Egészségügyi Dolgozó, 1982 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1982-01-01 / 1. szám

Gömbös Dezső: Tél Szilánkok Ápolód szolgálataimért én még soha nem fogadtam elborravalót. Ha előfordult, hogy a zsebembe csúsztattak némi pénzt, én azon csakazértis könyvet vagy ilyesmit vásároltam. Persze, ne a teljes magyar lexikonra tessék gondolni. Ámbár hallottam olyant, hogy egy kollégám egy távozó betegtől háromszáz forintot kapott. Ez már nem is borravaló, ezt már úgy is nevezhetnénk, hogy ha... hát ez szép összeg, az biztos. Vannak, akik aborravaló minden fajtája elől mereven elzárkóznak. Pedig máról van szó tulajdonképpen? A betegek vagy hozzátartozóik hálásak nekünk a gondoskodásért. Szívük szerint bizonyára átnyújtanának néhány szál virágot, vagy mondjuk, elszavalnának egy szép Váci Mihály-verset. Hanem felgyorsult korunkban kinek van ideje efféleérzelmeskedésre? Úgy látszik, apénz mindent helyettesít. Így aztán ki-ki közülünk elképzelései, vérmérséklete, lelki beállítottsága és egyebek szerint megvásárolhatja a neki valót. Még a kötelező szakmai gyakorlatom során történt, hogy az osztályunkon sűrűn megfordult egy kellemetlenkedő hozzátartozó. Bizonyára jól ismerik ezt a fajtát. Folyton kérdez, akadékoskodik, mindenkit feljelentéssel fenyeget. Egyszer az illető meglepetésemre felém nyújtott egy ötvenest. — Tegye el — mondta és kacsintott hozzá. Azördög tudja, de nem kellett a pénze. Aztán kuncogva figyeltem az ajtóból, ahogy meglehetősen ingerlékeny kolléganőmmelpróbálkozik. A nővér rövid lelkitusa után — mármint, hogy megbillentse-e vagy sem — udvariasan, de határozottan visszautasította a borravalót. Erre visszajött hozzám. — Mitvannak ,úgy oda? Nem bánom,kísérjenel a kapuig, ott majd feltűnés nélkül átadom. Sárvárott, egy kertvárosi ház udvarán naturalista kép fogad: disznóvágás. A disznót két orvos bontja, három asszisztensnő segédkezik. — Én állatorvosvagyok — mondja dr. Nedeczky Imre alkalmi bödtér —, de a konyhában találsz még egy ápolót, ápolónőt és egy doktornőt — ha jól számoltam. Hét egészségügyi egy családiból, két megyéből összesennégy intézményt képviselnek! ... A disznótor csak alibi — világosít fel dr. Nedeczky Alajos tüdőgyógyász. Hatan vagyunk testvérek,és a szülői háznál ilyenkor összejön a família. — Az ördög gondolta volna, hogy három gyermekembőlis doktor lesz — tűnődik idősebb Nedeczky Alajos bádogos, a helyi tszben afféle ezermester. Aztán a másik lányom, vem, a menyeim is egészségügyi dolgozók. A legkisebb fiam lakatos, de ő is ápolónőt hozott a házhoz ! Talán ezért van, hogy hetvenöt éves létemre még soha nem voltambeteg. Nedeczky néni könnyen elsírja magát: — Én munkára, kitartásra, becsületre neveltem őket. Meg hogy a szeretet mindenek felett... Istenem, mennyit küzdöttünk ... Tanyáról jártak be az iskolába, egymás kinőtt cipőjét hordták... Máma is el merném küldeni bármelyiket aratónak! Verát, a legfiatalabbat negyvenkét éves koromban, Veronika napján szültem. Tavaly végzett Pécsett, orvos a szombathelyi kórház ideg-elme osztályán. Az idén ő ásta fel a kertet. — Szeretnék, ha a tíz unoka valamelyike az egészségügyi pályát választaná? — Éva tavaly a középiskolás versenyen biológiából bekerült az országos döntőbe, már elsőéves az orvosi egyetemen. A másikat is az