Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1976 (18. évfolyam, 1-21. szám)
1976-02-02 / 1. szám
VÉGZETT HALLGATÓINK NYOMÁBAN Hengeres testű szemétgyűjtőt gördített a széke mellé és rágyújtott. — Ezt mind tele akarod hamuzni? — kezdtem tettetett álmélkodással a beszélgetést. Elértve a tréfálkozást, elmosolyodott. — Dehogy, bár sokat dohányzom. Beszélgetőpartnerem, Nagy Mária második éve tanít egyik budapesti szakközépiskolánkban. Magyar—francia szakon végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A különböző sajrok évente több rajt bocsátanak ki azzal a céllal, hogy felsőfokon képzett tanárokat adjanak a magyar közoktatásnak. A végzős egyetemisták jelentős része mégsem a tanári pályát választja... — Mikor határoztad el, hogy tanár leszel? — Egészen kiskoromban. Persze azután más pálya is vonzott. Sőt, diplomám megszerzése után újságírónak is csábítottak. Végül megérett a gondolat: tanár lettem. A pedagógia, az emberekkel való foglalkozás mindig izgatott. — Hogyan tudtál elhelyezkedni? — Protekcióval. Pesten, nappali tagozaton másként csak nagy szerencsével vagy úgysem lehet. Az esti felnőttoktatás különösen érdekes feladat, de a férjem nappal, én pedig este dolgozom ... szóval érted! Alig találkoznánk. Volt csoporttársaim közül azok, akik tanárnak mentek el, többségük általános iskolában tanít. Sokat panaszkodnak, ámbár erről inkább őket faggasd ki. — Most, hogy már második éve tanítasz magyart, bizonyára körülhatároltabban tudsz véleményt alkotni az egyetmi oktatásról, éppen mert annak hiányosságai munkád során kiütközhetnek, mint saját nehézségeid. — Az oktatás egészéről még elnagyoltan sem tudok véleményt formálni. Nem is akarok. Hadd szűkítsem le a kört tárgyamra, a magyarra. Hiányosság: az átfogó koncepció föl nem rajzolása. Milyen nagyszerű lenne, ha egy adott korszak egy pillanatában fölhalmozott kulturális értékeket egyszerre láttatva — a magyar és világirodalom alkotásait, a történelem eseményeit, a képzőművészet, zene stb. eredményeit — kapnák meg a hallgatók. A több irányú kitárulkozást hiányolom. Természetesen nem paszszív folyamatként képzelem el. — Hetente hány órád van? — Huszonegy. Ez persze csalóka, mert a tényleges tanítási órákon kívül egy sereg egyéb elfoglaltságom is van, s egyre inkább úgy tűnik, hogy a kötelező óraszámon fölüli tevékenységem tovább fog nőni. — Mikre gondolsz? — Egy kis kitérővel kezdem. Valamikor a tanártól sokkal kevesebbet vártak el. Egy Babits, amellett, hogy tanított, költőként remekelhetett. Azon túl, hogy zseniális költői vénával rendelkezett, volt ideje munkája mellet egy költői életművet felépíteni. Ma másként áll a helyzet. A tanárnak családlátogatásra kell mennie, szakkört vezet, délután felügyel, kirándulást szervez, s egyre inkább az a tendencia, az elvárás, hogy a diákok hét végi közös elfoglaltságát is meg kell oldania. Mindez tulajdonképpen nem kötelező személyre kiszabva, de valakinek el kell látnia ezeket a feladatokat is. A kb. 40 fős tanári karból gyakorlatilag kb. 10 tanár vállán nyugszanak az előbb említett terhek. Nyilvánvaló, hogy a még gyermektelen pedagógusokra sose hárul belőlük. — Csak nem fedeztél fel áthidalhatatlan nézetkülönbségeket közted és az idősebb kollégáid között? — Erről nincs szó. Amikor még nem tanítottam, mindig attól féltem, hogy éles konfliktusok támadnak idősebb tanártársaimmal. Majd a lázadó diákok mellé fogok állni, megvédelmezem a csapongó, igazságokat megsejtő fiatalokat a megcsontosodott okítók ellen! — véltem akkor. Megdöbbenve tapasztalom, hogy nem így esett. Nem