Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. december (1. évfolyam, 204-228. szám)
1875-12-01 / 204. szám
IX. évfolyam. Előfizetési dl]: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva egy évre. . . . 20.— Félévre .... 10.— Negyedévre. . . 5. _ Egy hóra . . . 1.80 Egy szám 0 krajczár. Hirdetési dl]: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 18 kr. többször 10 kr. Bélyegdij minden Métáiért külön 30 kr. Nyilttér: öt hasábos 80 krajczár. 204 szám Szerda, 1878. deczember 1 Szerkesztői Iroda: Budapestc* IT, megyeháztér 9. ez. hova a lap szelemt rktz.it illető minden közlemé*/ küldendő. — A küldemények csak bérmentene* fogadtatnak el, Kéziratok csak rendkivüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-Hivatal: Budapest, IV., Megyehiotér 9. sz. Wodiáner F. nyomdíjában Előfizetési feltételek az „EGYETÉRTÉS és MAGYAR ÚJSÁG"-ra. Évnegyedre.................................5 frt. — kr. Félévre......................................10 frt. — kr. Egy hóra.........................................I frt. 80 kr. Az előfizetési pénzek s utalványok az »Egyetértés és Magyar Újság“ kiadóhivatalának Wodianer nyomda, megyeháztér 9. szám alatt küldendők. „Sajnálkozva!“ A miniszterelnök kijelentette Horánszky interpellatiójára adott válaszában, hogy 1. a kormány beleegyezett az Angliával fenálló kereskedelmi szerződés felmondásába, 2. hogy a Magyarország és Ausztria közt fenálló kereskedelmi és vámszövetséget e napokban felmondotta,3. hogy a szerződés megújítása iránti egyezkedést a közös vámterület alapján fogja megindítani s csak azon esetben, ha ezen az alapon Magyarország érdekeinek megóvása mellett nem jöhetne létre új szövetség, fogja, de csakis sajnálkozva a külön vámterület álláspontját elfoglalni. A válaszból megtudtuk még azt is, hogy Ausztria volt az, mely az elválás szót előbb mondotta ki, hallottuk ismételve azt, hogy a kormány az Ausztriában termelt, de Magyarországon fogyasztott czikkek után követelt adómegtérítést, valamint azt, hogy az Ausztriából külföldre vitt czikkek fogyasztási adója ne a közös határvámból téríttessék meg; ezen feltételek mellett kész lett volna a vámszövetséget továbbra is fentartani. A vámszövetség tehát fel van mondva — ez tény, idáig már vagyunk. Nem saját kormányunknak, hanem Ausztria elbizakodottságának köszönjük. Ausztria jelentette ki, hogy nem fogadhatja el a magyar kormány követeléseit, ha mindjárt a szövetség felmondása volna is az, amire magát a magyar kormány elhatározná. Hasonlóképen nem saját kormányunk jóvoltából, hanem Ausztria elbizakodottságából kellene most már várnunk a többit is, azt t. i. hogy kényszeríteni fog bennünket az önálló vámterület álláspontjának elfoglalására, a határvám felállítására. Igen ám, ha Ausztriának mostani magatartása egyéb volna mint puszta henczegés, mely a magyar kormány magaviselete által vérszemet kapott, hanem hát a henczegés el fog múlni természetesen, mihelyt komollyá fog válni a dolog. Ausztriának minden áron ragaszkodnia kell a vámterületi közösséghez, s így azt, hogy utóvégre is ugyanaz legyen, közvetve, a magyar gyávaság eredménye, aminek a kellő erély eredményének kellett volna lennie — nem remélhetjük. A Tisza-kormány, mely tökéletesen bemasquirozta a „sajnálkozással“ s egész