelésben. Ennek érdekében tervszerűvé és egységessé kell tenni a betegbeutalási, illetve felvételi rendet. Az egészségügy fejlesztésére biztosított anyagi eszközöket következetesen, hatékonyan kell felhasználni, gondot fordítva a betegellátás színvonalát nem csökkentő takarékosságra is. A felújítások valóban rekonstrukciók legyenek, ne pedig pazarló, az újnál is sokkal többe kerülő fejlesztések. Többet kell tenni a lakosság egészségügyi kultúrájáért, valamennyi munkahelyen humánusan, hivatástudattal kell ellátni a szó szoros értelmében vett szolgálatot . Véleménye szerint elmondhatjuk-e, hogy az egészségügyi dolgozók többségének természetes létszükséglete a hivatásból végzett munka? — Igen. Az egészségügyi dolgozók nagy többsége áldozatkészen, hivatástudattal tett és tesz eleget kötelességeinek. De vannak olyanok is, akik nem szolgálnak rá a pozitív megítélésre. Jogos kritika is éri az egészségügyieket a rideg, néha embertelen bánásmódért, a betegek indokolatlan küldözgetéséért és noha ez a bírálat gyakran csak egyeseket illet, nem ritka a túlzó általánosítás sem. Hogy mind kevesebb legyen az elmarasztalás, úgy gondolom, jobb munkaszervezéssel, egymás munkájának megbecsülésével, őszinte, nyílt légkör biztosításával, a munkafegyelem betartásával és betartatásával lehet ezt elérni. Mindebben a pártszervezetek mellett a szakszervezetnek is jelentős feladatai vannak. Jobban meg kell becsülni a hivatásuknak élő egészségügyi dolgozókat, s e nagy többségnek kell példamutatással, bíztatással, ahol szükséges , bírálattal, a fegyelem megkövetelésével helyes irányba befolyásolni azokat, akik magatartásukkal, munkájukkal nem mindenben felelnek meg a követelményeknek. A szocialista életmód általánossá válása számottevő feltétele az előrehaladásnak. Különösen fontos ez az egészségügyiek körében, hiszen ha harmonikus és kiegyensúlyozott az életük, ez kihat az ellátásra is. A meglevő határozatok és rendeletek alkalmasak-e eléggé ennek biztosítására, vagy újabbakra van szükség? — A szocialista életmód kialakulása hosszú folyamat, melyet alapvetően az ország társadalmi-gazdasági fejlődése határoz meg. Az egészségügyi dolgozók életmódját, élet- és munkakörülményeit is ebből kiindulva kell vizsgálni. Az életmódnak vannak anyagi és nem anyagi jellemzői, s ezek szoros egységet alkotnak. Valamely társadalmi rétegnek az együttélési, erkölcsi, műveltségi, világnézeti, kulturális helyzetét nem lehet elválasztani azoktól a körülményektől, melyek között dolgozik, lakik, pihen. Az is egyértelmű, hogy az életmód és a munka között szoros összefüggés van. Mindezek az egészségügyi dolgozókra is érvényesek. Mindennel nem tudok itt foglalkozni. Csupán egyet emelek ki. A munkahelyi légkör mindenütt befolyásolja az ott dolgozók helyzetét, de minthogy az egészségügy munkahelyein az emberrel, a beteggel történő foglalkozás a munka jellemzője, nyilvánvalóan a beteg megérzi azt, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott körülmények között látják-e el, vagy sem. Az egészségügyben még fellelhető túlzott hierarchikus szemlélet, a fetisizált tekintélytisztelet rontja a kisebb közösségek közérzetét, amit a beteg is megérez. Ezeken a területeken sok még a tennivaló. Sokkal demokratikusabb, elvtársibb, őszintébb légkör, egymás munkájának jobb megbecsülése, magasabb általános és egészségügyi kulturáltság szükséges és ezzel nem akarom lebecsülni más tényezők szerepét, hiszen a mainál differenciáltabb, a végzett munkát jobban kifejező bérezés kialakítása, a lakáshelyzet és a munkakörülmények javítása mind olyan feladat, melynek megvalósításán munkálkodnunk kell. És még egyet. Jobban kellene az egészségügyi dolgozóknak egymásra is vigyázni, s akkor biztosan nem lenne nagyobb az infarktusok száma körükben, mint más társadalmi rétegeknél. Úgy gondolom tehát, hogy nem annyira a rendeletek, határozatok számának szaporításával, hanem okos, értelmes munkával, egymás segítésével kell alakítani az egészségügyi dolgozók életmódját, hogy minél teljesebben tudják hivatásukat szolgálni. — Szakszervezeti választás előtt állunk. Ez arra kötelez, hogy bátorítsuk az új iránt fogékony, kezdeményező, véleményüket nyíltan képviselő emberek funkcióba kerülését, a bizalom, az őszinteség, a nyílt légkör meghonosodását. Hogyan segíthetnek a pártszervezetek ott, ahol a vezetők szívesebben látják az alkalmazkodókat, a megalkuvókat a különféle tisztségekben annak ellenére, hogy a szakszervezetek megnövekedett hatás- és jogköre szilárd világnézetű, a közösség és az egyén érdekét egyaránt következetesen képviselő embereket kíván? — A választásokat széles körű közvéleménykutatásnak kell megelőznie, ami biztosítékot nyújt a fenti követelmények érvényre jutására, s egyben megakadályozza azt, hogy alkalmazkodó, megalkuvó emberek kerüljenek tisztségekbe. Ha a közvéleménykutatás gyakorlattá válik, akkor a vezetők véleménye is, mint bárkié az adott közösségben egy szavazatnak minősül. Ehhez nyílt, valóban demokratikus légkörre van szükség, ahol az emberek bátran véleményt mondanak, s ahol véleményüket figyelembe is veszik. Minden választás ezért egyben vizsga is. Nekünk az a dolgunk, hogy elősegítsük a demokrácia érvényesülését a pártéletben, a szakszervezeti mozgalomban éppenúgy, mint a felsőbb állami szervek tevékenységében. A nyílt légkör kialakításához tehát mindannyiunknak van hozzátennivalója. Sok mindenről esett szó. De engedje meg, hogy mindehhez hozzáfűzzem: a párt továbbra is számít az egészségügyi dolgozók hivatástudatára, önzetlen munkájára, ugyanakkor ők is bízhatnak abban, hogy gondjaik a mi gondjaink is és közösen segítjük megoldásukat . Köszönöm a beszélgetést. Székely Sándorné A rózsa röntgenfelvétele egészségügyi dolgozók 1990. I. 2. ti