Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. április (1. évfolyam, 2-27. szám)

1875-04-01 / 2. szám

nek szaporítása s a kormány, ha ez ügyben szintén előterjeszti most javaslatát, épen harmad ízben sürgeti e calamitás orvoslását az országgyűlés előtt.“ Köztudomás szerint az „Északkeleti“ pálya az, melynek építői számításukban nagyon csalat­koztak s most az „Union-bank“ lép fel követelései­vel kárpótlásért azon állítólagos túlkiadásokért, melyek méryéről eddigelé csak a miniszteri bizott­ság szerezhetett némi tájékozást. Az „Alföldi“ pályának már meg van ígérve 1V4 millió kárpótlás. Továbbá az 1-ső „Magy. Gácsországi“ (Przemy­­sel-Lupkow-Legenye mihályi közötti) vonal építői is tetemes összeg pénzt elveszítettek. Ez s az osz­trák határokkal kapcsolatba hozott más két pálya kamatgarantia-felemelést kérelmez, mit az osztrák urak megadni hajlandók s igy ezek követelése mo­rális pressióval nehezedik Magyarország törvény­­hozására. Az „Erdélyi“ pálya ínséges állapota s a „Ke­leti vasút“ botrányos helyzete szintén köztudomású dolog s nem bírjuk érteni a „Hon“ közelebbi szá­mában „Húsvéti piros tojások“ czime alatt világba dobott ama szép ígéretet, miszerint mondja: „A keleti vasút zilált ügyeinek tisztázása s a romániai vasutakkal kapcsolatba hozása“ bizonyos hitelmive­­letek alapján közel kilátásba van téve, és pedig oly egyének által, kiknek : „ajánlatait ismerjük s kik ez ajánlatok keresztül vitelére szükséges erővel is rendelkeznek.“ Nagy szó ám ez Uram! Mert itt több mint 20 millió forint kidobott, elveszett pénzről van szó, melyet ingyen jókedvéből senki sem pótolhat ki. Átalában 80—100 millió­ért kellene ahhoz, hogy annak a sok „kárvallott“ vagy „ínséges“ vas­útépítő pénzkírálynak s valóban kárvallott részvé­nyeseiknek száját bedugjuk és hogy az ország minden vasutainál nélkülözhessen befektetéseket, t. i. a forgalmi eszközök szaporítását, kivált ha egy jó termés lesz, kellő mérvben kielégítsük. Szorgalmazza a „P. N.“ a m­agyar kormányt és törvényhozást; legyen szigorú a felmerült köve­telések megítélésében s biztassa másrészről hogy : „az állam ne odázza el az őt valóban megillető teher elvállalását.“ De hát mely terhek azok, melyek „valóban megilletik“ az államot? Ezt tisztába hozni 6—8 rendbeli vasútra nézve akkor, midőn maga a keleti vasút ügye sincs még tisztában, mely pedig legjelentékenyebb kö­vetésekkel lépett fel: nem olyan feladat, mit a képviselőház szétoszlása előtt megoldani lehetne. Ínséges vasutaink ügyében most a képviselő­ház eloszlása előtt csak vaktában lehetne törvé­nyeket hozni. Eme vasutak életkérdései egyenként oly­annyira bonyolodottak és homályosak, hogy azokat a törvényhozás elé tisztázva beterjeszteni a mos­tani ülésszak alatt lehessen. „Kétséget nem szenved, — mondja a „P. N.“ — hogy az állam maga sok helyütt oka annak, hogy egyik és másik társulat nem győzte eredeti építési tőkéjével a teljesített munkát. Az állami közegek akárhány vasútnál az építés folyamán oly munká­kat is követeltek, melyekre az engedélyokmányban és az eredetileg helybenhagyott tervek szerint kö­telezve nem volt; a kormány orgánumainak késle­kedése folytán, különösen a tervek felülvizsgálásá­nál nagy veszteséget okozott a vállalkozóknak; a kormány sok helyt nem teljesítette elvállalt köte­lezettségét, mint p. o. sínek utáni vámkedvezmény tekintetében.“ Ugyan kérdjük: hogyan lehetne ezen homályos tényeket most rögtön kideríteni? Nem is áll az, a­mit a „Pesti Napló“ mond, illetőleg követel, hogy t. i. „mindezeknél és ha­sonló ügyekben, a­hol jog és méltányosság szerint az állam kárpótlással tartozik, mi az ország becsü­lete s a jog épsége érdekében, készek vagyunk a közlekedési vállalatok követeléseit szavunkkal tá­mogatni.“ Nem tartozik az állam jogszerűn­ semmiféle utólagos kárpótlásokkal sem javadalmazásokkal. Nem „tartozik“ felemelni az állambiztosítékot, ha­bár megteheti is méltányossági szempontokból. És épen nem tartozik szavatossággal, kárpótlással azon hibákért vagy túlkiadásokért, melyeket közegei té­ves számítások vagy más tájékozatlanság miatt el­követtek. Ínséges vasutaink kérdései tehát bármily égetők legyenek, a mostani törvényhozás által nem intéztethetnek el s nem is volna helyes eljárás, hogy ezek elintézésében döntő szavazatokat gyako­rolhassanak talán épen azok, kik évek előtt egy­részt önmaguk voltak okozói a károknak s tul­­kiadásoknak. —y.