Egyetértés, 1876. május (10. évfolyam, 101-125. szám)

1876-05-04 / 103. szám

forgó­tőke gyorsan visszahozta kamatait... Visszahozta papírpénzben, papírértékben, ígér­vényben, kötelezvényben stb. papiroson. Tehát: azon időszakban amikor mindenki bí­zik egymásban, amikor mindenki előzé­­k­e­n­y, sőt bőkezű; azon időben amikor a kétkedők is hinni kezdik, hogy immár valóban eljött az át­alá­n­os­ b­o­l­d­o­gság korszaka, — akkor a papiros-biztosíték is elég szilárd­nak, elég rend­e­l­e­lennek látszik. És valódi tőkeszaporodásnak tartatnak az esz­ményi értékek sokszorozmányai, — holott a valódi tőkeszaporodás csak értelmes munka, kitartó szorgalom útján és pedig, nem rohamosan, hanem lassankint, éven át 5 — 6 százaléknyi gyarapodással esz­közölhető, kivált nálunk hol a termelés alap­ja a föld. Azon u­s­t­ő­k­é­k tehát, melyeket az ala­pítások, vagy „vasuti­ láz“ korszaka idézett elő nem váltak hasznára a földbirtoknak, s mondhatjuk, csak szerencse, hogy ezen tőkék nem voltak könnyen hozzáférhetők a kisbirtokosok irányában, mert rövid lejáratú magas kamatlábaikat nem bírta volna el a munka és szorgalom. Sőt eme rohamos zűr­zavar közt erkölcsi lehetlenség volt a munka és szorgalom által nyert fillérekből apró megtakarítások útján új tőké­ket gyűjteni, az egyesült takarékos­ság filléreiből milliókat hordani össze, mint azt az említett tanácskozmány felirata hangsúlyozta — szükségesnek látta — mert hiszen nemcsak Ausztria és Magyarország, hanem a példány­képen említett nyugat-európai népek is megszűntek taka­rékosak lenni... Átalában úgy látszott, hogy közel sincs már és talán nem is lesz többé soha oly szükség a takaré­koskodásra, mint volt eddig; kivált nálunk, hol az emlékiratban is hangoztatott önsegély elve helyére, a vasúti s már épít­kezések, szabályzások, szépítések stb. nyomán mindinkább az állam-segély elve lépett elő, melyet azonban nem lehet az egész or­szágra kiterjeszteni. Az eszményi tőkék nem hozták meg v­a­­lódi kamataikat. Nem mind,­­ sőt csak igen kis részben voltak oly kamatozó helyekre fektetve, hol a munka és szorgalom érték­­gyarapodást eszközöl. Nagyrészt m­e­d­d­ő helyekre lévén befektetve, gyorsan forogtak, de nagyon keveset termeltek a milliók — Ausztria mozgalmait számbavéve mondhatjuk, milliárdok. — Az, a­mi a földbirokokba lett fektetve, meghozta 5—10 —15 s több kamatját is, de nem hozta vissza a tőkét, melyre pedig a tőkebirtokosnak és mindazon intézet­nek, mely a tőke gyors forgatásában találja czélját, feladatát, nélkülözhetten szüksége volt. Még azon tőkék is, melyek különben örömest helyezkedtek volna el a fekvőségekben s nyugalommal várták volna be a rendes ka­matot, olyan szervezetű intézetek kezeibe adat­ván, melyeknek czélja a gyors­ forgatás, megszűntek állandók lenni, s elég ha 10—20 százalékos törlesztést engedtek évnegyedenkint. Meddőn, kellő termelés nélkül forogván a tőke, csakhamar nyomasztóvá lett a kamat­te­her, kivált Magyarországon, hol egyik ínséges év a másikat érte, hol a már előre szokás jo­gilag eladott terméseket, vagy inkább remé­nyeket semmivé tette majd a száraz fagy,majd a rozsda, majd a száraz­ hőség nyár közepén. A kamatterhek megnehezedésével arányo­san nehezült s akadozott meg ezer meg ezer terminus alkalmával a forgalom. Szaporo­dott, milliókra (472 millióig) növekedett a pe­rek száma s ezekkel arányosan a végrehajtás, mely tetemesen súlyosbítja a már különben is nehéz terhet — mellékes költségei által. Ily körülmények közt az eszményi tőkék gyorsan leolvadtak valódi értékükre, t. i. oda, hol kamataikat a munka és szorgalom, az ipar és termelés behozni képes. A földbe fektetett értékek megmaradtak, de az esz­ményi alapokra fektetetett tőkék megsemmi­sültek ; a forgalom akadozásával