Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1962 (4. évfolyam, 1-37. szám)

1962-01-06 / 1. szám

Illy fite! rajzol — hirdették ki a nyelvészeti óra szünetében. — Mindenki írjon egy életraj­zot — kiabálta a DISZ-titkár. A kihelyezéshez kell — Akszin, magyarul asszony. Nem érzik, kollégák az azonosságot? — kérdezte álmos hangon a prof. öt perccel később. Nem feleltünk. Írtuk az életrajzot. Csak a stréberek bólogattak az első padban. Mi há­tul ültünk. Bodnár tintafoltos ujjaival bele­túrt göndör hajába. — Az istenit — suttogta —, jubilálunk. Ez éppen a huszonötödik. — Laczkó homlokán megjelentek az első verej­­tékcseppek. — Negyvenöthöz ért — súgta a fülembe csúfon bárosan Bodnár —, ilyenkor mindig izzad. A papájának volt egy kócerája. Ez nem illik bele az összképbe. — Oldalba böktem. — Hallgass! — Laczkó szuszogva küszködött a származást meghatározó bonyo­lult terminus technikusokkal. Bodnár kéjeleg­­ve rajzolgatta a papír jobb sarkába a huszon­­ötös számot. — Mit gondolsz, — vigyorgott — ,babér-, vagy akantuszlevelekkel ékesítsem? Elvégre jubileumi kiadás. ... Én Karcagról jöttem, apám téglagyári mun­kás. Bodnár parasztgyerek, apja zsellér volt, most kézbesítő a tanácsnál. Éppen összeillünk e viccel, én meg hallgatom. Negyedik éve. Ha végzünk, nem is tudom, mi lesz. Feri vissza akar menni a falujába. Én meg?... Ki tudja, hová helyeznek?... Türelmetlenül róttam egymás alá a sorokat. Milyen keveset is írha­tok magamról — tűnődtem. ..Apám 1935 óta téglagyári munkás. Anyám mosónő. 1951-ben érettségiztem”... Az első oldal felénél tar­tottam. Laczkó végzett a másodikkal is. Bod­nár a babérlevelet választotta. Mindig hülyés­kedik. A tanulmányi osztály vezetőjét megüti a guta. Kettes... ötös ... babérlevelek... — Ez nem játék, elvtársak! — kiabálja majd. — Önök, úgy látszik, gúnyt akarnak űzni egye­temünkből! önök!. . Önök!. . . — és hápogni fog majd, ajaj. Éppen a kihelyezés előtt... Bodnár intett: — Mindjárt csengetnek, írd alá. — Aláírtam. Laczkó tolla átkúszott az ötödik oldalra. Feri babérlevelein lassan szá­radt a tinta. — Két óra — suttogta. — Irány a menza. — Csengettek. — Jegyed van? — kérdeztem gyanakodva. — Ketten egy jeggyel — ugrott fel a helyéről. — Tányért azért ne­kem is adnak. és öt perccel később lihegve ültünk a si­vár asztalnál. Végigrohantuk az utat. A kar­fiolleves unottan gőzölgött. A többiek már a tonhalat rágcsálták. — Nem eszel? — kérdez­tem Ferit. Kanalával kezdett dobolni az asz­talon. — A karfiol nem oltja az éhséget — dünnyögte. — A húsleves, az igen. Hosszú, úszkáló tésztákkal, kövér zsírfoltokkal. .. — Fogd be a pofád — kiáltott rá egy vöröshajú jogász. A menzán tilos volt az otthoni kaját emlegetni. A jogász ráhajolt a tányérra és motollaként emelgette a kanalat: maradék ét­vágyának utolsó másodperceit akarta elnyúj­tani a leves végéig. — Hajaj — sóhajtott Bod­nár —­ pedig... — A vöröshajú végzett a le­vessel. — Nem megmondtam már — csördí­­tette bele a tányérba a kanalat. — Jól van, na — intette le Feri —, gondolatban ebédelek. Ezt