Egészségügyi Dolgozó, 1981 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1981-01-04 / 1. szám

Ne csak papíron és szólamokkal... Kisírt szemű fiatalasszony sorolja az előzményeket: négy és fél évre otthon ma­radt gyermekgondozási segé­lyen, s közben nem a két gyermeke, hanem az alkohol játszotta életében a főszere­­pet. Visszament a munkahe­lyére, ahol betegsége miatt új területre került. Kevesebb bérért nem akart dolgozni — felmondott. Ezután ínhüvely­gyulladás, majd egy baleset miatt került táppénzes állo­mányba. Ekkor is az alkohol határozta meg az életét. Há­romszori öngyilkossági kísér­­letét is ezzel magyarázza. El­vonókúrán volt, most munkát keres ... Jelentkezett a szom­bathelyi rendelőintézet reha­­bilitációs tanácsadásán. A se­bész és a belgyógyász, a me­gyei ideggondozó főorvosa, a tanács munkaügyi főelőadója és az SZMT képviselője al­kotta bizottság kéthetente négy-öt csökkent munkaké­pességű személyt fogad ... — A közismert fogalmat helyesbítenünk kell, hiszen a hozzánk kerülők többsége nem csökkent, hanem meg­változott munkaképességű. Fő feladatunk, hogy megtaláljuk azt a munkahelyet, ahol őket teljes értékű munkaerőként alkalmaznák. Szinte közhely­nek számít, ha egy hegedű­­művész elveszíti két ujját, at­­tól még kiváló karmester le­het belőle. Ez jelenti a meg­változott munkaképességet — mondja dr. Mangliár Károly sebész főorvos, az Országos Rehabilitációs Tanács szak­mai kollégiumának tagja. A rehabilitációs tanácsadás szervezője, az orvosi rehabi­litáció egyik hazai úttörője jól ismeri a néhány évvel ezelőtti kezdeményezést, s az azóta szerzett tapasztalato­kat: — Tanulmányúton jártam az NDK-ban, s kedvező ta­pasztalatokat szereztem. A megváltozott munkaképessé­gűek ott külön munkahelyi csoportokat alkotnak, első­sorban kézimunkát végeznek, háztartási cikkeket készíte­nek. Lengyelországban mű­ködik egy rokkantakat fog­lalkoztató szövetkezet, amely védőkesztyűket készít. Ná­­lunk, sajnos, ma még keve­sebb gondot fordítanak a foglalkoztatásukra. Tizen­három esztendővel ezelőtt a vállalatoknál alakultak ugyan rehabilitációs bizottsá­gok, de többségük formálisan működött. Egyetlen gyakor­lati megoldást követtek: ala­csonyabb munkakörbe he­lyezték a rehabilitál­takat. A rehabilitáció tartalmi köve­­telményei háttérbe szorultak, s a felajánlott munkakörök között csak portás, telefon­­kezelő és liftes szerepelt. 1976-ban csupán Szombathe­lyen 1505 hasonló munkahe­lyet tartottak nyilván csök­kent munkaképességűek ré­szére, melyből több mint nyolcszázat betöltöttek. A városi tanács vb foglalkozott a rehabilitációs tanácsadás létrehozásának gondolatával, és határozatot hozott megva­lósítására. Négy éve műkö­dik a rendelőintézetben a ta­nácsadás, mely még ma is egyedülálló az országban. A tanácsadás és a megoldás ha­tékonysága abban áll, hogy a megfelelő munkahelyet kere­sők az orvosi véleményezésen kívül a munkaerőirányító és a szakszervezeti megbízott tanácsát, segítségét is meg­kapják. A FELNŐTT-IDEGGON­DOZÓBAN kezelt rokkant­­nyugdíjas bedolgozó munkát szeretne. Szakképzettsége nincs, varrni, kézimunkázni nem tud, az aprólékos mun­ka kimeríti. Bár