mindinkább megnehezült a fizetésképesség; a fizetésképes­ség akadozása által megnehezült a gyár­i ipar­termelés. Napról napra alábbszállottak előbb az értékpapírok, aztán a gyár­i iparczikkek, ezekkel együtt a munkadíjak, a napszám, a bér stb. egész odáig, hogy a gyárak nagy része csak­­ A, V3 erővel termelt; a munkások s tisz­tek egy része elbocsáttatott s végre sok helyen sok ezer család körében munkaszünet állt be. Minek dolgoznám, ha nincs ára czikkem­­nek; ha nem lehet pénzzé tenni... mon­dák ; mert hiszen alig lehet kellő áron pénzzé tenni már a nélkülözhetlen czikkeket is. Az ipartermelés tehát megállott. A gépek vásárlá­sával, melyeket részletfizetések mellett is vásá­rolt boldog-boldogtalan, — végkép felhagytak; a ruházati czikkek s bútorok nélkülözhetőkké váltak; alig lehet eladni már az élelmiszereket is . . . Pedig a főbb folyók vidékei telve van­nak éhező népekkel, — melyek tétlenül várják a jövőt. Nincs munka, nincs kereset. Munkát nem adnak többé a nagy vállalkozók sem. Pénzt — mindinkább szűkmarkúlag adtak a hitelintéze­tek. A bizalom helyére bizalmatlanság lépett; az optimismust csakhamar passimismus vál­totta fel. Események jöttek, minőkre nem em­lékszik a történelem: csalások, sikkasztások, öngyilkosságok stb. oly helyeken és oly mérv­ben, hol azok rendítő hatást gyakoroltak . .. Most már azt hiszik sokan, hogy a jelenkor nem más, mint az átalános boldogta­lanság, az átalános romlottság kora — mely elpusztítja a nemzetet. Elértéktelenedett az ingatlan telek, a jö­vedelmező földbirtok is. Eladhatlanná váltak a nagyobb birtokok. Elértéktelenedtek a máskor kitűnő hitellel bíró czégek váltói, papírjai; el­értéktelenedett sok jó név. Beállott az átalá­nos lehangoltság, reménytelenség, tétlenség, t e­t­h­a­r­g­i­a s oly ferde irányzatot vett a ta­kar­ékosság, hogy most már, aki csak te­heti, megvonja még a legszükségesebb befek­tetéseket is. Elvonják némelyek nemcsak a munkát, mit adhatnának, hanem a fizetést is a már bevégzett dolgokért, vagy tisztviselőik­től, cselédeiktől. Az országos költségek meg­­szoríttattak, a befektetések megszüntettek — a megtakarítás minden irányban a végletekig ment. Természetes, hogy ily körülmények közt az uzsora napról-napra nő és növekedik. A személy hitel minél többször alkalmat­lankodott, annál szűkebb körre szoríttatott. A b­i­r­t­o­k-h­i­t­e­l nem lévén oly „ alkalmat­lan“ végkép háttérbe szorult, hacsak uzsorát nem ígért. A birtok-hitelnek megfelelő tőkék egy része már be volt s be­maradt fektetve az élénk forgalom alkalmával; másrésze pedig a­helyett, hogy felmondhatlanná vált volna nagyon is gyorsan forgandóvá tétetett. A fizetési eszközök, mintha megkevesedtek volna, főkép Ausztria területére szorítkoztak, hozzánk csak jó kamatok hazavitele végett jöttek át s látván az átalános közgaz­dasági devalvatiót siettek hazájuk­ba, gyüjtőmedenczéikbe, a bankokba, vagy a tűzmentes szekrényekbe. Kubinyi Lajos: A kormány­lapok az egyezségről. TÁRCZA. Üllő és kalapács. — Regény. — Irta: Spielhagen Frigyes-MÁSODIK KÖTET. (Folytatás.) XIV. Rész. — A macska kerülgeti a forró kását, — krá­­kogá az orvos. — Azt hiszi, nem láttam, miként közeledik hozzá, hisz a kása igen jó eledel, édes, épen olyan édes, mint azon eszme, hogy egy ily leány szivét egy oly kamasznak adja. „Ez lehetet­len,“ szokta mondani Hinz mester, s boszújában szakába borzolódik. Miért lehetlen ? Mi a lehetlen? Istennél sok a lehetlenség, de az embernek min­den lehető. Vájjon atyjának egész élete nem áll-e egy lánczolatából az áldozatoknak ? És ő nem atyja leánya e ? N­a benne vagyunk az áldozatok hozata­lában, kissé több vagy kevesebb, nem tesz különb­séget, s a bárány feláldozza magát, hogy a farkast megmentse. Ez no, mulatságos