egészségügyhöz húzza a szíve, mintha nem volna más foglalkozás a világon! ... Benyitottam a kertajtón, s megtorpanok: tenyérnyi varangy terpeszkedik a kavicsok között. — A bedőlt pincéből jönnek — mondja az ember a tolószékből. A műsnap ráfizetett valamelyik, bekapta az égő cigarettacsikket. Parányi udvar, körülzárva kőkerítéssel meg tűzfalakkal. A kankalin már régen elvirágzott. A férfi figyelmesen végighallgat. Remegő kézzel rágyújt, bekiált a feleségének. Várni kell. Az asszony vékony, ráncos, fénytelen szemű. — Mennyit szív? — kérdem az embert, csak hogy mondjak valamit. — Másfél dobozzal. A földön mindenfelé cigarettavégek. Ha böknék egyet az ásóval, előjönne még száz. — Két éve le akarták vágni a lábaimat — magyarázza. Az egyik orvos eltiltott a dohányzástól. Amásik meg azt mondta, szívjam csak, ha már negyven éve csinálom. — Azelőtt itt virágok voltak — szól közbe az asszony. — Mindent teleszór az uram, nem terem itt már semmi. A férfi rámordul: — Ha beengednéd az úttörőket, ők már öszszeszedték volna. — Nem sajnálomén a pénzt, csak az emberemet féltem — mondja az asszony. — Hiszi vagy nem, még evés közben is ég a cigarettája. Siet, hogy minél előbb szíhassa. Nem győzöm mosni a függönyöket, mert éjjel is dohányzik. — Azt bezzeg elhallgatják azorvosok — legyint a férj —, hogy a nikotin megöli a bacilusokat. Azt sem tudom uram, hogy mi az influenza! Aztán meg ismeri a históriát a sarokházról? És mondja, ritka fogait kivillantva rekedten nevet hozzá... Tűnődve lépdelek a palánksor mentén. Az útra érve észreveszem, hogy a cigaretta a körmömre égett... Győrffy Miklós ÚJ KÖNYVEK HÁNY SZÍNŰ A SZIVÁRVÁNY? Válogatás az új cseh prózából (Európa— Madách, 1981.) A könyv a magyar—csehszlovák közös könyvkiadási egyezmény keretében jelent meg, és új színfolt a nyelvünkön olvasható novellairodalomban. A XX. század második felének cseh prózairodalmát kevéssé ismerjük. Kiadóink és fordítóink a régi klasszikus, vagy a napjainkban klasszikussá érő művek fordításával és közreadásával törődtek inkább, miközben felnőtt egy izgalmasan érdekes, új hangokat és kifejezési formákat képviselő cseh írónemzedék. Kövesdi János a legfrissebb kortársi prózából válogatta a kötet anyagát. Ez a szivárvány lényegesen több színű, mint az optikai színskála. Az adott korszakban először is a háború előtti nemzedék nagyjainak új művei érdemelnek figyelmet, de velük egyidőben a fiatalok is megjelennek, s műveik a köznapi valóság lényeges dolgaira irányítják a fényt. Ezek az írások egyrészt az élet örök nagy kérdéseit boncolgatják, másrészt vizsgálat tárgyává teszik az egyes ember önmegvalósítási lehetőségeit. Ezek a törekvések téma- és formagazdagságban jutnak aztán kifejezésre. A „napjaink filmjéből kivágott pillanatképek” közül alighanem Jiri Sveida novellája, az Autóstop a legélesebb. A történet köznapi: egy tehetséges, ambiciózus mérnök épp azon a napon, amikor megtudja, hogy karrierje szerencsés kinevezése folytán nyílegyenesen ível fölfelé, tőle szokatlan nagylelkűséggel fölvesz egy autóstoppos leányt, s a siker mámorában erőszakoskodni kezd vele. A csábos (és nem is egészen ártatlan) útitárs egy rossz mozdulattal félrerántja a kormányt; a kocsi egy útszél fán miszlikbe törik. Ennél nagyobb baj, hogy úgy néz ki: a lány is súlyosan megsérült. Idáig