jobb lenne, ha közösségbe kerülne, in­kább otthon marad, s majd a fia is segít neki. Megoldás? Elhangzik né­hány javaslat, véleményt mond az ideggondozó főor­vosnője is. Ehler Károlyné, a tanács munkaügyi főelőadója: — Nem könnyű a dolgunk, és sajnos, már fogytán a lehető­ség. Nagyon sokan kerültek a Vegyesipari Vállalathoz, ahol zömmel papíripari munkát végeznek. A vállalat szívesen látta a megváltozott munka­képességűeket, a közösség befogadta, segítette őket. A Fémipari Szövetkezet is meg­értő társnak bizonyult. Ta­­valy közel 1550 munkahelyet tartottunk nyilván a csokiként vagy megváltozott munkaké­pességűek számára, ebből 330 még betöltetlen. Sajnos, azon­ban a jegyzékek nagyobb ré­sze — az előbbieken kívül — éjjeliőr, öltözőőr és irodata­karító munkahelyeket tüntet fel. Ha a nagyobb vállalatok üzemorvosai értek is el ered­ményeket, még sok a tenni­való. A rehabilitációs tanács­adáson 1977-ben­ 101, két éve 78, tavaly 86 beteg ügyével foglalkoztunk. Többségük más munkakörbe vagy munkahelyre került, néhá­­nyan eredeti munkakörükben helyezkedtek el, két-két sze­mélyt segélyezésre, illetve rokkantsági nyugdíjra java­soltunk. Tavaly a Szombat­helyen kiközvetítettek 2,5 százaléka csökkent munka­képességű volt. EGY HÚSZ ÉV KÖRÜLI LÁNY édesanyja társaságá­ban jelentkezik. Tízszer változtatott munkahelyet, járt a munkaterápiás intézet­ben is. Szellemi fogyatékos, képtelen beilleszkedni a kö­zösségbe, veszekszik, vitatko­zik, megtagadja a munkát. Takarítani nem akar, az ap­rólékos munkát nem szereti. "Két hete nem dolgozik, édes­anyja tartja el... A tanácsadók nem tudnak megfelelő munkahelyet java­solni a lánynak. A tanácsadó is tanácstalan. Talán két hét múlva ... Dr. Faludi Jenőné, a megyei ideggondozó főor­vosa tipikus esetnek találja: — Nagyon sok szellemi fo­gyatékos jön hozzánk hason­ló panasszal, elképzeléseik legtöbbször irreálisak. ők azok, akiket nem tarthatunk bent az ideggondozóban, de képtelenek alkalmazkodni a munkahelyi közösséghez. A megoldás egyelőre még távo­li ... Jó lenne valamennyiü­­ket egy helyen foglalkoztatni, s talán lennének szülők vagy nevelők, akik ismerik a ter­mészetüket, s vállalnák a felügyeletet. Persze ehhez sok feltétel kellene, de meg­valósítható elképzelés. — Talán könnyebb a do­l­­gun­k azokkal, akik szellemi­leg érettek, de gyönge fiziku­­múak. Sajnos, azonban sokan vannak a szellemi fogyatéko­sok, s nekünk velük is törőd­ni kell — egészíti ki az el­mondottakat dr. Virág Lajos­né belgyógyász. Kezdeményezés, próbálko­zás, siker, elképzelések ... Az eredményeket igazolja, hogy a Vas megyei rehabilitációs tanácsadásra felfigyeltek má­­sutt is. A tapasztalatok alap­ján Celldömölkön, Körmen­den, Sárvárott hamarosan megalakítják a rehabilitációs tanácsadó bizottságot. A legfőbb érték az ember. A munkaügy és az egészség­ügy közös feladata, hogy a megváltozott munkaképessé­gűek ne csak hallják, ha­nem érezzék is ez­t. Burkon László Kiss Sándor: Logopédia című képe az OKDSZ XV. fotókiállításról 4 rehabilitáció szervezett segítség, melyet a tár­sadalom kíván nyújtani a maradandóan káro­sodott, önellátásukban korlátozott emberek szá­mára. Célja: a fogyatékost újratanítani az élet akarására, vállalására. A rokkantság sok komp­romisszumot jelent. A kudarcok elviselése, feldolgozása, az egzisztenciális problémák újraértékelése mind új feladat elé állítja a fogyatékost. A XIX. században a fogyatékosok részére szeretetháza­­kat, hadirokkantotthonokat hoztak létre. Az első, de kü­lönösen a második világháború után ugrásszerűen megnőtt a fogyatékosok száma. 