foglalkozás a farka­sokat megmenteni, de még mulatságosabb mindezt békén szemlélni, és botot nem emelni, hanem e helyett kérdezni: ugyan kedvesem, mit gondol, meg fogja enni a farkas a bárányt ? Menjetek, men­jetek mindannyian, kik emberarczot viseltek. Villibrod orvos magas hangon károgott, s feje a meglökött tekegolyóhoz annyira hasonlított hogy komolyan megbántam, a­miért e beszélgetést megkezdtem, még pedig oly ügyetlenül. Most már emlékszem, hogy az orvos, azon időben mindig na­gyon izgatottá vált, mihelyt akár igy, akár amúgy Pauláról volt szó. Néha úgy beszélt felőle miként ha nem tudnám hogy imádja, azt hihetem, gyűlöli A kormány tehát megkötötte a b­onini szer­ződést. A­miről a nemzet 1867-ben még le nem mon­dott, azt oda­dobta Ausztriának ma. Ez a végső csapás! Vesztenivalónk már nincs. Az egyezség megkötését Ausztria érdeke kívánta a magyar nemzet érdeke ellen, de a kormány még­is megkö­tötte, s ezzel egyidejűleg megkötötte az ország ke­zeit, hogy az egy tehetetlen gyarmat legyen, mely­et e szomszédok saját érdekeik kizsákmányolására használhassanak fel. Az ország felháborodva veszi tudtul ezen gya­lázatos szerződés megkötését. Azok, kik még táplál­tak némi bizalmat a kormány iránt, megvetéssel fordulnak el tőle, mely a szabadelvűség ezége alatt eltaposta az ország szabad jogait, feladta mindazt, a­mitől a nemzet még remélt. Most már nincs egyéb hátra, mint továbbra is folytatni és megizmosítani azon­­ rendszert, melynek hatása alatt az ország meggyengült, elszegényedett. Alig egy éve, hogy a Tisza kormány vette kezébe az ország ügyeinek ren­dezését, ezen egy év alatt több kárt csinált mint a mennyit az ország elbírni képes lesz. Az az ember ki 8 éven át az ellenzék vezére volt, kiben a nemzet őt. Ha erre figyelmeztettem, heveskedésével menté magát. Az ördög maradhat hidegvérű ily időben, embernek nem lehet bünül róni fel, ha kissé tul­­csap, midőn a hőség árnyékban huszonnyolcz fokra emelkedik, — szokta’mondani. A nyár utolsó havában a hőség valóban kiál­­ltatlanná vált. A nap felhőtlen, sötétkék égb­en ha­lad, és mindent leperzsel, mit útjába ejt. A fű rég elszáradt, s az erőd sétánya sötétbarna szint mutat, a virágok idő előtt elhervadtak, s a lombok csörög­nek, és fákról bokrokról lehullnak. Minden élőlény lihegve kullog, s földre szegzi bus tekintetét, s a lég­áramlat oly forró, mintha izzó kemenczéből áradna kifelé. Az egészségi állapot a városban igen rosz s mi örülünk, hogy legalább a fiuk, kik szünidőre hol vannak, egy közeli birtokos családnál időznek látogatóban. A fegyházban sem legjobban folynak dolgok, bár az igazgató és orvos felülmúlják egy­a­mást a betegek gondozásában. Az orvos azt állítja ugyan, hogy esztelenségek esztelensége másokért bőrünket vásárra vinni, főleg ha, — miként ba­rátja, — csak féltüdővel, vak feleséggel, és négy gyermekkel bírunk, és mindéhez egyetlen ezüst tízesből álló vagyonunk sincs. Mi lesz mind­ebből ? Emlékszem, hogy e kérdést társalgás közben intézte hozzám az orvos, s hogy én egy órával ké­sőbb, midőn a bástya falán sétáltam, ismétlem ma­gamban e beszédet, és elméláztam az est homályba a tengerre. Nem vettem észre, hogy az égboltoza­ton, — mely hetek óta legkissebb borúlátót sem mutatott, könnyű lepel emelkedik, melyen keresz­tül az alkonyokr kísértetiesen verődik át; nem hal­lom a csodálatosan panaszos hangokat, mely a le­vegőt eltölté, de meg sem fordultam, midőn hátam mögül egy mély hang fülemet érintő, azon kérdést ismételve, melylyel szüntelen­­ töprengtem : XV. Rész. És oly vihar dühöngött, minő e partokon em­ber­emlékezet óta nem, pedig egész éven át e ho­mok és kréta partokon nem egyszer vonult át egy­­egy jelentékenyebb vihar. Éjfélkor menydörgéshez hasonló recsegésre