Látlelet, 1996 (40. évfolyam, 1-11. szám)

1996 / 1. szám

2 „Marx meghalt, Engels meghalt, Lenin is meghalt. De én sem érzem magam jól.” (Graffity szótár) Kérjük a hiányzó részt! Fogakat adni a pénzbehajtó szervezetnek írok, mert úgy érzem, igencsak megsűrűsödött a mondanivalóm, és vala­hogy ki kell magamból engednem, mert úgy vagyok mint ama beteg, aki megkönnyebbül, ha csak már meghallgatják is. Amiért tollat ragadtam, az utóbbi napok-hónapok eseményei, amelyek igazolni látszanak balsejtelmeimet. Ez az én szerencsém: el kezdek harcol­ni az egyéni érvényesülésemért, s aztán mikor megtalálni látom azt a fóru­mot, amely segítségemre leszen, kitör az országos csőd és káosz, hogy mégse menjenek simán a dolgok. Pilátusként a Credoba, de akkor csinál­juk már tisztességesen végig! Megkaptuk tehát a Bokros-csomagot, amely egyre inkább nem az, mint aminek titulálták, vagyis egy százötven milliárdos kis költségvetési hiány­pótló megszorítás-csomag, hanem egyre inkább egy nagy horderejű vál­tozást, szemléletváltást igazoló határkő (próbakő) a gazdaságpolitikában. Szemmel látható - érzékelhető - a legfelső vezetés azon elszánása, hogy hozzáidomítsák a magyar gazdaságot valamiféle nyugati elvárások­hoz, mert szent meggyőződése, hogy így és csak így mehetünk a hőn áhí­tott Európába. Csakhogy az a műtét, ami most a társadalmon történik, előzetes műtéti beleegyezés és narkózis nélkül megy, már-már vivisectio­­nak nevezhető. S a bajt, fájdalmat még tetézi az, hogy egy-két, ember kénye-kedve szerint szabják át most a „bőrünket”, régi reflexeket, beideg-Ebben a helyzetben óriási a felelőssége, de a lehetősége is az orvostár­sadalom szószólóinak, a MOK-nak, a FAKOOSZ-nak is, mert történelmi esélyt szalasztunk el, ha az orvostársadalom nem lobbyzik sikeresen az­niszter úr, hogy „már most el kell gondolkozni azon, hogy kell-e ennyi orvos az országban", barátkozzunk meg az orvosmunkanélküliség gondo­zási és mo­alitási adatokat, nem ennyi, de másfélszer ennyi orvos is kevés lenne ennyi feladathoz.­L A „mi mennyi” vicce jut az ember eszébe, amikor ezekről és hasonló dolgokról, például a felsőoktatás oktatói létszámáról és annak leépítéséről hall. A do­lgban az az érdekes, hogy mindezt egy piaci szakember akarja megmondani, és nem veszi észre, hogy ezeket a dolgokat a piac ősi törvényei szerint lehet önszabályzó módon megoldani, a kereslet-kínálat, a munka- és a bérlehetőségek maguk kell, hogy megszabják, hányan tudnak megélni ezen a területen. Felülről, tervutasításos módon megszabni, hogy hány orvosa lehet széles e hazának? Ha viszont csak financiális gondok húzódnak meg a háttérben, akkor nem tudom, hogy például ennyi bankárra szükség van-e az ország­ban. Hallani, hogy micsoda pénzeket vesznek föl legálisan derék bankár­jaink, akik már élvezik a piacgazdaság áldásait is, tudni­illik a nyugati béreket, hát akkor egy-egy bankszakmában dolgozó fizetésével hány orvos jövedelmét lehetne kiváltani? Ja, vagy az egészségügy nem termelő, non­profit ágazat? Hát a bankszféra mióta az? És aki a munkaerőt, vagyis a ter­melőt termeli újjá, adja vissza, az vajon nem termel? Azt mondják, azt mondjuk, hittel valljuk, hogy az egészség­ érték. Az egészség olyan érték, amely lehetővé teszi, hogy az egészséges munkaerő értéket termeljen, hozzon létre. Tehát az orvos, aki visszaadja az egészséget és a munkaerőt, az, ha közvetve is, maga is termelőerő, értéket teremtő, ha