Egyetértés és Magyar Ujság, 1876. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1876-01-01 / 1. szám
X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre portán vagy helyben házhoz hordva Egy évre , . . . 20. — Félévre . . . . 10.— Negyedévre. . . 5. —* Egy hóra . . . 1.80 Egy szám 3 krajn.ár. Hirdetési díj: 9 hasábos petrisor egyszeri hirdetése 12 kr. többször 10 kr. Bélyegűij minden hrdetésért külön S0 kr. Nyilttér: Öt hasábos 80 krajczár, He, ZS??. Előfizetési feltétetek az IGTITÍRTK GYI DJSAG“-ra. IPܧr Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre.............................20 fil. — kr. Fél évre .............................10 frt. — kr. Negyed évre........................ 5 frt. — kr. Egy hóra.............................1 frt. 80 kr. Az olvasóhoz. Midőn a múlt évben az „Egyetértés“ első számát az olvasó kezébe adtuk, a következő szavakkal tettük ezt: Legjobb politika a becsületes igazmondás — ezt tartja egy angol példabeszéd, és ez lesz jelszava az.,„Egyetértés“-nek is. Ez jelölte az utat, melyen a lap haladott és haladni fog ezután is. Hazánkat önálló magyar állammá tenni, melynek megvan minden kelléke : hadserege,pénzügye, külképviselete, s mely érdekeinek teljesen megfelelő önálló kereskedelmi polititikát követhet. Ez a politika kizár minden félremagyarázást. Ezt a politikát akarjuk és fogjuk követni sajtóban és törvényhozásban egyaránt; nyíltan, ingadozás nélkül, férfias komolysággal mindig, így is, amúgy is magyarázható szavak keretébe nem foglaljuk programmunkat. Ellenségei vagyunk az alakoskodásnak és kétszínűségnek minden téren. Megmondjuk egyenesen és nyíltan, hogy mit akarunk. Azt a politikát, mely a mienk, csak a nemzet hazafias érzülete és szabad akarata emelheti érvényre — és hogy érvényre emelhesse, tisztában kell lenni e politikával a nemzetnek is. Magyarország hazafias polgáraihoz szólunk. Azokhoz, kik aggódva vagy bízva, de lelkek egész erejével nemzetünk jövőjén csüggenek. Pillantsunk végig az ország legújabb nyolcz évi történetén. 1867-ben, midőn az önrendelkezési jog egy részben nemzetünkre visszaszállt, várakozással tekintett felénk a külföld, s javulást remélt az ország népe itthon. S mi történt? Valahányszor Magyarország neve megjelent a külföld előtt, eddig mindig csak kölcsönt keresve jelent meg. Azok, kik a liberális, nagy, hazafias eszmék előharczosai közt remélték föllelhetni a magyart, eddig csak a pénztőzsérek előszobáiban találkoztak velünk, fecsérelve a nemzet vagyonát könnyelmű, lelkiismeretlen adósságcsinálás között. Míg itthon az egész anyagi javulást csak azon néhány ember zsebe mutatja, mit a közvagyon önző kezelése jogtalanul megtömött. E nyolcz év leforgása alatt nem adtunk magunkról egy jelt, mely az európai előhaladás érdekében fönmaradásunk szükségességét bizonyítaná a külföld előtt, itt ben nem tettünk egy lépést, mely biztosíthatná részünkre az utókor kegyeletes megemlékezését. De igenis tettünk sokat, amiért nem fognak utódaink áldani soha. Meghonosítottuk a politikai szereplők elvtelenségét; politikai bölcseséggé avattuk a körülményekkel való gyáva megalkuvást; koldussá tettük a nemzetet hitben, reményben és lelkesedésben, pazarrá a szolgaságban és meghunyászkodásban. Ilyen erkölcsi oldaláról tekintve az elmúlt nyolcz év története. Hát pénzügye ? Könyörülő isten, még csak rágondolni is! Az adók valamennyi nemét fentartottuk; ugyanazon nagyságban amint voltak, változatlanul, vagy