Egyenlőség, 1922. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)
1922-01-07 / 1. szám
2 Kiss József írta: Sebestyén Károly. A gondolatnak volt ráérő ideje, hogy megbarátkozzék Kiss József halálával. Hetvennyolc esztendőt élt a költő és négy hónapja súlyos beteg volt. Most mégis mintegy ostorcsapástól sújtva, tanácstalanul, alig eszmélve állunk meg kihűlt teteme előtt. Évtizedeken át nemcsak büszkeségünk volt, drága ékszerünk, csillogó díszünk, hanem atyai barátunk, tanulómesterünk, testvérünk. Nem tudjuk versei csengő zenéjét elválasztani hangjának halkan zümmögő melódiájától. Nem tudjuk elgondolni, hogy elhagyott bennünket és többé szava sem lesz hozzánk, kedvesen tréfálkozó, enyhén feddező, mulatságosan zsörtölődő. Nem tudjuk elképzelni, hogy bevonult a halhatatlanságba mindenestül és nincs többé része, amely velünk él, köztünk mulat, örömeinkben osztozik, aggódásainkat, szorongatásainkat, fájdalmainkat fájdítja. Vájjon nagyobb lesz azzal, hogy megszűnt földönjáró embernek lenni és testisége multával tiszta fogalommá, klasszikummá finomult? Nem lett nagyobb vele egy atommal sem. Mert Kiss József nagyságában nem volt semmi csinált, semmi mesterkélt, megkonstruált, semmi hamisság, semmi túlzás. A költő benne az embert jelentékennyé, előbb országossá, aztán világhírűvé tette. Az ember a költőt humánussá, érzékeimvé, örökké frissé, idők változásával változandóan változatossá, fejlődővé. Nem engedte megmerevedni, megállani, önön dicső- Bégében hián eltelten a jelenhez tapadni. Késő vén- Bégében is új benyomásokkal táplálta, uj izgalmakkal éltette, uj eszmékkel gyarapította. Azért lett Kiss József nagyobb mértékben költője tulajdon korának, mint bárki más, noha poézisének fenséges templomába sohasem vonulhatott be az útszéli aktualitás. És ezért lett Kiss József nemzetének és felekezetének legnagyobb képviselője a maga korában , mert a magyar ember és a zsidó ember szolgáltatta neki érzéseit, gondolatait, vágyait, törekvéseit, fájdalmait, csalódásait, hogy belőlük örök életű dalokat formáljon. Művészlélek volt, formálója a legnemesebb, legdrágább anyagnak, a magyar nyelvnek. De soha a Tart peur fart behízelgő álprincipiuma meg nem ejtette hiúságát. Az üres nimpengetés nem volt kenyere. Nem volt szapora, mert csak akkor irt, ha mondanivalója akadt. De amit irt, annak magva volt, súlyos gondolati tartalma, érzésbeli értéke, meg annyiszor filozófiai hcse. Képzelete örömmel időzött gyermekkora képeinél, megelevenítette az ifjúságában látott érdekes, furcsa szépséges vagy tragikus alakokat, mese szövetéből szőtt a keletinél bujább szikekben és rajzokban pompázó szőnyegeket. Istenáldotta hatalmas, termő, termékeny géniusz volt, áld ben fantázia, az elbeszélés közvetlensége és bája, a külső forma csínja és ízléses dísze a legszerencsésebben egyesült. Mindez azonban csak jeles poétává avatta volna. Nagyságát az teszi, hogy reprezentatív manje nemzetének és felekezetének, hogy benne tükröződik a legtisztábban és legtökéletesebben a magyar zsidó érzés- és gondolatvilága, hogy tehát világhíre egyúttal a maga típusának és világszerte ismeretessé válását jelenti. Itt nincs szó olyan poétáról, aki csak nemzetét képviseli, mert senkinek eszébe sem jut, hogy tőle ennek a képviseletnek jogát megvodia. Itt nincs, szó olyan poétáról sem, aki csak a maga feleketét képviseli, mert ebben teljesen fölolvad, mert márömek körén belül érd magát otthonosnak, mert minden egyéb vonatkozásban