a történet, amely voltaképpen lényegtelen, az igazi történés és katarzis a mérnök agyában pörög végig. Eszerint minden hiába volt: vasszorgalom és ügyeskedés, szakmai biztonság és helyzetfelismerő lavírozás. Egyetlen rossz pillanat, egy hibás döntés összezúzhat mindent. A főhős szempontjából szerencsés végkifejletet kár lenne elmondani. A lényeg az volt, hogy micsoda kis vékony cérnaszálon lóg az érvényesülés, a sóvárgott karrier lehetősége. Egy magánantikvárium életéből az államosítás előtti utolsó nap krónikáját adja Vojtech Steklac elbeszélése, az Antikvárium. Létünknek biztosan a legnehezebben tudomásul vehető kényszerűsége a magunk múltjának megtagadása. Az idős könyves házaspár nehéz napjának történetét egy kamaszkorú fiú, segéd vagy kifutó reflexióin keresztül érzékeljük, és írói bravúr, hogy a két embernek tragédiát jelentő változás görcse a boltban egerésző macska körül összpontosul. A felszínen túl igen komoly lélektani árnyalatokat fest itt az elbeszélés írója. Petr Hájek novelláját, a Queen Elisabeth-et is szeretni fogják az olvasók. A fiatalok szerelme, az a bizonyos felhőtlen, a nagy felelősségeken még innen álló szerelem általában meghatja az embereket. Hájek ifjú hősei egy kicsit „dilinósak”, egymást nevezik annak, idegeikben, megnyilvánulásaikban több van a felnőttek zaklatott életéből, mint a maguk rontatlan fiatalságából. Az olvasók látni fogják, hogy a szivárvány százszínű. És bizonyára még sok színnel szeretnének ismerkedni ebből a szivárványból. Takács Margit GARZON A VILÁG TETEJÉN Kint méteres hó volt. Ünnepi adásunkat a kilencedik szimfóniával kezdjük, mondta az elegáns bemondónő, asztalán gyertyával ékes fenyőág, a háttérben szép családok keringtek a vacsoraasztalok körül, ünnepi tálakban fényes halszeletek úsztak, öregasszony álldogált bezárt étterem előtt, olcsó menü, nyugdíjaskedvezmény. Karajan vezényelt, a kopott kópián mintha eső peregne, csokor fenyő, szalagos csomagok az asztalon, fő helyen a fekete telefon. A fiatalasszony egyedül téblábolt, a szimfóniát ölelő csönd követte, vajas pirítóst majszolt, teát ivott, kezdődött a film. Steril tisztaság uralta a szobát, friss beköltözés utáni patyolatrend, csöppnyi garzon a havas város, fehér tetők, vaksi ablakok felett, az ünneplő világ tetején. Fél tízkor csörgött a telefon, az asszony ölébe rejtette, mint egy didergő állatot, s kivárt két csöngetést. — Szervusz, szívem — simogatott a férfi hangja. — Operáltam, kizárt sérvet hoztak. Felbontottad az ajándékokat? — Még nem. Azt akartam, te is legyél velem ... legalább így! Egyébként, azt hiszem, tudom, harisnyákat vettél, hálóinget és hozzávaló köntöst. Zavart nevetés a válasz, ujjak dobolása a kagylón: — Gondolatolvasó vagy! — Megláttam a szekrényedben, gondosabban is eldughattad volna ... Azért örülök, köszönöm. Én a tiédet holnap adom oda, amint hazaérsz. — Izgatottan várom. — Csönd következett, a képernyőn hallhatatlan zenére keringtek a fürge táncosok. Nagyot sóhajtott az aszszony: — Ugye, nem vagy egyedül? — De szívem! — Pillanatnyi szünet, háború előtti taktikai gondok: nyegle „na és, akkor mi van?!”, vagy tagadás körömszakadtáig? — Hogy jut eszedbe ilyesmi?! — Hamis a hangod, napok óta hamis a hangod, s nem tudsz a szemembe nézni, a szekrényedben rúzst és kölnit is