Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)

1960-03-26 / 13. szám

A „falukutatók" első tapasztalataiból: A „falura ez is jó“-szemlélet alkonya Március első felében ellátogat­nunk néhány Pest megyei köz­ségbe. Négyen-négyen mentünk egy-egy faluba, ahol tíz napot töltöttünk. Volt köztünk böl­csész, orvostanhallgató, köz­gazdász, mezőgépész. A Mű­velődésügyi Minisztérium kül­dött bennünket kettős feladat­tal: egyrészt mérjük fel a falu művelődésének eredményeit, lehetőségeit, irányát, másrészt segítsünk valamit a kulturális élet pezsdítésében, tartsunk előadásokat, ankétokat, foglal­kozzunk azokkal, akik a község művelődésének támaszai lehet­nek. . . Nem akarok — nem is tud­nék — most a falukutató-moz­galom eredményeiről értéke­lően beszámolni, inkább csak arról írok, hogy mit végez­tünk mi négyen (Úti Lujza, Módi János, Baranyi Ferenc és jómagam) a budai hegyek mö­gött elterülő kisközségben, Tö­kön. Tök az ősszel lett termelő­i szövetkezeti községgé. A tsz vezetése jó kezek­ben van, széles látókörű, művelt elnök és jó gazdák irányítják a szövetkezet életét. De nemcsak ezt, hanem a köz­ség gazdasági és társadalmi adottságait, múltját és jelenét is meg kellett ismernünk ah­hoz, hogy a művelődés kérdé­seivel foglalkozhassunk, hiszen végső soron az ilyen gazdasági tényezők formálják az embe­rek tudatát, szellemi igényét és tevékenységét. Azt mondják az idősebbek, hogy a felszabadulás előtt élénkebb volt Tökön a kulturális élet, volt dalárda, táncegyüttes, színjátszó csoport, gazdakör stb., ma pedig csak a színját­szók tevékenykednek, énekkar, tánckar nincs. Persze ebből nem lehet elmarasztaló követ­keztetést levonni, mert ma már sokkal kevesebb az analfabéta a faluban, mint akkor volt, sokkal magasabb az emberek ál­talános műveltsége, sokkal többen járnak középisko­lába, tanfolyamokra, több filmet látnak, több köny­vet, újságot olvasnak. Tehát egészében véve a műve­lődés nemhogy csökkent, ha­nem fejlődött a múlthoz ké­pest. Hogy nincs dalárda meg tánckar? Ez baj. De mi ennek az oka? Legfőbb ok az, hogy a fiatalok a fővárosba járnak dolgozni, tanulni. Naponta két órát utaznak, fáradtan érkez­nek haza és alig ismerik egy­mást. Ha szórakozni akarnak, a városba mennek. A falu las­sacskán csak „éjjeli menedék­hellyé“ válik számukra. Mi volt hát első teendőnk? Összegyűjtöttük azt a néhány fiatalt, aki lelkesen részt ven­ne a kulturális élet felvirágzá­sában, akinek a példája, színes és változatos esti programja a többieket is vonzaná. Klubes­teket, kirándulásokat, társasjá­tékokat rendeztünk tehát ezek­kel a fiatalokkal együtt a helyi művelődési házban. A kultúr­otthon igazgatónője, Balogh Józsefné a fiúk-lányok aranyos Irénke nénije (nem kora miatt mondják „néninek“, hanem, mert tisztelik és szeretik), a legnagyobb mértékben segített nekünk. Irénke néni személyé­ben lelkes, becsületes, ügyes vezetőt kapott a falusi műve­lődés. Sajnos, a pedagógusokról nem mondhatjuk el, hogy túlzottan törnék magukat az iskolán kí­vüli népművelésért, a kultúra „esti terjesztéséért". De talál­tunk embereket a tsz-tagok között, akik segíthetnének a kultúrcsoportok szervezésében. Ilyen volt például Juhász Gá­bor és felesége, ők­ néhány év­vel ezelőtt eredményesen fog­lalkoztak az akkor még műkö­dő tánccsoporttal és sportkör-­­ rel, de