Egészségügyi Dolgozó, 1989 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-01 / 1. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 1989. január XXXIII. évfolyam 1. szám Ára: 6 Ft AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA Beszámoló az országos értekezletről Együtt vagyunk erősek Szakszervezetünk december 16—17-én tartotta megjelent dr. Csehák Judit szociális és egészség­országos értekezletét. A háromszázharminckét kül­­ügyi miniszter, Csikós Pál, a SZOT titkára, és dr. Vi­­dott részvételével megrendezett tanácskozáson Lovszky Kálmán, az MSZMP KB alosztályvezetője. SZŰKEBB MOZGÁSTÉRBEN... Tények és adatok szakszervezetünk életéből Központi vezetőségünk „Szakszervezeti munkánk főbb jellemzői a IX. kongresz­­szus óta eltelt időszakban” címmel írásbeli beszámolót bocsátott vitára az országos értekezleten. A terjedelmes dokumentumnak csupán rövid változatát, néhány jellem­ző­t nem minden esetben a legfontosabb — megállapítását közöljük. A nehezebb gazdasági feltéte­lek közepette szűkebb lett a szak­­szervezeti érdekképviselet és ér­dekérvényesítés mozgástere, ugyanakkor erősödött a tagság igénye érdekeinek fokozottabb védelme iránt. A differenciáltabb érdekvédelemnek megfelelően már 1985-ben megkezdte munká­ját a központi vezetőség mellett az orvosok, a gyógyszerészek, a nem egészségügyi diplomások, a szakdolgozók, a gazdasági-mű­­szaki-ügyviteli és a fizikai dolgo­zók rétegbizottsága. E testületek nem alakultak meg valamennyi közép- és alapszervezetben, né­hol idegenkedtek ettől, másutt pe­dig ideiglenes rétegbizottságokat hoztak létre egy-egy réteg helyze­tének elemzésére, problémáinak feltárására. A gazdasági struktúra átalakí­tásával s az irányítási rendszer korszerűsítésével növekedett a helyi szervek szerepe és felelőssé­ge, a szakszervezeti munkában is mindinkább az alapszervezeti tevékenység vált fontossá. Ezt se­gítette az alapszervezetek műkö­dési szabályzatához és káderha­tásköri jegyzéke kialakításához összeállított irányelv; az irányító tevékenység és a munkamódszer továbbfejlesztéséhez kiadott állás­­foglalás, valamint a központi ve­zetőség és az elnökség munkájá­ról hírt adó számos kiadvány, to­vábbá a tisztségviselők felkészíté­sét szolgáló különféle képzési for­mák. Mindezek ellenére — a tag­sági vita tapasztalatai is ezt iga­zolják — a tisztségviselők és a tagság tájékoztatása, tájékozott­sága nem megfelelő. Nem vált rendszeressé a központi vezető­ség, s a középszervek választott tisztségviselőinek a tagság köré­ben végzett tájékozódó és tájé­koztató tevékenysége. Egyenet­len az intézményekben és a válla­latoknál a bizalmiak felkészítése és a központi kiadványok haszno­sítása, így nyilvánvalóan új ala­pokra kell helyezni a tisztségvi­selők felkészítését és a tájékozta­tást. A járások megszüntetésével a községi alapellátásban dolgozók alapszervezeteit a megyei, városi kórházakhoz csatoltuk. Sok ilyen alapszervnél azonban nem sike­rült a közös érdekeltséget kiala­kítani a községi és az intézményi bizalmiak között, minthogy a vá­lasztott testületek figyelmét az in­tézmények kötötték le. Emiatt a községi alapellátásban dolgozók mindinkább önálló alapszerveze­tek létrehozását igényelték, ab­ból a megfontolásból, hogy érdek­­védelmüket ott kell biztosítani, ahol a munkáltatói jogkört gya­korolják. A tagsági vita tapaszta­latai mégis inkább azt erősítették, hogy az adódó problémák a ja­vasolt szervezeti keretek között megoldhatók. A középszervek differenciáltan segítették az alapszervezetek munkáját, mégsem vált minden megyében gyakorlattá, hogy a megyebizottsági tagok az alap­­szervezeteket rendszeresen patro­nálják. (Számos gond adódott az információ továbbvitelében is.) A tagsági vita a középszervek megtartása és működtetése mel­lett foglalt állást, de más összeté­telben és formában. Többen java­solták, hogy az alapszervezeti titkárok s a réteg- és munkabi­zottságok vezetői legyenek a tes­tület tagjai. Ugyancsak ajánlot­ták, hogy az egészségügyi dolgo­zókat érintő kérdésekben a me­gyebizottság lássa el a képvisele­tet a megyei állami, párt- és más társadalmi szervek előtt, és eh­hez