Egyetértés, 1876. június (10. évfolyam, 126-148. szám)

1876-06-11 / 134. szám

X.­ évfolyam.­­ Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre..........................................20.— Félévre...........................................10.— Negyedévre..................................... 5.— Egy hóra......................................... 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. B­é­l­y­e­g­d­i­j minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyílttér: öt hasábos sor 30 krajczár. 134 szám „Tisza Kálmán és választói!“ W Vissza kell térnünk, vissza fogunk rá térni több ízben a debreczeni hatalmas nép­nyilatkozatra, mert erejében az alkotmányos öntudat és politikai érettség kiáltott a hatalmi viszketeg és kormányzási becsvágy által elka­pott és leszédült ember felé: „Ne tovább !“ Érzik mindnyájan, érzi főkép a közvetlenül sújtott, hogy választóinak itélőszéke előtt bu­kott emberré lett, s ez erkölcsileg óriási vissza­hatással van képviselői állására nézve, alapjá­ban megingatá államférfim hitelét is. Lehetetlen, hogy megsemmisítőleg ne has­son lelkére a tudat, miszerint képviselői állása, június 9-ikétől kezdve többé nem választóinak akaratán, hanem egyedül saját önkényén nyug­szik. Sem szava, sem szavazata nem nyom a latban egy kerület megtisztelő bizalmát bíró népképviselő jogczimén, hanem a­mit mond és tesz az országházban, az csak a hatalomba fészkelődött mind lelkiismeretében, mind poli­tikai becsületérzetében laza fogalmakkal meg­rontott ember benyomását teszi az országra. Parlamentárisan kevésbé rátartós, a politikai erkölcs tekintetében kevésbé érzékeny álla­mok képviseletének tagjai sem bírnak soha annyira megfeledkezni magukról, hogy az ily határozott és feltűnő tén­nyel szemközt férfias magaviseletek nemességét ki ne tüntessék. Egy Csernátony Lajos politikai elaljasodása sem habozik kijelenteni, hogy választóinak bármi alakban kifejezett bizalmatlansága esetén, tudná kötelességét. Am­ fényes, hogy ne mondjuk: finnyás dologé sorm írójának, mélyebben fejtegetésekbe bo­csátkozni azon kötelességek elősorolásával, melye­k egy választói által oly keményen el­itélt képviselőre hárulnak. Bár azok után, miket saját jelöltségére vonatkozólag Debreczenben elmondott, s azok után, melyek hírlapírói tollá­nak függetlenségét és pártállását megilletik, teljes joggal szellőztethetné a viszonyt, mely a népképviselet utasítás nélkül választó korában a szavazó polgár és megbízott képviselő közt kötelességszerűleg és becsületbelileg fennáll. Hiszen, ha a parlamentáris élet keretén belül a mandátummal semmi kötelesség, semmi fel­adat, semmi kapocs nem jár, úgy a képviselő­­választás nem egyéb, mint egyeseknek korlát­lan szabadalomlevéllel ellátása, melyet aztán lelkiismeretek mérve szerint akár a hazaáru­lásra is a jogosultság érzetével zsákmányol­hatnának ki. Mihelyt a képviselő országgyű­­lésileg igazolt tagja a törvényhozásnak, ez elv szerint a nemzet és választói ellen teljes sza­badsággal élhetne vissza megbízó levelével. Utasítás hiányában, választóinak akarata sem­miféle hatál­lyal nem volna, akár hogy figyel­meztesse, akár hogy lehetetlenné tegye go­noszságát. Ily testület despotiájává fajulna a látszólagos népfenségnek, absolut ura lenne a közvéleménynek, feltétlen szabadosa az állam­csínyeknek, kénye kedve szerint cselekedhet­nék, mert a mandátum mindenre felhatalmazza, gúnyolhatja, sértheti, megtagadhatja nemzetét és választóit, a­kiknek egyetlen fegyverét, a bi­zalmatlanságot előlegesen csütörtök mondásra kárhoztatják. Igaz, hogy e részben más nézetekkel bír­tak egykor Tisza Kálmán és emberei. Lónyay s. a. újhelyi bukását torkuk szakadtából igye­keztek kiaknázni, pedig