ébredtem, az ódon ház egész alapjában megren­dült. A dörgést lezuhanó téglák zöreje, s ajtók és ablaktáblák csapódása követte ; épen mint midőn egy huszonöt fontos bomba szétrobbanását a sortü­zelés pattogása követi, így tört ki a vihar, mely már rég készülőben volt. Első gondolatom ők voltak, kik a kertből kör­nyezeti házban laktak. Egy ugrással kin­yalék ágyamból, s pillanat alatt ruháimban. Akkor az őr­mester ősz fejét bedugta az ajtón. — Fel van már­­ [UNK] kérdé. — No de ettől fel­ébredne ám a hét érzékű medve is. Ő felébredt bi­zonyosan. Az öreg nem nevezé hogy ki az ő, de mi ezt már megértettük egymás között. — Épen hozzá készülök. — Helyesen, addig én itt maradok. Itt is szükség lesz oly emberre, kinek feje helén van. Hisz ez pokoli zaj, felülmúlja a nyolcz év előttit, pedig akkor sem akartak a fegyenczek hálóter­meikben maradni. Kevésben múlt, hogy ember ha­lál nem történt. E párbeszéd alatt kétszer ismétlődött a hór­8 éven át bízott, egy év alatt lejárta magát. Azon csapásokat, melyekkel a természet az országot súj­totta, ő a legnagyobb csapással tetézte, oda dobott mindent, s feladta a jelent és jövőt. A tegnap délután érkezett egyezség hírének kivétel nélkül minden lap vezérczikket szentelt. Ezen czikkek azonban a legszomorúbb viszonyokról ta­núskodnak. Bámulatos, hogy azon sajtó, mely mégis mutatott a kiegyezés tartama alatt némi erélyt, ma meglapult, és anélkül, hogy a tényekkel számolna, részint hallgatagon, részint nyíltan elfogadja a ki­egyezést. Nem képez kivételt egy kormánylap sem, pe­dig tudja valamennyi, hogy ezen szerződésnek az országgyűlésem elfogadása vagy elvetésétől az or­szág jelenje és jövője függ, de azért nem mozdul, hanem belenyugszik. Szomorú jele ez a hírlap sajtó­viszonyoknak. Ők, kiknek az első követ kellene dobni a szerződés létesítőire, ők fogadják azt el először. És a­helyett, hogy álláspontjukat megtartanák elő­készítik a közvéleményt arra, „hogy a szerződés el­fogadásába bele­nyugodjék. Ők, kiknek a nemzet érdekeit kellene képviselniük, a kormány részére korteskednek és áthidalják azon folyót, mely a lap­jaikban követelt és a tényleg elfogadott pontozatok között volt. S ezen a hídon keresztül akarják ve­zetni a nemzetet a lemondás erkölcsi és anyagi vesz­teségek pusztájára, honnan a szem bár­merre néz, jobblétet üdvöt nem várhat, hol a szó elhangzik anélkül, hogy meghallgattatnék, hol 10 éven át kell vándorolnunk, míg elérjük a határt, mely jobb jövő­vel kecsegtet, mely javulásra nyújt kilátást. De mindez nem bántja azokat, kik a közvéle­mény tolmácsaiul tolják fel magukat. Az, hogy mi­ként köttetett meg a szerződés, legkisebb gondjuk, csak hogy meg­van. „ A feszült helyzetnek vége, s ez magában véve nagy nyereség“ az „Ellenőr“ sze­rint. A „Hon“ szerint a mostani állapothoz képest a kiegyezés javulást jelent. A „Nemzeti Hírlap“ azzal vigasztalja magát, hogy a kiegyezés csak tíz évre köttetett meg, szerinte „a leányzó nem halt meg, csak alszik“. A „Pesti Napló“ a­helyett, hogy a tényekhez hozzá szólana, bizonyos önelégültséggel szemléli, hogy ezen kiegyezés még roszabb az 1867-ikinél. Íme a magyar kormánypárti sajtó hangulata akkor, midőn a „N. fr. Presse“ diadallal tudatja, hogy az osztrák miniszterek szívósságának tulajdonítható, hogy a szerződés Ausztria előnyére megköttetett. Vajjon volt-e valaha sajtó, mely a közvéle­mén­nyel annyira ellentétbe helyezte volna magát, mint a mai kormánypárti sajtó. Mi lesz ez országból ? Hova sülyed a sajtó, mely abban versenyez egymással, hogy a kormány bűneit elpalástolja, és oda törekszik, hogy az or­szág helybenhagyása által azokat szentesítse ? Azok, kiknek a nemzet jogai felett őrködni volna köteles­ségük, szolgákká aljasulnak. És az Árpádok által szerzett