csak szabad. Különben a második fogás nálam is tonhal. .. Jean — nézett rám fenn­­sőbbségesen —, szíveskedjék elém helyezni a fele adagját. És a családi szerviz? Az ezüst­tál?! Jean, maga öregszik! — .. röhögtünk. Teli szájjal, apró szálkákat köpdöstünk a tá­nyér szélére. A tonhal kivid olajos volt, belül száraz. — Felúsznak a Dunán — hadarta va­laki. — Fenét! — A Balatonon fogják, üveg­­bottal. — Venezuelából importáljuk, dolcsiért! _Szemben velünk bölcsészek vitatkoztak. — Vedd tudomásul, az író nem lakmuszpapír, hogy megfestődjön, ha hozzáértetsz egy esz­mét! — hadonászott Laskai, a szemüveges költő. — Szuverén joga, igen. — Miért? A valóság talán az, mi? Eltűri, hogy fejteges­sék? ! — kiáltotta Fekete, az örök ellenkezők szenvedélyével. — Félrebeszélsz — villogott Laskai szemüvege. — Ha megölsz egy embert az még nem biztos, hogy irodalom. De egy jól megírt krumplihámozás, bizonyosan az. I­ro­­da­lom. — Fekete csúfondárosan nevetett. — Szerencsére, a valóságban másképpen van. Ha a te hülye eszméid. .. — Ugyan, hagyjátok már abba! — intette le őket Mária.— Képesek lennétek megölni egymást minden marhaságért. — Máriát mindnyájan szeret­jük. Hozzánk tartozik. Néha kölcsönkérünk tőle egy tízest, megvarratjuk vele a kifeslett kabátbélést, felküldjük a szállóba a lányokért. Mária már haver. Pedig nem is csúnya S PAPP ZOLTÁN: ugyan kinek jutna eszébe, udvarolni neki? De próbálna csak valaki! ... Hajaj, erről megint lemaradtam. Bodnár már a szemben ülőknek mondja: — Micsoda jó nő! — és sóhajtott. Ez nem mindennapi eset nála. Odanéztem Rózsaszín pulóver, hosszú, szőke haj, és túl szabályos arc. Nem az én zsánerem. A lány rámtekintett. Pillan­tása hideg volt és közönyös. Vállat vontam De azért megkérdeztem: — Ki ez a nő? Még sose láttuk itt. — Ha érdekel, majd megmon­dom — fordult felém Mária. — Nekem? — legyintettem. — Igazán felesleges. — De ami­kor megebédelt és felállt, azért odapislogtam. — Ahhoz képest — mondta kajánul Bodnár —, hogy téged nem érdekel, túlságosan is jó alakja van. — Tűnj el — mondtam Ferinek nagyon barátságosan, de magamban azért iga­zat adtam neki. Laskai, a költő mellénk furakodott. Titok­ban és reménytelenül imádta Máriát. Csak mi tudtunk róla és még kétezren az egyetemen. A vita hevében kipirult, most félszegen tele­pedett le. — Fiúk — mondta nagyon komo­lyan —, van egy versem. —• Hályogos folt vil­lant szemüvegén. — Eredj a fenébe! — intett fejével Bodnár. — Kaját hozz, ne verseket! — Mária elkomolyodott. — Gyerekek ne pisz­koskodjatok. Olvasd, Laskai. — És mosolygott. Laskai szavalt. Nagy figyelemmel hallgatta két vizespohár, a kancsó, egy füstölgő cigaret­tavég, fél tányér karfiolleves és Mária. Mi fel­felé néztünk a mennyezetre. És pukkadoztunk a visszafojtott röhögéstől. Amikor végre kifelé tolakodtunk, Mária mellém sodródott. — Kísérj el, beszélni szeret­nék veled. — Nem szokott így nézni rám. Mintha enyhe zavar árnyékolta volna be arcát. — Kérlek — udvariaskodtam széles mozdu­latokkal —, ahogy parancsolod. — örökké hülyéskedtek — csóválta a fejét —, örökké. Napsütésben mentünk végig a sugárúton. Szeptember vége volt és ezüstösen csillogott a villamossín. Teleszívtuk magunkat levegő­vel. És öt perccel később, szánkban a karfiol és a tonhal foszló ízeivel farkaséhesek vol­tunk megint. — Még nem is tudod, hogy új helyen lakom — mondta félénken. — A régi házi­asszonyom elcserélte a lakást, el kellett jön­nöm. Tegnap hurcolkodtam. — Elkaptam a karját. — Nem szóltál. A srácok segítettek volna... — Halkan felelt. — Nem akartam. A háziasszony miatt. Jóelőre lefestették. —• öreg? — És özvegy. Tavalyelőtt halt meg a férje. Azt mondta, csak azért vesz oda, mert a papám is orvos. És még hozzátette: nem aka­rok mindenféle népséget látni a lakásomban. Három szobája van. Tele festménnyel, per­zsaszőnyeggel és halálos bútorokkal. Nehogy botrányt csinálj! — Één?! — lassítottam lép­tem ütemén. Hátba vágott. — Ismerlek. Min­den kitelik tőled. Légy illedelmes... — És szófogadó — hadartam iskoláján. — Az le­szek. — Mária csendesen mosolygott. — Látod azt a földszintes házat? — Barokk homlokzat pompázott előttem, az ablakok kőkerete tele­zsúfolva vonagló angyalokkal. — Itt az új lakás. — Csoszogni kezdtem. — Mit csinálsz? Törölgetem a talpamról az utca szennyét — feleltem meghajolva. Tisztán akarok belépni ebbe az özvegyi szentélybe. — Menthetetlen vagy — nevetett. Az özvegy öreg volt és szertartásos. — Csó­kolj neki kezet — lökött oldalba Mária. Ettől felengedett. — Á, maga a kis kolléga. Má­­riácska már beszélt magáról. Ugye szintén orvos a papája? — Mária kétségbesetten inte­getett a háta mögül. Atyaúristen! Erről nem volt szó. Itt baj lesz. — Iügen — dadogtam. — Pesten? — vallatott tovább. Mária merevet bámult maga elé. — Nekem — mondtam el­nyújtva —, Rekettyésújfalun. — Az öregasz­­szony elismételte, olyan hangsúllyal, mintha kavicsot görgetne a nyelve alatt. — Reket­­­tyésújfalu? — csalódottság és lehangoltság volt hangjában. — Igen — feleltem most már határozottabban. — Rekettyésűjfalu. Tizenhat kilométerre Mátészalkától. — Olyan ... hogy­­is mondjam ... körzetben? — fanyalgott az özvegy. Mária ismét össze-vissza integetett. Mit lehet itt csinálni? Mély lélegzetet vet­tem. — Körzet — gombolyítottam tovább a hazugságot, sőt: — ötvenhat — legyintettem. — Büntetésből. Előtte docens volt az egyete­men. — Nyertem. Gyűrűkkel teleaggatott, köszvényes ujjak ereszkedtek a fejemre. — Szegény gyermekem — sóhajtott az özvegy. Szívébe fogadott. — Remélem, máskor is el­jön — és ujjai végigtipegtek hajamon ... A röhögés egy gombóc. Kikerekedik az ember agyában, aztán lezuhan a gyomorba, s onnan mászik felfelé. Előbb apró rángásokat okoz. De amikor a nyelőcsőhöz ér, megkezdődik a roham. A bőr bizsereg, a fogsor vicsorít, a gyomor összeszorul. Még egy pillanat — gon­doltam. Egyetlen pillanat és kipukkadok. A szőnyeget néztem. Vigyorogva kergetőztek rajta az arabeszkek ... az arabeszkek... Nem, nem igaz!... Az özvegy kifelé totyogott. Kép­zeletben szárnyakat adományoztam neki: a megváltás angyala kimegy és paradicsommá