sajnálkozásra méltó magatartásával a maga állását, ha ő lesz hivatva az új szerződés iránti egyezkedést nem csak megkezdeni, hanem be is fejezni és életbe léptetni, el fogja játszani Magyarország sorsát egy újabb tíz évi időszakra. Ha ő oly nagyon óhajtja a vámterületi közösséget fentartani, hogy csak sajnálkozva s kénytelenségből fogadná el Magyarország nemzetgazdászati önállóságát és szabadságát, akkor természetes, hogy mindent el fog követni, hogy maradjon meg, vagyis jöjjön létre újból a vámterületi közösség, akkor néhány millió forintért mit a fogyasztási vámoknál és vámtérítéseknél kaphat, tehát egy tál lencséért oda fogja adni Magyarország nemzetgazdászati önállóságának apai örökségét. Lélektani képtelenség volna az ellenkezőt tenni föl a magyar kormányról. Sajnálkozva, tehát meggyőződése ellenére, óhajtása ellenére cselekedjék? Ezt tőle józan ésszel várni nem lehet. Nagyon természetes ennek folytán, hogy mindent el fog követni azon irányban, hogy maradjon fen jövőre is a közösség; természetes, hogy be fogja érni igen kevéssel azon föltételekből is, melyeket most az osztrák kormánynak elébe terjesztett. S Ausztria, ismerve a magyar kormánynak ezen dispositióit, sőt bírva annak a mai napon önként lekötött szavát, természetesen föl fogja csigázni a maga követeléseit, úgyhogy nemcsak, hogy nem fogja visszanyerni Magyarország a maga nemzetgazdászati önállóságát, nemcsak, hogy lehetlenné válik újabb tíz évi tartamra az iparnak fellendülése s az adózási rendszernek megváltoztatása, de még azt sem fogja megkapni, amivel most Ausztria által, az ott gyártott de nálunk fogyasztott czikkek adójának bezsebelése s az onnan kivitt czikkek termelési adójának a közös vámjövedelemből megtérítése utján évenkint mintegy 10—15 millió forintig rendszeresen megröviditetik. Majd dobnak nekünk valamit, a mivel a Tisza-kormány mint vívmánynyal dicsekedhessék s maradunk újabb tíz évre a mi eddig voltunk, Ausztriának gyarmata. Ezt várhatja Magyarország azon kormánytól, melyre a honmentést bízta, melyet most egy eddig páratlan többséggel támogat. Ezen kormánynak nincs semmi más jogczime mint azon egyedüli, hogy az 1867-ki kiegyezés Saturnusa sorba megette saját gyermekét, hogy egytől egyig lejárták magukat azon férfiak, kik a kiegyezést megcsinálták s annak alapján az ország ügyeit vezették. Az impossibilisek után egyedül a mostani kormány tagjai tetszettek még lehetségeseknek s a nemzet vakon, legalább szembekötve, rájuk bízta az ország sorsát. Ideje, hogy levegye szeméről azt a fatális kötőt, mert íme érezheti, hogy milyen térre vezettetett. Arra a térre, hol nem vár rá egyéb, mint mostani nyomorúságos helyzetének folytatása, mint a nemzet jövőjének egy utóbbi hosszú tíz évi időszakra való eljátszása. Vámterületi közösség vagy külön vámterület — ez nem lehet akadémikus vitatkozás tárgya. Hallottunk némely nyomorúságos érvelési kísérleteket annak bebizonyítására, hogy Magyarországra nézve üdvösebb a mostani vámterületi közösség mint az önállóság. Ezek az érvelések komoly cáfolatra nem méltók. A kérdésnek ezen oldala tisztában van. Azon érvekre, melyek az önállás mellett szólanak, csak egy felelet van s ez így szól: Ausztria nem akarja kibocsátani kezéből azon előnyöket, melyeket Magyarország koloniális