valami személyi ok mi­att ma nem akarják folytatni,­­ amit megkezdtek. Pedig jól tudják, hogy a közösség kulturális éle­te, a hangulatos esték, a baráti összejövetelek, a fiatalok szellemi és testi izmosodása milyen fontos dolog, és aki ennek szenteli életét, azt még a gáncsoskodók, iri­gyek sem tudják megakadá­lyozni. Említettem a színjátszókat. Igen, ők dolgoznak. Tavaly be­mutatták Bródy Sándor há­­romfelvonásos drámáját, a Ta­nítónőt, most újabb darabra készülnek. Balogh Józsi bácsi rengeteg elfoglaltsága mellett még arra is szakított időt, hogy szerepeljen. A fiatalabbak kö­vethetnék példáját. Szokatlanul nagy irodalmi érdeklődést tapasztaltunk a­­ faluban. Egyik nap irodalmi estet rendeztünk. Úgy tervez­tük, hogy majd elbeszélgetünk­­ az érdeklődőkkel néhány könyvről, versről, irodalmi kérdésről, a művelődési ház egyik kis szobájában, de — örömünkre — annyian jöttek össze, hogy a nagyteremben tarthattunk előadást. A ma­gyar költészet legszebb alkotá­saiból szavaltunk — már amennyire gyatra szavalóte­hetségünktől kitellett — olykor röviden ismertettük azokat a körülményeket, amelyek a vers születését kiváltották. A szavalatokat zeneszámok tar­kították: ének, klarinét, har­i­­monika. Azt hiszem, az est si-*s* kerét nem a mi szavalókészsé-~* günk hozta meg, hanem a ver-*:* sek szépsége, emberi mondani-!* valója. •­ — Ha legközelebb tartanak!* nekünk ilyen vagy más elö-t adást, háromszor ennyien jö-­ vünk össze — mondták a fa-*:* tusiak. — Csak aztán meg ne­ feledkezzenek rólunkt Ugye,& máskor is lejönnek Tökre? ••* Ilyent és ehhez hasonlókat!* hallottunk ott-tartózkodásunk* utolsó napjaiban. !!! Hogy a kulturális igény *•* megvan, az biztos. Csak !•! kevés az ember és az alka­ ••* lom, aki és ami kielégítse. !* A mozi csak egyszer egy hé-*:* ten, a városi művészek pedig*:* elég ritkán látogatnak le a$* községbe. % ’ *:* És a műsorfüzetek egyike­ má-*:* sika: a silánynál is silányabb. ’:* Legutóbb egy „humoros” mű-*:* sorfüzet érkezett Soós András *:* szerkesztette kiadása a Nép-*:* művelési Intézet bűne. Ásatag. *:* A szellemtelen tréfák tárháza ez a humort csak egy Karinthy írás képviseli. Ne higgyék a kiadványok szerkesztői, hogy „falura ez is jó”. Nagyon igényes nép lakik Tökön és máshol is. És nem igaz, hogy a paraszto­kat csak a maguk problémái érdekli. Ványi Zsiga bácsivá például (ő is csak tiszteletbe „bácsi”, nincs még a bácsi korban) nagyszerűen elbeszél­gettünk az értelmiség helyze­téről, éppúgy, mint a tsz-prob­lémákról. Irodalmi kérdések­ről, írókról, könyvekről gyakran vitatkoztunk vele, sok­szor éjszakákba, sőt, hajnalok­ba nyúló vitákon. Megismer­tük egymás véleményét, prob­lémáit, vágyait, gazdagabbá lettünk mindkét részről. Mit adtunk végül is mi, né­gyen, a falunak és mit kap­tunk a falutól? Nehéz lenne ez a kettőt mérlegre tenni. Mi csak annyit tettünk: erőnkhöz mérten hozzájá­rultunk ahhoz, hogy a mű­velődés, az előadások, mű­soros estek, teadélutánok iránt fokozódjon a falu­siak — főleg a fiatalok! — érdeklődése. Egy-két magot mi is elvetet­tünk a jó talajba és hogy ki kél-e vagy sem, az a töbieken is, rajtunk is múlik. Rajtunk azon, hogy ellátogatunk­­majd ezután a községbe­n folytatni tudjuk-e, amit el­kezdtünk. Remélem, így lesz, ha má­sért nem, köszönetül. Mert­­ sokkal többet kaptunk tőlük mint