Egyenlőség, 1884 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1884-05-04 / 18. szám

fel ezek a mi demokratáink a humanizmust és a sajtószabadság rendeltetését és jelentőségét. Szép világot élnénk, ha ezek a mi derék demokrata uraink egyszer nagyobb hatalommal fel-ruháztatnának vagy pláne miniszterek lennének. A lovakat és ökröket szerintük csupa humanizmusból csak bársony ostorral szabadna megtegyinteni, hanem aki a fenyítő törvény valamely paragrafusába ütköző tényt követ el, azt rögtön kerékbe töréssel kellene sújtani. A sajtónak pedig csak a pókászattal és az állatvédegylet tagjainak dicsőítésével volna szabad foglalkozni, de hogy elrettentő példa gyanánt semjen egy jusztifikácziót, az nem volna megengedve, mert a csirkefogók az efféle leírásokból bátorságot meríthetnének bűntettek elkövetésére Ilyen a logika azoknál a politikusoknál, kik az elveket nem véve komolyan, azokat hangoztatják ugyan, de követni nem követik. Ilyen a szabadelvűsége és humanizmusa azoknak a férfiaknak, kik a függetlenségi párt demokratáinak nevezik magukat. Ilyen észjárással akarják vezetni ezek a demokrata urak a magyar nemzetet és ilyen eszközökkel akarják ők meghódítani a nép szívét. Csak tessék! Hogyan lett filoszemita? Jókai Mór erkölcsi bátorságának ragyogó jelét adva, a múlt vasárnap az Akadémia dísztermében rendezett matinéén felolvasást tartott. Azt mondta el, hogyan lett ő filoszemita. A hazánkban kavargó áramlat közt nem csekély fokú erkölcsi bátorságról tesz ez tanúbizonyságot , hiszen ha van valaki, aki ez áramlattal szemben csak közönyt mutat, már azt is bűnnek deklarálják a délmeleg vérű antiszemiták. Jókai mégis előadta az egész világ előtt, hogyalig serdülő ifjú korában meglökött egy negyven éves embert, öklét éreztette vele, mert azt hitte, hogy ő neki nemcsak igazsága van, de a másik »isten csak zsidó.« Rajzolja azután Jókai az utat, a mely őt annak belátására kényszerítő, hogy felháborodottságában, felindulásában igazságtalanságot követett el, rajzolja az erkölcsi kényszert, mely a bánatot feltámasztá benne és vitte oda, hogy a sértettnek megadja a legszebb elégtételt, az önbeismeréssel kapcsolt bocsánatkérést és elénkbe állítja a drámai hatással teljes jelenetet, midőn a félúton találkozik a sértő is, a sértett is, mindkettő egy szándékkal, hogy a másiktól bocsánatot kérjen, ak0l a sértőt a bánat, a sértettet az alapigazságnak felismerése és érzete vitte előre Azóta negyvenegy év múlt el. A világ nagyot haladt, de nem azon az úton, amelyen Jókai és az ő Karácsonerje találkoztak. A zsidók még ma is ugyanabban, sőt még rosszabb helyzetben vannak, mint akkor, mert ma alig akad oly áldott nő, mint aki Jókai gyermekkora fölött állott mentő és őrző angyalként, mert ma a társadalom maga is hajlandóságot akar mutatni a gyűlölet szentesítésére. Ma ép úgy ököllel mennek a zsidónak, csakhogy Jókai, az akkori iskolásgyerek, önfeledtségében, ma pedig higgadt számítással, nyugodt megfontolással. Ma is az a jelszó még: Isten csak zsidó ! És miért ? Jókai negyvenegy évvel ezelőtt történteket beszélt el. Negyvenegy év hosszú idő, de Magyarország történetében még sincs oly időszak, mint épen e negyvenegy év, amely alatt a zsidók oly eklatáns módon bizonyították be, hogy megvan bennök a készség, keresni és kutatni az igazságot; megvan bennük az akarat