dicsőül az előbbi pokol... Nyikorogva csukó­dott be mögötte az ajtó. Mária mellém ugrott és számra tapasztotta­­tenyerét. — Ha röhögsz, mindennek vége — sziszegte. Intettem neki és összeszedtem maradék erőmet. A gombóc lassan szétfoszlott és felszívódott, mint egy rosszindulatú rákos daganat. Elöntött a verí­ték. — A szekrény — kapkodtam a levegőt —, az ingaóra, a pulóvered... És akkor rá­néztem a szőnyegre ... Az is ... Minden röhö­gött. Érted?! Minden! — Kimerülten zuhan­tam le a rekamiéra. — Bocsáss meg — ült mellém Mária és megsimogatta a homlokom —, teljesen hülye. Az a rögeszméje... Külön­ben tudod. Sajnos, nem tudtalak előre figyel­meztetni ... Csodálatos voltál. Rekettyésúj­­falu... Mátészalkától tizenhat kilométerre. Honnan a csodából találtad ki mindezt? — Innen — böktem homlokomra. — Nem is hit­tem volna. Össze ne­vettünk. Mária maga alá húzta a lábát. Harisnyáján fekete csík kígyózott, egy vonásnyi kivillant a térdéből. Szép, formás láb volt, nyugodtan és összezárultan pihent egy­máson. Elkaptam a pillantásom róla. — Beszélni akartál velem. Miért éppen velem? Valami baj van? — Csendesen ingatta fejét. — Benned megbízom. Kellemetlen lenne, ha mindenki rólam fecsegne és röhögnének raj­tam. — Nem szeretem, ha titkokat bíznak rám — húzódtam vissza. — Titkok? — legyin­tett és tenyerével végigsimított a haján. — Nincs itt semmiféle titok. Szerelmes vagyok — ejtette ölébe kezét Póz és szégyen nélkül mondta: szerelmes. Mereven és mozdulatlanul néztem. Arcom lárvája mögött csalódott ráncok, számban keserű ízek gyülekeztek. — Üzenni akarsz neki? — kérdeztem? — Már ismerem. Nem először találkozunk. — Nem először — gon­doltam. S mi, hülyék, nem vettük észre. A srácok bolondoztak, Mária anyáskodott felettünk és közben ... közben pedig az or­runknál fogva vezetett bennünket. — Mért nézel így? — kérdezte. — Ó, semmi — von­tam vállat —, csak azt nem értem, miért mondtad ezt el nekem? — Ő újra mosolygott már. — Tanácsot szeretnék kérni. — Tőlem? —­­Tudod, nagyon rendes srác. Mérnök. Úgy mutattak be neki. Három hete ismerem... — És?! — vágtam közbe ingerülten. — El akar venni feleségül. — Ez már sok volt. Felálltam. — Menj hozzá. Tanút meg keress másutt! — az ajtó felé indultam. — Laci — hallottam a hangját —, gyere vissza. Mi bajod? — Nekem? Semmi. — Hazudsz. Látom rajtad. — Azt csi­nálsz, amit akarsz. — Gyere vissza és ülj ide mellém. — Lehajtotta fejét. — Mért — kér­dezte —, hát nekem nem lehet? — Nem nézett rám. — Csak ti járkálhattok mindig valaki­vel? Nekem nem lehet senkim? — Persze, persze — simogattam meg a vállát —, csak tudod a srácok, ők szeretnek téged. — Nagyot nyeltem. — Talán kicsit önzők is. Mint min­den barát És ha megtudják, agyon fogják verni azt a mérnököt. — És te? — nézett rám. — Te nem árulsz el, ugye? — Ezért szóltál? — Ezért — Sóhajtottam. — Majd meglátjuk. Titokzatos és kiismerhetetlen volt az arca Valami titok sötétlett homloka mögött. — Ma nagyon szép akarok lenni — monda. — Tet­szeni akarok — tette hozzá kislányos izgalom­mal. — Te férfi