ha megváltoztattuk, csak azért tettük, hogy még magasabbra emeljük azt; az állam összes készlete mellett elköltöttük az állam valamennyi behajtható követelését; üres minden pénztár; zálogban van az állam összes értéke az utolsó papirig s mindezek mellé vettünk az országra e nyolcz év alatt annyi adósságot, hogy ma már Magyarország összes egyeadója nem elegendő az adósságok kamanak fizetésére. E krejutáshoz eme félelmes gyorsaságfeledés egyrészt, másrészt ama polat, mely mint sorvasztó láz megyegeti a nemzet minden rétegét, a hazafias kötelességünkké mindhogy fölemeljük szavunkat s hogy n egész erőnkből emez a közszemételyező s összes anyagi viszony asemmisitő politika megakadályozására linkczélból, e lap terén közös, egyetértő, üttes működését óhajtjuk mindazoknak, kik elveinket vallják s kik hazafias működésük legfőbb czéljául a jelen politikai rendszer gyökeres megváltoztatását s hazánk állami önállóságának teljes és halaszthatatlan helyreállítását tűzték ki. Ez hitvallásunk az öndicsekvés hiú szavai és a szerénytelenség csalogató ígéretei helyett. Szükségük lehet az előfizetőket toborzó ismeretes fogásokra azoknak, akik elv és következetesség hiányában, a közönség gyöngéire építik reményeiket. Mi nem szorultunk rá! A politikai aléltság és az erkölcsi hanyatlás legválságosabb óráit immár átélte a nemzet, s az ébredő közszellem igazolja lapunk irányát. Kevesed magunkkal küzdöttünk az utolsó időkben, a párthívek meg nem ingott köre támogatott egyedül kötelességünk teljesítésében. Nem állunk többé ily elszigetelve. Az erkölcstelen párt,a^más áramlata hamar lejárta ulátt kedvvel m nem?’ vagyunk győ-fogúig ■ " zoc párt politikájának, hanem az elvtagadás hálójából bontakozó nemzeti lelkiismeretnek vagyunk szószólói. E nagy feladat megkönnyítését tesszük le olvasóink kezébe. Csávolszky Lajos. 1. Tegnap déli tizenkét órától esti hétig tartó minisztertanács volt, melynek tárgyát a „Bud. Corv.“ szerint a fenforgó vasúti ügyek s a kereskedelmi miniszter által összeállított s a vám- és kereskedelmi szövetség revisiójára vonatkozó adatok képezték. A tegnap hazaérkezett Szende és a hónapok óta szabadság időn levő Pejachevich gróf kivételével az összes miniszterek részt vettek a tanácskozásban. A király jövő szerdán azaz január 5-én délelőtti 10 órakor a budapesti kir. váriakban kihallgatást fog adni; előjegyzések a mondott napig a cabineti irodában eszközöltetnek. Tisza Kálmán a herczegprímásnál. Tudvalevő dolog az, hogy Simor János esztergomi érsek, a főrendiház legutóbbi ülésezése alkalmával a fővárosban időzött, s hogy ez alkalommal minisztereink more sokto megtették kötelességöket, és antichambriroztak, illetőleg látogatást tettek ő eminentiája budai palotájában. Elment Szombat, 1970. január 1. Szerkesztői Iroda: Budapested IV. megyehéztér 9. sz. kora a lap szellemi nszét illető minden közlemény küldendő. — A küldemvények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó Hivatal: Budapest, IV., Megyeház tér 9. sz. Wodiáner F. nyomdájában Budapest, deczember 31. Szederkényi Nándor tisztelt barátom, ki hoszszabb idő óta Egerbe tette át lakását, alábbi nyilatkozata által megszűnt szerkesztőtársam lenni. A szerkesztőség mindennapi gondjaiban nem veene ugyan részt, de jeles dolgozataival igen gyakran fognak találkozni e lapok olvasói ezutánra is. Csávolszky Lajos, Budapest, deczember 31. Megcsináltuk az évnek mérlegét. Ha a hajdani római császár elvesztettnek