rejtegettél... legalább örült neki? — Kicsoda? Azt anyámnak vettem! — Másodperc múlva elszánt a hang (ave ceasar, móri tari te salutanti): — Igen, van velem valaki! Az ágyamban fekszik, gyönyörű a teste, és megfeszül, mint az íj, és elernyed, mint az oltárkövön a kivérzett bárány, és ölelkezünk, ahogy veled soha ... mert fáradt vagy a diákjaidtól, a dolgozataidtól, a mosástól, apád ápolásától, a beköltözéstől és berendezkedéstől, fél éve nem volt újság a kezedben, és gyűlöltem hazamenni abba a toronyszobába, abba a csipketerítős galambdúcocskába, és nem vettél semmit sem észre azon kívül, hogy a hülye Takács megint bukásra áll, és poros a tévé alatt a polc! — Otthont teremtettem neked az albérlet után, nem tehetek róla, hogy csak egy szoba! Ha kellett az íróasztal, a kád szélén javítottam a dolgozatokat, naponta mostam, hogy a doktor úr mindig nett legyen, ahogy ebben a hülye kis városban elvárják tőled. Csöndben voltam, ha verset írtál, mert a testem, a csókom már nem ihletett meg, hát legalább nem zavartalak! Apám pedig beteg... — Köszönöm, drága! — Csíp a hang, mint az ostorcsapás. — Két hét alatt abban az égigérő garzonlakásban ... Apád pedig elitta a máját! Na, hagyjuk abba... csalódtam benned, sajnálom! Az asszony válaszolni akart, felállítani a tételt tisztán, logikusan, ahogyan a matematikát tanítja, a számok helyére tényeket írni. Egyik oldalon a két év előtti várakozás, hit a pályakezdő, ambiciózus orvosban, az induló költőben, aki verseivel a rádióban szerepelt, a másik oldalon két év csalódásai, a kórházban keringő vélemények felületességéről, tudatlanságáról, anyagiakra korlátozódó ambícióiról... a helyi lap számára kiizzadt, régiekből új rádiózott szelíd kritikával elutasított versek, látványos pózok társaságban, és újabban otthon is: a meg nem értett zseni, a kisváros mocsarában fuldokló Szellem. Micsoda színész, gondolta az asszony, behívta az éjszakázó nővért — megbeszélték régen, hogy mindketten ügyelni fognak —, gyertyát gyújtott, bort töltött, hízeleg, duruzsol, mint a jól megrakott kályha, a nő kezére hajol, gyors csók: látod, én még sohasem csókoltam kezet senkinek, de te leigáztál, összetörtél... — Az a nő sokkal szebb mint én — mondta. — Ugyan... ez most nem is lényeges! — tétovázott a hang. A benti telefon jól erősít, és a nő két lépéssel odébb kíváncsian fülel... Tényleg szebb, telt, erős és fekete és kegyetlen, mint a régi mesék boszorkányai. — Kiismertelek — folytatta az asszony. — Csaló vagy, ripacs, orvosnak közepes, költőnek gyenge, embernek utolsó... De ne hidd, hogy eleresztelek! Lecsapta a kagylót, percekig bámulta a néma televíziót. Kikapcsolta, öltözni kezdett, az éjféli misére ment. — Hiszel istenben? — kérdezte a férje első karácsonyukkor. — Nem — felelt most magának, öltözködve a tükör előtt. — Benned hittem eddig, hogy erőt adsz, felemelsz, utamra viszel, mint hajóst a csillagapámban, aki egyedül nevelt fel rokkantnyugdíjából, és mindent megadott; de te talán éppen most borulsz szeretőd lábai elé nyüszítve, mint a felrúgott kutya, apám a halál színével arcán ünnepi pálinkát iszik, és a mámor karácsonyt csönget törékeny üvegharangjain... Megállt a tündöklő, jószagú templom előtt: — Csak magamban hiszek! Visszafordult volna, de sodorta beljebb a szelíd tömeg. Csilléry István