Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)
1960-12-03 / 41. szám
ELSŐÉVESEK, DE NEM GÓLYÁK PILLANATKÉP ÖT BÖLCSÉSZ ESTI EGYETEMISTÁRÓL Elsőévesek, akik nem, voltak a gólyabálon... Családjukkal töltötték a szombat estét, vendégeket fogadtak, jegyzeteltek a fáraók történelméből, hangversenyt hallgattak, vagy televíziót néztek. Elsőévesek, de nem gólyák. Nem büszkék arra, hogy már nyíltan rágyújthatnak, nem akarják megreformálni a világot, és nem félénkek, és nem hangoskodnak a menzán meg a KISZ- gyűlésen. Nem is járnak sem menzára, sem KISZ-gyűlésre. Csak előadásra járnak, szemináriumra, latin órára. Esti egyetemisták. Napi gondokkal jönnek, nagy aktatáskában, a jegyzetek alatt ott préselődnek az üzemi bajok, a bevásárlószatyorban a holnapi zöldség mellett ott az esztétikakönyv, randevút és pihenést hagynak ott Rogeriusért és Bessenyeiért. Mi hajtja őket? Tanárnő lesz a tanító „néni“ Novák Ilona Ihász utcai kiselsősöknek tanítja a betűvetést, és óraközi szünetekben kötelező olvasmányokat olvas. Amikor befejeződik a kisdobosok összejövetele, amikor elvégezte KISZ-vezetői munkáját, beül a Széchényi Könyvtárba és kikéri a Gyakov—Nyikolszkijt. Nem igaz az irigy-lenéző legyintés: „az estiseket könnyen veszik az egyetemen”. Sokat kell tanulnia. Rengeteg a kötelező, birkózni kell a latinnal, az elavult jegyzetekkel, az álmossággal és a szabad idővel. Havonta azért egyszer-kétszer elmegy táncolni is. A vőlegényjelölt megérti, segíti. — De ugye megbocsát a riporter, ha egész rövidre fogja a mondókéját — most az előadás után van randevúja. Hat hét múlva tanár lesz, magyar és történelem szakos középiskolai tanár. Farkas Sándornak hívják a rákoscsabai Dózsa Kultúrotthon művészeti előadóját, felelősségteljes, szép nehéz munkája van. Irodalmi színpad, fotókör, népi együttes és vegyeskórus vezetését bízták rá. Színjátszó és képzőművészeti kört szervez most, s úgy érzi, nem elég a sok feladathoz csak érettségi. A 24 éves, nőtlen fiatalember még könnyebben tanul, örül, hogy egyetemre járhat. Az irodalmat szereti, meg a logikát, és igazán, olyan nagyszerű az Antal elvtárs nyelvészeti előadása is, élvezet hallgatni. Kérdezzem meg csak a többi kollégát is! Amikor a tanársúg A tanár elvtárs őszintén vall, súgott már latin órán. Nem túl hangosan, az előadó nem hallotta meg, de súgott. Mert már neki is súgtak. A tanár elvtárs különben százados, hét éve tanít tisztnövendékeknek társadalomtudományt. De azért néha izgul az órán és nagyon vidám a szünetekben, mert az egyetemen valahogy rögtön húszévessé válik a harmincas is. A tanár elvtárs ezt pontosan tudja, hiszen pedagógia szakos. Tizenegy éve, amikor a hadsereghez került, ezt írták a törzslapjára: iskolai végzettsége: 6 elemi. A fiatal villanyszerelőből tanuló katona lett, egy évtizedet tanult már. Pótolta az általános iskolai osztályokat, leérettségizett, elvégezte a politikai iskolát és tiszt lett, fiatal tisztek tanítója. Tizenegy átvirrasztott év. Most heti húsz órát tanít és huszonkettőt hallgat itt az egyetemen. Ehhez jön az otthoni tanulás. — Tudja, néha ki is húzom magam egy kicsit, de csak úgy titokban. Itt az egyetemen rendszerezem azt, amit eddig megtanultam. De még sokat kell tanulnom, érettségizett fiatalokat tanítok, nem szabad elmaradnom. Én nagyon meszsziről jöttem ide, de nem erre vagyok büszke. Azt hiszi, az magában véve érdem, ha valaki munkáskáder? Nem. Az az érdem, ha tanul, felküzdi magát a tudás magasára. Látja, én ezt akarom. Nem megy könnyen, de felküzdöm. Amikor a hóhért akasztják, — avagy nyilatkozik az újságíró. Kollégánk, Darai Imre tizenegy éve a sajtó munkása, egy üzemi lap