Egyenlőség, 1908. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1908-01-05 / 1. szám
Kohner Zsigmond. 1840—1907. Újra gyász. A halál angyala a magyar zsidóság egyik vezérkari tagját sújtotta ezúttal. Kohner Zsigmond a legfrisebb veszteségünk: bátyja annak a Kohner Ágostnak, akit alig három hete parentáltunk el. A nagyszivü embert a szive ölte meg, hirtelen, fájdalom nélkül, Abbáziában, ahol a téli évadban, szokása szerint, enyhülést keresett. Két évvel ezelőtt az első Hiob-hir szintén Abbáziából jött felőle. Akkor az is megrendülést okozott hogy a pesti hitközség elnöki állásától válik meg. Annál lesújtóbb a hir most, amikor azt kell konstatálnunk, hogy amelylyel lelkében összenőtt, az elnöki tisztségtől való megválása után két évvel örökre elszakadt minden földi dísztől, minden nagy hivatásától, alkotásaitól, jóembereitől és tisztelőitől, pártfogoltjaitól és szeretteitől, mindentől és mindenkitől, akit í\ «׳ zprAfpft Mindentől és mindenkitől, akit ő szeretett... Mert Kohner Zsigmond csak szeretni tudott. A megtestesült jóság volt. A jólét-lelkek eszményképe. A jóság volt az ő jámborsága, istenfélelme, cselekedetei irányitója, gondolatai megtermékenyítője, érlelője. Szive sugárzása ragyogta be közéleti, társadalmi szerepét, baráti körét, családi életét. Ez a nagy sugárzás hunyt ki most egyszerre és örök időkre. Ravatala mellől igaz gyász költözik a lelkekbe, intézmények és emberek életébe és nemcsak a vérségi jogon való szűkebb családja körébe, hanem abba az egész nagy családba, melyet élete és működése minden vonatkozásában, teremtő és cselekvő szeretettel gondozott, ápolt és lelke otthonába fogadott. * az Ő egyéniségéhez fűződő díszt és tisztességet, még azt is megakadályozta, hogy miután elöljáró társai fölkeresték, a képviselőtestületnek az a száztagú küldöttsége, mely maradásra kérni üdülőhelyére utána kívánt utazni, e szándékát megvalósítsa. És amint a megbecsülése megnyilatkozása elől ki tudott térni, épp úgy sikerült energikus föllépésével elérnie azt, hogy az elnöki tisztség, melyet reá való tekintettel a reprezentáló és dolgozó részre úgy kívánták kétfelé osztani, hogy a disz továbbra is őt illesse, osztatlan maradt s igy jutott utódja kezére. Csak abban az egyben nem sikerült az ellenzése, hogy arcképét a pesti hitközség közgyűlési termében,’ felekezeti életünk díszei: Hirschler Ignác dr. és Wahrmann Mór közé helyezték.״ .. .* Kohner Zsigmond nevét mindig e két nagy emberünkével együtt fogják emlegetni. Nem csak a magyar zsidóság, de az ország egyik legjobb tanintézetének, a hitközségi elemi és polgári fiúiskolának megalkotása, a Bródy Adél-féle gyermekkórház létesítése és illetőleg azon szerepének biztosítása, mely közintézménynyé teszi, fűződik a nevéhez. De még két nagy ideája volt. Az egyik a templomkérdés megoldása, a másik a zsidó tanítónőképző. A templomkérdés megfejtésébe bele is kapott. A lipótvárosi monumentális istenháza számára a fővárostól megszerezte a nagyértékű telket s az építési pályázatot is kiíratta. Nem rajta múlt, hogy ezt a tervét be nem fejezhette. A szükségletek másként alakultak s az a meggyőződés kapott lábra, hogy nem annyira a Lipótváros, mint inkább a perifériák szorulnak új istentiszteleti helyekre. Nem egy nagy, de több kisebb templom kell. De hogy ez a változott szükséglet ma már kielégíthetőnek ígérkezik , hogy a dohány utcai templom monumentális jellege elmoshatóvá nem válik, sőt e részében inkább érvényre juttathatóvá lesz, az jórészt Kohner Zsigmondnak érdeme. Mert e lehetőségek bázisa: az a telek, melyet a főváros a lipótvárosi templom építésére adományozott s amely a kis templomok telkeinek és a dohány utcai templom mellett elterülő telek parkozásának visszakínált ellenértékéül szolgált. A női preparandia is, melynek — miként a kerületi templomoknak is — e lap volt a propagálója, közel áll a megvalósításhoz. Megbízható forrásból tudjuk, hogy hirtelen válik majd valósággá. Akadt egy nagylelkű hitfelünk, aki egy másik kiválóságunk kérelmére a létesítéshez szükséges tőkét már biztosította. Ez az intézmény tehát Kohner Zsigmond nélkülölt majd testet, de a propaganda dicsősége minden időkre az övé marad. És még egy nagy érdeme van. A pesti hitközség igazgatását, hivatalos és istentiszteleti nyelvét ő tette teljesen magyarrá. A munkát még Hirschler Ignác dr. kezdte meg, de Kohner Zsigmond fejezte be és e nemzeti szempontból való nagy vívmányt utóda az ő kezéből készen vette át. Mintegy két éve, hogy visszavonult a közszereplés teréről s annak curulis székéből, a pesti hitközség elnöki tisztségéből. Wahrmann Mór utóda volt, akinek nagy súlyú egyéniségét feledtetni tudta. Azt a szerepet, melyet a megtisztelés vágya és a bizalom juttatott a kezére, hivatásnak tekintette. Szinte egész idejét neki szentelte, szeretettel csüngött rajta, büszke volt rája. Idejében a pesti hitközségi élet új lendületet vett, a fejlődés útjára tért, megizmosodott. Erőben, tehetőségben, tekintélyben gyarapodott. Utóda az elnöki székben, Weinmann Fülöp dr., beköszöntőjében számokkal igazolta ezt, és alkotásai hirdetik minden időkre. De bizonysága volt az az ismeretes megriadás is, mely akkor támadt, midőn egészségi állapotára és hozzátartozói unszolására való hivatkozással, bejelentette lemondási szándékát. Ennek a szándéknak pedig már akkor belső oka is volt. Kohner Zsigmond egyéniségére valló. Látta, érezte és tudta, hogy betegsége miatt nem szentelhet annyi időt a hitközségi ügyek vezetésének, mint amennyit szive szerint kivon, úgy vélte, hogy ezt megsínyli a nagy közösség és mert többre becsülte a közérdeket, mint j*