Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1962 (4. évfolyam, 1-37. szám)
1962-01-06 / 1. szám
Illy fite! rajzol — hirdették ki a nyelvészeti óra szünetében. — Mindenki írjon egy életrajzot — kiabálta a DISZ-titkár. A kihelyezéshez kell — Akszin, magyarul asszony. Nem érzik, kollégák az azonosságot? — kérdezte álmos hangon a prof. öt perccel később. Nem feleltünk. Írtuk az életrajzot. Csak a stréberek bólogattak az első padban. Mi hátul ültünk. Bodnár tintafoltos ujjaival beletúrt göndör hajába. — Az istenit — suttogta —, jubilálunk. Ez éppen a huszonötödik. — Laczkó homlokán megjelentek az első verejtékcseppek. — Negyvenöthöz ért — súgta a fülembe csúfon bárosan Bodnár —, ilyenkor mindig izzad. A papájának volt egy kócerája. Ez nem illik bele az összképbe. — Oldalba böktem. — Hallgass! — Laczkó szuszogva küszködött a származást meghatározó bonyolult terminus technikusokkal. Bodnár kéjelegve rajzolgatta a papír jobb sarkába a huszonötös számot. — Mit gondolsz, — vigyorgott — ,babér-, vagy akantuszlevelekkel ékesítsem? Elvégre jubileumi kiadás. ... Én Karcagról jöttem, apám téglagyári munkás. Bodnár parasztgyerek, apja zsellér volt, most kézbesítő a tanácsnál. Éppen összeillünk e viccel, én meg hallgatom. Negyedik éve. Ha végzünk, nem is tudom, mi lesz. Feri vissza akar menni a falujába. Én meg?... Ki tudja, hová helyeznek?... Türelmetlenül róttam egymás alá a sorokat. Milyen keveset is írhatok magamról — tűnődtem. ..Apám 1935 óta téglagyári munkás. Anyám mosónő. 1951-ben érettségiztem”... Az első oldal felénél tartottam. Laczkó végzett a másodikkal is. Bodnár a babérlevelet választotta. Mindig hülyéskedik. A tanulmányi osztály vezetőjét megüti a guta. Kettes... ötös ... babérlevelek... — Ez nem játék, elvtársak! — kiabálja majd. — Önök, úgy látszik, gúnyt akarnak űzni egyetemünkből! önök!. . Önök!. . . — és hápogni fog majd, ajaj. Éppen a kihelyezés előtt... Bodnár intett: — Mindjárt csengetnek, írd alá. — Aláírtam. Laczkó tolla átkúszott az ötödik oldalra. Feri babérlevelein lassan száradt a tinta. — Két óra — suttogta. — Irány a menza. — Csengettek. — Jegyed van? — kérdeztem gyanakodva. — Ketten egy jeggyel — ugrott fel a helyéről. — Tányért azért nekem is adnak. és öt perccel később lihegve ültünk a sivár asztalnál. Végigrohantuk az utat. A karfiolleves unottan gőzölgött. A többiek már a tonhalat rágcsálták. — Nem eszel? — kérdeztem Ferit. Kanalával kezdett dobolni az asztalon. — A karfiol nem oltja az éhséget — dünnyögte. — A húsleves, az igen. Hosszú, úszkáló tésztákkal, kövér zsírfoltokkal. .. — Fogd be a pofád — kiáltott rá egy vöröshajú jogász. A menzán tilos volt az otthoni kaját emlegetni. A jogász ráhajolt a tányérra és motollaként emelgette a kanalat: maradék étvágyának utolsó másodperceit akarta elnyújtani a leves végéig. — Hajaj — sóhajtott Bodnár — pedig... — A vöröshajú végzett a levessel. — Nem megmondtam már — csördítette bele a tányérba a kanalat. — Jól van, na — intette le Feri —, gondolatban ebédelek. Ezt csak szabad. Különben a második fogás nálam is tonhal. .. Jean — nézett rám fennsőbbségesen —, szíveskedjék elém helyezni a fele adagját. És a családi szerviz? Az ezüsttál?! Jean, maga öregszik! — .. röhögtünk. Teli szájjal, apró szálkákat köpdöstünk a tányér szélére. A tonhal kivid olajos volt, belül száraz. — Felúsznak a Dunán — hadarta valaki. — Fenét! — A Balatonon fogják, üvegbottal. — Venezuelából importáljuk, dolcsiért! _Szemben velünk bölcsészek vitatkoztak. — Vedd tudomásul, az író nem lakmuszpapír, hogy megfestődjön, ha hozzáértetsz egy eszmét! — hadonászott Laskai, a szemüveges költő. — Szuverén joga, igen. — Miért? A valóság talán az, mi? Eltűri, hogy fejtegessék? ! — kiáltotta Fekete, az örök ellenkezők szenvedélyével. — Félrebeszélsz — villogott Laskai szemüvege. — Ha megölsz egy embert az még nem biztos, hogy irodalom. De egy jól megírt krumplihámozás, bizonyosan az. Irodalom. — Fekete csúfondárosan nevetett. — Szerencsére, a valóságban másképpen van. Ha a te hülye eszméid. .. — Ugyan, hagyjátok már abba! — intette le őket Mária.