állította a napot, melyen valami jót nem tett és valami üdvös rendszabályt nem alkotott, nemzeti kormányaink minden új évfordulón már bizonyos állandósággal ismételhetik, hogy újra elvesztettünk egy évet. Óriási erkölcsi lemondás vezette ugyan be az évet, de a lemondás fejében a nemzet nagy ígéreteket cserélt be és az évnek képe izzóvá lett az égető túlfeszített várakozástól. S a várakozás várakozás maradt, az év egy nagy csalássá lett a nemzetre nézve. De mit is jelentene, ha csak egy év veszett volna el? Mi egy rövid múló év mérlege a nemzetek örök háztartásában ? Micsoda ok volna komor gondolatokra, ha csak arról volna szó, hogy ami meg lett ígérve, 1875 -ben még be nem következett, hogy a kibontakozás állami létünk nagy válságaiból eddig még nem történt, s hogy a nemzetnek elvitathatlan szükségletei mostanáig nem lettek kielégítve? Így esik élhetnénk a fusiónak boldog programjával, hogy ma nem történik ugyan semmi jó, de több fog történni holnap. És mégis ki ne érezné, hogy az évnek távozása óriási lidércz nyomást hagy a lelkületeken ? Hol nem kísértene a gondolat, hogy az egyedüli programmá tett holnap be fog ugyan következni biztonsággal, de akkor nem a mulasztások kárpótlását, és a nehéz hibák jóvátételét, hanem épen a mulasztások végzetes bűnhödését, minden hiba és vétek rettentő igazságszolgáltatását hozhatja a nemzetnek? Nem az év forog a koczkán. Nekünk éreznünk kell, hogy rendkívüli és végzetes időket élünk, hol nem is egy év, hanem talán napok határozhatnak a nemzet sorsa felett. Az, amit mi teszünk és mulasztunk, döntő kihatással van a jövő nemzedékek összes létezési feltételeire, az egyik pillanat kérdése már tökéletesen fölöslegessé és tárgytalanná teheti a jövő pillanatok minden kérdéseit. Ami egy évnek veszteségét jelenti a kormányzat feladatainak rendjében, századok veszteségével lehet egyértelmű a nemzetnek életében. Az időnek oly tűnő paránya óriási fontosságot nyer minden érdekünk, minden kilátásunk, minden feladatunknak kiszámításában. A nemzetnek jövője oly kérdéses, a veszélyek, melyek állami létünket környezik, oly közelfekvők, az események legközelebbi alakulása halálos villámokkal annyira terhes, hogy akaratunk, gondolatunk is csak a legközvetlenebb fejleményekkel foglalkozik. Sötét utunkon mindenfelől oly rémesen ijesztenek az örvények árnyai, hogy örülni tudunk minden lépésnek, melyet a végveszedelem bekövetkezte nélkül megtettünk. Majdnem csodálkozunk, hogy még élünk s jobban hat lelkünkre, hogy még egy pillanatot mentsünk meg a múltnak, mint hogy a nemzeti életnek a jövő halhatatlan koronáját biztosítsuk. Mikor a történelem kérlelhetlen vésője elvesztettnek irja be az évet, nemzeti lemondásunk épen azt kiáltja, hogy ismét nyertünk egy évet. Mert nálunk nem veszteség már, hogy az év a romlásnak minden jeleivel vonult el fölöttünk, de nagy nyereség, hogy szerencsésen el tudtuk érni az évnek végét. A sajtónak megvannak szokásai s az évnek fordulóján nem fognak hiányzani az elégedett visszapillantások úgymint a biztató jósolgatások. De minden párt-elfogultság nélkül bátran merjük állítani, hogy semmi sincs oly kevéssé összhangzatban a közvéleménynek hajlamával, s hogy Magyarországon mai nap talán nincs is hiábavalóbb dolog, mint az események bírálgatása. Mindenütt szembetűnik, hogy az embereken a teljes közönbösség vesz erőt és kiveszőben van egyáltalában a képesség, mely a közügyek tényezőivel szemben állást