Egyetértés, 1876. augusztus (10. évfolyam, 179-208. szám)

1876-08-01 / 179. szám

e X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helybén házhoz hordva . Egy évre..........................................20.— Félévre...........................................10.— Negyedévre. ........ 5.— Egy hóra............................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : Öt hasábos sor 30 krajczár. Előfizetési feltételek az o­’eet’éet­iés politikai és közgazdászati napilapra. IPUfF“ Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó-hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre..............................20 írt. — kr. Fél évre ..............................10 írt. — kr. Negyed évre........................5 frt. — kr. Egy hóra.............................1 frt. 80 kr. Az a­c­z­o­p­f. (=) Bosznia elfoglalása állandó rögeszme­ként kezd kisérteni a külügyminisztériummal összeköttetésben álló lapokban. Annyiszor ki­fejeztük már e részben nézetünket, hogy szinte borzadunk az ismétlések miatt, melyeket el kell mondanunk a kormánykörök figyelmeztetése végett. Tes­szük pedig azért, mert ma még helye és ideje van, hogy újra és újra óvjuk a kormányt minden oly lépéstől, mely a kalandok terére vinné külügyi politikánkat. Ma már ténykép konstatálható, hogy a döntő körökben el vannak határozva megra­gadni az alkalmat a könnyű hódításhoz. Ennek elhatározását okvetlenül a reichstadti találko­záskor kötött titkos egyezményben kell keres­nünk, máskép lehetetlen, hogy Bécsben ily terveket megérleltek volna, mielőtt biztosítva nem voltak, hogy Oroszország részéről, mely a keleti szláv tartományokról könyvet vezet, akadályokba nem fognak ütközni. Oroszország beleegyezése azonban nem történhetett messze­­kiható számítások nélkül, s mielőtt Ausztriá­nak szabad kezet engedett Boszniára vonat­kozólag, okvetlenül a maga részére is lekötött oly nyereségeket, melyek által engedékenysége indokolva van. Szent-Pétervárott nem csinálják vaktában a politikát, s a pillanatnyi behatások és időszaki nyeremények aranyos csecsebecséje nem téríti le azt nagy czéljaitól. Kell tehát, hogy Oroszország Boszniáért kárpótlásul Kele­ten fáradsággal és pénzzel űzött politikájának eredménye gyanánt, biztosítékokat szerzett le­gyen a maga részére. Bosznia átengedése csakis ama álvégren­delet hagyományainak szellemében történhe­tett, melyek az osztozkodást Ausztriával meg­engedik annak fejében, hogy később visszasze­rezzék az átengedett részt. Hogy a bécsi körök mind a mellett kapva kapnak az alkalmon terjeszkedési lázuk kielé­gítésére , az ismét e körök traditonális politi­kájában gyökerezik. Öntudatosnak nem mond­ható a traditió, még csak következetesnek sem, csak annyit árult el mindig, hogy a „divide et impera“ elvét a házassági szerzemények vagy egyéb után elért gyarapodások területén min­denkor érvényesíteni törekedett. Nem volt az így igazgatott és összetartott birodalom soha sem erős és tekintélyes, sőt épenséggel a gyön­­geség és széthullás elemeit rejtő méhében, de végre is annyit elértek Bécsben, hogy a massza felett ugyanazon ház jogára billegett, a többi­vel aztán nem igen törődtek. Annyira hagyo­mányos volt e részben politikájuk, hogy a szemmel látható veszélyek daczára, melyek idő közben mindössze egy hajszáll erejével tárták fel hatalmukat, sem bírták a viszonyok által diktált új, egyenes és határozott politikára adni fejőket. Még az isten ujjaként egymást érő csapások sem nyirbálhatták le az idők