helyzetéből húz, nekünk pedig nem tanácsos kikötni Ausztriával, mi azt tenni nem merjük. Ez az egyedüli argumentum, de azt nem mondják meg, azzal nem állanak elő, hanem beszélnek világba, tettetik magukat több vagy kevesebb ügyességgel, hazudoznak több vagy kevesebb arczátlansággal — ebből áll nálunk a vámkérdés fölötti diskussió. A körül forog az egész kérdés, legyen-e annyi bátorságunk, hogy őszintén megmondjuk mindazoknak, akiknek tudniok illik, hogy Magyarországra nézve a vámkérdés egyszerűen a megélhetés kérdésévé vált; a körül forog a kérdés, legyen-e annyi bátorságunk, hogy tegyük meg azt, amit megtenni tiszta világos jogunk van a törvény betűje szerint, és isten és ember előtt; a körül forog a kérdés, mi nagyobb érdeke Magyarországnak, az-e, hogy iparát lábra állíthassa, pénzügyeit rendezhesse, vagy az, hogy a Tisza-kabinet uralkodhassék fölötte, melynek szüksége van arra, hogy magát Magyarország anyagi érdekeinek feláldozása által Bécsben megkedveltesse, fenállását felülről is biztosíthassa s ellenzéki múltját, teljesen elfeledtesse. Legyen szabad reménylenünk, hogy a magyar nemzet közönsége kellőleg meg fogja mérlegelni ezen kérdést azon idő alatt, míg az Ausztriával való további egyezkedés tartani fog. Mocsáry Lajos: Több lapban megfordult ma a hír, hogy Kállay Ödön egészségi szempontból képviselői mandátumát le akarja tenni. Tisztelt laptársaink eme tudósításaival szemben megjegyezhetjük, hogy Kállay Ödön, hála a gondviselésnek, a legjobb egésségnek örvend s a lemondásáról terjesztett hírek teljesen alaptalanok. Az országházból. — November 30. — A tisztelt ház elpuhult és megtompult idegeit ma szokatlan láz lepte meg. Kinn a hó permetezett, benn pedig, ha nem is a kandalló pattogó hasábjai, mégis 18 fok Beaumeur mellett lesték a közös vám és kereskedelmi szerződés osztrák boszorkányainak és démonjainak megidézését. A kíváncsiság ép oly természetes volt, amily rószálmokat okoztak e lidéczek Chlumeczky bűvészeti mutatványának ama mesterműve után, mely által egyszerre duplrázva lett az egész kormány, kivéve báró Simonyi Lajost, e jámborképü harangöntőt — jockey ruhában. A szellemidézés persze Tisza Kálmán arra háramlott, aki születésére nézve nem olasz ugyan és így sem nem pápista, sem nem babonás, mindazáltal jellemében, kellő tanulmányok hiányában, is eléggé bevésődtek Machiavelli „il Principe“-jének apróbb fogásai. Oly felséges fordulatok és oly isteni pártviszonyok között az angol azt mondaná, hogy the right man, of right place, azaz teljesen kitelik tőle annyi ravaszság és alattomosság, mennyi szükséges, hogy kálvinista létére babonássá tegye egész pártját ismeretlen tervei iránt. És a „nagy krák“, mint az „Ellenőr“ hőkölő mániájában elnevezte megváltóját, föld alatti hangon adta elő, amit a „Pester Lloyd“ bécsi honfiainak megnyugtatása végett, még tegnap este kotyogott ki. Hogy a félhivatalos jólértesültség „hon“-i embereinek mikép tetszik a fontos enuntiatiók és magyar érdekek e fajta „ellenőr“-zése: a felett, konczjellegénél fogva, majd csak titkon fognak elégedetlenkedni. Annyi bizonyos, hogy a részelőzmény után, maguk között nem igen lesznek megelégedve a mai parlamenti beszéd hatásával sem. B. Kaas Ivor, a régi halálos gyűlölet heves támadásai között kettőt