— Nagy Szebenben Román Miron gör. kel. érseknél, mint a „K. E.“ értesül, a napokban szükebb körű, bizalmas jellegű értekezletek fognak tartatni a románok által követendő politik _____ a. Még a XVIII. században tisztelték Veronában a „szamarat“. Egy szent rege azt mondja ugyan, hogy a meg­váltó jeruzsálemi bevonulása után, azon szamarat mely őt vitte szabadon bocsátá azon engedél­lyel, hogy mehet a mese akar anélkül, hogy valaha többé embert szolgálna- A szamár bejárta Palesztinát, az­után átment a tengeren Cyprusba Szc­iliába és végre Veronába, ahol megmaradt és meg is halt. A veronaiak megsiratták, kitömték és tiszteletére min­den évben nagy ünnepélyt rendeztek. Eddig egynéhány példát hoztam fel a szamár egyházi szerepléséről, de a csacsi más tekin­tetben is híressé vált, sőt van példa reá, hogy a mű­vészetet és tudományt megkedvelé.­­A történetből tudjuk, hogy Ammonius görög ítésznek volt egy tu­dós szamara, mely a költészetet jobban szerette mint, a fris csalányt, és mindig a legfigyelmesb hallgató volt ha verseket olvastak fel; igy áll följegyezve egy előttem fekvő régi foliansban. No itt nem tudom, hogy nincs e egy kis maliczia a dologban, legalább gyanús előttem az hogy az a poeticus szmár épen egy Ítészé volt, másrészt meg czélzásnak nem vehetem, mert mikor az a német chronica íratott akkor még Gyulai Pált nem ismerték......... Meglehet, hogy Amnonius szamara lebegett Kaulbach előtt, midőn „Reinecke Fuchs“-hoz raj­­zolá gyönyörű illustrátióit és épen a szamarat ru­házta fel az udvari költő hivatalával. Till Eulenspiegel okos szamaráról hallotta már mindenki, hogy az még az olvasást is meg­tanulta. Kevésbé ismeretes alkalmasint az a tény, hogy van oly szamár — vagy legalább volt — amely olyasmit tud, amire az ember hiába vállalkozik, ám­bár szidők óta iparkodik azt feltalálni, tudniillik repülni! Igen, hallgass ide kedves olvasóm és bájos olvasónőm­: van r­e­p­ü­l­ő szam­á­r, lakik pedig ez a ritka faj szép Olaszhonban E­m­p­o­l­i városában, Toskanában a florenczi vaspálya mellett. Esett pedig a dolog következőkép: Volt egyszer egy Empoli gróf igen okos és vitéz úri ember, ki hadi lábon élt egy részakaratu vitéz­zel nem messze onnan, mely vitéz de San Mi­­niato volt. A gróf ostromolta az utóbbi vitéz várát, de nem lirta bevenni, erre kigyúladt nagy haragja annál is inkább, mert a vitéz a vár tornyának orm­ára váltig csufolá őt. 1 így egy nap azt kiáltá le a grófnak és embe­­reinek: „Ti gyávák nem fogjátok San Miniator tárgyában. Ez értekezletben részt vesznek, mint halljuk, az érseki megye legbefolyásosabb főpapjai s nehány befolyásos román születésű egyéniség. Az uj érsek, az uj aradi püspök Metianu, s a püspöki kar­­ határozottan activista, s remélni lehet, hogy a legközelebbi választásoknál a románok is aktiv részt vesznek. A király Liszt Ferenczet a Budapesten felállítandó magyar országos zeneakadémia elnö­kévé nevezte ki.­­ A „Hon“ úgy hallja, hogy Liszt már két hete tett fölterjesztést az oktatási minisztériumhoz, ennek fölhívása folytán, a felál­lítandó intézet tanerőire nézve. E szerint Liszt az akadémiát az első évben még nem szándékoznék teljességében életbeléptetni. Egyelőre csak négy tanszék állittttanék fel és ezek ellátására felszó­­littatnának: Bülow a zongora tanszékre, Devitte lipcsei tanár a zeneelmélet­es összhangra, Erkel Ferencz a magyar népdal elemzésére és Richter János a hangszerelés tanítására. Úgy látszik tehát, hogy a zene valóságos felső tanodáját kivánja Liszt megalkotni nálunk, mely egy színvonalon állna a hasonló külföldi intézetekkel. Zilah városának tanácsa talán már hoppot is mondott azt híven, hogy túl van az ár­kon és meg lesz törvényszéke, ha nagy „szabad­elvűn“ neki vágtat a kormány iránti bizalomnak. Pedig, dehogy van, dehogy van. Lesz ahoz még szava Nagysomkutnak is, mely túllicitálja elv dol­gában. Íme hogy foly­ott a világ: P­e­r­c­z­e­l Béla igen tisztelt igazságügyminiszter úr talán életében sem volt Nagy-Somkuton, hanem azért az ottani polgárság jó hajlamait tökéletesen bírja. Legalább azt kell következtetni az egyik félhivatalos lap azon híréből, hogy képviselőjelöltnek kérte fel az elhunyt Buda helyére, s egyhangú megválasztás­sal akarták elcsábítani a hü Bonyhádiét. Vannak azonban pessimisták, kik Nagy