és események nyakára nőtt czopfort. Katonai és politikai tekintélyek tanácsolták hiába Buda­pestet tenni egy uj irányú politika központjává ők megmaradtak a régi nyomokon, s ha meg kellett is alkudozniok közbe a makacsságuknál hatalmasabb viszonyokkal mindig csak utógon­dolattal tevék azt, s lelkendezve várták a pil­lanatot, melyben túltehetik magukat az esemé­nyek által kicsikart helyzeten. Az utolsó negyedszázad alatt sem válto­zott e tekintetben a bécsi körök felfogása. Pe­dig e negyedszázad-háromszázad tanúságainak megfelelő mennyiségben halmozta össze rövid időközökben a legválságosabb, de egyúttal leg­­e­leczkéztetőbb csapásokat. — Hja­de „gegen Dummheit kämpfen auch Götter um sonst“, —­­az a politika kezd követőleg és terjeszkedőig föllépni. Bosznia elfoglalásának ideája nem hagyja aludni, s mert a történelmen nem okult, az érvekre sem hallgat. Neki kell egy tartomány, melyet félig vad nép lakik, tehát olyan, mely a legvesze­delme­­sebb anyagot képezheti egy állam keretében. Neki kell egy tartomány, mely nélkülözi a szel­lemi miveltség minden tényezőjét, s csak ösz­tönökkel bir a szlávok pétervári ura iránt a mi robbantóbb és felhasználhatóbb tulajdon­ság, mintha ész dolga volna. Neki kell egy bar­bár tartomány, melyben az anyagi beruházás minden feltételei hiányoznak, s így természet­szerűleg oly hódítást képezne, mely tömérdek áldozatába kerülne az itteni adózóknak „a­nél­kül, hogy egyebet arathatna érte lázadásnál. Horvátországnak példája elég riasztólag hat már reánk, hogysem még három milliót volna kedvünk kidobni. Ők azonban könnyű vérrel dobják ki, hisz nem a zsebükből telik. De végre is mi czélból akarnák nyűgnek venni e tartományt a monarchia csoportoza­­tába ? Pénzügyileg veszt, kulturailag hanyatlik idecsatolásával a monarchia, hozzá annyira elszaporíthatja keretén belül a szláv elemeket, melyek úgy is túl bőven nyugtalanítják a két állam konsolidációját, hogy a legkomolyabb zavaroktól lehet tartani rövid időn át. Honnan hat mégis a vágy és elhatározás Bosznia ane­­xiójára? Két oka lehet ennek csak, mindkettő kü­lönben egymást egészíti ki, s egymásból foly. Az egyik ok nem lehet más, mint az eddig Németország felé gravitáló kamarilláris ponti­nak áthelyezése a szláv elemre, a másik ennek állandó gyűlölete és harcza Magyarország ellen. Ha az udvari körök ama hírhedt ténye­zőinél meg lett volna a hajlam a feledésre és tanulásra, felhagytak volna erejöknek pazarlá­sával velünk szemben. Űztek volna csak magyar politikát, s ne zsibbasztottak volna csak bennün­ket, a magyarság domináló elemmé fejlődhe­­tetett volna ki azon idő alatt Keleten. De mert a vak ellenségeskedés vezeté őket, mel­lyel úgy látszik egy hatalmas ember által hangsú­lyozott inkompatibilitást akarják kézzel fog­ható bizonysággá tenni, most sem vezeti őket egyéb a hagyományos gyűlöletnél, és ezen tervek kivitelére, szláv tartományok által akar­ják körülzárni és az itt rendelkezésükre álló szolganépséggel agyonfojtani Magyarországot. Ebbéli számításuk szintúgy meg fog ugyan hiúsulni, mint meghiúsult eddigelé német irá­nyú elnyomó politikájuk. Nem is ennek félel­mében szólalunk fel a terv ellen, bár jogunk van megvédeni magunkat a részakarat ellen, bár­honnan fenyegesse létünket, hanem felszó­lalunk ama terhek miatt, melyekkel vér és pénzadó képében e vállalat összekötve van. Egyikkel sem rendelkezünk feles számmal, s így tiltakozunk mind a terv, mind a kivitel ellen. Gr. Lónyay Menyhért, mint Zentáról tudósít­ják a