azért, mintha a véleményem megváltozott volna. Egyszerűen nincs kit védelmeznem: a mai diákok közönye engem is a „másik oldalra” hajt át. — Hadd ejtsem el itt a beszélgetésnek eme fonalát és térjünk vissza most már a magyartanítás részben elméleti, részben gyakorlati buktatóira. — Közgazdasági szakközépiskolában oktatok magyart és ez kissé sajátságossá alakítja nehézségeimet. Kevesebb óraszámban majdnem ugyanazt kell nyújtani, mint egy gimnáziumban. A csekély óraszám miatt helyesnek tartanám a tananyag felépítésének megváltoztatását. Ősi gond a magyar és a történelem anyagának össze nem hangoltsága. Alapvető koncepcióváltásra volna szükség. Némely kor egészét, annak kapcsolódását más történeti korokhoz, a legjellemzőbb vonások összegyűjtését kellene a magyar oktatás központi kérdésének föltüntetni. A kultúra minden területéről ismereteket kell adni. Gondolok a zenére, képzőművészetre stb. Van ennél talán még súlyosabb gondom is. A diákok nem tudnak beszélni. Hajlok arra, hogy elhiggyem: a tanuló megtanulta a leckét, csak nem tudja elmondani. A mai fiatalok többségének a nyelviség nem okoz örömet. A túlnyomóan versekre fölépített tananyagot ilyenformán nem tudom megszerettetni velük. — Miben látod a nyelvi satnyulás okát és milyen megoldást javasolsz? — Eddig egy lényeges okot találtam, a tv hatását. Ezek a gyerekek naponta tv-t néznek, az olvasásra szánt idő rovására. Van olyan, tanítványom, aki már egy éve semmilyen könyvet nem olvasott a kötelező irodalmon kívül, és van olyan is, aki szemrebbenés nélkül a Marió és a varázsló című művet hülyeségnek tartotta. Több, okosan megválogatott prózát kell a tananyagba bevenni. Ez lekötné figyelmüket, s közben a magyar nyelv szépségével is beoltódnak. Már beszéltem a diákok közönyéről. Szerencsétlenségünkre ez az élet minden területére kihathat. A gyerekek többsége nem tudja, hogy szüleik mit csináltak pl. a II. világháború idején, hogyan éltek nagyszüleik, s ahhoz képest milyen óriási változások eredményei vezettek el a mai egyre javuló élethez. Mintha féltenénk bizonyos tények megismertetésétől a gyerekeket. Nincsenek szempontjaik, nem tudnak ellentmondani, vitázni. Az elmúlt évtizedek magyar irodalmából a Húsz órát, a Rozsdatemetőt, az Igézőt olvastatjuk el a tanulókkal. E művek emberi, társadalmi konfliktusairól vajmi keveset tudnak. Egyszerűen nem vesznek észre fontos motívumokat. — Végül egy földönjáró kérdés: a tanárok anyagi és erkölcsi megbecsüléséről mi a véleményed? — Számos területen megpróbáljuk a végzett munka szerinti fizetési skálát megállapítani. A tanári fizetéseket is differenciálni kellene. — Nem kivitelezhetetlen kívánság ez? — Nem. Legfeljebb kényes feladat. A bérdifferenciálás egyben szakmai minősítés is. Ez már nem pusztán fizetésrendezési vita lenne... Lánczi András TDK-TALÁLKOZÓ SZEGEDEN A szegedi JATE Bölcsészkara 1975. november 28—29-én felolvasóülést rendezett A reneszánsz művelődéstörténet kérdései címmel. Erre az öszszejövetelre Bölcsészkarunk diákkörei meghívást kaptak, és mód nyílt arra is, hogy a közelmúltban végzett hallgatók is részt vegyenek a rendezvényen. Az egyetemközi megmozdulás igénye a korábbi országos diákköri (Debrecen, 1975. május) és magasabb szintű konferenciák következményeként merült fel (Sárospatak, 1974 tavasza: nemzetközi Szenes Molnár Albert konferencia; Szeged, 1974 ősze: reneszánszülésszak; Mátrafüred, 1975 május: a reneszánsz irodalom- és művészetelmélete). A két kar hasonló érdeklődésű diákjainak ezek a találkozásai érlelték meg a most már önállóan előkészített és