felelős szerkesztője. Az üzemi újságnak nincsenek rovatvezetői, sem nagy riportergárdája. A szerkesztőnek mindenhez értenie kell, mert hétfőn már jön egy szaki morogva a felsőrészműhelyből, ha a szombati számban gyenge volt a kultúrrovat. Ezért jött az egyetemre Darai Imre, biztosabb tudást szerezni. Eddig is irodalommal-történelemmel foglalkozott, most legalább szervezett formában, „hivatalosan“ tanul. Van az évfolyamon egy rendőrtiszt, aki fogadásból kétszáz verset szavalt el tíz nap alatt könyv nélkül, akinek tízezer forintot érő könyvtára és most is ezerhatszáz forint könyvrészlete van (csak az asszony rá ne jöjjön valahogy, mert sokallná ...), kedvenc muzsikája a parasztbecsület fináléja és pontosan tizenötször látta a Rigolettót. Ady a kedvenc költője, és hat éves kora óta rendszeresen olvas. Először ponyvát és klasszikusokat vegyesen, most már rég nem vett kezébe ponyvát. Ellenben megvásárolta a teljes Jókai és Mikszáthsorozatot, lemezeket gyűjt és magánszorgalomból jött el bölcsésznek. A munkahelyén nincs ugyan szüksége ezekre a tudományokra, de gyűjti a műveltséget. Megéri a pihenésből elvett éjszakákat. Az a latin, az a latin... öten a százhúszból. Nem könnyű a dolguk, mégis vállalják a munkát. Jól érzik magukat, nem csalódtak az egyetemen. De azért van panaszuk is, megszívlelendő. Ez az első évfolyam, amelyik latint is tanul. Mindannyiuknak új az antik nyelv, s úgy érzik, talán nagyobbak a követelmények a reálisnál. Megteszik, amit kívánnak tőlük, de mindenki sokallja a feladatot. Mint új évfolyam, különben is sok zavaros, megoldatlan probléma nehezíti munkájukat. Oktatóik sem tudják — közel pedig a félév —, hogy milyen tantárgyakból kell kollokválni, melyikből kapnak gyakorlati jegyet, hol lesz írásbeli beszámoló. Kevés a tankönyv. Történelemből például a Gyakov— Nyikollszkij-féle szovjet történelmet írták elő kötelezőnek, s jó, ha száz ember közül három-négynek sikerül megvásárolni az egyre ritkábban kapható, könyvtárakban is mindig kézben forgó könyvet. Antikváriumban is nehéz hozzájutni, s az esti diákoknak nincs sok idejük a böngészgetésre. A jegyzeteket elavultnak tartják többnyire az oktatók, ez dagasztja a kötelező olvasmányok tömegét Sok még a megoldatlan kérdés, nehéz a tanulmányi osztály munkája is, hiszen az idén először indult ismét esti tagozat. Könnyíteni kell ezeknek az esti diákoknak a munkáját, akiket a rideg vekker reggel megint tanítónak, szerkesztőnek, rendőrnek ébreszt. (róg) J Unalmas-e a tanácsi munka BESZÉLGETÉS KÉT NÁLUNK VÉGZETT JOGÁSSZAL . „Dr. Drábik János cum laude diplomázott és az V. kerületi Tanács titkárságára került ezerháromszázért. Kit érdekel ez? Senkit! És ha csak ezt akarják megírni rólam, akkor jobb el sem kezdeni. Már annyi ilyen cikket írtak. Egyformát. Mintha egyformák lennének az emberek. Pedig éppen itt, a munkával kezdenek igazán mássá, jogásszá, mérnökké, más emberré válni. Hiszen az egyetemen lényegében diákok voltunk valamennyien, csak éppen mást tanultunk.” Vékony, szőke fiú. Csupa ideges vibrálás az egész ember. Őszinte szavakat keres a „srácoknak”, akik közül még sokan emlékeznek rá, mint egyetemistára és valami nagyképűsködő nyilatkozat láttán, bizonyára csak jót nevetnének. Figyelem, ahogy beszél. Nem olyan hidegen gondolkodó és logikus érvelésű, mint amilyennek egy tipikus jogászt képzel az ember. Aztán megértem. Zeneiskola, konzervatórium, cselló. És egy eltörött kéz miatt, kicsit eltemetett művészi álmok. Sok testvér és az egyetem kínálta nyolcszáz forintos ösztöndíj. — Nem akartam jogász lenni. De aztán harmadévben — talán a nemzetközi jog miatt, ez komolyan érdekelt, meg azt is