lapokat, egy levélben mondott le a jelöltség­ről, melyet az ottani „szabadelvű“ párt ajánlott fel neki. E levélben kifejti az indokokat, melyek ez idő szerint az ő „megválasztását“ nem teszik kívána­tossá. A „Kelet Népe“ tudni akarja, hogy „gróf Lónyay visszavonulásának oka, h­ir szerint, azon általa nem kért s némileg oszentativ támogatásban keresendő, melyben jelöltségét a központból részesí­tették s mely az által, hogy őt kormányjelölt színé­ben tüntette volna fel, presszó akart volna lenni politikai magatartására.“ E lemondás következtében a zentai „szabad­elvűek“ valami Bálint Ferenczet jelöltek ki a kép­viselőségre. A bankügy állásáról azt írja a „P. L.“, hogy az uj bankszervezet csak a bankszabadalom teljes lejárta után, tehát 1878. évi január 1-jén lép életbe, mivel nem gondolható, hogy a kormányok a bankkal és a törvényhozó testületekkel még a folyó év végéig megállapodásra jussanak. Azon javas­latok közt, melyeket a kiegyezés tárgyában szeptem­berben a parlamentek elé terjesztenek, a bankügyre vonatkozó nem lesz található, mivel azok az új kvóta­törvényt, a vám- és kereskedelmi szövetséget s az új sör-, czukor- és szeszadót fogják tárgyalni. A honvédelmi minisztérium palo­tája. Már két éve, hogy a kormány az országgyű­lés elé tervet terjesztett egy a honvédelmi miniszté­rium számára Budán a szent György téren építendő palotára vonatkozólag. E javaslat értelmében a 400,000 frtra előirányzott építkezési költség fede­zésére a Ludovica-akadémia alapjának egy része fordíthatnék, s ez évenkint 28.000 írttal, mint a­mennyit lakbér fejében a honvédelmi minisztérium jelenleg fizet, fogna törlesztetni. A pénzügyi bizott­ság, valamint az osztályok s a központi bizottság ez előterjesztést annak idejében elfogadták, a kép­viselőház azonban a kormán­nyal egyetértőleg füg­gőben hagyta. Azóta azonban forrást érezhetőbbé vált az abból származó kellemetlenség, hogy a hon­védelmi minisztérium öt, egymástól távoleső épület­ben van elhelyezve. Mint a „B. C.“ értesül, a kor­mánynak szándéka a jövő évi budget tárgyalásakor azon javaslatot tenni, hogy az említett tervet ve­gye tárgyalás alá az országgyűlés is szavazza meg. Olvasóink nem kevesebb felháborodással vet­ték tudomásul a távirati hírt, hogy a montenegróiak az osztrák katonai hatóságoknak szolgáltatják ki a török foglyokat, ezek pedig szépecskén nemcsak át­veszik, hanem az adózók költségére bellebbezik a monarchia határai közé. Ez már sok­­ ilyen eljárást szó nélkül tűrni többé lehetetlen. Mert vagy áll az, hogy a monar­chia megmarad semleges állásában, s akkor nem le­het zsandárja egyik háborúzó félnek sem, vagy nem igaz a semlegességről kerepelő hivatalos hir, de akkor meg valljanak szint ellenségük dolgában. Mert mégis csak rettenetes játék az, mit Rodich urak a bécsi ismert körök intenziójának kedvéért a mi zsebünk rovására elkövetnek. Nem elég, hogy élelmeztetik velünk ^hónapok óta egy­­ egész kis or­szág népségét, s hozzá meghiúsítják a békeközvetí­­tésre szánt minden politikát, ráadásul most már a betz-et az ellenséges lábról folytatják, mert hát a kleki kikötő bezárásával tett lépés csak kezdet ama irányban, mely fegyveres beavatkozást és hódítást akar minden áron. 1?9. szám Hát mit akarunk Bécsben ? Még most sem elég rongált a két állam pénzügyi helyzete ? Nö­velni akarják a deficitet, hogy Törökország tő­szomszédjában, annak példájára teremtsenek új beteg embereket ? Török állapotokat akarnak-e kierőszakolni, melynél vége-hossza ne legyen a