— Képesek lennétek megölni egymást minden marhaságért. — Máriát mindnyájan szeretjük. Hozzánk tartozik. Néha kölcsönkérünk tőle egy tízest, megvarratjuk vele a kifeslett kabátbélést, felküldjük a szállóba a lányokért. Mária már haver. Pedig nem is csúnya S PAPP ZOLTÁN: ugyan kinek jutna eszébe, udvarolni neki? De próbálna csak valaki! ... Hajaj, erről megint lemaradtam. Bodnár már a szemben ülőknek mondja: — Micsoda jó nő! — és sóhajtott. Ez nem mindennapi eset nála. Odanéztem Rózsaszín pulóver, hosszú, szőke haj, és túl szabályos arc. Nem az én zsánerem. A lány rámtekintett. Pillantása hideg volt és közönyös. Vállat vontam De azért megkérdeztem: — Ki ez a nő? Még sose láttuk itt. — Ha érdekel, majd megmondom — fordult felém Mária. — Nekem? — legyintettem. — Igazán felesleges. — De amikor megebédelt és felállt, azért odapislogtam. — Ahhoz képest — mondta kajánul Bodnár —, hogy téged nem érdekel, túlságosan is jó alakja van. — Tűnj el — mondtam Ferinek nagyon barátságosan, de magamban azért igazat adtam neki. Laskai, a költő mellénk furakodott. Titokban és reménytelenül imádta Máriát. Csak mi tudtunk róla és még kétezren az egyetemen. A vita hevében kipirult, most félszegen telepedett le. — Fiúk — mondta nagyon komolyan —, van egy versem. —• Hályogos folt villant szemüvegén. — Eredj a fenébe! — intett fejével Bodnár. — Kaját hozz, ne verseket! — Mária elkomolyodott. — Gyerekek ne piszkoskodjatok. Olvasd, Laskai. — És mosolygott. Laskai szavalt. Nagy figyelemmel hallgatta két vizespohár, a kancsó, egy füstölgő cigarettavég, fél tányér karfiolleves és Mária. Mi felfelé néztünk a mennyezetre. És pukkadoztunk a visszafojtott röhögéstől. Amikor végre kifelé tolakodtunk, Mária mellém sodródott. — Kísérj el, beszélni szeretnék veled. — Nem szokott így nézni rám. Mintha enyhe zavar árnyékolta volna be arcát. — Kérlek — udvariaskodtam széles mozdulatokkal —, ahogy parancsolod. — örökké hülyéskedtek — csóválta a fejét —, örökké. Napsütésben mentünk végig a sugárúton. Szeptember vége volt és ezüstösen csillogott a villamossín. Teleszívtuk magunkat levegővel. És öt perccel később, szánkban a karfiol és a tonhal foszló ízeivel farkaséhesek voltunk megint. — Még nem is tudod, hogy új helyen lakom — mondta félénken. — A régi háziasszonyom elcserélte a lakást, el kellett jönnöm. Tegnap hurcolkodtam. — Elkaptam a karját. — Nem szóltál. A srácok segítettek volna... — Halkan felelt. — Nem akartam. A háziasszony miatt. Jóelőre lefestették. —• öreg? — És özvegy. Tavalyelőtt halt meg a férje. Azt mondta, csak azért vesz oda, mert a papám is orvos. És még hozzátette: nem akarok mindenféle népséget látni a lakásomban. Három szobája van. Tele festménnyel, perzsaszőnyeggel és halálos bútorokkal. Nehogy botrányt csinálj! — Één?! — lassítottam léptem ütemén. Hátba vágott. — Ismerlek. Minden kitelik tőled. Légy illedelmes... — És szófogadó — hadartam iskoláján. — Az leszek. — Mária csendesen mosolygott. — Látod azt a földszintes házat? — Barokk homlokzat pompázott előttem, az ablakok kőkerete telezsúfolva vonagló angyalokkal. — Itt az új lakás. — Csoszogni kezdtem. — Mit csinálsz? Törölgetem