1919-ben a Dollinger Gyula által alapí­tott mesterséges testrészeket előállító műhely a mozgásszer­vi rehabilitáció kezdetének tekinthető. Fontos szerepet töl­tött be a rehabilitációban a Nyomorék Gyerekek Otthona és a Mozgássérülteket Nevelő és Képző Intézet. Századunk közepén indult fejlődésnek a magyar gyógy­pedagógia. Virágzása Bérczi Gusztáv nevéhez fűződik. Az or­vosi és foglalkozási rehabilitációval csak a tbc-s és elme­beteg-gyógyintézetek kezdtek el foglalkozni. Az 1950-es évek­ben lezajlott Heine-Medin járvány indította meg a mozgás­­szervi rehabilitáció fejlődését Magyarországon. Az Egész­ségügyi Minisztérium mozgásszervi utókezelőket létesített (Budapesten az ORFI-ban és Miskolcon), melyek a hatvanas évek végén mozgásszervi rehabilitációs osztállyá alakultak át. Az Állami Fodor József Szanatórium 1976 óta mint Or­szágos Orvosi Rehabilitációs Intézet irányítja a teendőket. Hány testi és szellemi fogyatékos van Magyarországon, hány ember szorul rehabilitációra? Az Egészségügyi Világ­­szervezet adatai szerint a világon az emberek 6—10 száza­léka, magyar adatok szerint hazánkban a fogyatékosok szá­ma 700—800 ezer (6—8 százalék). Ha úgy számítjuk, hogy minden fogyatékosnak van egy-két családtagja, akkor a la­kosság negyedét érinti a kérdés. A mozgássérültek közt év­ről évre több a fiatal: jelenleg 300 ezren várják tétlenségre kárhoztatva a rokkantsági nyugdíjat. Számuk növekedését magyarázza részben az urbanizáció és annak következmé­nyei (a gépesítés fejlődése, a balesetek egyre növekvő szá­ma, a civilizációs betegségek), de paradox módon oka en­nek az orvostudomány fejlődése is, amely képes arra, hogy egyre több súlyos beteget élet­ben tartson a korábbinál. Társadalmunk kiemelten foglalkozik a problémával. A XII. kongresszuson állásfoglalás született a rehabilitáció fejlesztéséről. „Nagyobb figyelmet kell fordítani az alapel­látásra, a betegségek megelőzésére, a munkahelyi, környe­zeti ártalmak kivédésére, a rehabilitációra ...” A rehabilitációnak négy szakaszát különböztetjük meg: az orvosi, a pedagógiai, a foglalkozási és a társadalmi re­habilitációt. Rehabilitáció Miben áll az orvosi rehabilitáció? Ez a hagyományos orvosi területeken végzett tevékenység, melynek célja el­sődlegesen nem a gyógyítás, hanem az, hogy a fogyatékosok képességeik fejlesztésével részben vagy egészben visszanyer­jék önállóságukat, beleilleszkedjenek a társadalomba. Külön­leges módszereivel (fizioterápia, pszichoterápia, gyógyfoglal­­koztatás, beszédnevelés, segédeszközellátás) igyekszik csök­kenteni a balesetek, a betegségek, a veleszületett rendelle­nességek hatását. Az orvosi rehabilitáció interdiszcipliná­­ris feladattá vált, melyet valamennyi szakágnak