meg­terhelt népek által támasztott belzavaroknak ? Vagy azt hiszik a szegénység útja legegyenesebben vezet az általuk készen tartott szolgasági lánczokhoz ? — Vigyázzanak, mert ha egyszer megtalálják indítani a követ, mely ma egyetlen akadálya az épület ös­­­szeroskadásának, oly bomlásnak lehetnek előidézői, hogy kő nem marad kövön e monarchiából. A képviselők mentelmi jogának meghatáro­zása iránt a kormány törvényjavaslatot készít. A javaslatban a mentelmi jog olyképen lesz szabá­lyozva, mint Belgiumban ; e szerint az országgyűlés szünetelése alatt a mentelmi jog felfüggesztetik. Ha ez időközben valamely képviselő fennyiló perbe ke­rül, vagy épen elfogatik,­­ a kormány a ház össze­­ülésekor azonnal jelentést tesz a történtekről, s a ház belátása szerint nyilatkozni fog, fennforog-e zaklatás esete vagy nem. Ha a ház zaklatást lát a beperlésben vagy elfogatásban, akkor a mentelmi jog érvényesül; ha ellenben nem talál zaklatást a történt intézkedésben, akkor az ügy bírói elintézése nem szenved megakadást. A kormány e javaslat megvitatására, mint az „El­.“ értesül, közelebb a tekintélyesebb képviselőkből értekezletet hivand össze, s csak ez értekezlet letárgyalása után terjesz­­tendi a javaslatot a képviselőház elé. Megbízható forrásból értesülünk hogy e javaslat elkészítésére a kor­mány Bécsből kapott utasítást. Kedd, 1876. augusztus 1. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkivüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-hivatal: ‘Budapest IV. megyeházéi' 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Andrássy és Tisza. Valahol nagyon megijedhettek annak lehető­ségén, hogy egy határozottan nemzetellenes irányú politika terén a kéz kezet fog elve nem talál érvé­nyesülni Andrássy és Tisza között, a­mi nagyon ter­mészetes volna, ha netalán Andrássy czime és rangja gyönyörűségeiért egy követ fújna a reactionárius áramlattal, Tiszát ellenben az országos közvélemény vétó­ra kényszerítené. Ez ijedelem behatása alatt sugalták Bécsből a „Pest. C.“-nek a következő fél­hivatalos mondathámozást: „Bizonyos publicisták, czélzatosan vagy öntu­datlanul, saját érdekeiknek vagy idegen érdekeknek szolgálva, erőnek erejével s bámulatos kitartással minden áron ellentétet akarnak constatálni vagy előidézni a magyar kormány elnöke és a külügymi­niszter között. Hasztalan fáradság. Ez az ellentét soha sem létezett s legkevésbé merült fel a legutóbbi időben, midőn Andrássy terebesi birtokán tartózko­dott. És nem is kell modanunk, hogy az említett uraknak nem is fog sikerülni ezen ellentétet, melyet, úgy látszik, nagyon szivökön hordoznak, előidézni. Sem azon humanitárius és culturális tekintetek, me­lyeket Andrássy gr. a keleti kérdéssel szemben kö­vet, nem terjednek addig, hogy Magyarország érde­keivel ellentétes megváltoztatását a helyzetnek ké­szítsék elő a Balkán félszigetnek; sem nem zárják ki a magyar kormány nézetei a Magyarország ér­dekének megfelelő politika követése tekintetében az emberiségi és művelődési érdekek megóvását azon vidéken, melyek egykor szt. István koronájának hó­doltak és számos magyarországi polgár faj- és val­lásrokonainak baját képezik.