tudtam, hogy zenei vonalon túl nagy a kiesésem — mégiscsak a jogot választottam. Nem egyetemi értelemben — hiszen már harmadéves voltam —, hanem a magam számára. Ha pedig választ valamit az ember, az egyúttal azt is jelenti, hogy az összes többi lehetőségről lemond. Lemondtam a zenei terveimről, ezért csak úgy tudtam kárpótolni magam, ha nagyon jó jogász leszek. A tanácsi munkáról — és ezt vegye bele a Cikkbe, ez érdekelni fogja a fiúkat — az a hír járja, hogy unalmas, mert csupa adminisztráció. Ez így nem igaz. Kétségtelenül egyelőre kevésbé komplex munkát is végez az ember, de ez így van kezdetben bíróságon és ügyészségen is. Máskülönben pedig az a jó, hogy igen színes és változatos feladatokat adnak. — Ezt most mondja , csaknem három hónapos munka után. Az első napokban is ilyen elégedett volt? — Egyszerűen nem találtam a helyem. Az volt a szerencsém, hogy olyan munkatársak közé kerültem, akiktől nemcsak szakmai gyakorlat terén, hanem emberileg is lehet tanulni. Érdekes egyébként, hogy itt nem a kor, hanem a tudás számít. Előfordult már, hogy ősz hajú kolléga jött hozzám kérdéssel: „Te most végeztél, te még ezekre jobban emlékszel ...” Megbecsülnek és ez jólesik. A legrosszabb, amit nehéz megszokni a fél kilenctől ötig tartó munkaidő. A szabad idő olyan kevés, hogy nem lehet valami más komoly elfoglaltsága az embernek, mert ahhoz már fáradt. — Mi lenne az a „más”, Cselló? — Az is persze, de most a drámaírásra gondoltam. Elkezdtem egy háromfelvonásost — a szüleim életéről. Szeretném, ha sikerülne, de hát egyszerűen nincs időm. Olvasni is, időnként hangversenyre járni. Néha pedig jólesne bemenni az egyetemre és meghallgatni mondjuk egy Benedek Marcell órát. Beszél tovább terveiről és a már dolgozó ember gondjairól — közben parízert hámoz a tízóraival kombinált kései reggelihez. Nyugtalan és talán kiegyensúlyozatlan. Szigorú követelményeket támaszt önmagával szemben. 22 éves. ★ Gyárfás doktorral úgy kezdőtött az ismeretségünk, hogy szemüvege mögül aggodalmasan rám sanditott és megkért, hogy kenjek számára egy szelet zsíroskenyeret. — Látja, én csak szerencsétlenkedem itt. De hát nem lehetett beszélni a mamámmal. Ha látta volna, kétszer ennyit pakolt. Ekkor azonban már zsíros volt nemcsak a doktor úr tíz ujja és zakója csücske, hanem a Prága felé robogó vonat lehajtható kis asztalkája is. Mellette az ülésen jegyzetek, könyvek. Később bevallotta, tanulni készült az úton — a jogtanácsosi vizsga ideje egyre közeledik —, de a gyönyörű hegyek, az őszi színekben pompázó erdők minduntalan magukra vonták a Hegel tanait böngésző szempárt. Meg hát ez volt az első külföldi út, 30 éves életében — érthető hát az izgalom. — Tudja, nekem eddig jóformán alig volt időm — mondta és nagyot harapott a pecsenyezsíros kenyérből. — Úgy alakult, hogy érettségi után nem mehettem rögtön az egyetemre. De hát én mindenképpen jogász akartam lenni. Gyerekkorom óta. Megszereztem a diplomámat, most meg látja — bökött fejével a könyvek felé — megint tanulok. Novemberben lesz a jogtanácsosi vizsgám, így aztán nem jutott időm külföldi útra sem, pedig már néhány éve dolgozom. — Hol? — A XXI. kerületi Tanács gyámügyi előadója vagyok Csepelen. — Hogy tetszik a munkája? — Nagyon érdekes munka. Maguk újságírók, persze, másképpen látják ezeket a dolgokat. Talán emlékszik néhány éve Ruffi Péter „Lacika” riportjaira. Nahát, az sem egészen úgy volt, ahogy ott olvashatták. Rengeteg utánajárás és kérdezősködés kell ahhoz, hogy világosan láthassunk egyegy esetet és úgy dönthessünk. Igazságosnak kell lenni ezen a pályán és nem szabad engedni a gyengeszívűségnek. Eleinte az ember legszívesebben