amennyit adtunk. Szere­tettel, barátsággal, bizalommal találkoztunk minden házban ami különösen kitüntető affél városi embernek — őszinteség­gel is. Jó lenne megőrizni ezt a kap­csolatot, sőt, országosan to­vább fejleszteni. A fiatal értel­miségieknek csak hasznát válhat, ha megismerik a falut és talán ... talán szívesebben mennek majd vidékre dolgoz­ni, ha végeztek. Gyárfás Endre Gyárfás Endre A LÁTHATATLAN KISFIÚ­­­­acsora után szeretek még sétálni az esti ut­cán, bámulni a ki­rakatokat, színes neonreklámokat, nézni az emberek arcát, találgatni gondolataikat, el­lesni életük előt­tem lejátszódó mozzanatát. Ma este, sajnos, nem lehet sokáig sétálni — hűvös szél kavarja az utca porát, és éles homokszemcséket vág az arcomba. Elindulok hát a villamosmegálló felé. A túlsó járdán fiatal házaspár áll a kirakat előtt. Beszélgetnek, né­ha komolyan mu­togatnak valami­re, aztán felne­vetnek és sietős léptekkel elindul­nak a megálló felé. Az asszony­ka egyik karja párjáéba öltve, a másikban lapos, bordó kézitáskát szorongat. A sarkon egy hirtelen­­ szélro­ham megemeli a férfi kalapját és ... egyszerre kapnak utána. A bordó kézitáska a földre esik, de a kalap megvan, ketten fogják a karimáját és han­gosan nevetnek. Aztán mindketten lehajolnak a tás­káért. A szél most ügyesebb. Gyor­san elkapja a le­hajtó férfifejről a kalapot, és bi­zony már futni kell. A kalap gurul, gurul, mintha egy láthatatlan kisfiú láthatatlan pálcá­val űzné. A férfi hatalmas ugrá­sokkal ered utá­na, de amikor már majdnem el­éri, a kis lurkó felkacag s nagyot suhintva hajtja tovább frissen szerzett karikáját. Az üldöző végül mégis beéri fel­kapva a kalapot, törülgeti és piros arccal indul visz­­szafelé. Az em­berek mosolyog­nak, a láthatatlan kisfiú pedig to­vairamodik, hogy másik utcában keressen magá­nak új karikát. ❖ ❖ Gyulay Tamás 4* „Maszek"-ünnepségek Egyetemünkön az utóbbi időben elharapódzott a „ma­szek "-ünnepségek rendezése. Ez részben helyes. Kezde­ményezzen minden KISZ- csoport, minden évfolyam, rendezzen ünnepségeket is, hívják meg ezekre kormá­nyunk vezetőit, kérjenek fel neves művészeket, hogy a KISZ-rendezvényeken részt vegyenek, szóljanak hozzá, vagy énekeikkel, szavalataik­kal emeljék a gyűlés, vagy ünnepség színvonalát. Egészséges, szép kezdemé­nyezések ezek. De! Talán az jogos kérés, hogy az ünnep­ségekről, a meghívott neves személyek részvételéről érte­sítsék a szervezők a párt-, ál­lami és KISZ-szervezetet, il­letve az Egyetemi Lapok szerkesztőségét. Az önállóság helyes mindaddig, amíg nem jelent esetleg kellemetlen tá­jékozatlanságot a dékáni hi­vatalokban, vagy az egyéb szervekben. De ne menjen túl az önállóság az ésszerű sza­bályokon, ne rendezzenek úgy ünnepséget, hogy arról még a dékán elvtársak, de még az évfolyamfelelősök se tudja­nak. Ismétlem, nem azt kifogá­soljuk, hogy ünnepségeket rendeznek és ezt színvonalas­sá teszik, hanem azt kérjük, hogy a fennálló rendtartás értelmében minden közösségi megmozdulásról értesítsék a csoportok a párt- és állami szerveket, illetve ezek képvi­selőit is hívják meg rendez­vényeikre. Ez nem egészen jogtalan kérés, hiszen semmi esetre sem gátolja meg a helyes ön­álló kezdeményezést. — m — Március 26-án a nagy si­kerre való tekintettel a Gör­be Tükör műsorát megismé­teljük az Egyetemi Színpadon. ★ Latabár Kálmán önálló est­tel szerepel az Egyetemi Szín­padon március 28-án, 7 óra­kor. Közreműködik: L­atabár Árpád, ifj. Latabár Kálmán, Latabár Kati, Tihanyi Magda és Hajdú Júlia, Rendezte: Fábri Éva. :• •:* *:* *:• ** *:♦ •:* *:* *:* HÍRES SZÍNÉSZ még a kanyar­ Nem mintha sietett volna valahová, kora délután volt, egy barátjához ment látogatóba Budára. A kocsi engedel­mesen szökkent előre. Nem számított azonban arra, hogy közvetlenül az utcakanyarulat után átjáró következik. Egy fiatalember ballagott az úttesten zsebrevágott ke­zekkel, s a legmegdöbbentőbb az volt, hogy nyugodtan nézett a feléje szágul­dó autóra. Egy pillanatra összevillant a szemük. Fékezni már késő volt, s a színész érzékei felmondták a szolgá­latot. A járdán felsikoltott egy asszony. A fiatalember hatalmasat ugrott a levegőbe, s annak ellenére, hogy a tel­jes lendülettel alája rohanó kocsi hű­tője nagy erővel csapódott a combjá­hoz és a lábszárához, csupasz kezeivel emberfeletti erőfeszítéssel tapadt a fé­nyesre lakkozott motorházra, s bár ál­landóan lefelé csúszott, lábait felhúzva, kitartóan lógott rajta mindaddig, míg vagy harminc méter, után az autó csi­korogva megállt. A színész elvörösödve bújt elő a ko­csiból. A járdán már összeverődött egy tucat bámészkodó. „Mindjárt jön a rendőr” — gondolta magában a szí­nész, — „épp ez hiányzott nekem”. Fojtott dühvel fordult a fiatalember­hez: — Nem tud vigyázni?!... Miért nem nyitja ki a szemét, ha átmegy az ut­cán!­­ FIATALEMBER, aki jobb lábá­ra val­­amelyre az ütést kapta, laza hajlító- és rúgógyakorlatokat végzett, egy pillanatra megállt. Szelíd, de mégis szokatlan magabiztosságot tükröző arc­vonásain nyoma sem volt a haragnak vagy a meglepetésnek, de még a gúny­nak sem, mely a kérdés hallatára tel­jesen jogos lett volna. Nyugodtan a színész arcába nézett, a mereven rá­­szegeződő szemei tágra kerekültek az őszinte csodálkozástól. Nem szólt sem­mit, amitől a másik még idegesebb és zavartabb lett. Aztán a fiú lehajolt és leporolta a nadrágját. — Maga értelmes ember, én is az vagyok, hagyjuk hát ezt — mondta felegyenesedve és az autó felé bökött a kezével. Az index még most is villogott, je­lezve, hogy a jármű balra akar kanya­rodni. „Ellenkező irányba jeleztem” — suhant át a színész agyán a felisme­rés. „Ha elgázolom — börtön”. — „De mégsem gázoltam el” — jutott aztán eszébe, s ettől egyszeribe megnyugo­dott. „Ennek a fiúnak tisztára Bar­rault-arca van” — gondolta, miközben kikapcsolta a jelzőlámpát. Valamiféle lagymatag érdeklődés támadt benne a fiú iránt. — Inkább jöjjön, igyunk valamit a megmenekülésemre — mondta amaz és választ sem várva elindult a közel­ben levő eszpresszó felé. A színész körülnézett. „Az emberek persze megismertek, de rendőr szeren­csére nincs”. Maga se tudta miért, ked­ve támadt a fiatalember után menni. A PRESSZÓBAN többen feléjük is fordultak A nők összesúgtak. — Mit iszunk? — kérdezte a nész, miután leültek. — Mindegy. — Kevertet? — Mondom, hogy mindegy, maga fog fizetni, mert nekem nincs egy vasam se — felelte türelmetlenül a fiú. — Nem ez a fontos.