a talpamról az utca szennyét — feleltem meghajolva. Tisztán akarok belépni ebbe az özvegyi szentélybe. — Menthetetlen vagy — nevetett. Az özvegy öreg volt és szertartásos. — Csókolj neki kezet — lökött oldalba Mária. Ettől felengedett. — Á, maga a kis kolléga. Máriácska már beszélt magáról. Ugye szintén orvos a papája? — Mária kétségbesetten integetett a háta mögül. Atyaúristen! Erről nem volt szó. Itt baj lesz. — Iügen — dadogtam. — Pesten? — vallatott tovább. Mária merevet bámult maga elé. — Nekem — mondtam elnyújtva —, Rekettyésújfalun. — Az öregaszszony elismételte, olyan hangsúllyal, mintha kavicsot görgetne a nyelve alatt. — Rekettyésújfalu? — csalódottság és lehangoltság volt hangjában. — Igen — feleltem most már határozottabban. — Rekettyésűjfalu. Tizenhat kilométerre Mátészalkától. — Olyan ... hogyis mondjam ... körzetben? — fanyalgott az özvegy. Mária ismét össze-vissza integetett. Mit lehet itt csinálni? Mély lélegzetet vettem. — Körzet — gombolyítottam tovább a hazugságot, sőt: — ötvenhat — legyintettem. — Büntetésből. Előtte docens volt az egyetemen. — Nyertem. Gyűrűkkel teleaggatott, köszvényes ujjak ereszkedtek a fejemre. — Szegény gyermekem — sóhajtott az özvegy. Szívébe fogadott. — Remélem, máskor is eljön — és ujjai végigtipegtek hajamon ... A röhögés egy gombóc. Kikerekedik az ember agyában, aztán lezuhan a gyomorba, s onnan mászik felfelé. Előbb apró rángásokat okoz. De amikor a nyelőcsőhöz ér, megkezdődik a roham. A bőr bizsereg, a fogsor vicsorít, a gyomor összeszorul. Még egy pillanat — gondoltam. Egyetlen pillanat és kipukkadok. A szőnyeget néztem. Vigyorogva kergetőztek rajta az arabeszkek ... az arabeszkek... Nem, nem igaz!... Az özvegy kifelé totyogott. Képzeletben szárnyakat adományoztam neki: a megváltás angyala kimegy és paradicsommá dicsőül az előbbi pokol... Nyikorogva csukódott be mögötte az ajtó. Mária mellém ugrott és számra tapasztottatenyerét. — Ha röhögsz, mindennek vége — sziszegte. Intettem neki és összeszedtem maradék erőmet. A gombóc lassan szétfoszlott és felszívódott, mint egy rosszindulatú rákos daganat. Elöntött a veríték. — A szekrény — kapkodtam a levegőt —, az ingaóra, a pulóvered... És akkor ránéztem a szőnyegre ... Az is ... Minden röhögött. Érted?! Minden! — Kimerülten zuhantam le a rekamiéra. — Bocsáss meg — ült mellém Mária és megsimogatta a homlokom —, teljesen hülye. Az a rögeszméje... Különben tudod. Sajnos, nem tudtalak előre figyelmeztetni ... Csodálatos voltál. Rekettyésújfalu... Mátészalkától tizenhat kilométerre. Honnan a csodából találtad ki mindezt? — Innen — böktem homlokomra. — Nem is hittem volna. Össze nevettünk. Mária maga alá húzta a lábát. Harisnyáján fekete csík kígyózott, egy vonásnyi kivillant a térdéből. Szép, formás láb volt, nyugodtan és összezárultan pihent egymáson. Elkaptam a pillantásom róla. — Beszélni akartál velem. Miért éppen velem? Valami baj van? — Csendesen ingatta fejét. — Benned megbízom. Kellemetlen lenne, ha mindenki rólam fecsegne és röhögnének rajtam. — Nem szeretem, ha titkokat bíznak rám — húzódtam vissza. — Titkok? — legyintett és tenyerével végigsimított a haján. — Nincs itt semmiféle titok. Szerelmes vagyok — ejtette ölébe kezét Póz és szégyen nélkül mondta: szerelmes. Mereven és mozdulatlanul néztem. Arcom lárvája mögött csalódott ráncok, számban keserű ízek gyülekeztek. — Üzenni akarsz neki? — kérdeztem? — Már ismerem. Nem először találkozunk. — Nem először — gondoltam. S mi, hülyék, nem vettük észre. A srácok bolondoztak, Mária anyáskodott felettünk és közben ... közben pedig az orrunknál fogva vezetett