örökbe fogadna minden árván maradt, vagy elhagyott kisgyermeket. Sajnos, sok csúnya dolgot is tapasztaltam. Volt olyan anya, aki az íróasztalomba tette csecsemőjét, hogy csináljak vele, amit akarok, de ő nem hajlandó nevelni. Apák, akik nem ismerik el gyermeküket, apák, akik felnőtt lányaikkal nem éppen szülők módjára viselkednek. Sajnos, ilyesmi nemcsak a tananyagokban szerepel, de az életben is. Ugyanakkor azonban az emberi jósággal is szembe találom magam; szomszédasszony, aki a saját négy gyereke mellé ötödiknek vállal egy árvát Egyszóval nagyon szeretem ezt a munkát, nem lehet megunni, változatos. És jó érzés segíteni, otthont szerezni egy-egy kisgyereknek, elintézni egy ügyet. Jaj, majd elfelejtettem — kiáltott fel és kerekhasú aktatáskájából gyereklábnyi, papírból kivágott kis talpat halászott elő — egyik „ügyfelem” mamája kért meg, hogy Prágában olcsó a gyerekcipő, azt mondja. Nem tudok szlovákul, csak angolul, németül, meg oroszul. Talán csak elboldogulok valahogy. Nem tagadom, van egy kis lámpalázam, hiszen nemcsak hogy ez az első külföldi utam — gyerekcipőt sem vásároltam még eddig — tűnődve forgatta a kis papírtalpat, aztán széles szájjal elmosolyodott. Ez az egész kis történet egyébként onnan jutott eszembe, hogy tegnap csengett a telefon és a drót másik végéről dr. Gyárfás Kálmán újságolta, hogy sikeresen túlesett a vizsgán. Bedecs Éva Dr. Drábik János. Gondolatok a „hogyanéról (Folytatás az 1. oldalról.) A tudomány területén folyó ideológiai harc azonban szükségessé teszi, hogy néhány fiatal oktató is specializálódjon ilyen területre. Ami minden oktató számára feltétlen elérendő: a tananyag tudományos világnézet alapján történő oktatása. Ez azt is jelenti, hogy tudatosan harcolunk az idealista és metafizikus nézetek, a vallásos világnézet ellen, tudatosan alakítjuk hallgatóink világnézetét. Ennek tükröződnie kell az előadásokban, jegyzetekben, tankönyvekben. Nem könnyű feladatról van szó. Sok munkát igényel. Tankönyv- és fegyverviták fórumai lehetnek ennek a munkának. Legtöbbet azonban a tanszéki értekezletek, a tanszék kollektív munkája tehet ezen a téren. Ellátogattunk a szervetlen és analitikai kémiai tanszékre is. Úgy hírlik, a tanszék volt egyike azoknak a helyeknek, ahol a legeredményesebben láttak hozzá a káderfejlesztési tervek megvalósításához. Krausz Imre docens tájékoztat bennünket a „hogyan” kérdésről. — Talán az a mi legfőbb érdemünk — ha az ilyesmit egyáltalán érdemnek lehet tekinteni —, hogy idejében láttunk dologhoz. A vegyész pártcsoport külön megtárgyalta a káderfejlesztést. Azután a tanszékvezetővel, a szakszervezeti megbízottal hármasban összeültünk, elővettük a tavalyi káderanyagot és alaposan átvizsgáltuk. Azután személy szerint mindenkivel különkülön elbeszélgettünk. Megállapodtunk egyénenként a szakmai, illetve ideológiai továbbképzés módjában és ahol erre igény mutatkozott, ott kijelöltük, hogy a következő fejlődési lépés, például az aspirantúra, vagy a doktori diszszertáció megírása legyen. Van a fiatal oktatóknak lehetőségük arra, hogy gyakorlottabb társaiktól szakmai segítséget kapjanak ? — Természetesen. Nálunk amúgy is az a szokás, hogy ha egy fiatal oktató kerül közénk, kijelölünk számára valakit, aki szakmai vonalon mintegy patronálja és átsegíti az első hónapok nehézségein. De ahol ez nincs is így megszervezve, ott sem tudok elképzelni ilyen problémát, mert eleve nem hiszem, hogy ha egy fiatal oktató bármelyik kollégájához szaktanácsért fordul, az ne segítene neki. — Tudományos vonalon hogyan dolgoznak a tanszék munkatársai? — Huszonnégyen vagyunk. Abból egy akadémikus, kettő a tudományok doktora, három