Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1969 (11. évfolyam, 1-17. szám)
1969-01-23 / 1. szám
12 év irdalmi műsorai BESZÉLGETÉS SURÁNYI IBOLYÁVAL Surányi Ibolya nem az utókornak dolgozik, de történelmet ír: az Egyetemi Színpad irodalmi műsorai minden bizonnyal a magyar pódiumművészet történetének legszebb lapjaira kerülnek egykoron. — József Attiláról írtam szakdolgozatomat — mondja Surányi Ibolya. — Talán azért sikerült valami újat teremteni 12 év alatt (ha olykor viták, viaskodások árán is), mert kettős indíttatás után (filológus vagyok és előadóművész) ezt a kettősséget mindmáig tudatosan vállaltam. Úgy érzem az Egyetemi Színpad sajátos jellegéből egyébként is következik: nem elegendő csak pódiumot teremteni, kicsit irodalomtörténészként is kell dolgoznunk. S ami a legfontosabb: kiváló tudósaink és előadóművészeink összefogásából, az ELTE támogatásával megszületett ez a színpad, s úgy tűnik, a kezdeti akadályok, gáncsoskodások, az olykor rossz szándékú kritikák ellenére is él, létezik ez a pódium, az élő szellem és gondolat színvonalas fórumaként. — Mondana néhány szót az Irodalmi műsorok történetéről? — 1957 után először úgynevezett „zenés irodalmi műsorokat” rendeztünk. Már ekkor tartottunk költői esteket (egy-egy költő műveiből), volt jónéhány „évfordulós” műsorunk (Radnóti-est, Ortutay Gyula — Tolsztoj-est, Németh László — Puskin-est, Áprily Lajos bevezetőivel), megindítottuk az előadóművészek önálló estjeinek sorát. 1758. november 1-én közvetítette először a tv műsorunkat, a „Századokon át” című irodalomtörténeti összeállítást. — Ezek az estek még hagyományos irodalmi összeállítások voltak. — Igen. A „József Attila napjai” című sorozat azonban úgy érzem fordulópontot jelent irodalmi műsoraink történetében. A célunk az volt, hogy ne csupán szép, szokványos, akadémikus irodalmi összeállítást készítsünk — úgy akartuk bemutatni a költőt, hogy a hallgatóság, a jövendő tanárai, a fiatalok abban a harcban ismerjék meg az alkotót, amelyből végül költészete megszületett. Ilyen elgondolás alapján most már kritikák, dokumentumok, kortársi visszaemlékezések, levelek és a költő konfliktusait tükröző alkotások segítségével építettük fel az írók életrajzát, költői pályáját. Számos ismeretlen dokumentumot épp az Egyetemi Színpad mutatott be elsőnek. A színpadon első ízben elhangzott vallomások azóta folyóiratokban, könyvekben megjelentek s ma már az irodalomtörténet részei élik a művek saját, öntörvényű sorsát. Ezt a műsorunkat követte azután két hasonló sorozat: Radnóti napjai és Ady Endrei napjai címmel. — Az Egyetemi Színpad rendszeres látogatója — a Költő felől sorozatot megtekintve — úgy gondolja, ismét valami új kezdeményezést látott. Megváltozott a műsorok karaktere. — Igaz, de a változás korábbi keltezésű: talán már a Költőnk és kora sorozat hasonlított — jellegében — jelenlegi vállalkozásainkhoz. Úgy érzem azonban én is, most sikerült csak igazán megvalósítani az akkori elképzeléseket. Egy-egy élő költő pályaképét rajzoljuk fel, vállalva az értékelés kockázatát is, a színpadon megjelenő költők pedig válaszolnak a közönségnek s megfogalmaznak néhány alkotói gondot, olykor maguknak is. A beszélgetéseket magnón rögzítjük — az utókornak. S hogy van értelme munkánknak, annak bizonyítására talán elegendő: a Nagy László estet negyedszer ismételjük a közeljövőben. Szóba került az is, hogy az ELTE önálló kiadványként megjelenteti egy induló sorozatban a Költő felel műsorokat. — Közismertek az Egyetemi Színpad világirodalmi