Somkut városának önzetlen bizalmában egy kis naiv turpisságot lát­nak. Nagy-Somkutnak nevezetesen nincs törvény­széke, és régóta verseng­ik e miatt Zilah városá­val; s a somkuti­ak valószínüleg azt hiszik, hogy azzal a sakkhúzással, ha egy igazságügyminisztert megnyernek képviselőjüknek — mattot mondanak Zilahnak. — Nota bene ezt nem mi írtuk, hanem azért bátran oda illeszthető ahoz, mit az elvek esz­tergomi vasmegyei és zilahi piaczáról írtunk. A­ki hazudik, annak erős legyen emlé­kező tehetsége, különben torkára forr füllentése. A „Pesti Napló“ sarkadi levelezőjének szól ez a tanács ezúttal. Ez az ur ugyanis bolygónak csap­ván fel Simonyi Lajos b. kereskedelmi miniszter mint nap mellett, ő nagyméltóságának legutóbbi járását­kelését ismerteti, a midőn is ő excellencziá­­ja a szalontai kerületet szerencséltette Budapes­ten uj fejelést nyert elveinek bemutatásával. A le­velező ur ez alkalommal aztán leirja a nagy hatást, melyet ő excellencziájának beszéde a hallgatóságra gyakorolt, mely hatásnak függetlenség-irtó nyo­mása alatt „csak egy polgár látta jónak felkiáltani, hogy „Éljen a függetlenség!“ Hanem, hogy ez a hatás mégis milyen volt a valóságban nemcsak a levelező fusionális­ confusus agyában, azt tudó­sításának végsorai bizonyítják, a­melyek szerint a vasúti indóháznál bucsuzáskor folyt társalgásból győzettetett meg a miniszter, hogy „több elvbarátja van e helyen, mint egyelőre, főleg hallgatói­nak magatartásából gondolhattam. Lám, lám! Hát mégsem volt megelégedve hallgatóinak magatartásával? Hiszen csak egy ember kiáltotta, hogy : éljen a függetlenség ! Hazudni hát minden­esetre hazudott a levelező ur. Csak az a kérdés, mely beszéd alkalmából. Azért ajánljuk figyelmébe a föllebbi tanácsot. Az osztrák bíróságokhoz és hatóságokhoz in­tézett beadványok osztrák bélyegjegyekkel és meg­fordítva lévén ellátandók, a magyar pénzügyminisz­térium intézkedett, hogy f. évi május 1-jétől kezdve a budapesti központi bélyegjegytárnál osztrák bé­­lyegjegyek és viszont a bécs közp. bélyegjegytár­nál magyar bélyegjegyek legyenek szerezhetők. A fővárosi javadalmi díjak ügyében a fővá­roshoz intézett belügyminiszteri leiratot, melyet ma reggeli lapunkban közöltünk, a tanács tegnap tárgyalta, s a közgyűlés elé azon véleményt fogja a maga részéről terjeszteni, hogy a főváros fogadja el a miniszter véleményét. Az ügy felől a tanács ugyanazon véleményben van, hogy itt a fővárosi törvénynek nem 4-ik, de 10-dik § a az irányadó az ügy természeténél fogva is. De mivel a kérdésnek a főváros érdekében való megoldása a belügymi­niszter e második rendelete folytán az ő részé­ről semmi esetre, a törvényhozás részéről is kétsé­gesen eszközölhető, azért a törvény több ilyfélekép előbb bevenni, mig az empoli szamarak nem tudnak röpülni“. Mikor a gróf ezt hallá, felvillant agyában egy nagy gondolat és elhatározó azt véghez is vinni. Néhány nap múlva összegyűjtő a gróf had­fiait és a népet az empolii templom előtti gyepen. Míg a harangok megkonduláuak és zene szólalt meg, mindenki szemei felfelé irányultak, ott a torony ablakából vezettek ki egy színes kendőkbe burkolt és díszített szamarat a párkányra, és annak széléről lelökték. Mikor szegény csacsi érzé, hogy nincs föld a lábba alatt keservesen ordított, mely orditás a nép ijedségi kiáltásába vegyült----------de lám a sza­már eviczgélő lába között széjjel terültek a hozzá kötött kendők, és igy oly ernyőt képeztek, mely a szamarat szép lassan földnek ereszté. „A szamár repül“ kiálta az örvendő nép, a gróf pedig így szólott: „Kedves alattvalóim, ti ismeritek Sanminiato lovag szemtelen kérkedé­seit és sértéseit, ő azt hivé, hogy ami győzelmünk és az ő sülyedése lehetetlen, mig az empolii sza­marak nem röpülnek. A lehetetlen ma megtörtént amint magatok láthattátok, tehát előre San Minia­tot be kell venni még ma.Lelkesedve sietett a se­reg az ellenséges vár felé, annak őrségét meglepő és a kérkedő vitézt magával vitte fogva. Diszme­­netben tértek azután vissza Empoliba elől a meg­koszorúzott szamár. Azóta minden évben ama nap emlékezetére maiglan ünnepélyt rendez­nek az empoliak, mint akkor most is a templom tornyáról repítenek le egy szamarat, mely azután zenekisérettel vezettetik végig a városon. (?!) Ezt a kérdő és kikiáltó jelt nem én tettem ide, hanem valami skeptikus ember pingálja oda a régi