Lónyay Menyhért utólagosan mégis csak kerített miniszterelnöki fanteilljéhez képviselői széket. Most persze változtatták meggyőződésü­ket és erőnek erejével azt szeretnék elhitetni a világgal, hogy ők menedéklevelet élveznek mandátumukban cselekedeteikre. De hát kénytelenek mégis belátni, hogy e tan, sikamlóságával rendkívül veszélyes, pró­bálkoznak tehát annak igazolására, hogy Tisza Kálmán megtartotta képviselői fogadását min­den irányban. Egyenesen ide czélzott a „Hon“ tegnapi közleménye, melyben ravasz naivság­­gal igy ír: „Utána néztünk, hogy Tisza Kálmán várjon micsoda progr­amm­s­értést, vagy hűtlen­séget követett el; tán aranyhegyeket ígért és most a választókból a keserű csalódás érzete szól ? Rátaláltunk aztán Tisza K. azon beszámoló és programmbeszédére, melyet 1875. május 31-én Debreczenben oly riadó lelkesedés közepette tartott és melynek alapján képviselőnek is választatott. Közöljük itt a gyorsírói jegyzetek után készült ama programmbeszéd azon részét, mely a kiegyezés tár­gyára vonatkozik, csak azon egyszerű megjegyzés­sel, hogy kár volt a debreczenieknek egy év lefor­gása alatt megfeledkezni azon intésekről, melyeket Tisza akkor nekik e beszédben adott“. Hát bizony „utána néztünk“ mi is és szintúgy rátaláltunk Tisza Kálmán „azon be­számoló és programmbeszédére“, melyben hi­vatkozást tesz az 1875 február 3-ikán mon­dott beszédére, s utal az ott kifejtett néze­tekre. Közöljük a kiegyezés tárgyára vonat­kozó pontozatokat szó szerint, azon „egyszerű megjegyzéssel“, kár volt Tisza Kálmánnak egy év leforgása alatt megfeledkezni azon ígéretek­ről, melyeket egymásra utaló két beszédében ünnepélyes programmjelleggel tett. A beszédnek „gyorsírói jegyzetek után készült“, s a kiegyezésre vonatkozó része is ez: „Hasonlólag egy kérdés, a­melyre nézve egyet kell érteni azoknak, a­kik együtt­működni akarnak, s mélyre nézve röviden óhajtom jelezni nézetemet, a vám és kereskedelmi szövetség kérdése. Én barátja voltam mindig s barátja vagyok ma is a szabadkereskedés elvének s bajaink forrását nem abban keresem, hogy a vámszövetség a szabad kereskedés el­vének hódol, hanem abban keresem, hogy az úgy meg lett kötve, hogy mi nem részesít­­ü­nk, leg­alább nem kellő mértékig a szabadkereskedés előnyeiben, de része­­s­ü­­lünk mindazon hátr­ány­b­an, a­mely­e­k­­­kel mint minden intézmény az is jár, azaz, az által, hogy a közös vámterület határain fenálló vámtételek néme­lyike protectiója alá véve az osztrák ipart, megfosztatunk azon előnytől, hogy azon c­­ik­keket onnan vehessük, a­honnan szabad kereskedés mellett l­eg­­olcsóbban kaphatók lennének, és midőn az osztrák ipar termékeit és pedig a külső vám által né­mileg védett termékeket minden vám nélkül engedik hozzánk behozatni, a szabad kereskedésnek minden lehető hátrányaib­an részesü­lünk, mert iparunk fejlődése ily intéz­kedés folytán lehetetlenné tétetik, sőt ezen eljárás mellett a mi rovásun­kr­a is proteg­ált osztrák ipar, mielőtt a mienk kifejlődhetnék, el fogja foglalni ter­mész­etsz­er­ű piac­­u­nk­at kelet­en. Nem tehát a szabad kereskedés elvében, de annak egyoldalú, helytelen alkalmazásában van a baj. Én te hát kijelentem, hogy én része­m­r­ől nagyon óhajtom, hogy ezen szempon­tokból és azért hogy indirect adóink iránt int­ézkedh­essünk saját kincstá­runk érdekeinek köv­etelmény­éhez ké­pest, kész vagyok egyezkedni, sőt részemről óhajtom, hogy az egyezség sikerüljön ezen feltételek mellett, de úgy, hogy a közös vámterület azért fenmaradjon. Azonban kénytelen vagyok kijelenteni azt is, hogy azon nem várt esetben, ha az országnak jogos, méltányos érdekei máskép kielé­gíthetők nem volnának, utolsó esetben a vámszövetségről szóló és az 