“ A legérdekesebb az egészben az, hogy egy csapásra két legyet akar ütni a félhivatalos szószá­­tyárság. Be akarja bizonyítani úgy a sorok között, hogy a Szent­ István koronájának birodalmához „emberiségi és mivelődési“ tekintetekből kell Bosz­nia gyöngyét csatolni, és e végből tapogatózik a közvéleményen esze és szive tájékán a két magyar születésű államférfin szent egyetértése érdekében. Ítészünkről tiszteljük és szeretjük ez egyetér­tést mig megfelel az ország politikájának, de azon túl Tisza Kálmánt kell figyelmeztetnünk e barát­ság következményeire, melyek a magyar parlament és magyar nemzet előtt mint a végrehajtó hatalom parlamentáris fejére, ő reá háramlanak. Hiába is tapogatóznak Magyarországon az anexionális politika érdekében, a mig eszünk és szí­vünk helyén van, s idáig az összes magyar lapokról el lehet azt mondani, minden azt súgja nekünk, hogy maradjunk veszteg itthon. Megfordíthatják a sajtónak egy részét hata­lomszóval saját kezök ügye alá dolgozni, de akkor is fenmarad a független lapok számára a hatalom, melyet a közvélemény nyújt, bárki adjon is hangot érzelmeinek. Azon kívül ez esetben a közvélemény rögtön ráismerne a fordulatban idegen érdekek és czélok zavaró kezére, a­melynek eredménye megve­tésnél egyebet aligha teremhetne úgy az intézők, valamint a szolgalelkek részére. A kőnyomatú félhivatalos lap e próba sorai máris arra intenek bennünket, hogy eleve figyelmez­tessük az országot a netaláni fordulatra a függő sajtó hangjában. Tolláról rögtön észreveheti a jó madarat, és ám vessen akkor számot magával az ország minő erkölcsi hitelt érdemelnek a hangot változtató lapok. Mert azzal csak tisztában lehet ma mindenki, hogy a most lapjainkban uralkodó egyöntetű hang az ösztön, érdek és ész parancssza­vára rejlik, s a­kik nótát találnak változtatni azok felsőbb sugalatra vetemednek az igazság megtaga­dására. Elmondtuk mindezt, hogy a fordulat eshető­ségére előkészítsük a közvéleményt. Szeretnék hinni, hogy ez nem áll be, s az első tapogatódzás után őszökre térnek a hatalomhoz görcsösen kapaszko­dók, de ha még­is csalódnánk hitünkben, ne várja­nak kíméletet sem szóban, sem modorban. Gonosz és átkozott lesz az a két, megvesztegethető ocsmány jellem birtokában, mely magyar részről elsőnek fog vállalkozni megzavarni a sajtóban nyilatkozó erő­teljes és hazafias egyhangúságot. Ne is várja az ily fráter, hogy tisztességesnek, becsületesnek és füg­getlennek tekintse a közvélemény föllépését. Magán fogja az hordani a megfizethető toll leggyalázato­sabb jellegét a közvélemény-zavarás pellengérezni való törekvését. Tisztességes magyar ember nem is vállalkozhat ily feladatra, csak olyan, a­kinek ke­nyere a legaljasabb munkát teljesíteni, s ki nem riad vissza semmitől a piszkos foglalkozástól és oly ke­véssé, mint a boneladástól, csak megfizessék. Pétervárról azon érdekes bizt írják,hogy az 1876-ki államköltségvetési előirányzatban a kül­ügyi hivatal 2.725,329 rubelt kitevő rovatának két tételét jelentékenyen fölemelték. A­ külügyi képvise­lők rendelkezési alapja 411,797, a konzulok és ügynököké pedig — kiknek száma jelentékenyen emeltetett — 528,471 rubelre szaporittatott. Ez összegek hováforditásáról semmi bizonyost nem tudni, föltéve, hogy a törökországi tartományokban rubelekkel elősegített békedúlás előtt szemet hu­nyunk. De hát a ki olvasta ama titkos rendeletet, mely utasításokat tartalmaz, hogyan lehet a pans­­lavismus ügyét a bujtogatás által előmozdítani, az a rendelkezési alap rubeleinek hovafordításával is könnyen tisztába jő. Az uj szultánnak kiszemelt Abdul Hamid egyéniségről írják: „Bátyjának teljes ellentéte, noha külsőleg ha­sonlít hozzá. O ép oly szilárd, szenvedélyes, erő­teljes, mint Murad gyönge, közönyös, föl sem vevő és beteges. Benne kevés van idősb testvére fő jellem­vonásából, a jólelküségből, de