haza dicstelenül, lassan fog kimúlni. K­b­. A „Pesti Napló“ igy ír a bécsi egyez­ségről . Mig Budapesten még tegnap is azt hiresz­­telték, hogy a fogyasztási adók kérdése a quota tárgyalásig elhalasztatik, ma Bécsben ez ügyre vonatkozólag is másként fordult a sor, s mindkét kormány arra is kötelezte magát, hogy az eddigi quota fentartására fog közreműködni, mi­által eléje vágnak a deputationális tárgyalásoknak s végkép elejtik a fogyasztási adók kérdését. Az uj szerződés a vám-, a kereskedelmi ügyek- s a bankügyre vo­­natkozólag tíz évre terveztetik, az öt évi felmondás nélkül. A részletek még e héten dolgoztatnak ki s valószínü, hogy az e tárgyakra vonatkozó törvény­javaslatok még a nyár folytán „keresztül hajtat­nak,“ a törvényhozáson, íme a capitulatió, a­mint azt Bécsben tervez­ték. „A magyar pártok közötti fusió nélkül nem merne alkudni még a Tisza-kormány alapján sem senki“ — írta még a múlt szombaton a „Hon“. — „A kiegyezési tárgyalások békés fordulata az osz­trák minisztérium szilárd határozottságának kö­szönhető, mely a concessiók lejtőjétől távol maradni tudott“ — írja a mai „Presse“. —■ Az osztrák mi­nisztérium „szilárd elhatározottságán“ megtörött az egyesült magyar pártok ereje, s a fusió, mint a „Hon“ bevallja, nem arra szolgált, hogy a magyar álláspontot erősítse, hanem hogy könnyebbítse az osztrák követelmények keresztülvitelét. Másnak, egészen másnak gondoltuk mi a fu­­sio következményét. Azoktól, kik nyolcz éven át a kiegyezési mű politikai gondolatának is a legheve­sebben opponáltak, méltán megvárható volt, hogy a politikai gondolat elfogadása mellett a kormányra jutva, a kiegyezési mű mindazon anyagi­ rendelke­zéseit fogják megjobbítani, melyek károsaknak vagy tökéletleneknek bizonyultak be. Ellenkezőleg tör­tént. A „közös ügyek“ nyolcz évi dühös ellenfelei, a a kormányra jutva, újabb „közös ügyeket“ alkot­. Mi lesz mindebből ? Az öreg Szászmilch volt, ki mellém állva, jobb kezével a nyugoton emelkedő ködlepelre mutatott. — Vihar, mi lenne egyéb, — válaszoltam ha­bozás nélkül. Úgy érzem, hogy csak­is vihar adhatja fel úgy a természetben uralkodó nyomasztó hőséget, vala­mint a lelkemben dúló érzést. nak ott is, a­hol a 67-diki kiegyezési mű alkotói sértetlenül fentartották a nemzet önálló rendelke­zési jogát. Mily nagyoknak tűnnek fel a 67-iki mű alko­tói a mai kiegyezés törpe embereivel szemben. El­lenséges volt az udvar, hatalmas a katonai párt s nekünk nem volt alkotmányunk ; — csak írott jo­gunk volt, s a 67-diki államférfiak kivívták az al­kotmányt és a jövő sikeres rendezése számára, az anyagi kérdésekben sértetlenül tartották fen a nem­zet jogát. Ha itt-ott tévedtek, nem tudva követték el a botlásokat; nem volt előttük nyolcz év tapasz­talata, tanulsága. De kivívták az alkotmányt s ki­egyezésük nem állott ellentétben azzal, a­mit önma­guk éveken át hirdettek. A mai nap eseménye nem az előhaladás, ha­nem a visszalépés. Az önálló, a nemzet érdekeinek megfelelő nemzetgazdasági politika el van ejtve, s ki tudja, hogy az országnak Ausztria érdekében való kiszivattyúzása tíz év alatt mire juttatja a nemzet sorsát ? E történelmi nevezetességű gyászos pillanatban elszorul az aggódó hazafi kétségekkel teli lelke, s ha politikai láthatárunkon körül­tekin­tünk, nem a mai politika döntő szereplőiben, ha­nem az egész nemzet kitartásában, törhetlen hitében ismerhetjük fel egyedül a jobb jövő reménysugarát. * A „P. Lloyd“ így nyilatkozik: „A kiegyezés tehát „perfect“ ! Ez a hit, pedig úgy vágytunk utána, mint a megváltás szava után, nem fogja a szíveket feldobogtatni, nem fog örvendő mozgalmat kelteni. Az ország jótétemény gyanánt fogja ugyan venni, hogy az árnyak, melyek a helyzetet oly borongós komorrá tevék, eltűntek; de a