műsorai, az előadóművészek — újabban — tematikus, önálló estjei, a folyóirat-estek, gyakran találkozunk színpadunkon, élő k-és társainkkal — elegendő talán megemlíteni az Ahmadulina, Rozsgyesztvenszkij, Vinokurov és Voznyeszenszkij műsorokat. — Most mégis inkább a színpad új tervei felől érdeklődnék. — Legizgalmasabb, s nekem személy szerint is szívügyem — az „Én fiatal maradok” című „évfordulós’’ Ady-estünk. Az új Ady-devalváció idején szeretnénk bizonyítani Ady nagyságát, időszerűségét a költő internacionalizmusával, patriotizmusával és örök fiatalságával. Nem szokványos Ady-arcot rajzolunk, a bemutatásra kerülő dokumentumok, versek többsége kevéssé ismert vagy nehezen hozzáférhető. Hiszem, remélem, mi is tehetünk valamit Adyért, hogy a közvéleményt meg ne tévesszék az új irigyek, ellenfelek. S befejezésül még egy műsorunkra hívnám fel a figyelmet. Február 25-én rendezzük Latinovits Zoltán, Mezei Mária és Cserhalmi Anna közös előadóestjét „Az izgága jézusok” címmel. Nádor Tamás Dálutánlopás az Ország osw r *í gyűlési Könyvtárban Szeretem ezt a könyvtárat. Mióta egyetemista vagyok járok ide. Még soha nem figyeltem. Csak egyszerűen szeretem. Csöndes, kényelmes, szép, a tudás levegője azt a hitet kelti bennem, hogy tán énrám is ragad belőle. Rászánok egy délutánt a könyvtárra. Ma nem tanulok, csak figyelek. Leadom a személyazonossági igazolványomat (bár minden évben beiratkozom, de az igazoló lapocskát mindig elhagyom) és bemegyek. 77-es széken ülök. Kiemelek találomra egy könyvet a kézikönyvtárból, és belemerülök a hátoldal szemlélésébe. Óvatosan felnézek. A terem félig üres. Sok az ismerős arc, évfolyamtársak, rendszeres könyvtárlátogatók. Egy fiú lelkesen huzigál. Ezt ugyan nem lehet, de nyilván a könyv sajátja. Otthon nem tanulhat valamiért, tehát idejön. Valóban, ahogy felemeli a fejét, megismerem, évfolyamtársam, koleszos. Ekkor belül szemrehányóan megszólal a lelkiismeretem. — Látod? Ez itt tanul. MÁR tanul. Te meg ülsz, és nem csinálsz semmit, csak méregeted a szemed. — Igaza van, és ez fáj. Nem figyelek oda. Elszántan kimegyek a társalgóba. Mindenütt ülnek, beszélgetnek. A falon könyvek. Nézegetem őket, mikor az egyik asztal mellől ezt hallom: — Én nem tudom, hogy fogom kibírni ezt a vizsgaidőszakot. Szörnyű nehéz vizsgák. Nyelvészetből... Áhá. Bölcsészek. Feltűnés nélkül sompolygok egy másik asztal felé. Hallgatózom. — Sutyi megígérte, hogy eljön a meccsre. Labdába sem fognak rúgni a fiúk. — Ezek jogászok, nem a témából találom ki — ismerem őket. És ekkor szenzációra éhes fülem mit hall: a néni, akinél az igazolványom van — veszekszik. Közelebb megyek, és figyelmesen tanulmányozok egy táblát. — Kérem, tizennyolc éven aluli ide nem jöhet. Ez szabály. — Tessék megengedni. Érettségire készülünk. Diadalmasan suttogja a néni: — Novemberben? Ne nézzenek bolondnak! — De nekünk már most ki kell dolgozni a tételeket. Itt akarunk anyagot gyűjteni. Két kislány, miniszoknyában, esőcsizmában, szőkén és barnán. Félelmetes. Honnan tudta a néni, hogy 18 éven aluliak? Az én igazolványomat még soha nem nézte meg. Tehát ennyire látszik rajtam, hogy nagykorú vagyok. Ez elszomorít. Kimegyek a ruhatár-büfébe. A telefonnál egy lány. — Anyu, itt vagyok a Marinál (mellette álló barátnője lelkesen bólogat) és beszélgetünk. Később megyek haza, úgy 9—10 óra körül. Nem hiszed? Akarsz a Marival beszélni? Ninit. Orvtanuló. De tényleg, mi lehet ez? Krimi? A mamája nem engedi tanulni? Mi rejlik emögött? A lány a telefontól a ruhatárhoz jön, kiveszi