Egészségügyi Dolgozó, 1989 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 1989. január XXXIII. évfolyam 1. szám Ára: 6 Ft AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA Beszámoló az országos értekezletről Együtt vagyunk erősek Szakszervezetünk december 16—17-én tartotta megjelent dr. Csehák Judit szociális és egészségországos értekezletét. A háromszázharminckét külügyi miniszter, Csikós Pál, a SZOT titkára, és dr. Vidott részvételével megrendezett tanácskozáson Lovszky Kálmán, az MSZMP KB alosztályvezetője. SZŰKEBB MOZGÁSTÉRBEN... Tények és adatok szakszervezetünk életéből Központi vezetőségünk „Szakszervezeti munkánk főbb jellemzői a IX. kongreszszus óta eltelt időszakban” címmel írásbeli beszámolót bocsátott vitára az országos értekezleten. A terjedelmes dokumentumnak csupán rövid változatát, néhány jellemzőt nem minden esetben a legfontosabb — megállapítását közöljük. A nehezebb gazdasági feltételek közepette szűkebb lett a szakszervezeti érdekképviselet és érdekérvényesítés mozgástere, ugyanakkor erősödött a tagság igénye érdekeinek fokozottabb védelme iránt. A differenciáltabb érdekvédelemnek megfelelően már 1985-ben megkezdte munkáját a központi vezetőség mellett az orvosok, a gyógyszerészek, a nem egészségügyi diplomások, a szakdolgozók, a gazdasági-műszaki-ügyviteli és a fizikai dolgozók rétegbizottsága. E testületek nem alakultak meg valamennyi közép- és alapszervezetben, néhol idegenkedtek ettől, másutt pedig ideiglenes rétegbizottságokat hoztak létre egy-egy réteg helyzetének elemzésére, problémáinak feltárására. A gazdasági struktúra átalakításával s az irányítási rendszer korszerűsítésével növekedett a helyi szervek szerepe és felelőssége, a szakszervezeti munkában is mindinkább az alapszervezeti tevékenység vált fontossá. Ezt segítette az alapszervezetek működési szabályzatához és káderhatásköri jegyzéke kialakításához összeállított irányelv; az irányító tevékenység és a munkamódszer továbbfejlesztéséhez kiadott állásfoglalás, valamint a központi vezetőség és az elnökség munkájáról hírt adó számos kiadvány, továbbá a tisztségviselők felkészítését szolgáló különféle képzési formák. Mindezek ellenére — a tagsági vita tapasztalatai is ezt igazolják — a tisztségviselők és a tagság tájékoztatása, tájékozottsága nem megfelelő. Nem vált rendszeressé a központi vezetőség, s a középszervek választott tisztségviselőinek a tagság körében végzett tájékozódó és tájékoztató tevékenysége. Egyenetlen az intézményekben és a vállalatoknál a bizalmiak felkészítése és a központi kiadványok hasznosítása, így nyilvánvalóan új alapokra kell helyezni a tisztségviselők felkészítését és a tájékoztatást. A járások megszüntetésével a községi alapellátásban dolgozók alapszervezeteit a megyei, városi kórházakhoz csatoltuk. Sok ilyen alapszervnél azonban nem sikerült a közös érdekeltséget kialakítani a községi és az intézményi bizalmiak között, minthogy a választott testületek figyelmét az intézmények kötötték le. Emiatt a községi alapellátásban dolgozók mindinkább önálló alapszervezetek létrehozását igényelték, abból a megfontolásból, hogy érdekvédelmüket ott kell biztosítani, ahol a munkáltatói jogkört gyakorolják. A tagsági vita tapasztalatai mégis inkább azt erősítették, hogy az adódó problémák a javasolt szervezeti keretek között megoldhatók. A középszervek differenciáltan segítették az alapszervezetek munkáját, mégsem vált minden megyében gyakorlattá, hogy a megyebizottsági tagok az alapszervezeteket rendszeresen patronálják. (Számos gond adódott az információ továbbvitelében is.) A tagsági vita a középszervek megtartása és működtetése mellett foglalt állást, de más összetételben és formában. Többen javasolták, hogy az alapszervezeti titkárok s a réteg- és munkabizottságok vezetői legyenek a testület tagjai. Ugyancsak ajánlották, hogy az egészségügyi dolgozókat érintő kérdésekben a megyebizottság lássa el a képviseletet a megyei állami, párt- és más társadalmi szervek előtt, és ehhez teremtsék meg a jogi és intézményes biztosítékokat. A