Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)
1960-03-26 / 13. szám
A „falukutatók" első tapasztalataiból: A „falura ez is jó“-szemlélet alkonya Március első felében ellátogatnunk néhány Pest megyei községbe. Négyen-négyen mentünk egy-egy faluba, ahol tíz napot töltöttünk. Volt köztünk bölcsész, orvostanhallgató, közgazdász, mezőgépész. A Művelődésügyi Minisztérium küldött bennünket kettős feladattal: egyrészt mérjük fel a falu művelődésének eredményeit, lehetőségeit, irányát, másrészt segítsünk valamit a kulturális élet pezsdítésében, tartsunk előadásokat, ankétokat, foglalkozzunk azokkal, akik a község művelődésének támaszai lehetnek. . . Nem akarok — nem is tudnék — most a falukutató-mozgalom eredményeiről értékelően beszámolni, inkább csak arról írok, hogy mit végeztünk mi négyen (Úti Lujza, Módi János, Baranyi Ferenc és jómagam) a budai hegyek mögött elterülő kisközségben, Tökön. Tök az ősszel lett termelői szövetkezeti községgé. A tsz vezetése jó kezekben van, széles látókörű, művelt elnök és jó gazdák irányítják a szövetkezet életét. De nemcsak ezt, hanem a község gazdasági és társadalmi adottságait, múltját és jelenét is meg kellett ismernünk ahhoz, hogy a művelődés kérdéseivel foglalkozhassunk, hiszen végső soron az ilyen gazdasági tényezők formálják az emberek tudatát, szellemi igényét és tevékenységét. Azt mondják az idősebbek, hogy a felszabadulás előtt élénkebb volt Tökön a kulturális élet, volt dalárda, táncegyüttes, színjátszó csoport, gazdakör stb., ma pedig csak a színjátszók tevékenykednek, énekkar, tánckar nincs. Persze ebből nem lehet elmarasztaló következtetést levonni, mert ma már sokkal kevesebb az analfabéta a faluban, mint akkor volt, sokkal magasabb az emberek általános műveltsége, sokkal többen járnak középiskolába, tanfolyamokra, több filmet látnak, több könyvet, újságot olvasnak. Tehát egészében véve a művelődés nemhogy csökkent, hanem fejlődött a múlthoz képest. Hogy nincs dalárda meg tánckar? Ez baj. De mi ennek az oka? Legfőbb ok az, hogy a fiatalok a fővárosba járnak dolgozni, tanulni. Naponta két órát utaznak, fáradtan érkeznek haza és alig ismerik egymást. Ha szórakozni akarnak, a városba mennek. A falu lassacskán csak „éjjeli menedékhellyé“ válik számukra. Mi volt hát első teendőnk? Összegyűjtöttük azt a néhány fiatalt, aki lelkesen részt venne a kulturális élet felvirágzásában, akinek a példája, színes és változatos esti programja a többieket is vonzaná. Klubesteket, kirándulásokat, társasjátékokat rendeztünk tehát ezekkel a fiatalokkal együtt a helyi művelődési házban. A kultúrotthon igazgatónője, Balogh Józsefné a fiúk-lányok aranyos Irénke nénije (nem kora miatt mondják „néninek“, hanem, mert tisztelik és szeretik), a legnagyobb mértékben segített nekünk. Irénke néni személyében lelkes, becsületes, ügyes vezetőt kapott a falusi művelődés. Sajnos, a pedagógusokról nem mondhatjuk el, hogy túlzottan törnék magukat az iskolán kívüli népművelésért, a kultúra „esti terjesztéséért". De találtunk embereket a tsz-tagok között, akik segíthetnének a kultúrcsoportok szervezésében. Ilyen volt például Juhász Gábor és felesége, ők néhány évvel ezelőtt eredményesen foglalkoztak az akkor még működő tánccsoporttal és sportkör- rel, de valami