tanult el „a bihari táblabirótól“: honmentő eszmét és tacticát, mig a táblabiróból miniszterré lett „honmentő“ elfeledett a ravaszságon kivül mindent, s ellenfelei örömére most tapossa azon labyrint tekervényes ösvényeit, melyeken sikerült magukat lejárni a többiek élén egy bölcs, egy gavallér, egy bankár és egy professor politikusnak. Méltó a politikai és lélektani tanulmányra amaz ellentét, mely a két különböző múlt férfiúnak föllépésében nyilvánult. Egy hirlapiró, ki teli epével, olykor toporzékoló dühhel védte a kiegyezést fő és mellék részeiben egyaránt kijózanodik és mint képviselő beszédet tart az önálló vámterület mellett. Egy államférfin, ki nyolcz éven át Aliig fegyverkezve a legélesebb támadásokat intézte az öngyilkos rendszer ellen, megbomlik és mint miniszter az önálló közgazdaság érdekeit csakúgy csépli a közös érdekek nevében. Még érdekesebb az ellentét a két beszéd tartalma, és elmondása között. Kaas beszédén a maiden speech szűzies gyötrelmei daczára is megérzik az igazság. Érvein, logikáján félreismerhetlen a benyomás, melyet az igaz és jó ügy védelme kölcsönöz emberének. Tisza ellenben egy részügyet felvállalt prókátor kicsinyes fogásaihoz kénytelen folyamodni és a „föltéve, de meg nem engedve“ köznapi szólásmódjában egy nemzet testéről az inget, szájából a kenyeret csűri csavarja el. B. Kaas minden esetre elért annyit beszédével, hogy megtalálta az igazságot. Észrevehette volna biz art előbb is, de hát a dánnak tetetni kellett magát, míg végre Hamlet a 68-iki szerződésben meggyilkolt apjának lelkére rábukkant. Kellemetlen órát is szerzett Tiszának, ki nem állhat jó lábon lelkiismeretével, mióta tagadni kénytelen az évek hosszú sora alatt szerzett meggyőződését. Tagadta is makacsul. „Igen jól méltóztatnak tudni, a kormány a vámszövetség fentartását, illetőleg a közös vámterület megtartását tartja az ország érdekében levőnek“, mondá a színlelt nyugalom daczára, eléggé észrevehető nyugtalansággal. De aztán ennél többet nem is mondott, hacsak valaminek nem veszik az önálló vámterület barátai utolsó szavait, melyek szerint az „egyezség lehetetlensége“ esetén, „sajnálkozva nyugodnék bele“, a külön vámterület felállításába is. Iszonyú sülyedés kellett ahoz, hogy egy Tisza Kálmán ekkép nyilatkozzék az anyagi függetlenség feltételéről, noha még Horváth Mihály szerint is közbenső vámsorompók nélkül árnyéka sincs meg a valódi integritásnak. És e sülyedés annál roszabb színben tűnik fel, mennél figyelmesebb összehasonlítást teszünk az osztrák miniszternek e tárgyban adott válaszával. Chlumetzky a hatalom és fölény önérzetével beszélt az osztrák ipar érdekeiről, Tisza Kálmánnak a magyar ipar érdekeinek védelmébe nincs egy árva szava sem. Még csak legyezgetni, sem látjja szükségesnek a magyar ipar kiáltó szükségeit. Pedig a támadás éle, melyet oly leplezetlenül irányoztak iparunkra a reichsrathban, az osztrák iparkörök veszett öröme, melyet védvám mozgalmaiknak a kormányt támogató iránya fölött csaptak, legalább néhány szóban érdemelt volna rendreutasítást. Tisza auf Gnade és Ungnade adja át vám és kereskedelmi politikánkat, a legönzőbb osztrák védvám politikának. Határtalan gyöngeségünk kétségbeejtő jelet rínak le az egész beszédről. Ahelyett, hogy kimondaná kereken, miszerint