kézirat oldalára hozzá­tévén: váljon minden szamár épen jött-e le a toronyról — vagy hány törte ki a lábát ezen emlékezeti procedúránál — én pedig megint csak azt mondom, hogy a mögött a röpülő szamár mögött is lappang valami allegória, végre hiányos is a chronica, mert nincs mondva a sanminiatói győzelem után micsoda hivatalt nyert a hosszúfülű állat. A mondottakból pedig ki lehet venni, hogy a jó régi időben egy valóságos szamár erkölcseit ügyességeit még meg tudták becsülni és meghálálni, mig a mi materialista (kérem nem fűszeres bol­tos) s­zázadunk elvesztette oly annyira az e tekin­­tetbeni pietást — hogy még a városi főispánságo­­kat is eltörli. _________ Haruspes. értelmezhető szakaszaiból soken másként kiván segíteni, ugyanis, hogy sürgesse a közgyűlés egy állandó országos bizottság fölállítását, mely a hasonló kétes értelmű törvények értelmezését eszközölje, s a milyen a Lajthán túl és most állíttatik föl. A­mi a belügyminszteri leirat egyes pontjait illeti, minthogy azok a javadalmi díjjegyzékeken lé­nyeges változtatást nem tesznek, a tanács elfoga­­dandónak véli.­­ A kő- és téglavámszerződésre vonatkozól­ag , minthogy a miniszter ezeket is­mételve megszüntetni akarja, a tanács a szerződést nem kötötte meg, hanem e tárgyat a jogügyi bi­zottsághoz véli utasítandónak. A hely- és álláspo­t javadalmak iránt, minthogy ezekre vonatkozólag a különbségek kiegyenlíttettek és a tarifa változatla­nul maradt, a szerződéseket a tanács megkötött­e. A leirat a tanács e véleményével együtt a legközelebbi közgyűlés elé fog kerülni. His­szük, hogy e közgyűlés, mely oly erélyes hangon utasí­totta vissza a törvénysértő leiratot, most sem fog megelégedni a belügyminiszter csűrcsavarásával, s a törvény­hozás elé fogja az ügyet terjeszteni. Egyébiránt jellemző a tanács véleményében azon passus, melyben kimondatik, hogy hiszen úgy sincs remény, hogy a képviselőház többség­e ex­­cellentiájával ellenkező véleményben merjen lenni, s igy ámbátor nekünk van igazunk, azért csak nyu­godjunk bele abba, a­mit oda­fent határoznak. — Ezt nevezik a fővárosnál autonómiának. Budapest, márczius 31. Azon átalános nyomor, melybe hazánkat az újabb kor állam bölcsei ülyesztették, méltó aggodal­mat kelt minden honfikebelben, s akarva nem akar­va azon kérdések merülnek fel abban, voltak-e más nemzetek hasonló körülmények közt? —Shol kereshetne már egyebütt tájékozást, mint a törté­netek lapjain, az a „testis temporum, lux veritatis, vitae magistra.“ Forgassuk tehát azokat. Marad­junk meg azonban egyelőre azon főtényeknél, me­lyek államférfiaink szereplését állítják kellő vilá­gosságba ; s miután ez az 1860 — 7-iki alkotmány­­revisióval kezdődik, keressünk ahoz analog esete­ket. Nem kell ezeket nagyon hosszasan keresnünk; az alkotmány-revisiónak két hasonló esetére csak hamar reá bukkanunk, az egyikre Franczia-, a má­sikra Angolországban. Az első korunkban úgyszól­ván szemünk láttára játszatott le 1851-ben, s mi lesz az eredménye ? az a­mit a nemzetgyűlés julius 16-ki ülésében Hugo Viktor hatalmas lángeszével él­­ve megjósolt. A hatalmas harczias birodalom tanácsosai, vezérszónokai, midőn a „szabadság, ha­ladás, demokráczia, humanitás“ szavakat (nálunk Magyarhon független államiságát) hallották említ­­tetni, hasra feküdtek s füleiket a földre szegezve figyeltek, nem hallják-e a muszka ágyuk dörgését, s a republikánus Francziaország egy szép reggelen egy császár birtokában — mint hazánk a közösügy polyp karjai közt, — találta magát. Emlékezetünkben vannak, mik azóta történ­tek. — Angolhonban Monk factiója segélyével 1660-ban visszaállíttatván a királyság s visszahi­vatván II Károly, a mint Macaulay mondja: Crom­well was no more and those who had fled before him were forced to content themselves with miserable satisfaction of digging up hanging quartering and burning the remains of the greatest prince that has ever ruled England, már az 16GI választások alkalmával megkezdődött a reactionáriusok hatalmaskodása (violence of cavaliers) a sza­­badelvűek üldözése, felülkerekedtek azok, kik azt tartják, hogy a politika nem az a tudomány, melynek tárgya az embernem bo­dogsága, hanem változó szerencsével járó csábjáték, melyben az ügyes és szerencsés játékos nyerhet vagyont, ba­bért, talán koronát is, de melyben egy hirtelen for­dulat vezethet vagyonos fejvesztéshez