személyi ok miatt ma nem akarják folytatni, amit megkezdtek. Pedig jól tudják, hogy a közösség kulturális élete, a hangulatos esték, a baráti összejövetelek, a fiatalok szellemi és testi izmosodása milyen fontos dolog, és aki ennek szenteli életét, azt még a gáncsoskodók, irigyek sem tudják megakadályozni. Említettem a színjátszókat. Igen, ők dolgoznak. Tavaly bemutatták Bródy Sándor háromfelvonásos drámáját, a Tanítónőt, most újabb darabra készülnek. Balogh Józsi bácsi rengeteg elfoglaltsága mellett még arra is szakított időt, hogy szerepeljen. A fiatalabbak követhetnék példáját. Szokatlanul nagy irodalmi érdeklődést tapasztaltunk a faluban. Egyik nap irodalmi estet rendeztünk. Úgy terveztük, hogy majd elbeszélgetünk az érdeklődőkkel néhány könyvről, versről, irodalmi kérdésről, a művelődési ház egyik kis szobájában, de — örömünkre — annyian jöttek össze, hogy a nagyteremben tarthattunk előadást. A magyar költészet legszebb alkotásaiból szavaltunk — már amennyire gyatra szavalótehetségünktől kitellett — olykor röviden ismertettük azokat a körülményeket, amelyek a vers születését kiváltották. A szavalatokat zeneszámok tarkították: ének, klarinét, harimonika. Azt hiszem, az est si-*s* kerét nem a mi szavalókészsé-~* günk hozta meg, hanem a ver-*:* sek szépsége, emberi mondani-!* valója. • — Ha legközelebb tartanak!* nekünk ilyen vagy más elö-t adást, háromszor ennyien jö- vünk össze — mondták a fa-*:* tusiak. — Csak aztán meg ne feledkezzenek rólunkt Ugye,& máskor is lejönnek Tökre? ••* Ilyent és ehhez hasonlókat!* hallottunk ott-tartózkodásunk* utolsó napjaiban. !!! Hogy a kulturális igény *•* megvan, az biztos. Csak !•! kevés az ember és az alka ••* lom, aki és ami kielégítse. !* A mozi csak egyszer egy hé-*:* ten, a városi művészek pedig*:* elég ritkán látogatnak le a$* községbe. % ’ *:* És a műsorfüzetek egyike má-*:* sika: a silánynál is silányabb. ’:* Legutóbb egy „humoros” mű-*:* sorfüzet érkezett Soós András *:* szerkesztette kiadása a Nép-*:* művelési Intézet bűne. Ásatag. *:* A szellemtelen tréfák tárháza ez a humort csak egy Karinthy írás képviseli. Ne higgyék a kiadványok szerkesztői, hogy „falura ez is jó”. Nagyon igényes nép lakik Tökön és máshol is. És nem igaz, hogy a parasztokat csak a maguk problémái érdekli. Ványi Zsiga bácsivá például (ő is csak tiszteletbe „bácsi”, nincs még a bácsi korban) nagyszerűen elbeszélgettünk az értelmiség helyzetéről, éppúgy, mint a tsz-problémákról. Irodalmi kérdésekről, írókról, könyvekről gyakran vitatkoztunk vele, sokszor éjszakákba, sőt, hajnalokba nyúló vitákon. Megismertük egymás véleményét, problémáit, vágyait, gazdagabbá lettünk mindkét részről. Mit adtunk végül is mi, négyen, a falunak és mit kaptunk a falutól? Nehéz lenne ez a kettőt mérlegre tenni. Mi csak annyit tettünk: erőnkhöz mérten hozzájárultunk ahhoz, hogy a művelődés, az előadások, műsoros estek, teadélutánok iránt fokozódjon a falusiak — főleg a fiatalok! — érdeklődése. Egy-két magot mi is elvetettünk a jó talajba és hogy ki kél-e vagy sem, az a töbieken is, rajtunk is múlik. Rajtunk azon, hogy ellátogatunkmajd ezután a községben folytatni tudjuk-e, amit elkezdtünk. Remélem, így lesz, ha másért nem, köszönetül. Mert sokkal többet kaptunk tőlük mint amennyit