művelnie kell, összehangoltan kell a célért dolgozniuk orvosoknak, nő­véreknek, gyógytornászoknak, munkaterapeutáknak, pszi­chológusoknak, logopédusoknak, szociális munkatársaknak, foglalkozási rehabilitációs szakembereknek, ortopédműszeré­szeknek. E munkát országosan 1976 óta az Országos Orvosi Re­habilitációs Intézet irányítja. Azóta az intézet vezetői végig­járták a megyéket, feltérképezték a helyzetet, elkészítették a terveket. Az utóbbi időben hét megyében, nyolc városban alakult meg mozgássérültek rehabilitációját végző kórházi osztály: az országban elsőként a 90 ágyas miskolci. Ezt kö­vette Nagykanizsán 35 ágy, Zalaegerszegen 20, Harkány­ban 42, Kaposvárott­­20, Salgótarjánban 20, Szentgotth­árdon 120, Csongrád megyében, Kakasszéken 50, Fejér megyében Csák­váron 3 ágy, Budapesten az OORI-ban 544 rehabilitációs ágy van jelenleg, országosan 944 ágy. Budapesten az Orszá­gos Testnevelési és Sportegészségügyi Intézet foglalkozik sportrehabilitációval; megalakult az Országos Gyermekre­­habilitációs Intézet is. Az agykárosodott gyermekek reha­bilitációjában a döntő rész a Mozgássérültek Nevelőképző és Nevelőintézetére hárul, amely a Művelődési Minisztérium felügyelete alatt működik. A kardiológiai rehabilitáció teljes kiépítése a VI. ötéves terv feladata lesz. Jelenleg Balaton­­füreden, Sopronban, Budapesten, Mosdóson, Pécsett műkö­dik ilyen rehabilitáció. Az elmebetegek rehabilitációja az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet vezetése alatt álló elmegyógyászati háló­zatban folyik. Intézményes lehetőségei az ún. munkaterá­­piás intézetek és a megyei elmeosztályokon szervezett idült osztályok, betegfoglalkoztatók (16 intézet kétezer ággyal). Az orvosi rehabilitáció intézményhálózata tehát kiépülőben van. Nagy probléma a gyógyászati segédeszközzel való el­látás: hónapokig kell várni, míg egy művégtag, járógép, or­topédcipő elkészül. Nincs megoldva a pedagógiai rehabilitáció, amelynek feladata a fogyatékosok iskolai nevelése, képzése elsősorban fiatal korban. Különleges módszerekkel el kellene érni, hogy a fogyatékosok minél nagyobb számban általános iskolában tanulhassanak. De az iskolaépületek tele vannak lépcsőkkel, felvonó nincs, így a mozgásszervi fogyatékos nem tudja igénybe venni a normál iskolát. A munka döntő része a gyógypedagógiai iskolákra hárul. A súlyos mozgásfogyaté­kosok nevelésében szerepe van a Mozgássérültek Nevelőkép­­ző és Nevelőintézetének, ahol 200 fekvő férőhely van. Mód­szerük a konduktív pedagógia. A foglalkozási rehabilitációnak ki kell terjednie az elő­ször munkát vállalni szándékozó fiatal fogyatékosokra és a korábban munkába állt, valamilyen képzettséggel rendel­kező felnőtt, csökkent munkaképességű fogyatékosokra. Jól szervezett az érzékszervi fogyatékosok szakmunkás­­képzése. Két intézetben van múltja a foglalkozási rehabili­tációnak. 