1867. évi 12. törvényben fentartott joggal, a vámsorompók felállítá­sának jog­áv­al is kellene élni. Röviden, óhajtom, hogy megmaradjon a vámszö­vetség, megmaradjon, ha lehet, a szabad kereskedés alapján az egységes terület, de csa­k azon felté­tel alatt, hogy annak egyes tételei mél­tányosan állapíttassanak meg, hogy Magyarország továbbra is ne fizesse másnak az adóját. A­mi a bankkérdést illeti — és több kérdésről specialiter talán nem is fogok szólani — én bár tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni, erre nézve is azt mondom, hogy előnyösebbnek tartom a hozzánk legkö­zelebb állókkal a kiegyezést a velük folytatott háború­­nál. De minden esetben és minden viszo­nyok közt csakis egy valóban és nem­csak n­évl­eg és szint­eg önálló magyar bankot tartok oly­ann­ak, mely az or­szág érdekeit kielégítse. Szó szerint adtuk, hogy még csak árnyéka se férjen hozzá, mintha a Tisza Kálmánra a megkötött egyesség szempontjából netalán enyhítő kifejezéseket szántszándékkel mel­lőztük volna. És már most ítéljen higgadtan, személyi rokon vagy ellenszenv nélkül, pusztán a szavak és fejtegetések értelméből, nem követett-e el programmsértést é­s hűtlenséget nemcsak választói, hanem az egész nemzet iránt? Eltekintve ugyanis a rugékony kifeje­zéstől, melyben a külön vámsorompók felállí­tását helyezte kilátásba, bár sokan reményked­tek németet csalni ígérő erélyében e részről is, ott a szabatos meghatározás, a­hol e­l­v­e­t­e­n­­dőknek tartja az osztrák ipart dédelgető vámtételeket, ott a leplezetlen utalás, hogy a fennálló vámtételek agyon fojtják iparunkat és kiszorítják keletről is; ott végül a határozott biztosítás, hogy a fogyasztási adóknak meg­térítése a kincstárunk érdekeinek megfelelő kiegyezési módozat létrehozása által oly fel­tétel, mely nélkül a külön vámsorompókhoz kell nyúlni, miután tűrhetetlen, hogy „Magyar­­ország továbbra is másnak fizesse az adóját.“ Megtartott-e Tisza Kálmán csak egyet is az itt ígértekből? Hű volt-e az itt kifejtett programmjához? Hadd szóljon helyettünk az általa előterjesztett egyesség, melyről beismeri, hogy az osztrák ipart a fölemelt vámtéte­lekben újabb protekció alá veszi, melyről maga vallotta be, hogy a fogyasztási adók kérdésé­ben „még méltányos érdekeink sem elégítet­tek ki.“ De nem sértette-e meg programmját, nem követett-e el hűtlenséget a bankkérdés ügyé­ben ? ott az irás, forgassátok! Ide az emberrel, ki elég l­elkiismeretlen állítani, hogy a „közös“ igazgatótanácsu, — „egységes“ államjegyű bank megfelel azon igényeknek, melyeket programmszerü conditio sine qua non gyanánt kikötött, midőn „egy valóban és nemcsak név­­leg és szinleg önálló magyar bankot“ tartott olyannak, „mely az ország érdekeit kielé­gítse. “ Tessék erre kadentiát mondani, bármily elcsűrő-csavaró értelemben is. Tessék erre szembe mondani az értelmes és becsületes vi­lágnak, hogy ha sáfát, programmját és szavát tartó ember volt, ki amúgy beszélt és i­m­i­g­y tett. Nem a becsületesség, nem az értelmesség dolga volt-e hát Debreczen hazafias polgárai részéről, hogy az ily hitszegővel szemben nyi­latkoztak egyenesen és hatalmasan ? Verhovay Gyula: A képviselőház igazságügyi bi­zottsága ma d. u. tartott ülésében tárgyalás alá vette a záloglevelek biztosításáról szóló­­javaslatra vonatkozó f. h. módosítást. A 4. §. 1. bekezdésére vonatkozó módosítás, mely valamely intézetnek záloglevelek kibocsá­tási üzletre fog adhatására az alaptőkét 20,000 írtra kívánja tétetni, elfogadtatott. A képviselőház tudvalevőleg elégnek tartotta volt a 100,000 frt alapot. Ugyancsak a 4. §. 