bennünket. — Mért nézel így? — kérdezte. — Ó, semmi — vontam vállat —, csak azt nem értem, miért mondtad ezt el nekem? — Ő újra mosolygott már. — Tanácsot szeretnék kérni. — Tőlem? —Tudod, nagyon rendes srác. Mérnök. Úgy mutattak be neki. Három hete ismerem... — És?! — vágtam közbe ingerülten. — El akar venni feleségül. — Ez már sok volt. Felálltam. — Menj hozzá. Tanút meg keress másutt! — az ajtó felé indultam. — Laci — hallottam a hangját —, gyere vissza. Mi bajod? — Nekem? Semmi. — Hazudsz. Látom rajtad. — Azt csinálsz, amit akarsz. — Gyere vissza és ülj ide mellém. — Lehajtotta fejét. — Mért — kérdezte —, hát nekem nem lehet? — Nem nézett rám. — Csak ti járkálhattok mindig valakivel? Nekem nem lehet senkim? — Persze, persze — simogattam meg a vállát —, csak tudod a srácok, ők szeretnek téged. — Nagyot nyeltem. — Talán kicsit önzők is. Mint minden barát És ha megtudják, agyon fogják verni azt a mérnököt. — És te? — nézett rám. — Te nem árulsz el, ugye? — Ezért szóltál? — Ezért — Sóhajtottam. — Majd meglátjuk. Titokzatos és kiismerhetetlen volt az arca Valami titok sötétlett homloka mögött. — Ma nagyon szép akarok lenni — monda. — Tetszeni akarok — tette hozzá kislányos izgalommal. — Te férfi vagy, te tudod a legjobban megmondani. . . Most fordulj el, jó? — Szent isten — gondoltam kényelmetlenül feszengve, micsoda helyzet! Nem tudtam végére járni gondolataimnak. Csapódott a szekrényajtó, hallottam a ruhasuhogást. Az ablakon át idelátszott a városháza tornya. A tető csúcsos volt és felkunkorodó. Mint egy középkori kalap. — Megfordulhatsz. Most kislánynak láttam a kiszélesedő aljú, kivágott ruhában. A ruha sötétkék volt, a gallér nagy, fehér pille. Vállat vontam. — Érettségi bankettre való. — Mozdulatlan arccal intett. Elfordultam. Szorongó izgalom kerített hatalmába. Néztem újra a tornyot Bárányfelhők úsztak körötte, szakadt ruhájukon átsütött a kék ég. Most világított, a válla. Arca fehérlő folt volt egy kecses, bálkirálynői mozdulat felett. — Majd a jogászbálon — mondtam. Január végén. — A torony csúcsán zászló lengett, ütemesen csapkodta a szél. Néha kisimult, másszor egészen összecsavarodott. Türelemjáték: kisimul, összecsavarodik, kisimul, összecsa ... Most elképzeltem a presszóban. Lila pulóver feszül melle felett. A fehér szoknya nem titkolja combja vonalát és a térde, a térde... — Hagyj engem békében a mérnököddel, öltözz, ahogy akarsz — mondtam elfordulva és kedvetlenül. Játék volt — gondoltam. Biztosan az. Az izgalom lelohadt bennem, csak értetlenség maradt helyén. — Jó — felelte Mária —, akkor ebben megyek — és elsétált még néhányszor előttem, kifejezéstelen mosollyal, mint a manökenek, felhíltam. Egyetlen mozdulattal megállított. — Érdeklődtél az ebédnél... — Töprengtem. — Ja igen, igen a rózsaszín pulóverem — morogtam. — Látom, tetszik neked. Másodéves főiskolás. Jutkának hívják. Büszke a szőkeségére és nagy kék szemére. Biztos örülne, ha egy ötödéves orvostanhallgató érdeklődne iránta. — Cseppnyi gúny ficánkolt hangjában. Nem voltam orvostanhallgató, de utáltam a nagyképű nőket. — Az ő baja — mondtam könnyedén. — Este hétkor várni fog a diákszálló előtt — folytatta. — De, de — hebegtem. Közbevágott. — Majd én elintézem. Nekem csak nyolckor van randevúm. És most tűnt el. — Az arcát néztem megint. Szomorkás? Mosolygós? Isten tudja. Szemöldöke felhúzódott, szája kissé szétnyílt. Ala pulóver ... Mindegy.. . Öt perccel később hosszú, keskeny utcában baktattam hazafelé. Még hogy egy mérnök? — tűnődtem. És miért erőszakolta rám a rózsaszín pulóverest? ... Úgy látszik, nem ismertük eléggé Máriát. .. Elfogadtuk és