1951 óta van a Fodor József Gyógyintézetben (ma az OORI) műszerészképzés, Csákvárott rádió- és tv-szerelő műszerészképzés. De foglalkozásra kiképezni még nem elég. Melyek tehát azok az intézkedések, amelyek a szociá­lis rehabilitáció körébe tartoznak? Az anyagi fedezet biz­tosítása, az önellátásnak rehabilitációs eszközökkel való megalapozása; építkezési, közlekedési akadályok elhárítása; a szabad idő jó felhasználása; az érdekvédelem és annak egyesülései; a fogyatékosok elhelyezésére szolgáló szociális intézmények; végül a közvélemény formálása. Magyarországon elsőként Szombathelyen, majd Buda­pesten 1977-ben alakult meg a Mozgássérültek Egyesülete. Ez érdekvédelmi szervezet, amely figyelemmel kíséri az egészségügyi, munkaügyi és társadalmi rehabilitációt. Ha­zánkban a rehabilitáció vezető állami intézménye az Orszá­gos Orvosi Rehabilitációs Intézet. Feladata kettős: egyrészt irányítania kell az ország rehabilitációs hálózatát, másrészt saját intézetén belül végzi a súlyos mozgássérültek reha­bilitációját. Az intézet a következő betegcsoportokat reha­bilitálja: poszttraumások, ortopédiai műtét utáni betegek, or­ganikus idegbetegek, hátgerincferdüléses gyermekek. Az in­tézetben 4077 beteg fordult meg, az átlagos ápolási idő 42,3 nap volt. Az egész országból csak korlátozott számban tud­nak felvenni betegeket A felvétel helyi konzíliummal vagy ambulanciánkon történt vizsgálattal kezdődik. Minden beteget megnéznek, hogy alkalmas-e rehabilitációra vagy sem. Felvesznek nyugdíjasokat is, de elsősorban a munka­képes korúak rehabilitációjára törekszenek. Dr. Fehér Miklós—Sólyom Gyuláné EGY ESET A SOK KÖZÜL Z. I. HEGESZTŐNEK SZEGŐDÖTT EL 1959 SZEPTEM­BERÉBEN az Óbudai hajógyárba, ott m­aszko­DOTT, OTT SZABADULT. A LEGJOBBAK KÖZÖTT TART­JÁK SZÁMON A SOLYÁN, MESTERVIZSGÁT TETT A SZAKMÁJÁBÓL. 1977-BEN MÁR 20 FORINT VOLT AZ ÓRABÉRE, A KÖVETKEZŐ ÉVBEN 22, AZUTÁN 23,80, S TAVALY JA­NUÁRTÓL 28,10. TISZTES PÉNZ, DE MEG IS KELLETT DOLGOZNI ÉRTE. A HAJÓFENÉKEN NEM RITKÁN KÉT­­RÉT GÖRNYEDVE, CELLÁNYI HELYEN EGY IDŐBEN SI­KOLT A CSISZOLÓ, DÖNGETI a HALLÓJÁRATOKAT AZ EGYENGETŐ KALAPÁCS, S RÓJA A VARRATOKAT A HEGESZTŐGÉP. Jó otthon lázmérőt is cso­magol magának, s úgy megy be nap mint nap a munka­helyére, ahol ráadásul még nem is azt csinálja, ami a szakmája. Belefér a csoport­elszámolásba, mondhatják, de hát mégsem mehet így a végtelenségig. Z. I.-nak öt év alatt ne­gyedével csökkent az élet­ereje. Azelőtt sportolt, tíz kilométert is lefutott, most meg pár lépcső is pihenés­re készteti. Éjjel felkel, mert fullad, kinyitja az ab­lakot. Az utóbbi időben már fél egyedül Lenni munka közben, hátha rosszul lesz. Jókora késéssel, de kimon­datott: nem hegeszthet. Pon­tosabban: nem tesz jót neki, ha hegeszt. Az üzemorvos „baráti­lag” azt tanácsolta, legjobb, ha kilép. Nem lé­pett ki. Az üzemorvos ek­kor ezt írta: „A fenti dol­gozó tüdőállapotára tekin­tettel füstös, poros levegő­jű helyen nem dolgozhat”. Azok után, hogy dr. S. O. 1973-ban jelezte, hogy Z. I.