foglaljon. Olyan állapotokat értünk, midőn a nemzetek között meg szokott szűnni a történetírás szelleme, mint nem volt az a rómaiak között ötszáz évig Tacitus után. Történeti anyag a feldolgozásra, a bíráló visszatekintésre és tanulságos következtetésekre, több van ugyan mint valaha, de teljesen hiányzik a gondolat, mely azokba lelket öntsön. Sohasem volt közöttünk erős a kritikának szelleme, de ha előbb csak egyoldalú és hibás volt kritikánk, mert túlságosan hódoltunk az érzelmeknek, most már teljesen meddő és értéktelen, mert egyáltalában nincsenek érzelmeink. Történjék bármi, a nemzetnek alig van szava reá, az események kiáltása bármily erővel érintse is a füleket, nem talál semmi visszhangra. Oh! érdemes lehet az elmúlt év tényeit a nemzet szeme elé idézni, mikor ezek a tények irtották ki legjobban a hozzászólás ösztönét. Az oly hihetetlen dolgok után az emberek érzéke minden iránt megkeményedett, az erkölcs és józan ész oly hallatlan lábbal tapodása után okvetlenül elérhették, hogy az erkölcs és józan ész megszűnjenek a kritika mérveiül szolgálni. Hazugság, szószegés, önzés és lelketlen hatalomvágy sikeresen szerepeltek a pártok politikájában, és a siker természetes következése lett, hogy minden tett, jó vagy rész, hazafias és hazafiatlan teljesen egyenlő értékkel bír az országos közvéleménynek nagy része előtt. Ez érték épen a tökéletes semmi. Valódi anachronismusnak látszhatik, hogy a hírlap a közvélemény örökké beszélő szája, mint az elpusztult ház válhatlanul hit szolgája folyton ragaszkodik a régi szokáshoz és commentárral szolgál oly eseményekhez, melyek nyomáról a blazirt lelkek és kiégett szivek tanúskodnak. De a kiben még van szikrája az igazságszeretetnek és őszinteségnek, a ki még bir a ritka tulajdonnal, hogy felbőszüljön a jellemtelenség fölött és megvesse a cynismust, az ugyan az ország erkölcsi állapotáról és a dolgok változtáról a legjellemzőbb képnek azt fogja találni, mely a hirlapi kritikák természetében van kifejezve. Nagyon érdekes és tanulságos lehet elolvasni a „Hon“ és az „Ellenőr“ officiosusainak évi visszatekintéseit, kik az év végén dicsérik és magasztalásokkal halmozzák el a politikai momentumokat, melyeket a legnagyobb hevességgel támadtak meg az év kezdetén. És megteszik ezt akár teljes nevek aláírásával, mintha dicsőséget keresnének abban, mi pelengérré teszi reájuk nézve a nyilatkozás terét. Ha az ily expectoratióknak csakugyan volna valami hatásuk, meg volnánk nyugtatva, hogy e hatás csak az oly undor lehet, mely e hírlapok czélját teljesen azonosítaná a köpőládák rendeltetésével. De amint az irók eljárása sem tanúskodik egyébről, minthogy ők most gondolat és érzelem nélkül kisérik az eseményeket, és helyeslésüket vagy gáncsukat egyedül a szolgaiság sugallatai szabják meg, úgy az olvasóközönségnek jellege, melyet ők teremtenek, hasonlóan csak az eltompultság és a közönbösség lehet szemben minden nagy és közös érdekkel. Mi legalább nagyon kételkedünk, hogy a „Hon“-ra is találhatna Karl Alfonz példája, ki egy falusi néptanítót ultramontán lapok olvastatása által három hó alatt dühös ultramontánná, később pedig republikánus lapok segítségével új három hónap alatt buzgó republikánussá tudott képezni. Akik a „Hon“-t a lefolyt év alatt kizárólagosan olvasták, azokból nem válhattak sem republikánusok, sem ultramontánok, de még oly definiálhatlan elvűek sem, minőnek a „Hon“ mai napság hirdeti magát. Ha átszenvedték azt a