2. bekezdésére tett azon módosítása a főrendiháznak, hogy ezen törvénynek visszaható ereje legyen, vagyis, hogy mind­ezen in­­tézkedések a jelenleg működő és jelzálog kölcsö­nökkel foglalkozó összes intézetekre kiterjesztessék, a többség által el nem fogadtatott, miután a jelen­legi intézetek minden eddigi kormány által sancti­­onáltattak s e szerint csak a jövőben alakuló inté­zetekre lenne kihatással. Simonyi Lajos b. kereskedelmi miniszter behatóan mutatta ki a módosítás czélszerűségét és védelmezte azt, mert e nélkül nem lesz meg a szük­séges egyöntetűsége a különféle zálogleveleknek s így miután zálogleveleink nagy részben a külföldre kerülnek, félő, hogy ez által különböző értékkel fognak azok bírni, t. i. categoriákra fognak osztatni, biztosítottakra és nem biztositottakra. Azután szük­séges az alap már azért is, mert a föld értéke bizo­nyos fluctuatióknak ki van téve, s a kölcsön adók sem fizetik sokszor pontosan a kölcsönvevőket, s igy jó, ha az intézeteknek van alapjuk, melyhez hozzányúl­hatnak. Ugyan­ezen nézetben osztoztak Bokros, Juhász és Hammersberg bizottsági tagok, kik a többség ezen határozata ellenében különvé­leményt jelentettek be. Ezután került volna a sor a békebíróság­­r­ó­l szóló­­javaslat szövegének hitelesítésére, mely azonban Horánszky azon indítványára, hogy kü­lönösen a 10. fejezet, mely nagy fontossággal bírván még a hitelesítés előtt sokszoroztassék s a tagok közt osztassák ki — hétfőre halasztatott. Az indítvány szövege, melyet Helfy Ignácz a képviselőház mai ülésében a vám- és kereskedelmi szövetség tárgyában folytatott tárgyalások hiteles adatainak előterjesztése iránt tett, a következő : „Tekintve, hogy a Magyarország és­ Ausztria között kötendő vám- és kereskedelmi szerződésre vonatkozó törvényjavaslatok az őszi ülésszak elején kerülendnek a képviselőház elé; tekintve, hogy ily természetű szerződés részleteinek alapos megbírá­­lása csakis hiteles és kimerítő adatok nyomán lehet­séges ; tekintve, hogy a közkézen forgó statisztikai adatok részben hiányosak, részben csak 1873, illető­leg 1874-ig terjednek; tekintve, hogy a kormány ismételt sürgetések, sőt a ház világos határozata daczára, eddigelé mindig vonakodott a rendelkezé­sére álló adatokat a képviselőházzal közölni; tekintve végre, hogy ily adatok tanulmányozása h­uzamosb időt vesz igénybe; nehogy a törvényhozás azon kény­szerhelyzetbe jusson, hogy majd annak idején kellő tájékozottság nélkül, készületlenül fogjon ily nagy­­fontosságú kérdés megoldásához. Indítványozom: Utasítsa a képviselőház a kor­mányt, hogy a folyó ülésszak elnapolása előtt ter­­jes­sze a ház elé mindazon statisztikai adatokat, melyek mulhatlanul szükségesek azon legelső és leg­fontosabb kérdés megítélésére: hogy minő hatással volt az 1867-ki vám- és kereskedelmi szövetség közgazdasági állapotainkra? Minők voltak ezek 1867-ben, miként fejlődtek időközben, s minők a jelenben ? Terjes­sze a ház elé jelesül: a) A gyárak sta­tisztikáját ; hány gyár és mily mérvben működött hazánkban az említett szövetség létrejötte előtt, hány keletkezett és mily mérvben működött ennek tartama alatt, és hány s mily mérvben működik jelenleg ? b) A fogyasztási adók statisztikáját, kü­lönösen az 1874-ki, 1875-ki évről, úgy a termelés, mint a kivitel és behozatalra nézve, kapcsolatosan az adó-restitutió kimutatásával, különös tekintettel az ennek tárgyát képző áruk eredetére, c.) A keres­kedelmi statistikát, jelesül Magyarország kereske­delmét a külfölddel és kölön Ausztriával 1875-től 1875 végéig — vagy, a mennyiben a kormány a statisztikai hivatal ebbeli kimutatásait 1873-ig hiteleseknek elismeri —ezeknek kiegészítését 1875. végéig. És végre d) nemzetközi szerződésről lévén szó, a szükséges összehasonlítások czéljából terjes­­sze a ház elé ugyanezen adatokat Ausztriára