központi vezetőség érdekvédelmi, érdek-képviseleti tevékenységét gátolta, hogy a tagság érdekeinek, jogos követeléseinek érvényesítéséhez nem volt és jelenleg sincs törvényben rögzített — az alapszervezetekéhez hasonló — eszközrendszere. Mindehhez hozzájárult az is, hogy az elmúlt időszakban a szakszervezetek mozgásterét is megszabta és leszűkítette a politika intézmény- és információs rendszere. A nyilvánosság hiánya azt a látszatot keltette a szakszervezeti tagokban, hogy érdek-képviseleti szervezetük nem ütőképes, nincs megfelelő állásfoglalása az élet- és munkakörülményeiket érintő kérdésekben, s tétlenül szemléli életszínvonaluk romlását. Szükséges és elodázhatatlan a szakszervezeti törvény, amely rögzíti — az alapszervezetektől a vezető testületekig — a szakszervezeti jogosultságokat, a partner állami szervekkel való együttműködés szintjeit, kereteit, formáit és a kölcsönös kötelezettségeket. A jogosultságok garanciáinak hiánya esetén az újonnan létrehozandó szervezeti formák — alágazatok, rétegtagozatok — tevékenysége sem lehet eredményes. A társadalmi fejlődés jelenlegi időszakában a hatékony érdekvédelem és az egészségügyi ellátás érdekében is szükséges lenne — a Gazdasági Kamara részeként — az egészségügyi kamara létrehozására, amely a munkáltatók — az alapellátásért felelős szervek, intézmények, vállalatok — érdekképviseletét biztosítaná, és az érdekegyeztetés mechanizmusában partnere lehetne a szakszervezeteknek, funkcionális tárcáknak. A reform jelen időszakában szakmai és mozgalmi csoportok alakulnak. A független, SZOT-on, ágazaton kívüli szervezkedési törekvések gyengíthetik a szakszervezeti mozgalomnak azt az egységét, amelyre talán soha nem volt olyan szükség, mint ma. E tendencia csírái a mi szakszervezeti mozgalmunkban is fellelhetők. E jelenséggel a jövőben együtt kell élnünk, nem vitathatjuk el az egyes csoportok elkülönült szerveződési jogát. Az egységbontó törekvésekkel azonban, bárhonnan induljanak is ki azok, nem értünk egyet, nem szolgálják a dolgozók érdekeit. Tovább romlottak a lakosság egészségügyi állapotának mutatói, melyek felhívták a figyelmet az egészségügy legfontosabb teendőire és szakszervezetünk szakmapolitikai feladatára. Sem az egészségügyi dolgozók, sem az állampolgárok nincsenek megelégedve az egészségügyi szolgálat munkájával. Ennek fő okaként az ingyenesnek deklarált, a valóságban azonban jelentős anyagi terheket jelentő egészségügyi ellátás szerepel. A paraszolvencia által okozott zavaros, áttekinthetetlen alá- és fölérendeltségi viszony természetesen nem csak a beteget érinti, hanem jelentősebb zavarokat okoz az egészségügyi ellátás valamennyi területén. Szakszervezeti mozgalmunk azt vallja, hogy az egészségügy feladata a munkaerő újratermelése, amellyel termelési tényezőt „állít” elő. Az egészségnek mint társadalmi értéknek az elismertetésével ágazatunk kikerülhet a maradékelv szerinti részesedés kategóriájából. Ez a változás akkor valósulhat meg, ha az egészségügyre fordított kiadásokat értékteremtő, a termelést befolyásoló beruházásként kezelik. A nemzeti egészségmegőrző program megvalósításának tárgyi feltételei sorában a legalapvetőbb: a korszerű ellátás biztosításához a nemzeti jövedelemből az eddigi 4,5 százalékos részesedést 7-9 százalékosra emelni. Az ágazat saját feladata viszont az elavult és nem célorientált gazdálkodási módszerek reformja. El kell érni, hogy az intézményekben a feladatokhoz és a gazdasági lehetőségekhez igazodó ésszerű létszám-, bér- és költséggazdákodás alakuljon ki. Az egészségügyi dolgozók életkörülményei 1985 óta romlottak, különösen a gyermekes családok és a nyugdíjasok esetében. Mindezek tudatában a központi vezetőség 1988-ban áttekintette az egészségügyi dolgozók élet- és munkakörülményeinek, szociális ellátásának helyzetét, s meghatározta saját és az alapszervezetek ebből adódó feladatait. Az elnökség folyamatosan értékelte a munkahelyek szociális terveit. Állást foglalt abban, hogy az egészségügyi ágazat számára az évközi költségvetési elvonás