teremtsék meg a jogi és intéz­ményes biztosítékokat. A központi vezetőség érdekvé­delmi, érdek-képviseleti tevé­kenységét gátolta, hogy a tagság érdekeinek, jogos követeléseinek érvényesítéséhez nem volt és je­lenleg sincs törvényben rögzített — az alapszervezetekéhez hason­ló — eszközrendszere. Mindeh­hez hozzájárult az is, hogy az el­múlt időszakban a szakszerveze­tek mozgásterét is megszabta és leszűkítette a politika intéz­mény- és információs rendszere. A nyilvánosság hiánya azt a lát­szatot keltette a szakszervezeti tagokban, hogy érdek-képviseleti szervezetük nem ütőképes, nincs megfelelő állásfoglalása az élet- és munkakörülményeiket érintő kérdésekben, s tétlenül szemléli életszínvonaluk romlását. Szükséges és elodázhatatlan a szakszervezeti törvény, amely rögzíti — az alapszervezetektől a vezető testületekig — a szakszer­vezeti jogosultságokat, a partner állami szervekkel való együttmű­ködés szintjeit, kereteit, formáit és a kölcsönös kötelezettségeket. A jogosultságok garanciáinak hiánya esetén az újonnan létre­hozandó szervezeti formák — al­­ágazatok, rétegtagozatok — tevé­kenysége sem lehet eredményes. A társadalmi fejlődés jelenlegi időszakában a hatékony érdekvé­delem és az egészségügyi ellátás érdekében is szükséges lenne — a Gazdasági Kamara részeként — az egészségügyi kamara létreho­zására, amely a munkáltatók — az alapellátásért felelős szervek, intézmények, vállalatok — érdek­­képviseletét biztosítaná, és az ér­dekegyeztetés mechanizmusában partnere lehetne a szakszerveze­teknek, funkcionális tárcáknak. A reform jelen időszakában szakmai és mozgalmi csoportok alakulnak. A független, SZOT-on, ágazaton kívüli szervezkedési tö­rekvések gyengíthetik a szakszer­vezeti mozgalomnak azt az egy­­ségét, amelyre talán soha nem volt olyan szükség, mint ma. E tendencia csírái a mi szakszerve­zeti mozgalmunkban is fellelhe­tők. E jelenséggel a jövőben együtt kell élnünk, nem vitathat­juk el az egyes csoportok elkülö­nült szerveződési jogát. Az egy­ségbontó törekvésekkel azonban, bárhonnan induljanak is ki azok, nem értünk egyet, nem szolgálják a dolgozók érdekeit. Tovább romlottak a lakosság egészségügyi állapotának muta­tói, melyek felhívták a figyelmet az egészségügy legfontosabb te­endőire és szakszervezetünk szakmapolitikai feladatára. Sem az egészségügyi dolgozók, sem az állampolgárok nincsenek megelégedve az egészségügyi szolgálat munkájával. Ennek fő okaként az ingyenesnek dekla­rált, a valóságban azonban jelen­tős anyagi terheket jelentő egész­ségügyi ellátás szerepel. A para­szolvencia által okozott zavaros, áttekinthetetlen alá- és föléren­deltségi viszony természetesen nem csak a beteget érinti, hanem jelentősebb zavarokat okoz az egészségügyi ellátás valamennyi területén. Szakszervezeti mozgalmunk azt vallja, hogy az egészségügy feladata a munkaerő újraterme­lése, amellyel termelési tényezőt „állít” elő. Az egészségnek mint társadalmi értéknek az elismer­tetésével ágazatunk kikerülhet a maradékelv szerinti részesedés kategóriájából. Ez a változás ak­kor valósulhat meg, ha az egész­ségügyre fordított kiadásokat ér­tékteremtő, a termelést befolyáso­ló beruházásként kezelik. A nemzeti egészségmegőrző program megvalósításának tárgyi feltételei sorában a legalapve­tőbb: a korszerű ellátás biztosí­tásához a nemzeti jövedelemből az eddigi 4,5 százalékos részese­dést 7-9 százalékosra emelni. Az ágazat saját feladata viszont az el­avult és nem célorientált gazdál­kodási módszerek reformja. El kell érni, hogy az intézmények­ben a feladatokhoz és a gazdasági lehetőségekhez igazodó ésszerű létszám-, bér- és költséggazdáko­­dás alakuljon ki. Az egészségügyi dolgozók élet­körülményei 1985 óta romlottak, különösen a gyermekes családok és a nyugdíjasok esetében. Mind­ezek tudatában a központi vezető­ség 1988-ban áttekintette az egészségügyi dolgozók élet- és munkakörülményeinek, szociális ellátásának helyzetét, s meghatá­rozta saját és az alapszervezetek ebből adódó feladatait. Az elnökség folyamatosan érté­kelte a munkahelyek szociális ter­veit. Állást foglalt abban, hogy az egészségügyi ágazat számára az évközi