­­ A színész meglepődött, de türtőztette magát. „Nocsak, még szemtelen is.” Két kevertet rendelt. — És mondja csak, mi a fontos? — kérdezte, amennyire csak tőle tellett, gúnyosan. A fiú ráemelte a tekintetét, és las­san, megnyomva ejtegette a szavakat: — Gondol-e ön még arra, hogy az előbb majdnem elütött egy embert? Hogyan gondol rá? Levonta a tanul­ságokat? Át tud lépni rajta egyszerűen és természetesen? Át tudja-e alakítani művészi élménnyé­t az emberek ja­vára? A pincér letette eléjük az italt és meghajlással távozott. — Tehát maga is tudja, hogy ki va­gyok. Az eddigi magatartásából nem derült ki — jegyezte meg a színész ön­kéntelenül. A fiatalember arcán utánozhatatlan ironikus mosoly jelent meg. — Gondolja, hogy lelkendeznem kel­lene, amiért egy színész volt, aki majd­nem elgázolt? — kérdezte a kelleténél hangosabban. A visszavágásra először villant át a színész agyán, hogy a beszédtársa nem egészen normális. „Annyi baj legyen, nem mindennap beszélgethet az ember őrülttel.” — Jó, jó, azért nem kell kiabálni —­ csillapította atyáskodva. — Az előbbi kérdésére pedig csak azt válaszolha­tom, hogy örülök, amiért nem gázol­tam el, de nem egészen értem, hogy kerül ide a művészet? A fiú elgondolkozva nézett rá. „Még a szemei is Barrault-ra emlékezhetnek, a legjobb pillanataira” — gondolta a színész. — Lehetséges, hogy különböző fogal­maink lennének a művészetről? Kár, mert ellenkező esetben még jóbarátok is lehettünk volna. A színész alig tudta visszafojtani a nevetést. — Mit ért azon, hogy jóbarátok? — Jóbarát, tehát szövetséges — fe­lelte egészen komolyan a fiú. — Akik együtt küzdenek azért, hogy hasznosak legyenek. Remélem, ért engem? — Persze. De kicsoda maga tulaj­donképpen ? — Egy diák. De ez se fontos. — És a diákok ennyire értenek a művészethez? — kérdezte ártatlan ar­cot vágva a színész. — Én értek — felelte a fiú kemé­nyen megnyomva. — Én tudom, hogy a művészet hasznos cselekvés, munka. — Ejha, Sztanyiszlavszkijt is olva­sott? a DIÁK LEBIGGYESZTETTE 03­71­ajkát, jelezve, hogy mennyire fe­leslegesnek tartja ezt a kérdést is. — Látom, mégsem ért engem. Kény­telen vagyok mesélni magának — mondta aztán jóindulatúan. — Figyel­jen csak. Először is: én már holnap művész leszek. Holnap ki tudom fe­jezni a mi korunkat. Irányítani tudom az embereket, vezetni tudom őket előre. „Bolond, bolond, világos, hogy az” — állapította meg magában a színész. Aztán egyszerre bosszús lett. „Elment a józan eszem? Itt ülök egy presszó­ban és egy őrülttel beszélgetek a mű­vészetről. Még jó, hogy csendes őrült. SZl­ugyis BOKROS JÁNOS: ŐSZINTE SOROK Sok a költő és kevés a papír, aki nem tud mást tenni, verset ír! Aki nem tud mást, hát tollat ragad, s mert ráérők a délelőttjei, fekete-gőzös presszó asztalánál az életet rímekbe tördeli. Nézd meg, Angyalföld kékruhás munkása, testvéreidről mennyit hazudik! Gyűlésező, töprengő parasztember, eljut-e hangja a te faludig? Te vagy-e vajon, akit előrángat vasárnap esténként a rádió, s kopott rongyokban, cifra maskarában egyetlen jellemződ a dáridó?! Te vagy-e az, akiről megszületnek minden lehető lehetetlenek, s akire most is, mint régi naivra atyáskodóan letekintenek? Te vagy-e mindez? — Semmi közöd hozzá, hazug másod és árnyékod csupán, de azért eladnak jó pénzért — magadnak, s nevetsz magadon, jóízű­ bután! Sok a költő, és kevés a papír, aki nem tud mást tenni, verset ír! HA NEM NYÍLIK A HÁTSÓ AJTÓ 836 Avagy modern kapudöngetők ÖRÜLT • ❖ •:* *:* ‚* *:♦ *:* *† •† ❖ *s* *:* ·* ♦:* *:* *† ^ •†*****•†***‚•*****’‚*

Next