nagy metamorphozist, — melynek hirtelenségét és rohamosságát megénekelni leghálásabb tárgyul szolgált volna a tizennyolcz századdal korán született Ovidiusnak, az eredmény csak a butulásban és az érzéketlenségben állhatott. A hatás, melyet a hírlapirodalom nagy része a közönségre gyakorolt, nem lehetett más, mint fogékonytalanná tenni, minden további hatás iránt, még ha ugyanazon forrásból származnék is. És a következtetést a gyakorlati élet megfigyelése csak megerősíteni tudja. A közönség és a hírlapirodalomnak hatásai egymásra kölcsönösek voltak. A kép, melyet a kormánypárt hírlapjairól nyerünk, és melyet a közönség akár közvetlenül, akár közvetve ismét a hírlapok által szolgáltat: épen a tökéletes fásultság, az érzelmek hiánya, a közlelkiismeret kialvása. Haszontalanoknak tartjuk a visszatekintéseket, melyeket a hírlapok tesznek, de némi tanulság járhat a visszatekintésből, melyet a hírlapokra teszünk. Mert itt tűnik ki a közvélemény és közerkölcs állapota az ország óriás válságai között. Ezt akartuk megtenni az újévi beköszöntőre. Mezei Ernő, visitre Tisza Kálmán miniszterelnök úr is a bíboros főpaphoz. Természetes, hogy nincs tudomásunk róla, mit csevegett egymással a világi és egyházi hatalom két képviselője, de azt tudjuk, hogy Simor a legnagyobb csodálkozását fejezte ki e látogatás fölött, — de persze nem Tisza miniszter úr előtt, s illetékes körökben úgy vannak meggyőződve, hogy közügyeinket illetőleg számos régen óhajtott reform nyert e találkozás alkalmával prolongatiot, avagy teljes absolutiót. Kedves barátom! A fővárostól folytonos távollétem nem engedi, hogy a lap szerkesztése körül a teendőket pontosan végezhessem s igy e lapok szerkesztőségéből ezennel kilépek. Kelt Egerben, 1875. decz. 13. Szederkényi Nándor. Beköszöntő. Emlékezet és remény között az élet csak egy pont. Olyan kis pausa, mely alatt tizenkettőt kilimpol a kakukos óra 1875 és 1876 között. Idő időnek adja a kilincset, az enyészet ölén új élet kél, a halált feltámadás váltja fel: temetünk és keresztelünk. A végtelenségtől örökbe fogadott nagy sirásó komolyakká teszi az emberiség vén gyerekeit, csak azért, mert segít a feledés óriás birodalmába kaparni a legnagyobb inquisitort és a legnagyobb orvost, melynek idő a neve. Jószág, mely mindenkié és senkié; tárgy, mely eltűnik és visszajő ; érték, mely pénzzel föl nem cserélhető; hatalom, mely korlátokat szab az istenségnek; erő, mely fejleszt és öl, s mégis kalendáriumba fogják a csillagvizsgálók, a politika szekerébe ragasztják az államférfiak, történelemmé gyúrják a tudósok, sajtóba préselik a napi élet pletykásai. Búcsúzzunk el hát 1875-től, vivat sequens! Búcsúznánk, csak már az a „lenni vagy nem lenni“ égbekiáltó kérdőjel gyanánt ne volna a nemzet multja és jövője közzé ékelve. Sirjunk-e múltunk, kaczagjunk-e jövőnk felett, ez a nagy kérdés, melyet átviszünk az ó-ból az uj-ba, nincs ki rá határozott feleletet adna. Sirjunk-e 1875, kaczagjunk-e 1876 felett, ez a beköszöntő, mely illik helyzetünkhöz. Sírjunk e, kacagjunk-e, ez a kérdés, melyet nem bírunk leolvasni a planétákról, nem tudjuk kitalálni a száz esztendős jövendőmondóból. A kormány Sybillaitól hiába várjuk a világosságot , érezzük, hogy sok kincsünkbe kerül kormányzásuk alatt az idő, de azért maga a bonmentés 1875-ről 1876-ra is semmi egyéb, mint egy óriási titok. * Ha Shakespeare szerint „születésünkkor sírunk, hogy a bolondok e színpadára feljöttünk,“ akkor meg sírva-vigadó kedvünkhöz képest bízvást ráhúzhatjuk Vörösmarty czigányával az elmúlt év hattyúdalát: „A vak csillag ez a nyomorult föld Hadd forogjon keserű levében. S annyi bú, szenny, s ábrándok dühétől, Tisztuljon meg a vihar hevében. És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába.“ * Búcsúnak ennél szebb rigmussal be nem zárhatnék az ócska évet, ha még journalistikai szempontból nem volna jogunk hozzá. Mert hisz, ha az idő a világforgást magába záró nagy szerencsekerék, és az év annak egy ízülete, mi meg az árnyék vagyunk, mely mindenütt követi a testet, hogy papírra karczolhassa szeszélyeit. Régesrégen elmondá azt az időszaki sajtóról egy hazai állambölcsész, hogy nem egyéb, „mint a nagy órának, mit világnak nevezünk, sorsteljes mutatója ; kém, mely mindent napfényre hoz; censor, mely minden vétket megró; biró, mely mindent megítél; villámhárító, mely a szabadság ellen sújtott mennykövet felfogja.“ E kötelességek teljesítésének terhes, de becsücsületes és hazafias munkája körül fog forogni az „Egyetértés“ planétája. Ez volt a mi vezércsillagunk 1875-ben, ez lesz 1876-ban is. * És most kaczagó kis angyalkák apró szárnyaitokkal repüljetek végig a földtekén, nyissátok meg a szerencse bőségszaruját, hintsetek áldást minden népre. S ha kacsóitokba kapjátok azt a darab földet, melyet magyarok laknak, gyúrjátok át az óra utolsó ütésével, hadd nyíljanak uj rózsák, uj örömök szenvedésekkel eléggé megtermékenyített lábai alatt. Úgy legyetek őrei nemzeti akaratának és előmozdítói óhajának, amily nagynak, boldognak kívánjuk mi az „Egyetértés“ szerény napszámosai. * Ez a mi uj évi köszöntőnk. Szívből jó és őszinte, ennyi összes érdeme. Megelőzi a holnapi nap hamis mondókáit, diplomatics szóvirágait, ez a szerencséje. Mert bezzeg van kilátásunk ismét az uj évi üdvözletek ama gyöngyeihez, melyek politikai jellegüknél fogva egy nemzet életére kiható fontosságot igényelnek. Ez egy éve, hogy a baloldalnak uj évi beköszöntő gyanánt szerezte meg Tisza Kálmán enunciáziója ama meglepetést, mely bizonyossá kezdé tenni a nemzetet, mily lejtőn sántikál a kétértelműségek e fölkent prófétája. Holnap lesz évfordulója az elvtagadás következetes szinrehozatalának, holnap fog a jósda nagy augurja uj szemfényvesztéssel brillírozni. De bármily keresett szavakkal köszöntse is fel a hizelgők bizalmas testőrhada, azt az igazságot nem tagadhatják le, hogy megcsalva a nemzetet kezdik lejárni önmagukat. Üdvözlő szó helyett a közhangulat hivebb emléklapot nem nyújthatna át a hamis gratulátiók álnok hősének, mintha ráolvassák némi változattal a Hugó Victor által Hugó tábornok sírjára vésett sorokat: „Nyolcz évi elvi harcz megkímélte államférfiul hitelét, egy békeév megölője jön. ” Holnap köszöntik fel egymást kölcsönösen volt balközép és volt jobboldal. Vágnak sima arczot, mondanak szép bókokat, kívánnak boldog új évet, pezsgőznek egymásért, isznak a kormányért, tesznek a haza ellen , ezt hijják fusiónak. Minek e komédia ? Nem hisz már okos ember e játékban. A „szabadelvű“ párt „hiszekegye“ veszti varázsát, kevés ember hisz a fusióban. Emlékszünk még a jelenetre, mely tavaly lefolyt a Lloyd termeiben. Szép volt tagadhatlanul, csakhogy komédia volt. Azóta akadt már másolata a börze új épületében magánemberek között is. Két börzsáner ütlegelte el egymást csúfosan, de midőn neszét vették, hogy a bíróság előtt kizáratásukkal fog végződni az ügy: a porokat kölcsönösen „nem