az osztrák irány által az önálló vámterület felállításának kényszere föltétlen parancsként háramlik a kormány kereskedelmi politikájára; ahelyett, hogy legalább néhány félremagyarázhatlan szóval értésekre adná, mily irányt akar követni a jövő tárgyalásoknál, mint sine qua nont: a miniszterelnök úr az egyezség lehetetlenségének végső esetében ígéri méltányolni anyagi érdekeinket. Hisz ez annyi, mint minden áron egyességet kötni, mert a lehetetlenség csak ott kezdődik, ahol a minden áron végződik. Nincs oly egyezség, melyet megkötni ne lehetne, csak akarni kell. A kormány pedig bőséges akarattal rendelkezik hozzá, különben a vámközösséget nem állította volna, minden józan és igaz érdek arczulcsapásával az ország érdekében levőnek. Annyi politikai eszélyt minden esetre megvárhattunk volna a kormánytól, hogy egyezkedő kedvét jobban palástolja. Ha egyebet nem, legalább azt meg kellett volna tennie, és ez még az opportunitás üvegvázát sem sérti meg, hogy nem „muszáj “-ként állítja fel a vámszövetséget, hanem az alternatívában első helyet adjon a külön vámterületnek, s csak „magasabb tekintetekből“ másodsorban a közös vámterületnek. Államférfiainknak leggyöngébb oldala, sőt mondhatni oly hibája, mely egyenesen államférfiúi érzéküket teszi kérdésessé, hogy feladják a dobogót, lerakják a fegyvert, s csak akkor alkudoznak. Az ország legfontosabb jogait, legéletbevágóbb érdekeit játszották már el azzal, hogy a miniszteri padokról irányozták rá, meggyőződés és tapasztalat ellenére, a legkegyetlenebb csapásokat. Most is az államférfiveszély, még a legopportunusabb kormányférfinál is, azt tenné tanácsossá, hogy utalva az önálló vámterület politikai és közgazdasági előnyeire, szemben a közös vámterület óriás hátrányaival s csakis politikai szükségesség kifolyásának emlegetné egy méltányos egyezség szükségét. Ez sem volna ugyan tökéletesen helyes, de mégis legalább menthető eljárás. Hozzá okvetlenül kedvezőbbé tenné az alku sikerét. Ámde azt mondani, a legcsalfább és leghazugabb módon, hogy önálló vámterület nem áll érdekünkben, logikai következményében nem egyéb, mint elismerése, hogy a legszorosabb vámközösség a legjobb, s így maga az egyesség nélkülözhetlen érdek. Tudjuk nagyon jól, hogy Tisza Kálmánt a tárcavállaláskor adott ígéret köti a közös vámterület fentartására.Ez már magában nagy előnyt és szemmel látható biztosságot nyújt az osztrák kormány eljárásának az egész ügyben. Az is bizonyos, hogy ez teszi Tisza Kálmánnak lehetetlenné, hogy a külön vámterület politikai és gazdasági előnyeit elsősorban hangsúlyozza. Szerepel ebben még egy nagy adag ravaszság is, mellyel fedezni akarja eljárását. Mert aki azt állítja, hogy az ország érdekében áll fentartani a közös vámterületet, az biztosítani kívánja magát a nyilak ellen, midőn az ország,a közvélemény ellenére, a veszélyes egyezséget megköti. Nem a legtisztább szerep az igaz, de Tisza ambicióját kielégíti,ha következetesnek látszik, még ha az országot dobja is áldozatul ismeretes következetességének. Aztán meg az emlék úgyis meglesz, még pedig valóságos oszlop, érczből vagy márványból, már amint kitelik azon aláírásokból, melyeket a mai ülésen köröztek mellszobrának felállítására. Talán ördögük súgta nekik e napon a még történetileg híressé válható — mafitiát. Verhovay Gyula. A kormány részéről, mint a „N. H.