is, — még­is 1670-ben napvilágot kellett látni a Habeas cor­pus Actanak, hogy annak az árán a trón­öröklési törvény revisiója megkiséreltethessék. Tudjuk, hogy a siker biztosítása végett uj választások ren­deltettek, az alsóházban mégis megbukott, sőt bár a felsőház megszavazta ezt s 1681-ben Oxfordba hivatott össze a parliament, ott sem sikerült ke­resztülvitele. Tudjuk, hogy ennek folytán a Whig-k üldözése erősebb mérvben megkezdetett, hütlenségi pörökkel zaklattattak, javaik elkoboztattak, elan­­­nyira hogy,kik éltenet megtartani óhajtották, kény­teleneknek látták magukat külföldön keresni mene­déket, még­is a nélkül hajtotta II. Károly fejét sírba, hogy törekvését érvényesíthette volna. Tud­juk, hogy amint II. Jakab párthívei által királ­lyá kikiáltatott 1685 ben összehitt oly parliamentet, melyről írva van, hogy olyanok ültek benne, kik­nek megválasztatása vesztegetés által volt szennyez­ve, vagy kik megválasztatásukat erőszaknak köszön­hették, végre olyanok, kiknek megválasztatásánál a hivatalnokok az udvar lelkiismeretlen ügynökei voltak. Tudjuk végre, hogy midőn a boszutól ve­zetett menekültek által támasztott lázadási kísér­let kínzások, kegyetlen kivégzések vagyon s ki­­váltság-kobzások és zsarolások által elnyomatott, s az ellenzék minden árnyalata megsemmisíttetett, már ekkor Jakab hatalmának tetőpontját érte el, és épen ezen időben a kormány túlkapásai ellen a monarchia leghűbb emberei a legitimitás legelőke­lőbb bajnokai Cavendish William devonshirei gróf Henry Compton londoni érsek, kinek atyja nothamp­­toni gróf I.Károly védelmében a csatatéren hullott el, Mordaunt Charles Viscount, Fox sat. a legna­gyobb elszántsággal emelték szavukat fel, pedig belátták a mi következett reájuk, hogy t. i. hivata­laikból eleresztettek, a londoni érsek megszünt a kir. kápolna dékánja lenni, s a titkos tanácsosok sorából kitörölt­­ tett. És most azon ponthoz értünk, melyről állam­­férfiainkat teljes mekkoraságukban mérlegelhet­jük. — Ha ők úgy voltak meggyőződve, — hogy — azon nivellirozó bomlasztó műtét után, — melyet Bach az uralkodóház s az összbiro­­dalom jólétéért hazánk testére alkalmazni szük­ségesnek tartott, hazánkat csak úgy lehet megmen­teni az enyészetb­ől, ha azt az osztrák örökös tar­tományokkal szorosabb összeköttetésbe hozzák, ha ők azt hitték, hogy hazánk az európai államok nagy tanácsába csak Ausztria szárnyai alatt csem­­pésztethetik be, ha ők azt hiszik, hogy az uralkodó ház régi fénye és dicsősége csak egy Gesammt­­monarchia eszményképe által tartathatik fel, s ezen előnyök azon aranypor, melyben ezen eszme kiviteléül reánk háruló terhek keserű labdacsai el­­nyelhetőkké tétethetnek, megbocsátjuk nekik, meg még azt is, hogy nemzetünk ezégül tűzött con­­solidatioja érdekében ezen állapot mellett lehetsé­ges alkalmakat és eszközöket — hihetőleg művük iránti féltékenységből — fel nem használták, ha­nem hogy miután 7 évi tapasztalás megtaníthatta őket arra, hogy a miben talán hazánk üdvét is ke­resték saját hiúságuk s hatalmasságuk kielégítése mellett, az azt mindig közelebb viszi a megsemmi­sülés felé, hogy csak pár évi rész termés mellett is minden hítet megingatva, az adók felfokozva, a kisebb földbirtokos osztály tönkre téve, a vég el­szegényedés és mivel a szegénynek, — kivált a meghonosított fényűzés kíséretében — nincs val­lása, nincs erkölcse, a corruptio és servilismus pos­ványába sülyedt a haza, s akkor, mikor nekünk jó­akarata s lovagias fejedelemmel van dolgunk, nem csak hogy ők maguk fanatismussal ragaszkodnak müvükhöz, s nem értesítik a fejedelmet a vele is közös veszélyről, mert hiszen tisztelet, becsület, igazság is, ők állanak trónjához legközelebb, nekik­­ van erre legtöbb alkalmuk, és legtöbb jogosultsá­guk. Az ellenzék eleitől kárhoztatta, vészesnek hirdette ezen állapotot, az ő közbejöttükkel e kí­sérlet meg nem tétetett volna, ők mondhatnák és joggal, hogy ők készek voltak ezen meggyőződé­sükért nemzetüket minden áldozatnak kitenni, de a következés mutatja, hogy e gyógyszer veszélye­sebb a kórnál, itt az ideje, hogy a gyógyszeren vál­tozás tétessék. Nemcsak nem teszik ezt, hanem a corruptiónak azon legcsattanósabb nyilvánulatában, mely az úgynevezett fusióban tetézte magát, s mely tévútra vezethető úgy a nemzet nagy részét, mint magát a fejedelmet is, eszméjük diadalát ta­lálják