elfogadhatatlan. Meg kell őrizni a költségvetés reálértékét, mert csak így biztosíthatóak a munkahelyi szociális juttatások a már elért színvonalon. A felmérések szerint: • az egészségügyi dolgozók részéről fokozódott az elégedetlenség a munkahelyi étkeztetéssel kapcsolatban. A kórházakban, rendelőintézetekben az igénybe vevők közel 75 százaléka elégedetlen a minőséggel. Az alapellátásban, gyógyszertárakban az igénybevétel lehetőségét is hiányolják a dolgozók. Javasolták, hogy a jogszabály változtatásával a munkáltatók azok részére is fizethessenek térítési díjat, akik a közétkeztetést nem veszik igénybe. • A fiatalok, a pályakezdők részére továbbra is szükséges „garzonházakat” építeni. Az épülő állami lakások aránya munkát könnyítő eszközök száma, és ezek alkalmazása sem terjedt el széles körben. Nem csökkentek az ügyeleti szolgálatból adódó pszichés és fizikai megterhelések, sőt fokozódik a nagyarányú fluktuáció és létszámhiány miatt. Az egyre nehezebb gazdasági feltételek miatt a körerőteljesen visszaesett. A lakásárak jelentős növekedése mellett ágazatunkban az 1987. évben több mint 15 ezer forinttal csökkent az egy főre kifizetett támogatás összege. Szükség lenne a jelenlegi pénzügyi szabályok olyan módosítására, hogy az intézmények ne csak pénzmaradványaikból biztosíthassanak lakásépítési, -vásárlási kölcsön forrásául szolgáló alapot, hanem az éves költségvetésükben tervezhessék annak összegét. Az egészségügyi dolgozók munkakörülményeiben 1985 óta lényeges javulás nem tapasztalható, sőt több tekintetben visszaesés mutatkozik. Félő azonban, hogy a munkavédelemre, munkakörülményekre és környezetvédelemre fordítható s egyre csökkenő összegek már a „szinten tartást” sem tudják biztosítani. Az újonnan létesült intézményeknél, rekonstrukcióknál és a felújítási munkáknál is a költségek növekedése miatt egyre inkább háttérbe kerülnek ezek a feladatok. A munka- és védőruházat, a tisztálkodószerek, vegyszerek árának emelkedése, az ellátási gondok (például a gumikesztyű-ellátás), nemcsak a munkakörülményekre hatnak károsan, hanem a gyógyítás színvonalára is. Az egészségügyi dolgozók között növekedett a „hepatitis B" megbetegedés, valamint a nosocomialis fertőződések száma. Az új technika és orvostechnológia telepítésével nem csökkent, inkább fokozódott a kezelőszemélyzet megterhelése, mert ezekkel együtt nem fejlődött a munkahelyek kiszolgálása és az azzal kapcsolatos feltételek megteremtése. Sokszor más funkciókat is ellátó helyiségekbe telepítették az új technikát, fokozva így a zsúfoltságot és a dolgozók pszichés megterhelését. Az ápolási munkában, az anyagmozgatásban, a korszerűtlen mosodákban még mindig igen magas a fizikai munka aránya. Kevés a fizikai nyezeti ártalmak kiküszöbölése is lassú folyamat. A korszerűtlen altatógépek, a sterilizálókészülékek mellett, valamint a laboratóriumokban a dolgozók továbbra is kiszolgáltatottak a vegyi expozíciók káros, egészséget veszélyeztető hatásaival szemben. Az egészségügyben keletkező veszélyes hulladékok kezelése, ártalmatlanítása és megsemmisítése megnyugtatóan továbbra sem megoldott. A korábban tervezett öt regionális szemétégető mű helyett csak egy épül meg Dorogon. Az intézmények nem rendelkeznek korszerű szemétégető berendezésekkel. Az országos értekezlet résztvevői az ülésteremben Új keletű bölcsességek „Itt az ideje, hogy a szakszervezet labdaszedőből teljes jogú csapattaggá váljon. Olyan csapattaggá, aki nemcsak a bedobásokat végezheti, hanem esetenként ő lövi a tizenegyest is. ’ (Dr. Varga Győző) „Az ügyelet a mai helyzetben jogilag nem más, mint a szabadidő sajátos eltöltése." (Dr. Werling Klára) „Ha megosztjuk erőinket, akkor a tárgyalópartnernek kedvezünk. Egy szervezettel a vezető tárgyal, kettővel a helyettese, hárommal a részlegvezető, néggyel senki. ” (Dr. Várhelyi Zoltán) „Ha valaki a szoros cipőjéhez még egy-két tyúkszemet is beszerez, akkor már csak jajgatva és sántikálva képes járni." (Bessenyei Cecília) „Akarata ellenére senkit nem lehet tájékoztatni. " (Pintér Márta)