“ hallja, a honvédelmi tárcza költségvetésének tárgyalása alkalmával inditványoztatni fog, hogy a munkaképtelenekké vált 1848 i honvédek özvegyei és árváinak segélyezése czímén mintegy 40,000 forintnyi összeg vétessék föl a költségvetésbe. Korábbi rendeletei kapcsában kijelenti az igazságügyminiszter, hogy a pesti magyar kereskedelmi bank zálogleveleit is oly értékpapíroknak tekinti, melyek az állam és magánfelek közti ügyletekben, valamint kir. közjegyzői biztosítékul elfogadhatók. Hivatalos korteskedés. A Sepsi- Szentgyörgyön megjelenő „Nemere“ élén vastag, szembeötlő betűkkel jelent meg e nyilatkozat: „T. polgártársaim tájékoztatása érdekében — miután városunk létérdekei függnek a közelebb megejtendő képviselőválasztástól, kötelességemnek is merem kijelenteni, hogy illetékes helyről értesültem, mikép a magas kormány óhajtásával találkozik, ha városunkban Wodianer Béla ur választatik képviselővé.“ — S.-Sztgyörgy, 1875. nov. 26-án. Molnár Sámuel, városi főjegyző és képviselő-ajánló bizottsági elnök. Ugyanez az úr a képviselő ajánlásra kinevezett bizottság ülésében a következő nyilatkozatot tette: „A legilletékesebb körökből vett értesülések szerint a magas kormány akaratával fog találkozni, ha Wodianer Béla ur képviselővé választatik.“ Vakulj hát magyar, vakulj! „Szabadelvű“ kormányd a választásoknál semmi nyomást sem gyakorol; a választóra bízza, hogy adja szavazatát mindenki arra, akire akarja! S ha feltűnnék neked a kormány serviteurök óriási tömege, hitesd el magaddal, hogy „a nemzet szabad akarata“ nyilvánul abban! Sáros megye, november 26. Néhány héttel ezelőtt tettem említést e lapok hasábjain azon desolátus anyagi állapotokról, melyekbe megyénk a 67 ki aera által kilátásba helyezett „anyagi lendület“ daczára jutott. Hogy nem voltam akkor peszimista, igazolják ama számtalan bukások, melyek megyénk fővárosában, Eperjesen napirenden vannak. Azok, kik társadalmi viszonyainkat nem kísérik figyelemmel, váratlanul meglepve érezhették magukat e szomorú események által, s elsősorban azok, kik a bukott firmák s egyének jó hírnevében bizva, hitelnyitás által érdekelve vannak a bukásban. Ám a ki kellően tudja méltányolni gyalázatosan könnyelmű, lelkiismeretlenül pazar, szédelgő korunk etnikai elveit, az a naponta ismétlődő bukásokra is reframul hidegvérüen nem mondhat egyebet, mint hogy még „longus ordo idem petentium!“ „Nincs oly tisztelt firma megyénkben, melynél a falliment lehetősége ki volna zárva ez idő szerint.“ Egyik bukás maga után vonja a másikat. S fájdalom , hogy a lelkiismeretlen szédelgők bűneinek levét sokszor ártatlan, becsületes könnyenhivők isszák meg, a szédelgés hősei pedig jól fognak nevetni markukba a nekik felült ostoba, könnyenhivő becsületesek jajgatásain! Azon nyomorhoz pedig, melybe megyénket a rósztermések, az uzsora, az állam kérlelhetlen követelései sodorták, még csak az hiányzott, hogy ráadásul csődtömegek pusztító hadjárata dúljon egyes jóhiszemű adósok üres zsebeiben, s amit az adóvégrehajtók megkíméltek, az a csődtömegek árvereztető kalapácsa alá kerüljön. — Hisz tudjuk mi azt jól, hogy adósnak fizetés a kötelessége, de midőn a fizetést épen akkor, amidőn azt legkevésbé