s ünnepük még a nemzet további megkisér­­tetésének árán is, maguk mondják ki maguk felett az ítéletet. Mi már láttunk magas kői utazásokat, lát­tunk szemlére hivatalo­an beöltözött és kiállított tisztelgő népet, olvastunk kormányzást dicsőítő bulletineket, mi valamint előre jósoltunk egy be­következett Sadowát, most sem titkolhatjuk el ag­godalmunkat. Mert utoljára is „vulgus amicitias militate probat“, ha a „mindent megnyertünk“ alkotmányosságnak csak mindig növekvő terheit kell érezni és várni, mikor jómódú községben is alig van egy két gazda, ki nem tőkéje fogyasztásá­val tengődik, nagyon megsokasodik azok száma, kik már most is azt mondják „quid mea interest, cui serviam clitelias, dum portem­ mens.“ Azonban az idő kétségtelenül megszünteti ez átmeneti álla­potot, ha a haza polgárai őrködnek a haza fölött. L eh­ez első­sorban szükséges, hogy a polgá­rok átérezzék az önállóság fontosságát, mely nél­kül nemzeti jólét nem jöhet létre. Kovács Károly: A nemzet független nem­ze­­t vala, mert a dispositiók nagyon mámoritók. A dispositiók elméleténél fogva a szabadság lehetetlen fogalom, hiszen a függet­lenség az erkölcsi újjászületés eredménye, mely a dispositiók ellenére történik, még a vallásos my­­thosok is ezt tanítják. Sámi azt mondja „egyéneknél és nemzeteknél legelső törvény az élhetés, csak a­ki él, képes nőni, erősödni és fejlődni.“ A mely politikus megbénítja nemzete öntuda­tát, aláássa aspiráczióit, az nem segíti a nemzetet élni, erősödni, fejlődni, ha még javakkal halmoz­hatná is el. Mert a világ minden gazdagsága sem pótol­hatja a nemzet történelmi tudatát, és ennek alkot­mányát; az alkotmány nem számtételek összege­zése, mik helyébe másokat is lehet becsusztatni, nem is az Idők rakhalmaza mint Sámi állítja, h­a­nem nemzeti egységes szellem, sajá­tosság, önállóság, nemzeti akarat, nem­zeti titok, mely titokban gyökerezik öntudata, kimeríthetlen teremtő képessége, alkotmányában bizonyítja a nemzet, hogy öntudatával bír őstehet­­ségeinek, személyiségének, alkotmányában mutatja ki a nemzet, hogy szabadságára nézve valami olyant tud, akar, és olyant tehet, mint a­milyent más helyette nem tud, nem akar és nem tehet, azaz er­ede­ti­ legalább szellemének egy suga­rában, mit nem kölcsönzött, és kölcsön sem adhat. A nemzet épen e pontban független az idő csapá­saitól, ez eredetilég tudata képezi örömét, büsz­keségét és életerejének, történetének forrását. Ezen eredetiség élénk érzete, színe bizo­nyára teljesen elhalaványult politikai compromis­­sumok által. Érdeme Sáminak az, hogy a radikális pártnak jogosultságát szép világításba helyezi, és ha ő el is fordul ama fényképétől, melyet szerinte a függet­lenségi párt kezében tart, mi követjük, mert in hoc signo vinces! Zöld Ferencz. A kolozsvári fu­sionalis értekezlet. Márczius 22 -én itt is megtartották a lelk­i­­ismeret feloldásának nagy ünnepét, és hiszem, hogy a húsvéti bárányból könnyebbült lélekkel fognak falatozni; noha a­ szellemkisértés némi nyomását vitték magukkal a párthivek, midőn egyik-másik szószólójuk az utógondolatok eloszlatását hangsú­lyozza. Emez értekezlet megtartásánál szükséges vola a nagy zaj, hogy miután az egyetlen világító fáklyát kioltották, mivel a nemzet létének törvé­nyeit olvasható, a sötétben meg ne ijedjenek. Most már boldogok lehetnek, nem kell többé törni fejüket a függetlenség eszméjének érvényesí­tésén, az élet könyvében ezt a lapot igen nehéznek találták, és mondván ez bolond embernek való, for­dítsunk egyet, talán ez a lap megmondja, hogyan lehet hason fekve független lenni, nem is ez, csak gazdaggá lenni. Be­tévednek ez urak, ha a nemzeti öntudat gyökerét megmetszik, és mielőtt gyümöl­csöt h­ozva szüretelni akarnak. Egyébaránt a párt­értekezletnek nem is tulajdonítanánk jelentőséget, ha Sámi László nem tartja a feloldozá­s formuláját mert bizon­yz ember nélkül, szellemes beszéde nél­kül, futásnak néz vala­ki az egész szabadelvű párt bűnbánó processiója. Azért tehát első­sorban köteles­ségünk a beszéd egyes tételeit szemle alá venni. E beszéd a sokoldalú érzékenység mintaképe, egy elegicus repkedés a legellentétesebb fogalmak és elvek elszáradt meze­jén, melyen a múlandóság érzetével altatja el tettvágyát, jól is esik ez a ko­lozsváriaknak, hogy van egy emberük, ki sensualis lomhaságukban őket mozaik gondolatokkal mulat­tatja; ez