vonat­kozólag“. Az indítvány indokolására határnapul a jövő szerdai ülés tűzetik ki. Az állampénztári kimutatás. A józan ész és becsületes meggyőződés rideg s így „pessimistikus“ számításait a nem­zeti hitel szándékos rontásaként szokták meg­támadni a kormánypárti kom­pheusok, a­kik képesek olyan arczczal fogadni az időszakon­kénti állampénztári kimutatások iljesztő tabel­láit, mintha egyéb feladat se várna reájuk, mint töprengeni a bevételi felesleg hovafordítása felett, vagy boldog megnyugvással mérlegel­­getni a financziális tekintetben defic­ittel járó ugyan, de nemzetgazdasági tekintetben dúsan jövedelmezendő „befektetések“ reális ér­tékét. Mert hogyan is meri valaki leplezetle­nül feltárni „a külföld előtt“ a pénzügyminisz­teri expozék vastag hamisságát, hogyan az ál­lamháztartás évről-évre haladványos roszab­­bodását, mikor „a külföld“, voltaképen pedig a külföld bankárai, a­kikre pedig a mi pénz­ügyminiszterünknek nagy szüksége van, úgy is megláthatja virágzó állapotainkat ama tény­leges eredményekből, melyek folytonosan mil­liókkal maradnak az előleges számítások mögött. Vasárnap, 1876. junius 11. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeház tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bér­mentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­hivatal:­­Budapest IV. megyehá­tér 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Hanem hát nem „a külföldnek“, de a magyar nemzetnek van szüksége pénzügyei felismerésére, hogy felocsulhasson a vakhitből, melybe nem a józan „Pessimismus“, hanem a czélzatos Optimismus ringatta. Legközelebb közöltük az ezen év három első haváról szóló állampénztári kimutatáso­kat. Nem akartuk ezekre észrevételeinket meg­tenni az első áttekintés után. Jól meg akartuk latolni e kimutatások lényegét, mert hónapról hónapra érdekesebb szint élt az, a­mint az idő teltével mindinkább odáig érkeztünk, hol az államháztartás rendezésére vállalkozott sza­badelvű kormány működésének, az adók kö­nyörtelen felemelésének és az egyes források jövedelmezőbbé tételének immár nagy­szabású eredményeket kellene felmutatnia. A pénzügy­­miniszter 1875. szeptember hó 20-án tartott expozéjában 26 milliónyi több­le­ttel bizta­tott ez évre; e ph­antasztikus illúzió teljesedé­sét várta az ország nagyobb fele: mi lett és mi történt hát, melyből annak valószínűségére kö­vetkeztetést vonhatnánk ? Az év vége még messze van s az első ne­gyed, melyről a kimutatások közzététettek, bezáratott 30.000.000 kezelési defi­czittel. 26 milliónyi évi többlet helyett 30 milliónyi negyedévi deficzit! — Ebből a pénzügyminiszter elviitet 5 millió forintot, mint olyan összeget, a­mely részint a múlt év ter­hére, részint az ezen év második negyedére esik, tehát utófizetések és előlegek, de ezek elvonása után is megmarad 25 milliónyi hiány, ha ugyan elfogadjuk a számok megállhatóságát és magunkévá tes­szü­k a kimutatások alakvál­tozásának helyességét, mely szerint „a kimuta­tások tanuságosabbá tétele végett“ most a minisztérium nem a valóságos nettó bevétele­ket közli, hanem közli a bruttót, s ehhez ké­pest változtatja át a múlt év első negyedévi eredményeit is. A kimutatás áttekintésénél nem a deficzit tölt minket el a legkeserűbb érzettel, melyet mi nemcsak vártunk, hanem bizonyosnak tud­tunk előre. Két körülmény: hogy míg az egye­nes adók jövedelme csaknem fél millióval emelkedett, addig a közvetett adóké rop­pant mértékben al­ász­állo­tt, ez az, mit mi legvészesebb jelként tekintünk e számokban. — Az egyenes adók jövedelmének nagyob­bodása az elemi csapások, üzletpangás és átalános fizetésképtelenség daczára, az állam­­kassa megtöltésén kívül minden földi czélt figyelmen kívül hagyó kivetések és behajtá­sok kegyetlenségét tanúsítja; a közvetett adók jövedelmének apadása kiáll Magyarország szegényedése mellett. — Igazság ez, meg­bízhatóbb, valóbb mint a miniszteri jegyzetek és felvilágosítások. 