vagy, te tudod a legjobban megmondani. . . Most fordulj el, jó? — Szent isten — gondoltam kényelmetlenül feszengve, micsoda helyzet! Nem tudtam végére járni gondolataimnak. Csapódott a szekrényajtó, hallottam a ruhasuhogást. Az ablakon át ide­látszott a városháza tornya. A tető csúcsos volt és felkunkorodó. Mint egy középkori kalap. — Megfordulhatsz. Most kislánynak láttam a kiszélesedő aljú, kivágott ruhában. A ruha sötétkék volt, a gallér nagy, fehér pille. Vállat vontam. — Érettségi bankettre való. — Mozdulatlan arccal intett. Elfordultam. Szo­rongó izgalom kerített hatalmába. Néztem újra a tornyot Bárányfelhők úsztak körötte, szakadt ruhájukon átsütött a kék ég. Most világított, a válla. Arca fehérlő folt volt egy kecses, bálkirálynői mozdulat felett. — Majd a jogászbálon — mondtam. Január végén. — A torony csúcsán zászló lengett, üte­mesen csapkodta a szél. Néha kisimult, más­szor egészen összecsavarodott. Tü­relemjáték: kisimul, összecsavarodik, kisimul, összecsa ... Most elképzeltem a presszóban. Lila puló­ver feszül melle felett. A fehér szoknya nem titkolja combja vonalát és a térde, a térde... — Hagyj engem békében a mérnököddel, öltözz, ahogy akarsz — mondtam elfordulva és kedvetlenül. Játék volt — gondoltam. Biz­tosan az. Az izgalom lelohadt bennem, csak értetlenség maradt helyén. — Jó — felelte Mária —, akkor ebben megyek — és elsétált még néhányszor előttem, kifejezéstelen mo­­sollyal, mint a manökenek, felhíltam. Egyetlen mozdulattal megállított. — Érdeklődtél az ebédnél... — Töprengtem. — Ja igen, igen a rózsaszín pulóverem — mo­rogtam. — Látom, tetszik neked. Másodéves főiskolás. Jutkának hívják. Büszke a szőke­ségére és nagy kék szemére. Biztos örülne, ha egy ötödéves orvostanhallgató érdeklődne iránta. — Cseppnyi gúny ficánkolt hangjá­ban. Nem voltam orvostanhallgató, de utál­­tam a nagyképű nőket. — Az ő baja — mond­tam könnyedén. — Este hétkor várni fog a diákszálló előtt — folytatta. — De, de — he­begtem. Közbevágott. — Majd én elintézem. Nekem csak nyolckor van randevúm. És most tűnt el. — Az arcát néztem megint. Szomor­kás? Mosolygós? Isten tudja. Szemöldöke fel­húzódott, szája kissé szétnyílt. A­­la puló­ver ... Mindegy.. . Öt perccel később hosszú, keskeny utcában baktattam hazafelé. Még hogy egy mérnök? — tűnődtem. És miért erőszakolta rám a rózsaszín pulóverest? ... Úgy látszik, nem is­mertük eléggé Máriát. .. Elfogadtuk és meg­szoktuk ... Nem is olyan egyszerű ... És hol­nap meglátjuk majd a presszóban ... Ül egy idegennel. Fogják egymás kezét... — Kine­vettem magam, talán csak nem vagy szerel­mes belé? Amikor első éves volt, egyszer hazakísérted és a kapuban meg akartad csó­kolni? Emlékszel? Mellbe lökött és beszaladt a kapualjba ... Aztán odacsapódott a társa­sághoz. Kedves volt és barátságos ... Befo­gadtátok ... Ehr­­­hessegettem el a gondola­tokat. Egy kavics kuporgott előttem. Belerúg­tam. A kavics messzire szállt és éles csatta­­nással ütődött a falhoz. Klatty-klatty — mond­ta a cipőm. Levált róla a talp, a faszegek mér­gesen