kell, számokban kife­jezhető értéket. Nem tudom, van-e értelme eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszerre kihalna az egész orvostársadalom egy titkos, halálos kór következtében. Vajon a többiekkel mi lenne? A világvégét már sokan megpróbálták elképzelni, de így még tudomásom szerint talán senki­­ minden vízióban ott volt az orvos, aki kétségbeesett heroikus küzdelmet folytat, másokért. Azt csak mi tudjuk, hogy ez a küzdelem önemésztő és önmegsem­misítő is egyben. Minden betegségbe egy kicsit mi is belebetegszünk, min­den halálba egy keveset mi is belehalunk, hogy aztán egyszer végleg bele­haljunk. Tudjuk, hogy megfizethetetlen a munkánk, ezért aztán hamar belefáradunk a győzködésbe, nem is nagyon értünk hozzá, hogy jól el tud­juk adni magunkat, munkánkat. Tudjuk azt, hogy Nyugaton az átlagkereset három-ötszörösét keresi meg az átlagorvos, itt pedig jó ha ugyanannyi a havi bérünk, mint egy jól kereső szakmunkásé. Persze, a bérünkbe belekalkulálták már eleve a paraszolvenciát, ame­lyet, mármint a tényt, el kellett fogadnunk, s amely egyszerre megalázó és demoralizáló, az igazi orvos-beteg kapcsolat megakadályozója, beárnyéko­­lója. Az orvost leginkább azzal az örökölt ex lex állapottal lehet revolve­­rezni, sakkban tartani, sarokba szorítani. Ha tényleg Európába készülünk, oda nem lehet magunkkal vinni ezt a lelki, morális terhet. Mi van, ha nem fogadjuk el ezt a kormányzat számára enyhén szólva kényelmes, de min­denki más számára (orvos és beteg) dehonesztáló helyzetet, és azt mond­juk: kérjük a hiányzó részt, a jövőben legálisan szeretnénk megkeresni azt az összeget, amit az orvosi munka tudásszintje, felelőssége és társadalmi presztízse megkíván. Az elsők között leszek, aki kiírja a rendelője falára: nem szorulok rá a hálapénzre, nem kell hogy adjanak. Mennyivel őszintébb lenne a betegek köszönete, hálája - anyagias szempontok nélkül. S ha már az anyagiaknál tartok. Tudjuk, hogy az egészségügy finanszí­rozásában kulcsszerepe a társadalombiztosításnak van. Már régóta foglal­koztat (többek között) az a gondolat, hogy vajon mennyi pénz folyhat be tb-járulék formájában a büdzsébe, s ez a pénz vajon miért nem elég az egészségügyi kiadások fedezésére. Egyáltalán, mennyire önállóak az önkormányzatok, anyagilag, lett­légyen a tb-önkormányzat, vagy egy kis falusi önkormányzat. Aztán miért kellett olyan drámai hirtelenséggel rádöbbenteni az országot arra, hogy a gazdaság nem bír el ennyi szociális kiadást, miért kellett kitalálni a „kora­szülött jóléti állam” teóriáját. Az igazi válasszal még adós a kormány, hogy mi volt az a hirtelen pénzügyi katasztrófa, amely tavasszal megrázta az államháztartást, amely ilyen drasztikus ellenlépéseket tett szükségessé. Mi csak azt látjuk, hogy a pénzforgalmat egyirányúsították, a pénzügyi váltókat sorra a kincstár felé állították át. Hova folyik ez a rengeteg pénz? Maszek számításaim szerint csak a tb­­járulékokból befolyó pénz nyolc-kilencszázmilliárd forint körül lehet éves szinten, ezt támasztja alá miniszterünk elszólása, mely szerint minden egyes százaléka a tb-járulékoknak tizenötmilliárdot jelent. Ez szép summa, ehhez képest a Bokros-csomag százötvenmilliárdja zsebpénznek tűnik. Én eddig azt hittem, hogy az állami költségvetés dotálja a szociális ki­adásokat a tb-n keresztül, holott a dolog fordítva áll: a TB (s ezen keresztül a polgár) finanszírozza a túlköltekező államot. „Fogakat