42.982,500 forintnyi bevétellel szemben 73.053,000 frt negyedévi kiadás!—A fogyasz­­tási adók jövedelme alább szállt egy negyedév alatt 50.000 frttal. A surányi czukorgyár megbukott, üzemét beszüntette. Hanyatlik to­vább is a czukorgyártás, mely eddig még­is, ha nem sokat, de valamit produkált. A bélyeg és jogilletékeknél 79.000 frttal szintén megkevesbült a jövedelem. Ezen tételnél, egy negyed év alatt­ annak okát a pénzügyminiszteri magyarázat hiába keresi az árvíz okozta sok akadályban. Oka annak az 1875. évi XXV. törvényczikk, mely felrugtatta az illetékeket ott, a hol az előtt is fizetendők voltak, s behozta ott, hol azelőtt fizetni nem kellett. A lottójövedelmeknél 153.000 forinttal kevesbült a jövedelem, a sójövedéknél 271.855 forinttal. Ennek sem lehet más oka, mint a múlt évi sóáremelési törvény, a­mely a néptől a legszükségesebb napi czikkeket vonta meg. De az állampénzügyek folytonos roszab­­bodása mellett tanúskodik különösen az ál­­lamjószágok jövedelmének hanyat­lása, mely egymagában 694.210 frtnyi össze­get képvisel. — Ime a bérlők, kiket tavaly kér­lelhetlenül árvereztek s meglevő csekély tar­taléktőkéj őket elszedték, most képtelenek fi­zetni, — a nagy adósok pedig? azok kamatoz­tatják az állam pénzét abban a nyugalma tudatban, hogy az évtizedek óta ládáikban heverő összegeket a kegyelmes államhatalom bekacsulni nem fogja. A bányászat és pénzverés 1.316,912 fo­rintnyi veszteséget tüntet fel. A körmöczi pénzverdében, mint a p. ü. miniszteri indoko­lás mondja, hever 600,000 frt veretlen nyert érez, mely majd csak ezentúl kerül forgalomba. A többi fenmaradó összeg azonban megmarad hanyatlásnak, melyet absolute semmi se alterál­­hat. Végre pedig több ezer ftnyi veszteséget tüntetnek fel az államvasut és államgyárak üzemei, melyeket negyedévre 55,000 forintban véve fel, év végére ez egyetlen tételnél várha­tunk több százezernyi veszteséget. Átalában véve ez a bevételek képe. A kiadások minőségére következtetést von­hatunk a végleges eredményből. A folyto­nos jövedelem­ apadás elvégre lehetlenné teszi a kiadások kevesbítését, viszont a kiadások kevesbítése hamar véget ér a vészes rend­szer mellett. S ha az ugyanazon időszakok évenkinti eredményeit e szerint összevetjük és következtetést vonunk az ez évben várható utolsó eredményre, pedig nálunk az azonos alapra fektetett s azonos időszakú bevételek és kiadások évről-évre jól megállapíthatók, — szomorú kilátásokkal nézhetünk az 1876. évi zárszámadások elé. Mikor az évi 26 millióban praeliminált be­vételtöbblet helyett a pénzügyminiszter az első negyedet 25, illetve 30 millió frtnyi deficzittel zárja be. Krátky: Hogy fosztották meg a török szultánt trónjától. — Eredeti konstantinápolyi levél. — Egy idő óta lappangó félelem szállta meg Konstantinápoly lakóit. Kért mindenki láth­atlan, és általa nem ismert valamitől. Lúgtak búgtak, s mi­dőn egymástól elváltak, kezet fogva csak az volt hallható : majd meglássuk. így folyt ez már régebb idő óta; midőn egyszer közvetlen az esemény haj­nala előtt pár nappal halál­csend jön, mely néma s elfojtott csend mindig megszokta előzni az azt kö­vető pusztító fergeteget. Ily napnak voltak Kon­stantinápoly lakosai ma szem- és fültanúi. 