kabátját, öltözködik, miközben barátnője elköszön tőle, és visszamegy az olvasóba. És jön a rejtély kulcsa, egy fiú, aki odalép a várakozóhoz, megcsókolja, és megkérdi: — Hányra kell hazamenned? — 10 körül. — Akkor menjünk! — Mennek. A társalgóban füst és hideg, két ablak tárva-nyitva. Ezt nem szeretem. Bemegyek. Most nem a helyemre ülök, hanem az újságokhoz. Olvasni kezdek egy Ludas Matyit, mikor megérkezik a délután sztárja. Idősebb hölgy, magában beszél, magyaráz, és közben hihetetlen dolgokat művel. Mindenkihez odalép, ellentmondást nem tűrő mozdulattal elveszi az összes újságot. Miután mindent begyűjtött, leül, és elkezd kuncogni. Mindenki döbbenten bámul. Szélsebesen lapoz, olvas, kuncog, és néha közli, hogy „ez jó”. Félóra múlva távozik, közölvén, hogy: — A Ruttkai meg fog betegedni, ennyi színdarabban játszik, persze jó, ő a legjobb, talán csak a Bajorral lehet összehasonlítani, és ez a Ruttkai filmen is remek... — és eltűnik a kidülledt szemű nézők elől. Valaki megjegyzi: — Szegény. Hibbant. Mindig ezt csinálja. — És aztán olvas tovább. Visszamegyek a helyem- re. A könyv fölé hajló fe-jek valahogy inspirálnak. Na, meg a lelkiismeret. Ta- nulni kéne. Megnézem azt E a bizonyos kezembe akadt könyvet, mely eddig oly ár- E van hevert. Nincs vita: ez M az isten ujja. Nemzetközi if Magánjog. Tankönyv. És. s ha van ujja, isten is van, és akkor nem jó vele ujjat húzni, de ha nincs isten, akkor is van vizsgaidőszak. Úgyhogy engedelmesen le- hajtom a fejem, kinyitom a könyvet, és tanulni kezdek. Lelkiismeretem győzelmi táncot lejt, de már nem törődöm vele. Most már minek? Ránki Vera „A történelem a legjobb drámaíró..." (M. Satrov forgatókönyvíró) 14.47 ÓRA: Gróf Mirbach-ot, a császári Németország moszkvai követét a Gyenyezsnyij-közi követség épületben meggyilkolják... 15.25 ÓRA: Lenin felszólítja Félix Dzserdzsinszkijt, a CSEKA elnökét, hogy személyesen indítson nyomozást... 16.10 ÓRA: Lenin — Szverdlov és Csicserin társaságában — felkeresi a német követséget, hogy kifejezze a szovjet kormány hivatalos együttérzését... 16.50 ÓRA: Dzserdzsinszkijt letartóztatják az eszerek főhadiszállásán ... 17.10 ÓRA: Távirat érkezik a Kremlbe: Jaroszlavlban eszer felkelés tört ki... 19.40 ÓRA: Az eszerek Központi Bizottsága elhatározza a Kreml ostromát... Egy nagy korszak döntő órái JÚLIUS HATODIKA Magyarul beszélő, szélesvásznú szovjet film Január 23 tó a PUSKIN mozi délutáni műsorán ! Itt a jegyzet, hol a jegyzet? Végleges határidők, szerződésbontások Egyetemünk hallgatói gyakran felkeresik szerkesztőségünket, s — többnyire méltatlankodva — kérik: járjunk utána miért nem kapható ez vagy az a jegyzet, mivel magyarázható, hogy egyik-másik jegyzet csak közvetlenül a vizsgák előtt beszerezhető? Sokan említik: ha ilyen gond nincs is, régi, elavult munkákból kell készülniük. Fölkerestük hát Szabó Ferencné főelőadót, a rektorhelyettes munkatársát, s tájékoztatást kértünk jegyzetügyben. — Mindenekelőtt: kétféle jegyzet van. Az úgynevezett „egységes” jegyzetek valamennyi társegyetem számára készülnek. Ezek írására a Tankönyvkiadó ad megbízást, s ívenként 500,— Ft-os — meglehetősen alacsony — honoráriumot fizet. A „kari” jegyzetek meghatását az ELTE kezdeményezi, s csak a mi egyetemünk használja ezeket az oktatásban. A csupán nappali tagozatnak készült jegyzetekért azonban eddig senkit sem , honoráltak, tanszéki munka volt, még tudományos munkának sem tekintették. (Ha a jegyzetek a nappali és esti tagozaton egyaránt felhasználásra kerültek, a Tankönyvkiadó