vicsorogtak. Átkötöttem a cipőfűzővel. Egy suszter kellene, itt valahol a közelben. Kotorásztam a zsebemben. Egy marék tízfil­léres, talán öt forint lehet, rámsózták a tra­fikban ... Csak a második saroknál találtam rá a suszterre. A külvárosban jártam már, min­dennap ott mentem el előtte, de nem emlé­keztem rá. Görnyedten ült a háromlábú szé­ken. Zöld köténye egy élet mocskát hordta, arca ráncos volt, színehagyott bajsza leko­nyult. — Most mindjárt kéne? — dobta le öléből a tűsarkú cipőt. — Sajnos, ugyanis —­ tártam szét a karom, — egy cipőm van. —­ Na, vesse csak le. Néztem, hogy dolgozik. A pincelyukban félhomály és dohosság terjengett. A kalapács minduntalan átkopogott a csenden. Szegek..­­ szegek ... Egyik a másik után sorban .. A bajusz minden ütésnél megmozdul, a kala­pácsnyél elvész a nagy, eresbőrű kéz tenye­rében. Hirtelen felpillantott és végigmért. — Eggyetemista? — így kérdezte, két gyével. —■ Igen. — Hát kész vónánk. Na, vesse csak le a másikat is. — De, de... — tiltakoztam és az öt forintra gondoltam. — Vesse csak. Arra is ráfér a reperáció. Tényleg, a fűző mellett fel­feslett a varrás. A sarka csámpás. Észre se vettem. A suszter apró talpdarabkákat mére­getett. Egyiket eldobta, másikat vett helyette. — Mert, tuggya, nekem is volt egy fiam — mondta és fel se nézett közben. Hallgattam. Lábujjaimat mozgattam. A ha­risnya ferde ráncokat vetett. — Az is tanár­nak készült. — Kip-kip-kop-kop. — Végzett már? Hova került? — érdeklődtem. — Kara­­kaszba — legyintett az öreg. — Azóta itthon már tanár lenne. — Jól van? — Jól. Most már igen. Sokáig nem kapott munkát. Végre bevá­gódott egy suszterájba. Mert tuggya, én ki­tanítottam. Most nem hal éhen sehol a vilá­gon, ahol cipőt hordanak... Na, meg is ró­nánk — és elém tette a cipőt. Míg belebújtat­­tam a lábam és a fűzővel bajlódtam, felállt Leporolta a zöld kötényt és görnyedten bá­mult maga elé. — Mit fizetek? — markoltam bele a tízfilléresekbe. — Tartsa csak meg — toporgott zavartan —, nem bővelkedik masa pénzben. — Hát milliomos éppen nem vagyok — nevettem el magam. — Kezet fogtunk. Kemény és cserzett volt az öreg keze, mint a bőrök, amikkel dolgozott. — Aztán — állt meg suszteráj ájtajában — gyöjjön csak más­kor is. Csak gyűn­ön nyugodtan ... (Folytatjuk) PAVLOVITS MIKLÓS: Úsznak a házak Az ősz színeibe fáradtak a fák. A ritkuló lombok közt fekete rigó recseg, mint földön a lépés a száraz levélen így. — Most légy könnyebbre kedvem — ha az utakra hideg délután hull és eső permetez egészen hangtalan, alig érzen a szürke felhők alól. Most légy könnyebbre kedvem — hisz egészen tied már e nyugodt halál — elszáradnak a lombok, szélfutamokon úsznak a házak ködképei lassan imbolyogva a messzi hegytetőn elfele. Egy arc a táj, kimért búcsuzás óvatos szótlansága ül. Az úton gyerekek szaladnak hangos örömmel szerte — s lebben utánuk nevetésük. Mennyi könnyűség! A szárnyas ifjúság táncos nevetése! — vidd el e tájról nehéz kedvemet és oldd fel az őszt már bennem itt a tél küszöbén pitvarában a hideg halálnak!

Next