1876. évi május hó 28 és 29-én a lakosság nem kis ámulatára megmozdultak az arany szarv­ban nyugvó hadi gőzösök, kikelvén álló helyeikből. Két nap alatt mindenki szeme láttára rakták azokra a sok katonát, de mi több, s még az akadály­hajót is megmozdították helyéből. No, most már bizonyosan háború lesz,­ ezt rebegte mindenki. Csak az örökké mosolygó Ignatieff úr nevetett titkon. A török kor­mány férfiai azonban most az egyszer jónak látták őt játékukból kihagyni, mert ő excellentiája sem tudott semmit többet, mint a Bosporus partjain álló és a bevégzett tényt csodáló publicum. A most jelzett államcsíny oly mesterileg lett végrehajtva, hogy még a műveit Európának is dí­szére válnék. Senki sem tudott semmit, midőn május hó 30-án reggeli 6 órakor a roppant ágyúzások hirdet­ték a tengeren, úgy mint a citadellákról, hogy Mu­rad, Abd­ul-Medjid idősb fia, e néven 5-ik lett e pillanatban a török birodalom uralkodója. E hit mindenkit meglepett, de néma csend volt érezhető mindenütt. Déltájban megjelent görög suplimák el­mondották, mi már tudva volt, hogy Murád e néven 5-ik lett a sultán. E percztől fogva mindenki feszült várakozással leste Abd­ul-Aziz sultán tetemeinek eltakarítását.A Stambul szélesjutczás zsúfolásig tömve volt a járó­kelő és bámuló tömegtől, de a test még sem jött, így folyt le a nap­ nagy része, míg délutáni 4 óra tájban megnyíltak a nyomdák és sürgönyök kapui, melyek addig erős fegyverzettel őriztettek. Ek­kor aztán szabadabban lélekzett mindenki , a börze pedig még azon pillanatban 10.5-ről 16.26-ra rúgott. Az állam­­csínyt csak néhány, a kormányon lévő férfiak teremték és hajtották végre. A hadi­hajók a császári lakot a vizi oldalról, a szárazon pedig gyalog és lovas katonaság lepte meg, az­az fogta körül a hadügyminiszter rendele­téből. Midőn ez má­jus 20-kán hajnalra igy elren­deltetett, mit maga a hadügyminiszter vezetett — reggeli 5 órára már be is lett fejezve. A császári palota (Besiktasban) körül vétetvén Hussein avni pasa, mint hadügyminiszter bebocsáttatást kért a sultánh­oz, éjfélkor. A sultán előtt a bebocsájtott egész határozottsággal kijelenté, hogy köszönjön le — öltözködjék fel és hagyja el a palotát — ez lévén a titkos tanács határozata. Hogy ez nem minden akadály nélkül ment végbe, azt el lehet képzelni, de midőn a sultán megtudta, hogy semmit sem te­het élete koczkáztatása nélkül, engedelmeskedett, — és igy mire megvirradt, őt egész családjával ti­tokban Stambulba a régi, remek Bizánczi császárok palotájába internálták őreivel együtt. De persze ez oly csendben történt, hogy valóban remekeltek a török államférfiak, s megszégyenítették a miveit Európát, hol ilyesmi véres áldozatokkal szokott vég­hez vitetni, például Párisban a véres deczember 2-dika. Eddig a dráma első felvonása, holnap meg­írom a második felvonás részleteit. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház mai ülésén folytatván a némely törvényhatóság területi rendezéséről szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását, a tegnap félben hagyott 17. pont második része vétetett tárgyalás alá. Ezen ponthoz F­o­r­i­á­n Károly, Balogh Imre és Jankovich Mik­lós nyújtották be módosításukat. A két elsőnek módosítása mellőztetett, de Jankovich azon módosítása, hogy a szóban forgó megye czíme „Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye legyen, elfogad­tatott. A vitában pártunk részéről M­o­c­s­á­r­y Lajos vett részt, ki Szivák ellenében ada­tokkal bizonyította be, hogy ha netalán Forián módosítása elfogadtatnék, ezen alakítandó „Solt-Kis-Kun megyének“ sokkal illetékesebben lehet székhelye: Kecskemét, mint Félegyháza. Szóllottak még e pontnál Szilády Áron és Szr­uh­a Ágost. Ezután a 19. pont Hajdú megye került tárgyalás alá. Elsőnek C­s­a­n­á­d­y Sándor szó­lott, ki élesen támadta meg azon eljárást, me­lyet a belügyminiszter ezen törvényjavaslatban követ. Élénk tetszéssel fogadott beszédében igen találóan jellemezte a belügyminiszternek a

Next