bírja, teljesíteni kell, kétszeresen megérzi a ránehezülő terhet. Az eddigi bukások többé-kevésbé könnyelműség, hogy ne mondjuk bűnös szédelgésnek tulajdoníthatók. A törvényszék dolga tisztázni a bukások előzményeit, azért nem lehet szándékunkban praeoccupálni a törvényszék ítéletét. Legfeltűnőbb V. kereskedő bukása, kit megyénk nagyja aprója pénzkirálynak tartott. Ez ember mindenféle vállalatokba bocsátkozott, gscheftelt mindennel, követeléseit fél, sőt negyedéves adósaitól közvetlenül a csőd bejelentése előtt ügyvédi fenyegetések mellett behajtatta, szép házát felesége nevére átiratta, azután szomorú arczczal jelentette be bukását, melynél a passivum értesülésünk szerint meghaladja a 120,000 forintot, míg az általa kimutatott cselekvő állapot alig érdemel szót. Zs. F. fiatal földbirtokos anyagi deroute-ját az „alkotmányos költségek“ okozták; 1875-ben képviselő akart lenni, s e czél elérése végett a közvélemény szerint körülbelül 50,000 forintot „sprengolt“ a girálti kerületi „hazafias” (!!) torkok áztatására. Mind a kétszer megbukott ugyan, (s másodszor mint politikai renegát meg is érdemlé bukását), — de az „alkotmányos kiadások“-at nem térítették meg a jobb sorsra érdemes, szépeszü, egykori elvtársunknak, ki a lelkiismeretlen politikai cynismus áldozata. Báró L. J.-nek bukása nem lepett meg senkit. Ő a szeretetreméltó könnyelműség extraktuma volt mindig, s gavallér tempóját akkor sem tagadta meg soha, a midőn egykori gazdaságának már csak romjai állottak rendelkezésére. Íme egy adoma felőle, melyről annyi bizvást elmondható: „si none vero, e ben trovato.“ Az adom a következő: Azon időben, midőn egy dúsgazdag amerikainak vagyonát reprodukálták az európai kontingens valamennyi hírlapjai, — egy társaságban, hol K. L. J. is jelen volt, kérdi ez utóbbit egyik malifiózus barátja: Ha tied volna e vagyon, mit csinálnál ?“ — Mire szellemdús bárónk viszonzásul egész komolysággal felelt: „adósságot!“ Cs. F. takarékpénztári könyvelőt értesülésünk szerint bukott barátjai ragadták magukkal a csőd örvényébe, s ez valószínű is. Teljes életében feddhetlen, becsületes jelleműnek ismertetett. Nem hisszük, hogy szándékos bukást követett volna el. Bocsánatot kérek a tisztelt szerkesztőségtől, hogy provincziális érdekű dolgok elbeszélésével lapját igénybe venni bátorkodom; ám ezt azért teszem, mert az elbeszélt dolgok oly forrásból származnak, mely egész társadalmunkra mételyező befolyását gyakorolja. E társadalmi bajról, mely különösen Sáros megyében grassál, még lesz alkalmam megemlékezni e lapok hasábjain. _________Cassius. Országgyűlés. A képviselőház ülése november 30-án. Elnök: Ghyczy Kálmán. — A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán, Szende Béla, Trefort Ágoston, Péchy Tamás és Simonyi Lajos báró. Az ülés 9 órakor megnyittatván, a múlt üléskönyve hitelesíttetett. Elnök bemutatja a nagykikindai kerület felterjesztését, a honvédelmi miniszter által a próbadókiállítás tárgyában kiadott rendelet ellen. Özv Porolni Józsefné kérvényét évi nyugdíjért, — a torda-aranyosi gazdasági egyletét, az erdélyi gazdasági egyesület kérvényéhez csatlakozva, az abban foglalt kívánalmakat teljesittetni kéri, végül bemutatja Schvarz Gyula megbízó levelét. Hegedűs Sándor előadó a központi bizottság