Egyenlőség, 1903. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1903-01-04 / 1. szám
erővel van megáldva, hogy a legerősebb fény- aratások csak annál bőszebb tombolásra ingerük. A hirhedett tiszaeszlári pertől a még hirhedettebb Dreyfus perig két évtized óta rikító képtelenségek és vad igaztalanságok a közlelkiismeretnek és a közönséges józan észnek legteljesebb sugárzását vetették az új zsidókérdés természetére. Milyen megdöbbentő tapasztalás volt az, hogy az így folyton fokozott világossággal szemben és az ily rikító leleplezések után a zsidóellenes szenvedélyek kitörése csak hevesebbé és pusztítóbbá vált. Nem is lehet nagyon csodálkozni rajta, hogy halálfáradt szomorúság szállt meg nem egy nemesebb zsidó lelket is. Hirdetni kezdték, hogy a zsidógyűlölet minden nemzet körében az örökké visszatérő fátum, hogy a jogegyenlőség és az emberi felvilágosultság minden vívmánya csak képzelt javak, pillanatnyi buborékok. A zsidó kérdés kísértete világos napon éppen a győzelmesen visszatérő sötétség előhírnöke. Fussunk előle, amerre futhatunk. Ám a zsidóság nem hallgathat ily hangokra! Ez a pesszimizmus, amely csak sivatagot lát szeme előtt, csak sivatagba kiálthat is bele. Akik így beszélnek, nem annyira a zsidóság sorsán, mint inkább az emberiség sorsán estek kétségbe. Pedig ebben az összefüggésben rejlik éppen győzelmünk biztossága, hivatásunk záloga. Mindezek a jelenségek, amelyek oly zilálttá tették korunk arczulatát, elsősorban éppen azt a tanulságot állítják elénk, hogy amit zsidó kérdésnek neveznek, az valósággal az egész emberiség nagy kérdése. Belőlük éppen azt a lelkiismereti megnyugvást meríthetjük, hogy akik a zsidóság ügyét és önérzetét védelmezik az elfajult támadások ellen, egyben az emberiség közös ügyéért, a haladásnak és művelődésnek legfőbb érdekéért állanak helyt. Napról napra világosabbá válik, hogy az az uj helyzet a melybe az eman/ «—׳ «I *J» W / • czipáczió és a polgári jogok gyakorlata korunk zsidóságát beleállitották, igazában a döntő csatatér, a melyen Ormuzd Ahrimánnal, a világosság a sötétséggel, a művelődés a barbársággal, az igazságosság a nyers erőszakkal vívják élethalálharczukat. Ha azt nem hiszszük, hogy az erkölcsi világrendnek nincs értelme a földön és az igazság érzésének nincs köze az ember és társadalom fejlődéséhez, úgy nem fogadhatjuk be pillanatra sem azt a gondolatot, hogy a sötétség hatalmai kényekre intézhetik el a modernné tett kérdést. Igaz, ebben a döntő csatában mi vagyunk a legexponáltabb pontra állítva, hol nem csak a velünk szembenálló ellenségek dühös rohamait kell kiállanunk, de a mögöttünk sorakozó barátok lövegei is gyakran közénk hullanak. Ám épp ebben az előretolt pozícióban szabad-e a futásra gondolni, és nem kell-e éppen a nagy gondolatban megerősödnünk, hogy a zsidóság valóban az isteni misszió jegyével van felruházva az emberiség történelmében. Itt a pesszimizmusnak nincs helye és legkevésbé lehet a pesszimizmus sötét álmát a zsidóság megváltásnak hirdetni. Igen, a misszió eszméje mint a zsidóság uralkodó gondolata sugározzák nekünk fényesebben azon a napon is, mely egy új évgyűrűt fűz bele az európai időszámítás lánczolatába. Mezei Ernő: »Fölösleges emberek.« A nagy kivándorlási siránkozások közepette előkeresték a »fölösleges emberekkel. Kik keresték volna elő, ha nem azok, akik éppen a kivándorlások méretei miatt egyre kongatják a harangokat. Vájjon kik hát azok a fölösleges emberek? Minő szerzet? Minő felekezet? A kivándorlók nem. A beköltöző idegenek, ha olcsó munkaerőt adnak a földbirtoknak, nem. A reakciót hozó és itt fejleszteni kívánó valódi szerzetesek sem. A fölösleges emberek, miután a szatócsok fölösleges volta már úgyis eléggé bebizonyított dolog, most egyszerűen a zsidó honorácziórok. Az új jelszó természetesen megint a Stefaneum■־ nyomdából került ki, amelynek munkaadói úgy vigyáznak Magyarországra, mint az Pichiernek meghagyatott. Már most csak az van még hátra, hogy ugyanazon oldalról kikiáltsák és bebizonyítsák, hogy fölösleges emberek vannak még az ipar és földmívelés terén — nevezetesen azok, akik zsidó hitűek, akkor azután ebben a nagy liberális világban minden téren föl lesz vetve a zsidó kérdés. Előre látható, hogy ez is el fog következni, aminthogy itt-ott már érintették ezeket a dolgokat. Hiába, a zsidó mindig csak zsidó marad — tehát fölösleges. Mindegy, akár földet túr, akár üllő mellett izzad, akár áruértékesítés ügyében lohol, akár tollával, czeruzójával keresi kenyerét. Látni való, hogy nem ő felesleges, hanem a hite az — mert mihelyt attól megválik: szeretett polgártárs. Sem keresetágát, sem egyéni értékét a hitváltoztatás meg nem változtatja ugyan senkinek; de hát mihelyt keresztény alapra helyezkedik, lehet állam־