adtunk. Szeretettel, barátsággal, bizalommal találkoztunk minden házban ami különösen kitüntető affél városi embernek — őszinteséggel is. Jó lenne megőrizni ezt a kapcsolatot, sőt, országosan tovább fejleszteni. A fiatal értelmiségieknek csak hasznát válhat, ha megismerik a falut és talán ... talán szívesebben mennek majd vidékre dolgozni, ha végeztek. Gyárfás Endre Gyárfás Endre A LÁTHATATLAN KISFIÚacsora után szeretek még sétálni az esti utcán, bámulni a kirakatokat, színes neonreklámokat, nézni az emberek arcát, találgatni gondolataikat, ellesni életük előttem lejátszódó mozzanatát. Ma este, sajnos, nem lehet sokáig sétálni — hűvös szél kavarja az utca porát, és éles homokszemcséket vág az arcomba. Elindulok hát a villamosmegálló felé. A túlsó járdán fiatal házaspár áll a kirakat előtt. Beszélgetnek, néha komolyan mutogatnak valamire, aztán felnevetnek és sietős léptekkel elindulnak a megálló felé. Az asszonyka egyik karja párjáéba öltve, a másikban lapos, bordó kézitáskát szorongat. A sarkon egy hirtelen szélroham megemeli a férfi kalapját és ... egyszerre kapnak utána. A bordó kézitáska a földre esik, de a kalap megvan, ketten fogják a karimáját és hangosan nevetnek. Aztán mindketten lehajolnak a táskáért. A szél most ügyesebb. Gyorsan elkapja a lehajtó férfifejről a kalapot, és bizony már futni kell. A kalap gurul, gurul, mintha egy láthatatlan kisfiú láthatatlan pálcával űzné. A férfi hatalmas ugrásokkal ered utána, de amikor már majdnem eléri, a kis lurkó felkacag s nagyot suhintva hajtja tovább frissen szerzett karikáját. Az üldöző végül mégis beéri felkapva a kalapot, törülgeti és piros arccal indul viszszafelé. Az emberek mosolyognak, a láthatatlan kisfiú pedig tovairamodik, hogy másik utcában keressen magának új karikát. ❖ ❖ Gyulay Tamás 4* „Maszek"-ünnepségek Egyetemünkön az utóbbi időben elharapódzott a „maszek "-ünnepségek rendezése. Ez részben helyes. Kezdeményezzen minden KISZ- csoport, minden évfolyam, rendezzen ünnepségeket is, hívják meg ezekre kormányunk vezetőit, kérjenek fel neves művészeket, hogy a KISZ-rendezvényeken részt vegyenek, szóljanak hozzá, vagy énekeikkel, szavalataikkal emeljék a gyűlés, vagy ünnepség színvonalát. Egészséges, szép kezdeményezések ezek. De! Talán az jogos kérés, hogy az ünnepségekről, a meghívott neves személyek részvételéről értesítsék a szervezők a párt-, állami és KISZ-szervezetet, illetve az Egyetemi Lapok szerkesztőségét. Az önállóság helyes mindaddig, amíg nem jelent esetleg kellemetlen tájékozatlanságot a dékáni hivatalokban, vagy az egyéb szervekben. De ne menjen túl az önállóság az ésszerű szabályokon, ne rendezzenek úgy ünnepséget, hogy arról még a dékán elvtársak, de még az évfolyamfelelősök se tudjanak. Ismétlem, nem azt kifogásoljuk, hogy ünnepségeket rendeznek és ezt színvonalassá teszik, hanem azt kérjük, hogy a fennálló rendtartás értelmében minden közösségi megmozdulásról értesítsék a csoportok a párt- és állami szerveket, illetve ezek képviselőit is hívják meg rendezvényeikre. Ez nem egészen jogtalan kérés, hiszen semmi esetre sem gátolja meg a helyes önálló kezdeményezést. — m — Március 26-án a nagy sikerre való tekintettel a Görbe Tükör műsorát megismételjük az Egyetemi Színpadon. ★ Latabár Kálmán