nem is szenved e jó­­lelküségből, s közönyösségből származó hibákban. Még kevesebbet tanult mint bátyja, sőt európai fo­galmak szerint semmit. Vallásos, s igen érzékeny minden iránt, a mi a próféta tanának bármikép hátrányára válhatnék s így európai eszmék által kevéssé megközelíthető. Midhat pasa­s az egész iskola nézeteitől, mely Törökország alkotmányos újjászervezésében keres a török birodalomnak jövőt, Abdul Hamid távol áll s legalább is a jövő kérdése, mely sikerül-e őt Midhat pasának megtérítenie. Én nem képzelem, hogy Abdul Hamid, ha szultánná lesz,’ sokáig megtartsa a Midhat-kormányt; ő az ó-török párt felé fog hajlani, jóllehet e pártnak Husszein Avni megöletése óta nincs főnöke, a­ki ki­válóbb szellemi képességgel bírna. Természetesen csak arról szólhatok, a­mit Konstantinápolyban hallok; lehet, hogy a szultán Abdul Hamid sokat máskép fog föl, mint az egyszerű Hamid effendi. A hadviselésre s a fölkelés legyőzésére előny lenne trónralépése, mert van erélye s akarata s képes má­sokba is önteni ezt. Egyet nyerne mindenesetre benne Törökország, s ez II. Mahmud óta nem volt­ egészséges uralkodót. Abdul Medzsid, Abdul-Aziz és Murad mind a három beteges volt; Abdul Hamid oly egészséges, a mint csak valaki lehet s testi­leg igen erős. Oly országban mint Törökország, ez is oly tényező, melyet nem lehet egészen igno­­rálni.“ A „Szt.-pétervári Vjedomosti“ legközelebbi számában ismét kijelenti, hogy Ausztria-Magyar­­ország nem lehet Oroszországnak bü szövetségese. A habsburg ház politikában mindig azon elvet kö­vette, hogy a czél szentesíti az eszközt s azért ausztria sohasem riad vissza árulás által czélját elérni. Ez Ausztriának összes ereje. Fenállását ép úgy mint Törökország csak a többi hatalmak félté­kenységének köszönheti. Ausztria a magyarokra biztosan még csak nem is számíthat, mert a magya­rok független államról álmodoznak, a­melyért az első lépés már meg is tétetett. Ezt kell Ororszor­­szágnak mindig szem előtt tartania ha Ausztriával szövetkezik. Ausztria Oroszországot bizonyosan felülteti akkor midőn arra legbiztosabban szá­­mitni fog. Nesze neked szövetséges Ausztria! Hogyan gondolkoznak szent­pétervári félhi­vatalos körökben az angolok magatartásáról és a törökökről, arra nézve kivonatban közöljük a „N. A. Ztg.“ következő levelét: „Az angol sajtó a keleti bábom kitörése óta gyanús szemmel tekint Oroszországra, s az angol lapok ellenséges hangon szólnak rólunk; természe­tes, a mi lapjaink sem maradnak adósok. Pedig Oroszország magatartása nem adott okot arra, hogy az angol nép ellenszenvét provokálja. Csak­is a nép nyiatkozott tartózkodás nélkül a felkelők ügye mel­lett , s e rokonszenvét nemcsak szavakkal, hanem tényekkel is kifejezd, pénzgyűjtést rendezvén ez a sebesültek ápolására, orvosokat és betegápolókat küldvén a barettére. A császári pár látogatása Finnlandba a leg­jobb benyomást tette. A lakosság mindent elköve­tett, hogy ünnepélyes színt kölcsönözzön a czár meg­jelenésének. III. Sándor czár trónra lépte óta sok minden megváltozott Finnlandban, és­pedig Orosz­ország előnyére. De Finnland is megtanulta, hogy minő nagy előnyökkel jár egy nagy államhoz tar­tozni. Apródonkint mindig többen-többen érkeznek ide a török tengermelléki városokból és Konstanti­nápolyból, kik az őket fenyegető veszély elől Odes­­sába vagy a Krímbe menekültek. Valószínü, hogy túlozva beszélnek a török városokban levő állapo­tokról s még inkább a várható eseményekről, mert a rémület nagyítva látja a