megtartott összejövetelt. A folytonosság még akkor is nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük azt, hogy az említett és a legutóbbi ülésen a hallgatók személyi összetétele nem volt változatlan. A közös együttműködésre buzdító felhívást 1975. júniusában kezdtük plakátozni, a dolgozatok legtöbbje mégsem e felhívásra készült el, hanem a régebbi ismeretség tette lehetővé szereplésüket. Tucatnyi fős küldöttségünk Vörös Imre adjunktus vezetésével érkezett meg Szegedre. Vendéglátóink minden törekvése arra irányult, hogy minél kellemesebbé tegyék kétnapos ottlétünket (kedvezményes, illetve ingyenes szállás és étkezés stb.) A szegedi JATE KISZ Klubjában a Koltay Kastner Jenő elnöklete alatt elhangzott 14 előadás szoros programot jelentett. Négy szegedi, öt ELTE-s és szintén öt már végzett hallgató olvasott fel — témájukat tekintve igen változatos — dolgozatokat. Korunk hallgatói közül Gábor György (III. magyar-filozófia-esztétika) reneszánszkori ontológiai és etikai kérdésekkel, Szvák Gyula (IV. történelem-orosz) az oroszországi reneszánsz problémáival, Horváth Endre (IV. magyar-olasz) Castiglione ..Az udvari ember” című művével, Lakatos László (IV. történelem-szociológia) Hajnal István reneszánsz-szemléletével, Hargittay Emil (IV. magyar könyvtár) a manierizmus irodalom-szociológiai megközelítésével foglalkozott előadásában. A karunkon nemrég végzett hallgatók (Wessely Anna, Klaniczay Gábor, Széphelyi F. György, Vásárhelyi Judit, Balázs Ádám) témaválasztását is a sokszínűség jellemezte. E sokszínűség azonban nem segíthette elő az ülésszak tematikai egységességét, nem sikerült egy olyan központi problémakört találni, amelynek közös megválaszolását megkísérelhettük volna. Szintén fontos tanulság az, hogy egységesíteni kell az előadások módját is. Ugyanis ülésünkön nyilvánvalóvá vált, hogy csak azoknak az előadásoknak lehet sikerük, amelyeket felolvasnak. Szabadelőadás keretében aligha lehet rövid fél óra alatt szuggesztív mondandót kifejteni. Végül az is kiderült, hogy több teret kell engednünk a vitáknak, amelyek a kollektív gondolkodást segítik elő. Erre Szegeden egyrészt a tematikai sokféleség, másrészt az időhiány miatt alig került sor. Az ülés értékelésében azért fontos kiemelni ezeket a tanulságokat, mert a hagyományteremtő összejövetel a folytatás igényét is mindjárt megadta. Terveink szerint a két egyetem következő találkozójára az ELTE-n kerülne sor 1976. őszéin. Ez korunk Régi magyar irodalmi diákkörének még intenzívebb részvételét kívánja meg mind a szervezésben, mind a szakmai részvételben. Első félévi utolsó ülésünkön úgy határoztunk, hogy az ősszel sorra kerülő összejövetelre szóló felhívás február-márciusban kerül nyilvánosságra. Terveink szerint a régi magyar prózairodalom kérdéseit vitatjuk meg. Néhány dolgozatterv máris van, de várjuk a további jelentkezőket is. A folytatáshoz a publikáció kérdése is hozzátartozik. A szegedi ülésen elhangzott dolgozatok egy része még ebben az évben megjelenik a szegedi Acta Iuvenumban. Szeretnénk, ha a pesti ülésszak eredményeit is publikálni futnánk valamilyen formában. Végül, egészében véve örömmel könyvelhetjük el az egyetemközi diákköri megmozdulás tényét. Része ez annak a törekvésnek, amely talán korunk diákköri életének a jelenlegi holtpontról való kimozdítását eredményezi. Erre utalnak a különböző fórumokon az utóbbi időben elhangzott javaslatok, tervek. Most már „csak” a konkretizálás és egységesítés van hátra. Hargittai Emil (Régi magyar irodalmi TDK) A SOKOLDALÚ DIÁKKÖR A MUNKÁÉRT A Szociológia TDK a