kapottaknak“ nyilvániták ki, így történt ez a régi börzén is. Addig ütlegelte egymást két párt, addig játszották a haragost és csalták a nemzetet, coaleálódtak és confundálódtak, míg végre midőn észrevették, hogy a nemzet stélőszéke kizárja mindkettőjüket a komoly politikai harátok porondjáról, kijelenték, hogy a történteket nem történtekül kell venni: kölcsönösen elengedték egymásnak az ütlegeket. Csernátony és Pulszky jó barátságában megköttetett a frigy. Az elvi küzdelmekből megszületett a dupla-c 1ique. * Az „Üstökös“ holnap lép tizenhetedik évfolyamába. Az előfizetők uj évi ajándék: kapnak egy pár fejelés csizmát a politikus csizmadiától, egy elmélkedést a „férfi sorsa nő“ felett a politikus csizmadia feleségétől; egy emlékiratot az „élet komédiája“ czim alatt Kakas Mártontól és végre: „Addmeg magad új évi kitüntetést kapsz“ korrajzot a mai időktől, írta Jókai Mór. A publicum viszont köszönete fejében a regényíró politikusnak egy „nefelejts“ csokorral kedveskedik az „Üstökös útjából“, de nem a mostani „Üstökös“ malomvirágaiból, hanem az egykori beszédéből válogatva. Egy ilyen „ne felejts“-kével kedveskedünk mi is a következő idézetben : „Akartok nemzetet látni, ki egy ezredév alatt semmit, semmit nem tett, ki a mit jobb kezével épitett, azt balkezével levonta, ki mert mindig büszke volt önfaja iránt, rabszolgája lett az idegennek, az a magyar. Nép, ki semmi nagy, semmi nemes iránt nem érez többé, s nevezi ezt boldogságnak ; nép, kinek kezében nagy pénz a batka, s egy kopott papiros rongy megtakargatott kincs, s ki nevezé ezt nemzetgazdaságnak.“ Ezek a szavak soha jobban be nem váltak a „Hon“, „Üstökös“, „Igazmondó,, új évi kirakatába, „kik“ lerontják bal kezekkel, amit a jobbal építettek ; „kik“ harczolnak a közös vámterület mellett, s nevezik ezt nemzetgazdaságnak; „kik“ rabszolgái az osztrák érdekelnek, s nevezik ezt magyarságnak. Jókai Mórra különben mindezekért új év napján nagy meglepetés vár. Már főzik a kormánykörökben, s mielőtt kifőzték volna, ingcsiklandozóul jó előre feltálalta az „Ellenőr.“ Mi lesz a meglepetés, az megválik már legközelebb. De hogy Jókainak nincs rá semmi szüksége, az már ma is bizonyos. És ha Jókai hű akar maradni önmagához, a meglepetések egész sorozatát sem fogadhatja el, az meg épen kétségtelen. Talán nem is fölösleges még figyelmeztetni a Saphir és Börne közt Parisban lefolyt párbeszédre* — „Lajos Eülöp — mondja Börne, önt magához rendelé a palais-royalba? Ne sajnáljon kérem onnan számomra is hozni egy szeletke polgári királyságot, minthogy újdonsült még ízletes is lehet.“ — „Hiszen ön barátom — válaszolt Saphir — már kis koronát visel, a'szellem koronáját, az iratok önnek királyi palctája, országa az ábránd, királyi széke pedig íróasztala előtt áll.“ * Ezzel berekeszthetnők az ó évet, ha Istóczyról eszünkbe nem jutna, hogy a „zsidó“ szerencsét, hoz, ha újévkor az első köszöntő „zsidó“-tól ered. Hát „Mokány Berczi“-ként kezdjük meg mi is zsidó adomával a „jordán kalendáriumot.“ A „Neues Pester Journal“ beszéli, hogy Nyitramegye Nagy-Kosztolán községében él egy izraelita kereskedő, akire „bulo“ (bivaly) csufnevet ragasztottak a lakosok. Ez még magában,, nem volna baj, mert csufnevet kap akárki fia is. Tg pm^asi^de Gáspár szolgabiró a hivatalos megideM&tó ets^j néven adressálta, azaz megírá „bu Iti nevezet zsidó“-nak. Ezért aztán ki is k&p a jour>áltó, csakhogy nem oly élezésen, mint Ü ly mez © városár %% s /Jf *