jelentését a romániai fejedelemséggel kötött kereskedelmi szerződés tárgyában, — Dániel Ernő előadó a központi bizottság jelentését a méter mérték ügyében 1875. május 20-án Párisban kötött nemzetközi egyezmény beczikkelyezéséről szóló trvjavaslat tárgyában adja be. A VI. bíráló bizottságba a múlt ülésen Szentál György, Kajuch Józs. és Sztupa György választottak. Napirenden van a közm. és közi. minisztérium költségvetésének folytatólagos részletes tárgyalása. A debreczen-fehértemplomi országúton Saághnál és Zsebelynél épitendő két hidra 40,000 frt vita nélkül megszavaztatik. A megyei utakon előforduló hidakra és egyéb műtárgyakra 150,000 frt. — Antalfy Károly ez összeget azon reményben szavazza meg, hogy a miniszter azon megyéket fogja ezen összegből segélyezni, melyek vasutakkal egyátalában nem bírnak, s melyek saját utaik fentartásában, az állam segélyére igazán rá vannak szorulva. Borla Zsigmond teljesen osztja előtte szóló nézeteit, mert tudna több megyét, de tudna különösen egy megyét megnevezni, melyben sem vasút, sem vizi, sem állami kőút nincs. A miniszter elismerte, hogy mindez igaz, de azt mondotta, hogy nem adhat segélyt, mert ezen pénzre oly megyéknek van szükségük, hol tudja isten minő katonai tekintetek a mérvadók. Arra kéri a minisztert, legyen szives igazságosabb lenni, s azon megyéknek, melyek megmutatják, hogy nem képesek útjaikat fentartani, segélyt nyújtani. Zaránd megye csakugyan kétszer irt fel és mind a kétszer azt nyerte feleletül, hogy nem kaphat segélyt, mert nincs pénz. Péchy Tamás köziminiszter szerint igen is részesíttetett az említett megye annyiban, a mennyi rá azon összegből jutott, a mely dispositió alatt állott. — A ház elfogadja a tételt. Utak és hidak járuléka 1657 frt, ócska anyag eladásából 3974 frt, fatermés eladásából 573 frt, összesen 6204 frt elfogadtatik. Rendes szükséglet XVI. fejezet, 5 czim vizi utak fentartása és építése, kezelés személyes járandóságok Magyarországon 16,239 frt. Horvátországban 3490 frt, összesen 19,729 forint. Dologi kiadások: Magyar- és Horvátországban 7922 frt, rovat együtt 27,651 frt. Helfy Ignácz: T. ház ! Azon beszédben, mellyel a t. miniszter úr az átalános vitát megnyitotta, különösen kiemelte azon fontosságot, melyet a vízi utaknak tulajdonít. Említette már tegnap Simonyi t. barátom, hogy vártuk volna, hogy némi eredményét is lássuk ezen felfogásának, vagy némi nyomát a budgetben ; eddigelé azonban csak jó szándékát hallottam. Hogy osztozunk ebbeli nézetében, a miniszter úr igen jól tudja, mert én és elvbarátim évek óta hangsúlyoztuk, hogyha a magyar kormány félannyi gondot és áldozatot fordított volna vízutakra, mint amennyit a vasutakra fordított, Magyarország ma nem lenne a jelen helyzetben. Hanem ezek múlt dolgok, azt mondja a miniszter; most azon kell gondolkoznunk, hogy mit tegyünk a jövőre nézve. Erre nézve azonban a miniszter úr semmit sem mond, csak azt, hogy fontosságot tulajdonít e kérdésnek. Én szükségesnek tartom, hogy ennél többet is tegyünk valamivel, t. i. tétessék meg az első lépés, hogy tanulmányoztassék az átalános csatornázási tervezet Magyarországon, de ez ne csak titokban, négy fal közt, ott a kabinetben történjék, hanem nyilvános tárgyalás útján. Amikor ez megvan, ami úgy hiszem megtörtén-