Jogi Karon 3 évvel ezelőtt megszűnt. Ennek okait kutatva nem az érdeklődés hiányára kellett felfigyelnünk, hanem elsősorban arra, hogy a szociológia öntevékeny művelésére nem ad megfelelő keretet a tételes jogi diákkörök gyakorlatának jól bevált alapelve, vagyis a dolgozatkészítés és azok opponálása. Mivel ezt az elvet próbálták elődeink érvényesíteni, kiegészítve — a tárgyból adódóan — felmérésekben való részvétellel, illetve egyes könyvek megbeszélésével, az újjászervezés során olyan szervezeti-működési koncepciót kellett találnunk, amely alkalmas a tagság öszszefogására. A válasz szinte önmagától adott volt, hisz a szociológiában világszerte elterjedt és nagyon hatékony a szakjellegű teamekben folyó munka. Ezért hirdettük meg 1974. őszén a diákkör újjászervezése során tevékenységünk alapelveként a szakszociológia jellegű munkacsoportokra épülő szervezeti struktúrát. (Felhívásunk az EL-ben is megjelent.) Két munkacsoport alakult tavaly. 1. Közigazgatási és jogszociológiai munkacsoport. Vezetője régi diákköri tagunk, dr. Boros László, aki a Szociológiai Intézetben is e kutatási témán dolgozik. A munkacsoport kéthetenkénti ülésein először a jogszociológia alapfogalmaival ismerkedett, majd szakmailag előkészítette és megszervezte a téli tanácsi gyakorlaton a jogalkalmazás vizsgálatát, ahol elsősorban nem jogvégzett előadók I. fokú jogalkalmazói tevékenységét mértük fel. A tervezett 30 mélyinterjúból — egy-egy III. éves tag 3-at készített volna — 20 érkezett be, 14 Budapestről, 6 vidékről. A mélyinterjúk kiértékelése befejeződött, az eredményeket egy tanulmányban szeretnénk közreadni. 2. Oktatásszociológiai munkacsoport. Kéri László vezetésével — aki akkor még hallgató volt — az alapozás után konkrét kutatási témát választottak, a mostani II. évfolyam-foglalkozás szerinti rétegződés modelljét készítették el. A vizsgálatot az nehezítette, hogy a kutatási hipotézist és a rétegződésmodellt is — ilyen tudományos előzmé-nyek hiányában — maguknak kellett, kidolgozni. Ők is a témazáró tanulmányt írják, a továbbiakban a kiscsoportok egyetemi szerepével kívánnak foglalkozni. 3. Ez év elején — az igények kielégítésének eleget téve — új munkacsoportot alakítottunk, amely a klasszikus önképzőköri hagyományok felújításával a marxi társadalomontológia kérdéskörét tanulmányozza két csoportban. A három munkacsoportban jelenleg 22 hallgató dolgozik. A munkacsoportokra szervesen épül rá a másik működési elv, a társadalomtudósokkal való találkozás. Az elmúlt tanévben 6 vendégünk volt. Kulcsár Kálmán, Héthy Lajos, Makó Csabé és Almási Miklóssal folytatott szabad beszélgetés mellett másik két vendégünk Pozsgay Imre és Kolosi Tamás kutatási eredményei adták meg e félév „alaphangját”, a társadalom struktúrájával, érdek- és politikai rendszerével való foglalkozást. Az utóbbiról Gombár Csaba, az előbbiről Papp Zsolt tartott előadást. December 9-ére Gazsó Ferencet hívták meg, aki a beszélgetésen túl oktatásszociológiai munkacsoportunknak szakmai segítséget is ad Mindezek mellett — harmadik elvként — a diákköri tagok egyéni dolgozatokat is írnak, amelyeket a diákkör színe előtt megvitatunk, tehát a klasszikus munkamódszert sem vetjük el. A XII. OTDK Jogi Szekciójában négy dolgozatunk közül egy fődíjat, 3 pedig első díjat, és két tagunk a Marxizmus—Leninizmus Szekcióban — noha hivatalosan nem a mi színeinkben indultak — különdíjat nyert. E félévben a Kari pályázaton indulunk két dolgozattal, melynek házi vitájára a szakma kiválóságai közül — más diákkörök gyakorlatát meghonosítva — hívunk