önálló esttel szerepel az Egyetemi Színpadon március 28-án, 7 órakor. Közreműködik: Latabár Árpád, ifj. Latabár Kálmán, Latabár Kati, Tihanyi Magda és Hajdú Júlia, Rendezte: Fábri Éva. :• •:* *:* *:• ** *:♦ •:* *:* *:* HÍRES SZÍNÉSZ még a kanyar Nem mintha sietett volna valahová, kora délután volt, egy barátjához ment látogatóba Budára. A kocsi engedelmesen szökkent előre. Nem számított azonban arra, hogy közvetlenül az utcakanyarulat után átjáró következik. Egy fiatalember ballagott az úttesten zsebrevágott kezekkel, s a legmegdöbbentőbb az volt, hogy nyugodtan nézett a feléje száguldó autóra. Egy pillanatra összevillant a szemük. Fékezni már késő volt, s a színész érzékei felmondták a szolgálatot. A járdán felsikoltott egy asszony. A fiatalember hatalmasat ugrott a levegőbe, s annak ellenére, hogy a teljes lendülettel alája rohanó kocsi hűtője nagy erővel csapódott a combjához és a lábszárához, csupasz kezeivel emberfeletti erőfeszítéssel tapadt a fényesre lakkozott motorházra, s bár állandóan lefelé csúszott, lábait felhúzva, kitartóan lógott rajta mindaddig, míg vagy harminc méter, után az autó csikorogva megállt. A színész elvörösödve bújt elő a kocsiból. A járdán már összeverődött egy tucat bámészkodó. „Mindjárt jön a rendőr” — gondolta magában a színész, — „épp ez hiányzott nekem”. Fojtott dühvel fordult a fiatalemberhez: — Nem tud vigyázni?!... Miért nem nyitja ki a szemét, ha átmegy az utcán! FIATALEMBER, aki jobb lábára valamelyre az ütést kapta, laza hajlító- és rúgógyakorlatokat végzett, egy pillanatra megállt. Szelíd, de mégis szokatlan magabiztosságot tükröző arcvonásain nyoma sem volt a haragnak vagy a meglepetésnek, de még a gúnynak sem, mely a kérdés hallatára teljesen jogos lett volna. Nyugodtan a színész arcába nézett, a mereven rászegeződő szemei tágra kerekültek az őszinte csodálkozástól. Nem szólt semmit, amitől a másik még idegesebb és zavartabb lett. Aztán a fiú lehajolt és leporolta a nadrágját. — Maga értelmes ember, én is az vagyok, hagyjuk hát ezt — mondta felegyenesedve és az autó felé bökött a kezével. Az index még most is villogott, jelezve, hogy a jármű balra akar kanyarodni. „Ellenkező irányba jeleztem” — suhant át a színész agyán a felismerés. „Ha elgázolom — börtön”. — „De mégsem gázoltam el” — jutott aztán eszébe, s ettől egyszeribe megnyugodott. „Ennek a fiúnak tisztára Barrault-arca van” — gondolta, miközben kikapcsolta a jelzőlámpát. Valamiféle lagymatag érdeklődés támadt benne a fiú iránt. — Inkább jöjjön, igyunk valamit a megmenekülésemre — mondta amaz és választ sem várva elindult a közelben levő eszpresszó felé. A színész körülnézett. „Az emberek persze megismertek, de rendőr szerencsére nincs”. Maga se tudta miért, kedve támadt a fiatalember után menni. A PRESSZÓBAN többen feléjük is fordultak A nők összesúgtak. — Mit iszunk? — kérdezte a nész, miután leültek. — Mindegy. — Kevertet? — Mondom, hogy mindegy, maga fog fizetni, mert nekem nincs egy vasam se — felelte türelmetlenül a fiú. — Nem ez a fontos. A színész meglepődött, de türtőztette magát. „Nocsak, még szemtelen is.” Két kevertet rendelt. — És mondja csak, mi a fontos? — kérdezte, amennyire csak tőle tellett, gúnyosan. A fiú ráemelte a tekintetét, és lassan, megnyomva ejtegette