-nak sziderózisa — vaspor­belégzési ártalma — van, Z. I. 1973-ban nyolc hó­napot töltött az Országos Korányi TBC- és Pulmono­­lógiai Intézetben. Mikor ki­derült, hogy se tbc, se rák, se más betegsége nincs, ak­kor mondták, hogy ez szide­­rózis. Azóta többször volt huzamosabban betegállo­mányban. A gondozóban, ha meglátják, már írják a táp­pénzes papírját. Tavaly áp­rilis 14-én munkába menet különösen rosszul érezte magát: gondozó, beutaló, János kórház, aztán megint a Korányi. Két és fél hóna­pot húzott le ott, s utána azzal a tudattal vette fel a munkát, hogy végre talán rehabilitálják. A jövedelme és a táppénze közötti kü­­lö­nbözetet kisebb huzavona után megkapta. Ez azonban csupán az első lépés — amely után többnyire nem következik a második. A vállalatok többsége legfel­jebb annyit vállal a rehabi­litációból, hogy a dolgozót ne érje anyagi kár. Z. I.-nak többféle munkát kínáltak a hajóépítő mű­helyben. Mehetett volna adagolónak háromezer-vala­­hányszáz forintért, csakhogy Z. I.-t minden emléke ide­köti. Mégis ez a látszatra erőteljes fizikumú, jókedé­­lyű, 38 esztendős férfi hosz­­szú idő óta valósággal bús­komor. Mikor a csoport vi­­tyillójában rábukkantam, éppen túl volt a rendcsiná­láson, a mosogatáson és a lázát mérte. Furcsa, ugye? Már önmagában az, hogy egy hegesztő a tízórai men­neki a csoportvezetői pótlék­kal, egyebekkel eddig a hat és fél ezret is meghaladta a havi jövedelme. Azután azt mondták, menjen a lemez­­domborítókhoz vagy a mű­helybe darukezelőnek. Az előbbi fizikailag rendkívül megterhelő, az utóbbi füstös, poros, mint a hegesztés. Ott voltam a rehabilitá­ciós bizottság tanácskozásán. Hivatása magaslatán állt ez a nem túl sok lehetőséggel bíró testület. A hajógyár ugyanis eddig nemigen töre­kedett rehabilitációs munka­helyek kialakítására, pedig a különféle foglalkozási ár­talmak következtében több száz dolgozót megilletne már a könnyebb munka. Gazdaságos persze az lenne, ha minél értékesebb munkát találnának a rehabilitálan­­dóknak, így — jövedelem­kiegészítés címén — keve­sebb pénzt kellene kifizet­nie a vállalatnak. Z. I. elfogadta a negyedik ajánlatot: tizenhét forint órabérért átszegődik a rak­tárba koracélokat fűrészel­ni. A veszteségének 80 szá­zalékát megkapja addig, amíg az Országos Munka­egészségügyi Intézet ki nem mondja a végső szót. Ha pe­dig foglalkozási betegséget állapítanak meg nála, akkor 100 százalékot kap. Más kér­dés, hogy a sziderózis mind a mai napig nincs a foglal­kozási betegségek listáján. Dr. S. O. erről ezt mondta: „Állandó vitában vagyunk az OMI-val. Szerintünk a sziderózis foglalkozási meg­betegedés”. A Magyar Hajó- és Darugyár üzemi főorvo­sának is ez a véleménye. Ennek ellenére gyakran elő­fordul, hogy sziderózissal nem vesznek dolgozót beteg­állományba. Pedig a tüdőbe bekerült finom vaspor nem jön ki onnan soha! S ha ma nincs még mód megaka­dályozására, legalább vállal­ni illene minden esetben a teljes rehabilitációt. Z. I. tehát fűrészel, s ösz­­szefacsarodiik a szíve, ha hallja, hogy a túlsó parton megint vízre ment egy ha­jó. Mestervizsgát tett he­gesztésből, kiváló dolgozó volt, s tagja egy többszörös aranykoszorrús közösségnek. De nagy veszteség éri a gyáregységet is, ha a nyug­díjig hátralevő 21 évben,­ csak vasat vág. Gondolt er­re a rehabilitációs bizottság is amikor megígérték, meg­vizsgálják, nem taníthatná-e Z. I. a jövendő hegesztőit. Sok mindent megmagyaráz­hatna a fiataloknak még ak­kor is, ha nincs meg az elő­írt képzettsége, mert nem bejegyzett oktató, művezető, normál vagy akár technoló­gus. Kertész­­Péter

Next