kitaszítottnak, szám- Szőttnek, idegennek érzi magát Kiss József magyar sa ▼olt, de meg kellett küzdenie a magyarságáért. Mindig akadtak gyűlölködők és egyúttal tudatlanok, akik kétségbe merték votni A Naphoz költőjének magyarságát. Értsük meg jól, nem a magyarul tudását (azt csak az öreg Gyulai Pál feszegette a régi Budapesti Szemlében, ő is csak azért, mert egy túlzón magasztaló Kiss József-kritika felingerelte az örökös ellentmondót), hanem ami sokkal gonoszabb: a magyarul érzését. Kiss József költeményeinek egymás mögött sorakozó kötetei, mint harcos katonák, rokanják és semmisítik meg ezt a képtelen vádat. És erőben, elszántságban, acélos keménységben köztük is kiválik az utolsó kötet, az Alkonyodul, esteledik, amely a harmadfél éve keletkezett reakciós hullám ellen szegi a költő hatalmas viszontvárját. Kiss József nem lankadt és nem hanyatlott magyar érzésének rendületlenségében. De Kiss József zsidó is volt. Zsidósága épp oly mélyen gyökeredzett lelkében, mint magyarsága. Olcsó és határtalan fogás volna itt tárgy választásaira hivatkoznom, meg az ünnepnapok gyönyörű könyvére is. Byron is irt Héber melódiák-kt, más keresztény költök is feldolgoztak zsidó tárgyakat. Kiss Józsefnek a szíve volt zsidó szív. Zsidó a fájdalmakban, a megalázásban, a méltatlan gyámi fölemelt fővel való viselésében, zsidó abb°n a szolidaritásban, amelyet ezerszer a szemünkre lobbantottak, de amelyet mi lényünk jobb részének érezni s vallani meg nem szűnünk. És miképen magyarsága nem nyilatkozhatott gátlás nélkül, szabadon, önként értetődő természetességgel, mint bármely más magyar költőé : zsidóságának hirdetése közben is lépten-nyomon beleütközött a céda gúnyba, a kivid állok urü-életébe. Küzdelmes élet volt ez. Küzdelmes külső viszonyaiban, örökös gondorival, poéta szegénységével, házában ínségével. Küzdelmes belül, a lélek legmélyén, ahol az ellentétes érzések összeütközései rombolták ki magukat. Küzdelmes élet volt, de gyönyörű és dicsőséges élet. A költő tudta, mit ér, tudta, mi sors vár költészetére. Nem írta önmagáról Horatius kérkedő szavait. ..Exegi monumentum arde perennius״, nem állította, hogy ércnél’maradandóbb emléket állított magának. De költeményeiben itt-ott megcsillan halhatatlansónak hite. És bizalmas beszélgetéseinkből akárhányszor mint objektiv esztétikai megálapitás szűrődött le az a meggyőződésünk, hogy Kiss József el van jegyezve a halhatatlansággal. Ma még korai volna elmélkednünk költészete értékeiről, megjelölnünk az utat, amelyet az ő tehetsége vágott, számba vennünk azokat az új harmóniákat, amelyekkel a magyar poézis zenéjét gazdagabbá tette. Nincs módunk ma arra sem, hogy kipécézzük a térképen elterjedettségének határait, ámbár tudjuk, hogy művelt európai nyelv nincs, amelyre balladái és különösen filozófiai tárgyú művei lefordítva nem volnának. A seb még nagyon friss, a veszteség még élesen sajog, az embernek, a magában is csodálandó és végtelenül szeretetreméltó remekműnek összeomlása még egészen más, hogy a tárgyilagos értékelések hűvös magasságába fel tud- ágyat, hogy hiven kisérjük végső útjára. És sírjánál csöndben fogadalmat teszünk, hogy az ő nemes, messze elvilágító példáját fogjuk követni. Hogy legalább is arra fogunk törekedni, hogy megvalósítsuk azt az ideált, amelyet nálánál tökéletesebben senki sem képviselt, a magyarság és zsidóság egyensúlyának, harmóniájának, egymásba olvadásának szent ideálját« * 1 1922. január 7. EGYENLŐSÉG