a Kolozsvár egy olyan társadalmi kép, melyben mindennemű régi h romok, nyugton egymás mellett hevernek, és e kép alvajártató holdvilága Sámi László, a szabadság napjának ábrándos re­­tl xiója, mely fényes, de nem érlel. Nem tudom, hogy ütött volna ki ez értekez­let Sámi nélkül, ki nemes egyénisége által némi szint tud kölcsönözni ez áltatásnak, mert nála az a lemondó hang őszinte, az ő sensibilis lelkében a legkülönbözőbb társadalmi eszm­ék, bizonyos val­lásos contemplatioba folytak ős­ze és elveszték gyújtó­tüzüket, mely az önzők szemeit zavarná, ezért esik a kolozsváriaknak oly jól az oly politi­kai bölcseséget beszívni, mely nem kötelez, ha­nem feloldoz. Minálunk Magyarországon eddig csak politi­kai és társadalmilag kötelező elveket ismertek, és ezeknek megfelelő modort; ma már dualismus ál­lott ebben is be, a modor mint taktika társadalmi és politikai elvé­ben, az elv képzeleti tárgy, mely ha zavar elfojtható. Az állami és társadalmi élet oly erkölcsi egész, mely eszmei felfogást és eljárást követel, hol a mo­dor nem választható külön az eszmétől, mert ebből merité éltető erejét. Sámi beszédének főbb pontjai oly módon ér­velnek Kolozsvárt, mint Budapesten a Jókay Mór beszédei és czikkeit: ők minden iszonyú határo­zatlanságnak és érzelgésnek esztetikus politikusai, csak hogy Sámi többet árt a jó ügynek mert han­gulata szilárdabb társadalmi bölcseleté mélyebb tanulmányokon alapszik. Beszédének főbb pontjai csak vélelmeken alapulnak, már nem elveken; az eszmétlen párta­lakulástól azt reménye, hogy jó eredményű lesz, de ha lenne is, nem lesz erkölcsi szilárdságuk ered­ménye ; e párt a transigálások vélet­len esélyeinek dobta oda gyeplőjét, hol cselekedeteinek sem oká­t, sem irányát sem czélját a nemzeti függetlenségnek eszméje nem korlátozza. Helytelen állítás az, hogy az emberi dolgok­nak nagyobb része a véletlen, a szerencse, utalom és körülmények befolyásától függ, ezek mind ne­gatív tényezői erkölcsi politikai létünknek, melyek dac­ára és ellenére kell érvényesülni nemzeti sajá­tosságunknak, nemzeti eredetiségünknek, hanem e törvényt követi nemzeti szellemünk, régen halál ér vala. Azt mondja, képviselőink nem akarák a si­kertelenség, tehetetlenség rendszerét tovább fen­­tartani és transigáltak; igen ám erkölcsi megúju­lás helyett, a sikertelenség rendszerének karjaiba dőlt a balpárt, ereje korai kimerültségében, és szereplési epekedésében tudni való dolgokká sü­­lyezte azt, mi azelőtt életelvök vala, ha egyszer az akarat functioja megszűnt, az emlékezet lomtárá­ba visszük eszméinket, történelmi érzelmeinket, és ekkor igaz már nem zavarnak, de nem is éltet­nek ; azért Sámi félre látszik ismerni a változás indokait, midőn a pártot az elvmegtagadás lehetsé­­gétől következőleg menti fel: „Egy olyan politikai párt, melynek traditiója hazánk történelmében alapszik, és elveinek, vágyainak gyökere messze elágazik ,réges-régen el­múlt időkbe, egy olyan párt miféle törvény szerint mondhatná azt: éve­ken át hazug volt bennem az emlékezet, hazug volt bennem a reménység ? Miféle törvény szerint fosztaná meg magát élete gyökerétől, nedvétől és szaggatná önmagát darabokká, hogy a hazáért ne éljen többé soha!“­hhez nem kell bizonyíték, hiszen elvek és vágyak régen meg lenek tagadva, és jelenleg ezek ellenében van kötelezve az uj sói disant szabad­elvű párt. Sámi ugyan az elvtagadást felteszi egyesek­ről, de egész pártról lehetetlennek tartja; mintha bizony az önzés kielégítése nem volna könnyebb egész pártra nézve, solidáris egységben, mint az egyesre nézve. Az értelmi, erkölcsi politikai magatartást a dispositiótól feltételezettnek tartja, e szerint egé­szen külbefolyásoktól függene, ha ez állana, soha A budapesti ügyvédi kamara rendkí­vüli közgyűlése. — márczius 31. A budapesti ügyvédi kamara ma délután 3 órakor Gh­i­czy Gyula elnöklete alatt rendkívüli közgyűlést tartott. Mielőtt a közgyűlés a napi­rendre tért volna felolvastatik ^Hely­i jelentés, melyből kiemeljük a következőket: Az ügyvédi kamrába való bejegyzésért folyamodott eddig 653 ügyvéd, bejegyeztetett 568, függőben maradt 55, elutasíttatott 30. Ügyvédjelölt bejegyzés végett fo­lyamodott 140, bejegyeztetett lű, függőben maradt 125, pótlásra utasittatott 2, visszavettetett 3. Vizsga letétel végett folyamodott 10 ügyvédjelölt, ezek közül átbocsáttatott 