opponenst. Mivelideológiai diákkör vagyunk, ezért társdiákköreinkkel szívesen tartunk közös TDK ülést. Legutóbb a Filozófia Diákkörrel együtt vitatkoztunk a marxi társadalomontológiáról. Másfél éves működésünk alapján a diákköri mozgalom sokszínűbbé, sokoldalúbbá változtatása érdekében nyugodt lelkiismerettel ajánljuk átvételre e négy alapelven nyugvó szerkezeti és működési struktúrát. Varga Sándor KÖNYVEKRŐL Szóra bírt műtermek Frank János művészettörténész több évtizede a Műcsarnok kiállításainak rendezője, az Élet és Irodalom munkatársa. A Magvető most kötetbe gyűjtve adta ki azokat a művészportrékat — mintegy százat —, amelyek 1966—1971 között hétről hétre jelentek meg e hetilap hasábjain. Már az első közléskor is élveztük e rövid, detaláló írásokat. A kötet azonban több mint egyszerű cikkgyűjtemény. Élménybeszámoló, művészettörténeti dokumentum és lexikon is egyben. Minden interjú három szerkezeti egységre tagolódik. Az első rész tömören közli az illető művész életrajzi adatait, pályájának fontosabb állomásait. Majd megszólal maga a művész. Alkotói problémák, ars poetica, művészeti események, emlékek, tervek kerülnek szóba. A cikk utolsó része pedig a műkritikus értékelése. A pillanatfelvételhez hasonló írásokból olyan körkép alakul ki, amely a kortárs magyar művészet pillanatnyilag egyedülálló összegezése, annak ellenére, hogy nem lép fel a teljesség igényével. A könyv nemcsak a szakemberek számára hasznos, hanem stílusa miatt minden érdeklődő számára élvezetes olvasmány. Verebélyi Kincső A művészet és az elit közérthetőség vagy a művészet teljes szabadsága — ezt a problematikát látjuk gyakran fölbukkanni a művészetfilozófia területén. Majd minden kísérletező irányzat — különösen, amelyek nem is számítanak a közönség elismerésére — vallja azokat az elit — elméleteket, melyek ről Jurij Davidov ír „A művészet és az elit” című munkájában. Davidov hatalmas ismeretanyag áttanulmányozása után kezd hozzá az arisztokratikus művészeti irányok elemzéséhez. Feltárja ismeretelméleti gyökereiket, esztétikai előzményeiket. Kiemelt helyen foglalkozik Schopenhauerral és Nietzschevel, valamint a XX. században fellépő két filozófus, Ortega y Gasset és T. W. Andorno máig is ható nézeteivel. (Gondolat) Luther és Münzer A II. világháború után kibontakozott „lelkiismerti dráma” egy újabb darabja Dieter Forte „Luther Márton és Münzer Tamás, avagy a könyvelés bevezetése” c. műve. A mű témáját a reformáció időszakából meríti — látszólag. Valójában a pénz és hatalom, a manipuláció lehetőségének alapjait kutatja. Vibrálóan szatirikus hangvétellel, a brechti hagományokat alkalmazva éri el célját, a leleplezést. A mű központi szereplője Fugger, a bankár, aki hatalmas vagyonával irányítja a német választófejedelmeket, a császárt. Akik pedig a háttérből befolyásolják Luthert, a nagy reformátort. íme ez a dráma váza. Az NSZK-beli kritikusoknak ennyi bőven elég is: vádjuk marxizmus. (Európa) Jelenidő Kitörés — Jelenidő — Harmadik nekifutás: Bacsó Péter három filmje. Ezeknek irodalmi forgatókönyveit foglalták most egy kötetbe — nem véletlenül. A filmek és forgatókönyveik — Bacsó erős társadalmi érdeklődésének megfelelően — azonos jellegű konfliktusokat mutatnak be. Mi a viszony vezetők és vezetettek között, milyen emberi kapcsolataik vannak egymással, milyen irányú a különböző rétegek mobilitása és végül — mintegy ezek összefoglalójaként — hogyan valósul meg társadalmunkban a szocialista demokrácia? Izgalmas kérdések — befejezetlen válaszok. A végeredmény: izgalmas olvasnivaló. (Szépirodalmi) Gyárfás Péter