müvet, rendkívüli fá­radalmak és küzdelmek e szerény diját, csak hide­gen fogják fogadni, mint oly kényszerhelyzet ered­ményét, melylyel a higgadt megfontolásnak szá­molnia kell. Balgaság volna e hangulat iránt illu­­ziókba ringatóznunk; ez a hangulat fogja el azokat is, kik nem ismerték félre az alkudozások jellegét és elejétől fogva is csak compromissumra számítot­tak, nem pedig az egyoldalú irány győzelmére; még szerencse lesz, ha ez a kedvetlenség nem határozot­tan elutasító magatartásban fog nyilvánulni. Ettől persze nem kell tartanunk. A kényszer, mely mi­nisztereink elhatározására döntőleg hatott, absolut nyomást fog gyakorolni a pártra, sőt azon elemekre is, melyek eddig tagadó állást foglaltak el. * A „Hon“ így: Tagadhatatlan, hogy a fogyasztási adókban mit sem nyertünk, kétségtelen, hogy a vámtételek egy része érdekeinknek megfelelőbbé lön ugyan téve, de a szövészeti iparczikkek tételei, részben a mi ro­vásunkra, emelve lőnek. Biztosítva vagyunk, hogy qvótánk emelve nem lesz, megnyerjük a vámrestitu­­tiónál szenvedett veszteséget, és lesz egy bankunk, melynek érczalapja lesz és igazgatósága eléggé ön­álló jegyforgalom fölött fog rendelkezni a végre, hogy hitelszükségeinket, a mostani viszonyok közt minden rázkódás és a nemzet részéről hozott anyagi áldozat nélkül, már a valutarendezés előtt és legfel­jebb 10 évi időszakra kielégítse, habár semmi okunk titkolni, hogy a jegyek közössége önállási igényeink­nek eleget nem tesz.* A „Neues Pester Journal“ a következőket írja: A kiegyezés államiság szempontjából absolut semmit, pénzügyi szempontból majd semmit, köz­­gazdasági szempontból pedig igen keveset ér. Álla­mi önállóságunk a legfontosabb pontban, a bank­kérdésben semmi­nemű kifejezést nem nyert. Az önálló független jegybankról már a kartelltervezet által lemondottunk, a kiegyezés még csak magyar bankot sem eszközölt ki, hanem egy igazgatóság alakul, mely a közös nemzeti banktól csak félig meddig is alig nevezhető függetlennek. Kicsapongó erős fantasiával kell annak bírni, ki ebben a bankkérdés megoldását látja, a komo­lyan gondolkodók ezen megoldásban a lemondást látják megtestesítve. Pénzügyi szempontból tekintve, a kiegyezés­nek összes vívmánya azon concessióból áll, mely a restitutiókra nézve előretett. A fogyasztási adók az osztrák pénztárba fizettetnek mint eddig. Ezen kér­dés a kiegyezés tartama alatt egy lépéssel sem vite­tett előbbre, mert nem csak, hogy anyagi haszon, de még csak elvi eredmény sem éretett el. A közgazdasági szempontból háramló ered­mény a bankigazgatóságtól és a Magyarországon levő bank részének a bécsi pénzvilág önkényétől független dotatiójából áll. Természetes, hogy ezen eredmény busásan van megfizetve az által, hogy a magyar bank felállítása hosszú beláthatlan időre elejtetett. A nyers terményeknek megvámoltatása kétségkívül nagy horderejű nyereség Ausztriára nézve, melyért cserébe a textil gyártmányoknak megvámoltatásával, — melyre nézve kizárólag Ausz­triára vagyunk utalva — nyujtatott némi látszóla­gos kárpótlás.* Az „Ellenőr“ így szól: Mihelyest a részlete­ket ismerni fogjuk, elmondjuk nézeteinket őszintén, gés és aligha­nem még nagyobb mérvben. E mel­lett az ordítás is hallatlan volt; alig értettük meg egymás szavát. Ez benn a szobában volt, miként lehetett a szabadban ? Egy percz múlva ezt is megtudtam, midőn a fegyház udvarán áthaladtam. Mint fekete szemfedő borult a koromsötét éj a földre. Egyetlen csillag vagy legcsekélyebb fénysugár nem mutatkozott az égen. A vihar úgy dühöngött itt a falak között, mint midőn a vérengző vadállat először záratik ketreczbe. Daczára nagy és erős alkatomnak, alig voltam képes ellenállni e szörnynek, mely majd ide, majd amoda dobált, így hányatva haladtam a