megragadni minden alkalmat arra, hogy üldözőikkel, ellenségeikkel, gyűlölőikkel kibéküljenek. Ott van a kulturális haladás, a törekvés, hogy a nemzettestbe olvadjanak, hogy az asszimiláczió gyorsan végbe mehessen ; ott van a tény, hogy őseitől öröklött szokásokhoz is hozzányúlnak, ha a modern társadalmi élet keretébe nem illenek ; szóval, mindent tesznek, hogy a korszellem kívánalmaival karöltve haladhassanak. És miként fogadják e törekvést? Ököllel, bántalmakkal, gyanúsításokkal és gyűlölettel. A lefolyt negyven év alatt igen sok karácsonyr támadt, és nem az ő hibája, hogy a társadalom többi rétegében oly kevés a Jókai, ki készséggel nyújtaná kezét a zsidónak, hogy találkoznának, ha Dr. Kohn Sámuel munkájáról. (A zsidók története Magyarországon a legrégibbb időktől a mohácsi vészig. Részben kiadatlan kútforrások nyomán irta Dr. Kohn Sámuel. Budapest, 1884. Athenäum, XXXII és 489 8°.) Nec Here, nec indignari, sed intelligere. Spinoza. Mi sem jellemzi élesebben és hivebben azon gyökeres átalakulást, melyen a magyar zsidóság újabb időben átment, mint azon könyv, melynek czime e czikk fején olvasható. Ha egy 48 előtti magyar ember, ki hazáját elhagyva külföldre vándorolt és a hazai ügyek fejlődéséről semmi tudomást nem vett, most visszatérne és Dr. Kohn munkáját olvasná, azt hisszük bámulás-ámulásának se hossza se vége nem volna. ׳•'■ Negyvennyolc?,előtt egy magyar ember magának körül*belül olyan képet alkotott a rabbinusról, hogy az a Talmud és a Haggada útvesztő emkelegébe i1 tévelyegve a modern élet és hazai művelődés iránt idegenkedik és semmi egyébbel mint a specziális zsidó szakbeli tárgyaival nem foglalkozik. E felfogás mellett a csodálkozás indokolt volna, mert most lát egy zsidó papot, ki klasszikus és könynyed magyarsággal magyar történeti könyvet írva a hazai irodalom és a magyar zsidóság ügyét egyaránt szolgálja, és ki a hazai és külföldi kútforrásokat és levéltárakat hangyaszorgalommal átkutatva roppant fáradozások árán a magyar zsidók történetét mozaikszerei és mégis élethű képben feltünteti. És — the last but not the least — azt látná, hogy keresztény búvárok hosszú évek során át tett kutatásaik eredményét a zsidó pappal szívesen és készségesen közlik, tudományos kincses házuk ajtait e zsidópap előtt megnyitják és őt minden tőlük kitelhető módon vállalatában támogatják. Ha tehát a tudós szerző munkájának egyéb más érdeme nem volna is, mint az, hogy az ezen előbb jelzett gyökeres átalakulást konstatálja, úgy a munkának kia■״ dása már eléggé igazolt és azon szívélyes fogadtatás, melyben részesült, teljesen indokolt volna. De van a munkának temérdek tudományos és aktuális érdeme is. »A világ története a világ ítélete.« Most midőn ellenséges barát egyaránt a világ Ítélő széke elé szólít bennünket, az egyik azért, mert elitéltetésünket várja, a másik azért, mert meg van győződve, hogy az ellenünk szótt vádak alaptalanok, gyűlölködések szüleményei és hogy fényes elégtétel fog nekünk jutni, a specziális zsidó történetírás kétszeres fontossággal bír, hisz,n — hogy ügyvédiesen kifejezzem magam — ezek a zsidó történeti munkák ebben a világperben az alperesiperiratokat képezik, melyekre szemben a felperesi hamisításokkal és ferdítésekkel égető szükségünk van, hogy a percsomó kellőleges az igazságos ítélettől nincs mit félnünk , az igaz.