5, elutasittatott 1, függőben hagyatott 4, ügyvéd a váltó­ vizsga letétel végett folyamodott 1. A választmány eddig 8 rendes és 1 fegyelmi ülést tartott. Mártonffy ügyvéd kérdést intéz a választ­­mányhoz, hogy mi okon vett ez fel az ügyvédek névsorába állami hivatalnokokat is, holott a tör­vény világosan elrendeli, hogy oly foglalkozású egyének, kik üzletük által az ügyvédi gyakorlattól elvonatnak, a kamara tagjai közé nem vétethet­nek fel. Az interpellációra felvilágosításul adja az elnök és Gy­őry Elek előadó, hogy a törvény szel­lemében az állami hivatalnokok nem tekinthetők olyan egyéneknek, kik az ügyvédi kamarába be nem vehetők. A közgyűlés e választ tudomásul veszi. Napirendre térvén a közgyűlés tárgyalás alá vétetik az ügyvédi kamara ügyrendi tervezete. A tervezetet lényegtelen módosításokkal a közgyű­lés egész terjedelmében elfogadja. Az ügyvédi kamara I. évi költségvetése a következőkben terjesztetik elő. Rendes szük­séglet: lakbér 2060 frt, világítás és fűtés 500 frt, irodai szükséglet 400 frt, fegyelmi eljárások előleges költségei 500 frt, nyomtatványokra 300 frt, szolga fizetése 500 frt. Írnok fizetése 600 frt, két díjnok fizetése 400 frtjával 800 frt, titkár fi­zetése 2000 frt, ügyész fizetése 1200 frt, irodai általány 500 frt, pénztárnok­ fizetése 500 frt, a la­kás felszerelésére 400 frt, előre nem látott kiadások 260 frt. Rendkívüli szükséglet:A kamara helyiségének bebútorozására 3000 frt. Az összes szükséglet tehát 13.520 frt. Rendes fedezet: Évi tagdijakból 20 frtjával 520 tag után 10.400 frt. felvételi dijak 5 írtjával 520 tag után 2600 frt. Ü­gvédjelöltek fel­vételi dija 520 frt. Összesen tehát 13.520 frt. F tételekből csak az ügyész fizetését változ­tatja meg a közgyűlés, felemelvén azt 1200 írtról 1500-ra. A lakás és fűtés rovatára a választmány­nak virement jog adatik. Említésre méltó vita támad a fölött, hogy a költségvetésbe vétessék föl könyvtár alakítására is egy bizonyos összeg. Dr. Kovács Gyula indít­ványozza, hogy e czélra vétessék föl a költségve­tésbe, ha csekélység is, de legalább ad eorum ked­véért valami. Ezt azonban a gyűlésen többen elle­nezik, mert már­is a kiadások az ügyész fizetésé­nek felemelése folytán túlhágják­ a bevételeket. Polonyi azt hiszi, hogy a könyvtár költ­sége bizvást kimaradhat a költségvetésből ha a nyugdíjalapra nem vétetett föl semmi. —­0­1 á­ig Károly azon véleményben van, hogy ha a közgyűlés a külső felszerelésről gondoskodott, szégyen volna, ha a szellemi képzés alapjául szol­gáló könyvtár felállításának eszméjét elvetné. E czélra tehát, ha többet nem 300 frtot kiván az idei költségvetésben is megszavaztatni, s azo­nkívü­l uta­­sittatni kivánja a választmányt, hogy a könyvtár megalapítására a legközelebbi közgyűlésnek nyújt­son be tervezetet. Erre a közgyűlés elhatározza, hogy a könyv­tár és nyugdíjalap felállításának kívánatos voltát jegyzőkönyvileg ki fogja fejezni, s a választmányt utasítja a tervezet elkészítésére­. Ezután még a költségvetés fedezeti részét a szükségletben történt változtatásnak megfelelőleg az által növesztik, hogy az eredetileg 520-ra ter­vezett tagszámot a 300 frtnyi többlethez képest felemelik. A közgyűlés ezután 7 órakor feloszlik. Külföld. A konstantinápolyi konfliktus mint tudjuk, Zichy gróf osztrák és magyar nagykö­vetnek folyó hó 16-án nyert második kihallgatása által végleg elintéztetett.­­ E kihallgatáson a szultán kijelentette, hogy gróf Zichy helyesen ér­telmezte szavait; ő (a szultán) teljesen beleegye­zett volt, a­mi személyét illeti a gróf Zichy által jelzett vasúti összeköttetésbe. Hanem e beleegye­zés még nem bir firman erejével , s miután a miniszterek más véleményben vannak, a szultán indíttatva érzi magát a miniszterek véleményét megfontolni, és aztán Törökország érdekeinek meg­felelőleg véglegesen határozni az ügyben. E nyi­latkozat által a szultán mind a nagyvezérnek, mind gróf Zichynek elégtételt adott. Avai pasa állítása, hogy gróf Zichy nem jól értette a szultán szavait, ugyan dementíráztatott, de a nagyvezér mint poli­tikus győzelmet aratott. Gróf Zichy ellenben mint „gentleman“ kapott elégtételt, bárha meggyőző­dött, hogy tervei sok nehézségre találnak. Külön­ben nem való, hogy gróf Zichy pártolná báró Hirsch terveit. Az osztrák-magyar internuntius Sahn őr­gróf mellett lépett fel, ki az osztrák déli vasúti

Next