kandidátus, négy aspiráns és legalább öten készítik a diszszertációjukat. — Mi lesz a következő lépés? — A következő lépés az, hogy negyedévenként, félévenként megismételjük ezeket az egyéni beszélgetéseket, hogy lemérhessük az előrehaladást, hol kell esetleg segíteni. Ez bizony sok időt és lelkiismeretet követelő munka, de eredményét tekintve, feltétlenül megér minden fáradságot. Décsei Lajos, a kémia technológiai tanszék fiatal tanársegéde az oktatói, illetve nevelői munka kapcsolatát emelte ki. Az oktatókkal szemben támasztott követelmény lényegében kettős: szakmai és politikai. A káderfejlesztési tervben arról van szó, hogy tervszerű segítséget kell nyújtani minden oktatónak, aki elszánta magát a tudományos továbbképzésre, és oktatómunkánkban is fel kell számolni egyszersmind az egyoldalúságot, azaz szem előtt kell tartani nemcsak az oktatás, hanem a nevelés kérdését is. Oktatóink egy része ugyanis így gondolkodik: oktató-, kutatómunkámat becsülettel elvégzem, egyetértek a Párt és a kormány határozataival, a marxista elméletet lényegében ismerem, tehát marxista oktató, nevelő vagyok. Mi kell még egyéb? Ezzel a nézettel kell vitába szállnunk. A marxizmust ismerő ember nem szükségszerűen marxista szellemű is. Másképpen mondva, a marxista elmélet csak annyit ér, amennyit a gyakorlatba átvisznek belőle. Ez pedig nálunk abban mutatkozik meg, hogy tudjuk-e marxista szellemben nevelni a fiatal szakembereket. Én nem értek egyet azzal a felfogással, hogy a marxistanevelőmunkához „érzék’’ kell. Szerintem az érzéket az elmélet és a gyakorlat helyes alkalmazása fejleszti ki az emberben. Sokszor nem is ott van a baj, hogy a fiatal oktatók nem rendelkeznek azzal az alapvető marxista érzékkel vagy akarattal, mely szükséges az oktatói nevelőmunkájukhoz, hanem ott a hiba, hogy a nevelőmunkát nem becsülik annyira, mint az oktató- vagy a kutatómunkát. Ez utóbbinak következménye szintén kézzelfoghatóan megmutatkozik vizsgaeredmény, cikk formájában stb. Nem ez a helyzet a nevelőmunka terén és ehhez az is hozzájárul, hogy sokszor felső szerveink és professzoraink előtt sincs a nevelőmunkára fordított időnek olyan tekintélye, mint a szakmai vonatkozású munkának. Mi hát a megoldás? Újból csak azt lehet mondani: összhangot kell teremteni végre az oktató- és a politikai nevelőmunka között. Felvetődhet a kérdés, hogyan kell nevelni, hogy annak eredménye is legyen. Erre receptet adni nem lehet. Fáradságot nem kímélve, teljes odaadással kell a nevelés megjavításával és önmagunk marxista műveltségének fokozásával foglalkoznunk. Szeretnék még egy kérdést megemlíteni, ez pedig a fiatal oktatók tervszerű tudományos munkájára vonatkozik. Egy tanszékre kerülő fiatal oktató nem rendelkezik még megfelelő ismeretekkel. Szaktapasztalatai bővítése és kutatási érzékének kifejlesztéséhez viszont éppen az első években komoly segítségre van szükség. Sok helyen előfordul az az eset, hogy évekig nem tud publikálni az illető de mégsem vizsgálják meg komolyan a tanszéken, hogy mi az elmaradás oka és nem szervezik meg támogatását. Természetesen itt nem mankózásról van szó, hiszen előfordulhat, hogy valaki nem alkalmas oktató-, nevelőmunkára. De általában nem ez a helyzet, hiszen az egyetemen a legjobbak közül maradnak benn. Ezért helyeseljük az utasítás azon részét, mely kimondja, hogy „az idejében adott segítség a kendőzés nélküli és segítőszellemű bírálat az oktatók fejlődésének fontos és elengedhetetlen feltétele”. VVS.\XXVOCVXXXXV\X\>XVVX>X~ Kékét Algériának! Az algériai szolidaritási napon, november 30-án, röpgyűlést tartott a tanácsteremben a bölcsészkari szakszervezeti bizottság.