költségvetési elvonás elfogadhatatlan. Meg kell őrizni a költségvetés reálértékét, mert csak így biztosíthatóak a munka­helyi szociális juttatások a már el­ért színvonalon. A felmérések szerint: • az egészségügyi dolgozók részéről fokozódott az elégedet­lenség a munkahelyi étkeztetés­sel kapcsolatban. A kórházak­ban, rendelőintézetekben az igénybe vevők közel 75 százaléka elégedetlen a minőséggel. Az alapellátásban, gyógyszertárak­ban az igénybevétel lehetőségét is hiányolják a dolgozók. Java­solták, hogy a jogszabály változ­tatásával a munkáltatók azok részére is fizethessenek térítési díjat, akik a közétkeztetést nem veszik igénybe. • A fiatalok, a pályakezdők részére továbbra is szükséges „garzonházakat” építeni. Az épülő állami lakások aránya munkát könnyítő eszközök szá­ma, és ezek alkalmazása sem ter­jedt el széles körben. Nem csök­kentek az ügyeleti szolgálatból adódó pszichés és fizikai megter­helések, sőt fokozódik a nagy­arányú fluktuáció és létszámhi­ány miatt. Az egyre nehezebb gazdasági feltételek miatt a kör­­erőteljesen visszaesett. A lakás­árak jelentős növekedése mellett ágazatunkban az 1987. évben több mint 15 ezer forinttal csök­kent az egy főre kifizetett támo­gatás összege. Szükség lenne a jelenlegi pénzügyi szabályok olyan módosítására, hogy az in­tézmények ne csak pénzmarad­ványaikból biztosíthassanak la­kásépítési, -vásárlási kölcsön forrásául szolgáló alapot, hanem az éves költségvetésükben tervez­hessék annak összegét. Az egészségügyi dolgozók munkakörülményeiben 1985 óta lényeges javulás nem tapasztal­ható, sőt több tekintetben vissza­esés mutatkozik. Félő azonban, hogy a munkavédelemre, munka­­körülményekre és környezetvéde­lemre fordítható s egyre csökkenő összegek már a „szinten tartást” sem tudják biztosítani. Az újon­nan létesült intézményeknél, re­konstrukcióknál és a felújítási munkáknál is a költségek növe­kedése miatt egyre inkább háttér­be kerülnek ezek a­­ feladatok. A munka- és védőruházat, a tisz­tálkodószerek, vegyszerek árának emelkedése, az ellátási gondok (például a gumikesztyű-ellátás), nemcsak a munkakörülmények­re hatnak károsan, hanem a gyó­gyítás színvonalára is. Az egész­ségügyi dolgozók között növeke­dett a „hepatitis B" megbetege­dés, valamint a nosocomialis fer­tőződések száma. Az új technika és orvostechno­lógia telepítésével nem csökkent, inkább fokozódott a kezelősze­mélyzet megterhelése, mert ezek­kel együtt nem fejlődött a munka­helyek kiszolgálása és az azzal kapcsolatos feltételek megterem­tése. Sokszor más funkciókat is ellátó helyiségekbe telepítették az új technikát, fokozva így a zsú­foltságot és a dolgozók pszichés megterhelését. Az ápolási munká­ban, az anyagmozgatásban, a korszerűtlen mosodákban még mindig igen magas a fizikai munka aránya. Kevés a fizikai nyezeti ártalmak kiküszöbölése is lassú folyamat. A korszerűtlen al­tatógépek, a sterilizálókészülé­kek mellett, valamint a laborató­riumokban a dolgozók továbbra is kiszolgáltatottak a vegyi expo­zíciók káros, egészséget veszé­lyeztető hatásaival szemben. Az egészségügy­ben keletkező veszélyes hulladékok kezelése, ártalmatlanítása és megsemmi­sítése megnyugtatóan továbbra sem megoldott. A korábban ter­vezett öt regionális szemétégető mű helyett csak egy épül meg Dorogon. Az intézmények nem rendelkeznek korszerű szemét­égető berendezésekkel. Az országos értekezlet résztvevői az ülésteremben Új keletű bölcsességek „Itt az ideje, hogy a szakszervezet labdaszedőből teljes jogú csa­pattaggá váljon. Olyan csapattaggá, aki nemcsak a bedobásokat végez­heti, hanem esetenként ő lövi a tizenegyest is. ’ (Dr. Varga Győző) „Az ügyelet a mai helyzetben jogilag nem más, mint a szabadidő sajátos eltöltése." (Dr. Werling Klára) „Ha megosztjuk erőinket, akkor a tárgyalópartnernek kedvezünk. Egy szervezettel a vezető tárgyal, kettővel a helyettese, hárommal a részlegvezető, néggyel senki. ” (Dr. Várhelyi Zoltán) „Ha valaki a szoros cipőjéhez még egy-két tyúkszemet is beszerez, akkor már csak jajgatva és sántikálva képes járni." (Bessenyei Cecília) „Akarata ellenére senkit nem lehet tájékoztatni. " (Pintér Márta)

Next