veszedelmet. Azonban ezt megengedve, még mindig elég ok van aggoda­lomra a keresztények sorsa fölött a török városok­ban, mert a törökök fanatismusával szemben mit sem használ a diplomatia jóakarata sürgetése. — Bankrott, igazságszolgáltatás nélkül, közigazgatás nélkül, ez jellemzi a helyzetet. Az ifjú törökök pártja csak rombolni tud, de nem építeni. Hiány­zik is az alap, melyre épiteni lehessen. A fekete -tenger­ partjain a kurd és perzsa határokon, a szigeteken mindenütt felcsapnak a lángok. Pan­­szlávjaink nagy lelki gyönyörűséggel csinálnak tő­két maguknak ebből, és azt jósolják, hogy min­den palliatív közbenjárás daczára Románia és Gö­rögország is kénytelen lesz nemsokára fegyvert ra­gadni. Különösen azt emelik ki a panszlávok, hogy mióta az ifjú-török párt jött uralomra, a már el­fojtva volt Oroszország elleni gyűlölet a törököknél ismét lángra lobbant. Oroszországnak évek során keresztül tanúsított barátságos magaviseletét Tö­rökország irányában feledték, s a török népséget megint fanatizálni kezdik az oroszok ellen. És mit szól Anglia ehhez, hogy a törökök a leánykereske­­reskedést most megint nyíltan kezdik űzni. Oroszor­szág ezt soha sem akarta elszívelni a cserkeszeknél. Minthogy pedig Anglia bajói mindenütt üldözik a rabszolgakereskedő hajókat, fogják-e a Besika öböl­­ben levő hajókat is a konstantinápolyi háremliterán­­sok ellen használni, kik most a szláv leányokkal űz­nek kereskedést ? A román parlamentben folyó hő 25-én Cogalniceanu miniszter kérte az Oroszországgal kötendő kereskedelmi szerződés tárgyalását. Az ultra-radicálisok erre úgy megtámadták őt, hogy kénytelen volt saját személyére nézve bizalmi sza­vazatot kérni. A bizalom 77 szavazattal 25 ellené­ben megadatott. Az érdekes ülésről a „P. L.“ a következő részleteket közli. Fleva a miniszter felszó­lalása után követeli, hogy mindenekelőtt a volt mi­niszterek vád alá helyeztetésének kérdése döntessék el. Cogalniceanu ragaszkodik a napirendhez. Erre felolvastatik a bizottság jelentése, mely a kereske­delmi szerződés elfogadását ajánlja. Missail a szél­sőbalról megkezdi a támadást ez ellen, azon állítás­sal, hogy ezen nemzetközi szerződés rendkívüli ülésen nem tárgyalható. Fleva azt hiszi, hogy meg­gondolásra időt kell hagyni, miután ezen szerződés mint valamely bomba, oly váratlanul jött s a keres­kedelmi kamara sem adott még véleményt. Említi továbbá, hogy a zsidó kérdés itt is felmerül, mert az orosz zsidók ellephetnék Ruméniát, ha megen­gednék nekik a földszerzést. Cogalniteanu miniszter az osztrák szerződésre vonatkozólag, melyet Fleva felhozott, hivatkozik arra, hogy azt a régi minisz­térium kötötte s kiemeli, hogy úgy ebben, mint az orosz szerződésben el van ismerve Oláhország azon joga, hogy a zsidók kifizessenek. Ha ezen szerződés nem köttetik meg, Franczia-, Olasz- és Németorszá­gok visszavonulnak s Ausztria egyedül fog ural­kodni a román kereskedelmen, melyre monopóliumot nyert. Ajánlja a képviselőknek a szerződés elfoga­dását, mely meg is történt. A senatus a tagok cse­kély száma miatt f. hó 26-án sem tarthatott ülést. Erre a bureau elhatározta, hogy köriratilag hívja fel a tagokat a megjelenésre, melynek azonban ke­vés sikere leend. A német sajtó hangja. A németországi sajtó indokolatlan és hamis alapú támadását a magyar sajtó ellen, már mai lapunkban jeleztük. Most már a félhivatalos lap Pestről írt közleménye előttünk is fekszik, melyet az alábbiakban ismertetünk meg olvasóinkkal. „A helyzet sokféle bonyodalmaihoz