a szavakat: — Gondol-e ön még arra, hogy az előbb majdnem elütött egy embert? Hogyan gondol rá? Levonta a tanulságokat? Át tud lépni rajta egyszerűen és természetesen? Át tudja-e alakítani művészi élménnyét az emberek javára? A pincér letette eléjük az italt és meghajlással távozott. — Tehát maga is tudja, hogy ki vagyok. Az eddigi magatartásából nem derült ki — jegyezte meg a színész önkéntelenül. A fiatalember arcán utánozhatatlan ironikus mosoly jelent meg. — Gondolja, hogy lelkendeznem kellene, amiért egy színész volt, aki majdnem elgázolt? — kérdezte a kelleténél hangosabban. A visszavágásra először villant át a színész agyán, hogy a beszédtársa nem egészen normális. „Annyi baj legyen, nem mindennap beszélgethet az ember őrülttel.” — Jó, jó, azért nem kell kiabálni — csillapította atyáskodva. — Az előbbi kérdésére pedig csak azt válaszolhatom, hogy örülök, amiért nem gázoltam el, de nem egészen értem, hogy kerül ide a művészet? A fiú elgondolkozva nézett rá. „Még a szemei is Barrault-ra emlékezhetnek, a legjobb pillanataira” — gondolta a színész. — Lehetséges, hogy különböző fogalmaink lennének a művészetről? Kár, mert ellenkező esetben még jóbarátok is lehettünk volna. A színész alig tudta visszafojtani a nevetést. — Mit ért azon, hogy jóbarátok? — Jóbarát, tehát szövetséges — felelte egészen komolyan a fiú. — Akik együtt küzdenek azért, hogy hasznosak legyenek. Remélem, ért engem? — Persze. De kicsoda maga tulajdonképpen ? — Egy diák. De ez se fontos. — És a diákok ennyire értenek a művészethez? — kérdezte ártatlan arcot vágva a színész. — Én értek — felelte a fiú keményen megnyomva. — Én tudom, hogy a művészet hasznos cselekvés, munka. — Ejha, Sztanyiszlavszkijt is olvasott? a DIÁK LEBIGGYESZTETTE 0371ajkát, jelezve, hogy mennyire feleslegesnek tartja ezt a kérdést is. — Látom, mégsem ért engem. Kénytelen vagyok mesélni magának — mondta aztán jóindulatúan. — Figyeljen csak. Először is: én már holnap művész leszek. Holnap ki tudom fejezni a mi korunkat. Irányítani tudom az embereket, vezetni tudom őket előre. „Bolond, bolond, világos, hogy az” — állapította meg magában a színész. Aztán egyszerre bosszús lett. „Elment a józan eszem? Itt ülök egy presszóban és egy őrülttel beszélgetek a művészetről. Még jó, hogy csendes őrült. SZlugyis BOKROS JÁNOS: ŐSZINTE SOROK Sok a költő és kevés a papír, aki nem tud mást tenni, verset ír! Aki nem tud mást, hát tollat ragad, s mert ráérők a délelőttjei, fekete-gőzös presszó asztalánál az életet rímekbe tördeli. Nézd meg, Angyalföld kékruhás munkása, testvéreidről mennyit hazudik! Gyűlésező, töprengő parasztember, eljut-e hangja a te faludig? Te vagy-e vajon, akit előrángat vasárnap esténként a rádió, s kopott rongyokban, cifra maskarában egyetlen jellemződ a dáridó?! Te vagy-e az, akiről megszületnek minden lehető lehetetlenek, s akire most is, mint régi naivra atyáskodóan letekintenek? Te vagy-e mindez? — Semmi közöd hozzá, hazug másod és árnyékod csupán, de azért eladnak jó pénzért — magadnak, s nevetsz magadon, jóízű bután! Sok a költő, és kevés a papír, aki nem tud mást tenni, verset ír! HA NEM NYÍLIK A HÁTSÓ AJTÓ 836 Avagy modern kapudöngetők ÖRÜLT • ❖ •:* *:* ‚* *:♦ *:* *† •† ❖ *s* *:* ·* ♦:* *:* *† ^ •†*****•†***‚•*****’‚*