háztetőről lehulló cserép zsindely között a sötét­ségben az igazgató lakása felé, mig nem annak ab­lakaiból imitt-amott világosság hatolt ki. A tornáczon Paulával találkoztam, kinek sá­padt arczára s nagy szemeire vetődött a kezében égő gyertya fénye. Midőn meglátott, szemei ké­nyekkel teltek meg. — Tudtam, hogy eljő ön, — mondá. — Atyám minden áron át akar menni a fegyházba, pedig az utóbbi napokba is nagyon roszul volt. Nem merem őt kérni, hogy maradjon , hisz ő oly pon­tos kötelessége teljesítésében. Mily szép öntől, hogy átjött. És most a szemébe tóduló könyök ar­­czán csendesen leperegtek. — Ne nevessen ki, — mondá — de e napok­ban folyton oly előérzett gyötrött, mintha szeren­csétlenség kerülgetne. — Mindannyian le voltunk hangolva Paula — mondám — de nagy önzés úgy vélekedni, hogy a villám, mely ezrek és ezrek fölött czikkáz, épen bennünket talál. Enyelegve akartam ezt mondani, de hangom remeget, s a vég szavaknál tekintetemet elfor­­ditom. — Most felkeresem atyját, kedves Paula. Addig azonban csak annak constatálására szorít­kozhatunk, hogy az egyezség csakugyan létrejött s a bécsi és budapesti tőzsdék nagy hausse-szal üd­vözölték, a­mely mulatságtól már jó ideje meg vol­tak fosztva. Nekik csak a béke kell, a feltételekkel nem sokat törődnek. Ivánka Imre urnak. A magyar északkeleti vasút vezérigazgatója Ivánka Imre úr jónak találja az „Ellenőr“ folyó évi 11- ik számában lapunk egyik czikkének azon pas­­susára reflectálni, mely a vasutak s az 1875. évi XXXVII. törvényczikkről szól, vagyis, amelyben kitüntetni iparkodtunk, hogy a vasutak mikép igyek­szenek megmenekülni az elől, hogy alapszabályaikat s belszervezetüket az említett törvénynek megfele­lően módosítsák. Ivánka úr ezt valótlannak állítja, sőt megkísérli az ellenkezőt bebizonyítani. Nem hagyhatjuk szó nélkül Ivánka úr fel­szólalását, annál is inkább, mert jeleztük volt, hogy ezen életbevágó kérdéshez külön is hozzá­szólan­­dunk. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy azóta némely vasút kilátásba helyezett eljárásától el­­állott, s így ezen dolog egyelőre fordulatot vett, mivel az egyes vasutakkal, hol az érdekek és néze­tek annyira különböznek, a remélt solidaritás létre­hozható nem volt, mint egyesek törekvéseikkel pedig sikerre szert nem tehettek. Mikor mi az említett czikket írtuk, az töké­letesen megfelelt a helyzetnek. Azóta el­kezdett egyik másik vasút (tovább el nem­ odázható) köz­gyűlést hirdetni, és valamennyinek napi tárgyá­ban előfordul az alapszabályok módosítása az új kereskedelmi törvény értelmében, mivel egyrészt nem bíztak többé a törvénynek érdekükben leendő módo­sításában, másrészt nem voltak egy nézeten a vas­utak igazgatói vagy képviselői már akkor sem, mi­dőn az életbelépendő alapszabálymódosításokat tár­gyalták egyforma eljárás végett. Ki az ez értekezleteken kidolgozott elaboratu­­mokat és felvett jegyzőkönyveket (melyek többnyire a kormány elébe terjesztettek) átolvassa, azon­nal be fogja ismerni az általunk jel­zett szándékot. Tény, hogy az együttes eljárás többeken kívül már magában foglalja az együttes erővel való meg­kísértett ellenállást a kereskedelmi törvény követel­ményei ellenében. Tény, hogy a kormányhoz felterjesztett elabo­­ratum és jegyzőkönyvekben néhány oly javaslat foglaltatik, melynek elfogadása a kereskedelmi tör­vény néhány sarkalatosabb pontjának hatályon kí­vül való helyezését innoválja, és röviden mondva : mi ez más, mint a törvény mellőzése ? Tény, miszerint az említett felterjesztések folytán a mint halljuk f. hó 10-én fog a kormán­­nyal megtartatni az első tárgyalás, mikor tudni fog­ják mily nézetben van a kormány a kifogásolt §-ok irányában. Tény továbbá, hogy az illető magasabb vas­úti körökben — nem valamennyiben — még néhány nappal előbb azzal az eszmével és remén­nyel ke­csegtették magukat, miszerint együttes solidáris működés mellett sikerülene a kormányt arra bírni, hogy ilyforma törvényjavaslatot terjesszen a tör­vényhozás elébe: „Az uj kereskedelmi tör­vény hatálya ki nem terj­esz­t­e­dik a­z állam által biztosított vasúti válla­latokra“. Nem lehet feladatunk se nem szándékunk mind azon urakat felemlíteni, kik ebben eljártak vagy készen is voltak eljárni. Mint a közvélemény tolmácsolói, registráljuk objective a tényeket, egyes személyekre nem reflektálgatunk. És hogy ezen eszme, ezen czél lebegett többé kevésbé valamennyi hazai vasút előtt, világosan bi­zonyítja az, miszerint a társulatok vagy elkésve, vagy pláne még össze sem hívták a közgyűléseket. A­mi annál feltűnőbb, mert majdnem valamennyi vasút alapszabályaiban csekély eltéréssel­­ elő van írva, miszerint a rendes közgyűlés minden év első vagy második negyedében, vagy az első félévben tartandó. Tekintve azt, miszerint értesülésünk sze­rint számos vasútnál az évi zárlat 4—6 héttel előbb készen volt, sőt már ki is volt nyomva, csak azért késtek és késnek a közgyűlés egybehívásával, mivel tudni kívánták és kívánnák, hogy mint lesznek a kereskedelmi törvén­nyel. Ez annyira ment, hogy vasutak, melyek rendszerint közgyűlésüket április végére vagy május közepére (mint másodszori be­hívás) szokták egybehívni, az elősorolt okokból csak május 30-ára mint első és valószínűleg június 15-ére hívják össze, mint második terminusra. Hanem most kérdjük Ivánka Imre urat, mint a magyar északkeleti vasút vezérigazgatóját, mire való volt a vasutak együttes tanácskozása és felterjesztése a kormányhoz a kereskedelmi törvény értelmében átalakítandó alapszabályok ügyében? — Mikor a spec­iális viszonyoknál fogva úgyis minden vasút kénytelen volt alapszabályait külön­­külön is kidolgozni, és megvizsgálás végett az illető kereskedelmi törvényszéknek elébe terjeszteni? Mi volt ezen együttes lépés c­élja más, mint törekvés : a kereskedelmi törvény néhány sarkalatosabb pont­jának mellőzésére. Mi természetesnek találjuk, hogy azon lépé­seknek, melyek a hozandó „n­o­v­el­l­á“-ra vonat­— Ép itt jő, — válaszolt ő. Szobájából lépett ki, s észrevevén, hogy egy fehér alakot igyekezett reá bírni, miként az ma­radjon békén a szobában. Neje volt. Szerencsét­lenség előérzete gyötrötte azt is ? Talán jobban mint bennünket. Ki hallja jobban a szellemek halk susogását, éjnek idején mint a világtalanok ? — Itt vagytok kedveseim? — szólt az igaz­gató mindkét kezét felénk nyújtva. — Ti kedveseim, — ismétlé aztán. Váljon a jövőbe látott-e ő, napsütötte jövőbe. Azóta sokszor felmerült előttem e kérdés, a­hány­szor eszembe jutott e nemes férfiú átszellemült te­kintete, melylyel kedves leányát szemlélte azon férfi oldalán, kit saját fiaként szeretett. De ez egy pillanatig tartott csak, aztán a je­len helyzet emelkedett érvényre. — A fegyházban körül kell tekintenem, le­gyen kísérőm György ! — mondá. — Valószinü, hogy a napok óta mi nyájunkon uralkodó nyomasztó érzés a szegény fegyenczeket is megragadta, s ott aztán van orditozás és fogcsikorgatás. Emlékszel még Paula nyolcz év előtt ama szeptemberi éjre ? Az emberek egész örültek voltak. Paula igenlőleg inte. — Emlékszem, hogy ne emlékezném atyám, hisz azon év következtében sokat kellett szenved­ned. De ime Dóra közeledik a lámpával, folytasd gyorsan, mintegy megrestellve, hogy kísérletet tett, atyját kötelessége teljesítésében akadályozni. — Sietett a megrémült cseléd remegő kezéből kivenni a nagy lámpát, s nekem adta át. Az igazgató nyá­jas komolysággal vite felé, s kabátját végig be­­gombolva, kalapját mélyen homlokára nyomva, szólt: — Menjünk György. (Folytatása kov.)

Next