Egyetemes Filológiai Közlöny – XL. évfolyam – 1916.
I. Értekezések - Binder Jenő: Stendhal-hatás Jókaira
STENDHAL-HATÁS JÓKAIRA. Jókai «Az én kortársaim» czímű emlékezéseiben magáról s a negyvenes évek fiatal íróiról azt mondja, hogy szinte kivétel nélkül a franczia romantikus iskola hatása alatt állottak, a Valamennyien francziák voltunk! — írja —Nem olvastunk mást, mint Lamartinet, Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Bérangert.» Petőfi így mutatta be Monsieur Rayének Jókait: «Ez valóságos franczia regényeket ír magyarul», s ehhez nagy regényírónk megjegyzi: «Valóban azt tettem. Nekem is tetszett a csodálatos, a meglepő, a rendkívüli.»Jókai Nemzeti Díszkiadása, XCVI. k. 1841.) Kritikusaink is, ha Jókai külföldi mintaképeiről van szó, a franczia romantikusok közt kereskednek s— bár e tekintetben részletes megállapítások nem történtek — az öregebb Dumasra utalnak, így pl. Péterfy Jenő kitűnő Jókai-tanulmányában, a regényíró mesés hőseiről szólva, megjegyzi, hogy ezeket leginkább az öregebb Dumas alakjaival lehetne egybehasonlítani (Péterfy Jenő, Összegyűjtött munkái. I. k. 65. 1.). A tanulmány egy másik helyén azután meg — némi malicziával — Sue és Ponson du Terrailra utal jeles esztétikusunk, mint a kikkel Jókai jellemző módja bizonyos rokonságra mutat (u. o. 73. 1.). Stendhalra — tudtommal — senki sem gondolt s ezen nincs mit csodálkozni. A két írót mélységes örvények választják el egymástól a regényírói szellemnek mindennemű megnyilatkozásában. Amott a gyötrelemig analizáló lélekbúvár, kinek alakjai fanatikus önkínzással forognak saját tengelyük körül, itt a ragyogó szintézis mestere, kinek hősei a legtöbbször nem is emberek, hanem naivul átlátszó félistenek, egy sereg «Majd megmutatom Iván» (Péterfy), vagy titokzatos démonok, kik a lelki fejlődés útján, előre, hátra vagy oldalvást haladjanak bár, mindig a költő által kijelölt légvonalban száguldanak, mintegy az események fölött. Ami a cselekvést illeti: amott az érdekfeszítés teljes elhanyagolása, itt lépten-nyomon meglepetések, bámulatba ejtő fordulatok. Stendhal regényeiben a cselekvés egy-egy vérfolttól itatott szürke vászondarab, Jókainál a szivárvány minden színéből összefont csillogó, sokszor rikító szövet, melynek arabeszkjein csupán éber figyelemmel lehet eligazodni. Végül, a nyelvbeli előadás a franczia mesternél szinte algebrai formulákba tömörül, míg a magyar költő a mesemondó mézédes nyelvén, a magakeltetés természetes bájával adja elő az eseményeket. A költői alakítás nagy körvonalaiban tehát hiába keresnék a franczia szerző hatását a mi költőnkre. Van azonban egy pont a két író szellemi működésében, mely találkozásukat lehetővé teszi. Ez a szertelennek, a bizarrnak, a romantika ez ismeretes rekvizitumának, kedvelése, mely Stendhal realizmusának is oly félelmes színt kölcsönöz. Stendhal írói egyéniségének minden jellegzetes vonása között ez ragadja meg Jókai figyelmét. Akkortájt, mikor a «Szerelem bolondjai»-t írja, kezébe kerülhetett a «Le rouge et le noir», de újat nem tanul belőle — a költői géniuszt alapjából kiforgatni egykönnyen nem lehet — hanem átvesz tőle néhány szemenszedett , rókaládát készülő regényébe. Lássuk, mily módon. A «Le rouge et le noir» hőse, Sorel Julien, parasztszármazású