egy új mozzanat járult, melynek jelentőségét nem ismerjük félre. Ez azon szenvedélyes hang, mel­lyel a magyar sajtó a keleti kérdést tárgyalni kezdi. Néhány orosz lap pánszláv színezetű elmélkedései igen szerény su­­sogást képeznek azon dörgedelmes hanghoz képest, mel­lyel a magyar journalisták az ellen tiltakoznak, hogy a keleten más, mint tősgyökeres magyar poli­tika csak gondolható legyen. „A bécsi Presse“ csak sajnálja,hogy egy ma­gyar-török légió alakítása kellemetlenséget szerez az osztrák-magyar külpolitikának, de a „Hon“ egyenesen azt kívánja, hogy 100,000 magyar fogjon fegyvert második hazájuk védelmére. A „N. Alig. Z.“ idéz a „Hon“-ból néhány sort, s így folytatja tovább: „Aránylag lemérsékeltebb a „Napló“, mely állításait legalább indokolni törekszik. Szerinte a magyar kormány a reichstadti találkozás előtt és után Andrássyval abban egyetértett, hogy az orosz szövetség békeszövetség, mely természetüleg kizár minden (?) intervenziót a Balkán félszigeten. Idéz­vén ez után lapok erre vonatkozó fejtegetéseit, eze­ket mondja: „Nem a mi hivatásunk-e a magyar polémia fölött ítéletet mondani; csak a tényt constatáljuk s szívesen átengedjük osztrák kollegáinknak azt, hogy a magyar sajtóval a monarchia valódi érdekei iránt vitatkozzanak. De, hogy a magyar lapok particula­­risticus és kizárólag nemzeti egoismustól átlengett magatartása a maga jelentőségében messze túlmegy egy journalisticai polémia határain, ez kitűnik a következő budapesti levélből, melyet rendesen jól tájékozott oldalról kaptunk, s mely így hangzik : „A szenvedélyes hang, mely a magyar lapok­ban uralkodik, valahányszor a szövetséget Oroszor­szággal, s annak állítólagos titkos czéljait tárgyal­ják, bécsi udvari körökben sok rész vért szült. Egy magas állású államférfin, ki a monarchia feltétlen bizalmát bírja, s igen sok részt vett a dualistikus államforma megalapításában, következő szavakkal jellemzi az irányadó udvari körök hangulatát: „A császárt, úgy a főh­erczegek, mint a hadse­reg főbbjei folytonosan ostromolják, hogy oly módon éljen a korona jogaival, miként ezáltal a magyarok korlátok közé szorittassanak; ez — úgy vélik — csak azáltal volna elérhető, ha a parliamentarism musnak véget vetnének, s a parliamentáris kormá­nyokat alkotmányos, de nem parliamentáris kormá­nyokkal cserélnék fel. A császár bizalmi embereinek kívánságát ed­dig folyvást határozottan visszautassá, hangsúlyoz­ván, hogy gróf Andrássy úgy a koronának, mint a delegatióknak bizalmát bírja, s így a külügyminisz­ter tudni is fogja keresztülvinni azt, a­mit köteles­sége által előre szabottnak tart. A­mi a hirlapok nyilatkozatait illeti, azok a pártérdekek sugalma­­zása alatt állanak, s épen nem tekinthetők az orszá­gos közvélemény kifejezésének.“ E nyilatkozat még találóbb lesz, ha egy pil­lantást vetünk a magyar lapok koalissái mögé. Így p. a „Pesti Napló“-n látszik, miként akarná hamis hírek terjesztése által a kedélyeket felizgatni, s a háborúra ingerelni. S miért e harczias hangulat ? Csak azért, hogy a bizalom gr. Andrássy és Tisza iránt a magyar közönségnél megingattassák, mert e két államfér­fin bukására a lap vezetőjének (b. Kaasnak) feltét­len szüksége van, hogy pártfogója gr. Lónyay ismét a hatalomhoz juthasson. Utóbbi ismét képviselővé vá­­lasztatik, s átveszi a vezetését az „uj szabadelvű párt“-nak, mely e szerint Lónyai pártnak bontako­zik ki. A szélső­bal és a Sennyey-párt támogatni fogja a legközelebbi ülésszakban a Lónyay-pártot.

Next