a szerzőnek ívenként 400,5 Ft-ot fizetett.) Végeredményben tehát oktatóink személyes lelkesedésének mértékén múlott: volt-e jegyzet, s ha volt, milyen minőségű. Érthető módon: sok nehézség, késedelem akadt e téren. A jegyzetírók jelentős hányada nem teljesítette időre vállalásait, itt-ott egy-két, sőt, öt-hatéves elmaradások is akadtak. Különösen a TTK-n okozott ez komoly gondokat: a rendkívül differenciált oktatás, az ismeretanyag gyakori túlhaladása, elavulása állandó lépéstartást igényel; megköveteli az új és új korszerű jegyzetek megiratását. — Történtek-e lépések a bajok felszámolására? — Alapos felmérés után kiderült: egyetemünkön 115 jegyzet megírása későtt. Benkő Lóránd rektorhelyettes múlt év február 20-án tajározatást kért a szerzőktől: mi az oka annak, hogy a „határidős jegyzetek” nem készültek el időre. A kapott válaszok csak részben nyugtattak meg bennünket. Helyenként időközben tankönyv jelent meg, másutt idegennyelvű jegyzet lefordításával segítettek a bajokon. A jegyzetek körüli huzavona végleges megoldására több, gondosan előkészített javaslat hangzott el. Az egységes jegyzetek ügyében felterjesztés készült a Művelődésügyi Minisztérium számára. Szerződésvisszavonásokat, határidő módosításokat (rövid időre!) javasoltunk. Felsoroltuk azokat a jegyzeteket, amelyekre a mi egyetemünk már nem tart igényt. A kari jegyzetek megírásának határidőit mi magunk jelöltük ki. Aki a kitűzött időpontokra nem teljesíti a kötelezettségeit, annak szerződése visszavontnak tekinthető. Az egységes jegyzetek ügyében a Művelődésügyi Minisztérium küldött határidős felszólításokat. — Milyen további intézkedések biztosítják, hogy az eddigi problémák ne ismétlődhessenek újból és újból? — A közelmúltban többékevésbé tiszta képet kaptunk. Jegyzetíróink vagy leadják a kéziratot, vagy szerződést bontunk. Ezt követően minden karon, tanszéken felmérést végzünk, milyen tankönyvekre, jegyzetekre van szükség. Az új megbízásokat a karok, tanszékek javaslatai alapján adjuk. Természetesen minden alkalommal szakbizottság vitatja majd meg, kell-e valóban valamennyi jegyzet. Alapelvünk a továbbiakban (s ez a jegyzetíróknak nem csupán problémát jelent, de könnyítést is egyben) a jegyzetek ne legyenek túl terjengősek, valóban jegyzetek legyenek. Követelményt azonban csak akkor szabhatunk, ha minden jegyzetért honoráriumot is tudunk biztosítani. Épp a közelmúltban született döntés: (persze ez csak áthidaló, átmeneti megoldásnak tekinthető) a nappali tagozatos hallgatók számára 1968-ban elkészült jegyzeteket az ELTE pénzügyi keretéből premizálják. Szabó elvtársnő külön felhívta a figyelmet arra, hogy ez a módszer csak áthidaló megoldásnak tekinthető. Hogyan lehetne a honorálás ügyét megnyugtatóan és véglegesen megoldani? — A közelmúltban a Művelődésügyi Minisztériumtól tervezetet kaptunk, a tervek szerint a Tankönyvkiadó a kari jegyzetekért is fizetett volna. Egyetemünkön komoly megbeszélések, viták követték az örvendetes határozatot. Két nap múlva telefon értesítést kaptunk: a tervet „ad acta” helyezték, mindent elnapoltak — 1969-re. Több és minőségileg jobb jegyzetre van szükség. Csak valamilyen végleges döntés segít gondjainkon. ★ Mi a teendő ezek után? Segíthet-e valamit szerkesztőségünk? Úgy gondoljuk, a legtöbb amit tehetünk: olvasóink véleménynyilvánítását kérjük. Bízunk benne, hogy mind az oktatók, mind a hallgatók elsorolják javaslataikat, panaszaikat. Az illetékesek is minden, bizonnyal úgy segíthetnek, ha megtudják, „hol szorít még a cipő?” Nádor T.