kell adni a pénzbe­hajtó szervezetnek” - mondta szélesen mosolyogva Bokros Lajos a tv-hír­­adóban, miközben elővillantak vámpírfogai. S mi meg majd visszamosoly­­gunk rá egyre foghíjasabban, vagy jogtalanul, ha egyáltalán lesz majd ked­vünk mosolyogni. Amit ma az egészségüggyel és a benne dolgozókkal csi­nálnak különféle koncepciók ürügyén, az minden, csak nem egészségügyi reform. Egyébként is reformnak nevezni a puszta leépítést és egy működő szociálpolitikai rendszer szétrombolását - enyhén szólva nagyfokú ciniz­mus. Sttj : ha tényleg fogakat kapnak, meg nyomozati jogkört, s tetejébe nekünk kellene bizonyítani az ártatlanságunkat, akkor vajon kiket kapnának el? Félek, hogy azokat, akik eddig csak úgy tudtak valahogy megélni, hogy a legális fizetést kipótolták egy kis svarccal. Tisztességesen lehet-e boldogulni ma Magyarországon (a bankárok természetesen kivételek), és hol a határ a tisztességes és tisztességtelen között? Amit a kormány most a társadalommal, az egyes emberekkel, de még a tőle függő alrendszerekkel (TB, önkormányzatok) tesz, az nem más, mint cser­­benhagyásos gázolás. Rongyos, nincstelen, anyagilag és morálisan tönkrement emberek töm­kelegével kellünk-e Európának, vagy pedig Hegyeshalomnál végleg lezárul a lehetőségek és a „ jóvilág” kapuja? Mert a drámában lehet, hogy ott feszül a Nyugat cserbenhagyása is. Én csak egyet tudok, egyben vagyok bizonyos: én már mást nem tudnék csinálni, képtelen lennék valami másba belevágni, nekem egész életembe, sőt a hozzám tartozók életébe, életmódjába beleivódott az a sajátos létforma, amit körzeti orvoslásnak hívnak. Nem tudom, mit termék, ha jönne egyszer a felmondólevél. Valószínű belerokkannék egy kissé. Vajon mit érezhetnek azok a kollégák, akik becsülettel itt maradtak, vállalták a magyar létet, ezt a nyomorúságos, de nehézségeiben is szépséges életet, akiket nem szédített meg a Nyugat csillogása, jóléte, s akik csinálják velem együtt az önmeg­valósításnak ezt a korántsem irigylésre méltó módját, s akiknek szintén ott lebeg a fejük fölött az a bizonyos Demoklész-kard. Az alapkérdés végül is az: jó-e a kormánynak, az IMF-nek vagy a Nyu­gatnak, hogy ebbe a nagy átalakításba, mundér­ átszabásba az ország egy­­szercsak belerokkan. S végülis ki van kiért: a kormány, Horn Gyula, Bokros Lajos az országért, vagy mi vagyunk őérettük. Az állampolgár, az alattvaló mennyire köteles akceptálni, meddig köteles elfogadni vezetői elképzeléseit, netán felelőtlenségét, önkényét? De ezek már eretnek gondolatok. Úgyhogy be is fejezem ezt a hosszúra sikeredett eszmefuttatást. Dr. Kanyó János Imre k.v. Viszák MUZSLA PANZIÓ Mátrafüred központjától 400 méterre, a Mátra erdővel borított vonulatának oldalán fekszik. A hegyekbe vezető turistautak a panzió közvetlen szomszédságából indulnak. A háromszintes panzió modern kivitelezésű, jó állagú, korszerűen felszerelt épület, 12 üdülőszobájában 1-2-3 ágyas elhelyezésre van mód, szétnyitható heverőkkel, pótágyazási lehetőséggel. A szállás félpanziós ellátással felnőtteknek 1400 forint, diákoknak 1100 forint naponta, személyenként. Csak szállás esetén napi 800 forint egy személynek. A környék kirándulóhelyei, nevezetességei lehetőséget adnak a szabadidő tartalmas eltöltésére. Családos üdülésre kifejezetten ajánlott! A panzió télen - nyáron üzemel! Cím: Mátrafüred, Muzsla út 3. Telefon: 06 (37) 320-141 HÍRINFO LÁTLELET 1996. 