megszoktuk ... Nem is olyan egyszerű ... És holnap meglátjuk majd a presszóban ... Ül egy idegennel. Fogják egymás kezét... — Kinevettem magam, talán csak nem vagy szerelmes belé? Amikor első éves volt, egyszer hazakísérted és a kapuban meg akartad csókolni? Emlékszel? Mellbe lökött és beszaladt a kapualjba ... Aztán odacsapódott a társasághoz. Kedves volt és barátságos ... Befogadtátok ... Ehrhessegettem el a gondolatokat. Egy kavics kuporgott előttem. Belerúgtam. A kavics messzire szállt és éles csattanással ütődött a falhoz. Klatty-klatty — mondta a cipőm. Levált róla a talp, a faszegek mérgesen vicsorogtak. Átkötöttem a cipőfűzővel. Egy suszter kellene, itt valahol a közelben. Kotorásztam a zsebemben. Egy marék tízfilléres, talán öt forint lehet, rámsózták a trafikban ... Csak a második saroknál találtam rá a suszterre. A külvárosban jártam már, mindennap ott mentem el előtte, de nem emlékeztem rá. Görnyedten ült a háromlábú széken. Zöld köténye egy élet mocskát hordta, arca ráncos volt, színehagyott bajsza lekonyult. — Most mindjárt kéne? — dobta le öléből a tűsarkú cipőt. — Sajnos, ugyanis — tártam szét a karom, — egy cipőm van. — Na, vesse csak le. Néztem, hogy dolgozik. A pincelyukban félhomály és dohosság terjengett. A kalapács minduntalan átkopogott a csenden. Szegek.. szegek ... Egyik a másik után sorban .. A bajusz minden ütésnél megmozdul, a kalapácsnyél elvész a nagy, eresbőrű kéz tenyerében. Hirtelen felpillantott és végigmért. — Eggyetemista? — így kérdezte, két gyével. —■ Igen. — Hát kész vónánk. Na, vesse csak le a másikat is. — De, de... — tiltakoztam és az öt forintra gondoltam. — Vesse csak. Arra is ráfér a reperáció. Tényleg, a fűző mellett felfeslett a varrás. A sarka csámpás. Észre se vettem. A suszter apró talpdarabkákat méregetett. Egyiket eldobta, másikat vett helyette. — Mert, tuggya, nekem is volt egy fiam — mondta és fel se nézett közben. Hallgattam. Lábujjaimat mozgattam. A harisnya ferde ráncokat vetett. — Az is tanárnak készült. — Kip-kip-kop-kop. — Végzett már? Hova került? — érdeklődtem. — Karakaszba — legyintett az öreg. — Azóta itthon már tanár lenne. — Jól van? — Jól. Most már igen. Sokáig nem kapott munkát. Végre bevágódott egy suszterájba. Mert tuggya, én kitanítottam. Most nem hal éhen sehol a világon, ahol cipőt hordanak... Na, meg is rónánk — és elém tette a cipőt. Míg belebújtattam a lábam és a fűzővel bajlódtam, felállt Leporolta a zöld kötényt és görnyedten bámult maga elé. — Mit fizetek? — markoltam bele a tízfilléresekbe. — Tartsa csak meg — toporgott zavartan —, nem bővelkedik masa pénzben. — Hát milliomos éppen nem vagyok — nevettem el magam. — Kezet fogtunk. Kemény és cserzett volt az öreg keze, mint a bőrök, amikkel dolgozott. — Aztán — állt meg suszteráj ájtajában — gyöjjön csak máskor is. Csak gyűnön nyugodtan ... (Folytatjuk) PAVLOVITS MIKLÓS: Úsznak a házak Az ősz színeibe fáradtak a fák. A ritkuló lombok közt fekete rigó recseg, mint földön a lépés a száraz levélen így. — Most légy könnyebbre kedvem — ha az utakra hideg délután hull és eső permetez egészen hangtalan, alig érzen a szürke felhők alól. Most légy könnyebbre kedvem — hisz egészen tied már e nyugodt halál — elszáradnak a lombok, szélfutamokon úsznak a házak ködképei lassan imbolyogva a messzi hegytetőn elfele. Egy arc a táj, kimért búcsuzás óvatos szótlansága ül. Az úton gyerekek szaladnak hangos örömmel szerte — s lebben utánuk nevetésük. Mennyi könnyűség! A szárnyas ifjúság táncos nevetése! — vidd el e tájról nehéz kedvemet és oldd fel az őszt már bennem itt a tél küszöbén pitvarában a hideg halálnak!