1. szám Tisztelt Szerkesztőség! A Látlelet 1995/11-12-es számában Önök által megjelentetett, Granuflex hidrokolloid kötszerről szóló anyag több tévedést tartalmaz, ezért kérnénk a kö­vetkező­ helyreigazítás megjelentetését: Cégünk neve nem Conva Tec Kft., hanem Bristol-Myers Squibb Kft. Conva Tec Divízió. A szakmai konzultáns neve egy 1994-es szórólapról került bele anyagukba. Nem értünk egyet nevének közlésével. A köt­szer felhasználóinak tapasztalatairól és a költséghatékonyságról szóló részt úgy szignálták, mintha azt Dr. Molnár László nemrégen írta volna, holott ez egy, általa 1994. október 20-án írt szak­véleményből származik, és ennek rész­leteit vették át pontos forrásmegjelölés nélkül. A megjelent árak és egyéb ada­tok 1994-re vonatkoznak. Kérjük a fentiek megjelentetését. Jókai Zsolt igazgató Bristol-Myers Squibb Kft. In memóriam Prof. Dr. SCHWEIGER OTTÓ 1926. július 14 - 1996. január 10. Kőrösmezőn született - az egykor magyar, később csehszlovák, majd szovjet és ukrán település jól szimbolizálja közép-európai létünk változékonyságát, ingatag bizonyta­lanságát - és egy szirénázó mentőautóban, az életéért küzdők gyűrűjében távozott kö­zülünk. Ő, aki plebejus őseitől a folyton te­vékenykedő szorgalmat örökölte, most pi­hen, Jézus Krisztus szép hasonlatával­­ alu­­szik. Mi itt maradtunk, egy igaz emberrel szegényebben. Tüdőgyógyász volt, annak a generáció­nak a tagja, amelyik a morbus hungaricust, a tüdővészt legyőzte. Nem elméleti tudós volt, hanem gyakorlati szakember, akiből a fájdalom­­ egyre kevesebb van. A klinikai tüdőgyógyászat kérdéseit kutatta, a gümő­­kórt és a különböző tüdőbetegségek epi­demiológiai vonatkozásait, így találkozott a dohányzás kérdésével. Felismerte pusztító hatását, és mivel soha nem tartozott a „né­ma cinkosok” közé, kereste és megtalálta azokat, akik példaadással, fáradságos mun­kával tehetnek valamit azért, hogy ennek a szenvedélynek gátat vessünk. Nem tudott soha napirendre térni afelett, hogy kis - egyre fogyó - országunkban egy kisváros­­nyi (több mint harmincháromezer) ember pusztul el évente a dohányzás következté­ben. Életének utolsó hónapjaiban a passzív dohányzás legfélelmetesebb következmé­nye, a magzatokat fenyegető dohányfüst okozta károsodás foglalkoztatta. 1961-ben az orvostudományok kandi­dátusa, 1972-től doktora lett, 1974-ben ki­váló orvosi címmel tüntették ki, majd 1976- ban ő kapta a Korányi Emlékérmet. 1978- tól 1992-ig az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet főigazgatója volt, ezt az időszakot az országos jelentőségű gyógyintézet virágkoraként emlegetik. 1988-tól a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára volt. Több fontos monográfia, sok száz közlemény szerkesztője, 1986-tól ő volt a Korányi Frigyes TBC és Tüdőgyógyász Társaság elnöke, valamint tagja a Pneu­­matológica Hungarica szerkesztőbizott­ságának. Három évvel ezelőtt az Országos Do­hányfüstmentes Egyesület elnökévé válasz­tották. Mint gyógyító orvos s egyben kutató­­ jól tudta, hogy a helyes életmód, az egészség nem magától van. Szövetkezni kell minden becsületes, jóra törekvő em­bernek­­ az emberért. Dr. Schweiger Ottó professzor úr, szere­tett elnökünk - elment közülünk. Űrt ha­gyott maga után. Csendes, halk szavú taná­csait végrendeletként magunkkal visszük és igyekszünk példaadása nyomán tenni vala­mit az emberekért. Dr. Szigeti Jenő­ lelkész, az Országos Dohányfüstmentes Egyesület ügyvezető alelnöke

Next