Egyetértés, 1876. december (10. évfolyam, 287-310. szám)

1876-12-01 / 287. szám

Üli­ő és kalapács. — Regény. — Irta: Spielhagen Frigyes. HARMADIK KÖTET. XXIII. Rész. (Folytatás.) — Nem tudok semmit, ha csak ama férfiú ki nem jelenti, hogy őrültség lepte meg. Sőt ez sem volna elégséges , mert oly ember, ki saját magát őrültnek nyilvánítja, épen nem az. Ah­ime, édes Edmund itt vagy? Nem vettem észre, hogy Schlachtensee gróf a szobába lépett. A herczeg elébe sietett és kezét nyujtá felé. — Azért jöttem, — kezdé a gróf, de engem megpillantva, rögtön elhallgatott. — Most isten önnel, nagyon, nagyon köszö­nöm látogatását, isten önnel, — szólt hozzám a herczeg finom kezével szívélyesen rázva meg ke­zemet. Az ajtónál valék, s ekkor még utánam jött, újra kezet fogott vélem, s halkan mondá­ — Isten önnel, talán örökre. Az utczán va­lék, s a fergeteg arczomba csapkodó a hófúvást. A palota ablakaira vissza­tekintve a lebocsájtott függönyön át két egymás mellett mozgó férfialak árnyát pillantám meg. A herczeg volt, s unoka bátyja a gróf. Jól tudtam miről értekeznek, azt is, hogy nincs mulasztani való idő. Bérkocsiba ültem, s megparancsolom, hogy a lehetőleg gyorsan hajt­son Sommer, vagyis Lenz színész lakására.­dekszik tenni a kormány, erre azt válaszolja, hogy első feladatának fogja tartani biztos kétségbe von­­­atlan bizonyítékot szerezni az iránt, hogy az osz­trák kormány áll-e a május 11-ki és okt. 4-ki nyi­latkozatokban megjelölt alapon és a szerint a­mint erről meggyőződik, fogja további eljárását megtenni. (Élénk helyeslés). Ezután Z­s­e­d­é­n­y­i szólal fel, ki mindenek­előtt azon kérdést fejtegeti, vájjon szükséges-e, hogy a képviselőház tudomásul vegyen olyant, ami nem egyéb, mint egy clubban történt nyilatkozat; szük­séges-e a képviselőháznak közbenjárása mint egy atyáskodása, holott tudjuk bizonyosan, hogy a kor­mány ragaszkodik a sokszor jelzett megállapodá­sokhoz. Csernátony azon nézetét fejezi ki, hogy igen­is szükséges az interpellate előterjesztése, mert az osztr. kormány oly nyilatkozatot tett és pedig 3 párt együttes értekezletén, a­melynek következté­­ben kétségbe lehet vonni azt, hogy a magyar kor­mány hona fi­dessel járt el, és ezen interpellációval mintegy elégtételt szolgáltatnak a magyar kormány­nak. (Élénk helyeslés.) Móricz Pál kijelenti, hogy a felolvasott in­­terpelláció szövegét elfogadja, mihez az é­r­t­e­k­e­z­­l­e­t is hozzájárul. Miután a mint elnök még kijelentette, hogy ha az interpelláció megtétetik, azt, a­mit még hozzá akar adni, a­mi nyomatékos, de a lényeget nem vál­toztatja, el fogja mondani, az értekezlet véget ért. Zugiskolák T öles váll. — A közokt. miniszternek.— Minden törvény annyit ér, a mennyit §§-aiból az emberi társadalom bizonyos fokú fejlettsége meg­valósítani enged. A legbölcsebbnek látszó §. is, h­a ki nem vihető, h­iában való. Ezen előzetesen fel­állított tétel igazságát, azt hiszem, legjobban bizo­nyítja a mi magyar parlamentáris életünk. Nem le­het azt illetőleg panasz, hogy az Országgyűlés kellő mennyiségű s néha elméletileg teljesen helyes alap­elveken nyugvó törvényeket ne hozna, de mit ér mindez, ha az életre való törvény is megbukik azok kezében, a­kik annak végrehajtására hivatvák, vagy ha annak kivitele az adott viszonyok közt lehe­tetlen. Ilyenféle eszmék jutnak eszembe mindig, va­lahányszor a mi népoktatási törvényünkre gondo­lok. Tagadhatatlan, hogy a legnemesebb indokok vezették annak alkotóit; föltétlenül pálctát törni azok fölött sem szabad, kikre az volt bízva, hogy azt végrehajtsák. Hiszen mit tehetnek róla a mi tanférfiaink, ha a törvény legnemesebb intenzióit a mi sajátságosan zilált társadalmi állapotaink meg­valósítani a legtöbb esetben nem engedik ? Sőt épen arra akarok jelen soraimban frap­páns példát idézni, hogy egészen ellenkezőjét ér­jük el gyakran a népoktatási törvény czéljának, ha azt alkalmazásba vesszük. De hogy a dolgot senki félre ne értse, egyet mást előre fogok bocsátani. Midőn a tanfelügyelőket 1870-ben kinevezték, Zemplén megye azon kedvezményezett helyzetbe ju­tott, miszerint Árvay József kir. tanácsos sze­mélyében, egy nemcsak buzgó, hanem valóban szak­avatott tanférfiat nyert tanfelügyelőül. Nem lehet tagadni, hogy működésének itt-ott szórványosan volt foganatja, igy p. o. hogy Zsadányban, a­mely egy kis silány falucska, egy pompás, de sok tekin­tetben czélszerűtlen iskola­épületet emeltek fel. Azonban a­mi a zugiskolákat illeti, bár a tan­­felügyelő úr ezen irányban is sokat fáradozott, mun­kálkodásának ez irányban egyátalában nincs semmi eredménye. Tudjuk, hogy a zugiskolák ellen György Aladár igen derék hadjáratot indított, s a közfigyelmet felhívta gyakran azon sait disant tanintézetekre, melyek arra ugyan igen alkalmasak, hogy a ta­nulók képességeit alaposan tönkre tegyék, de arra már éppen nem, hogy valamire őket alaposan meg­tanítsák. S íme mit látunk ? Daczára a tanfelügye­lők egynémelyike buzgalmának, daczára György Aladár lelkes izgatásainak, a zugiskolák jobban virágoznak ma, mint ezelőtt bármikor. Minap Tolcsván személyesen és szomorúan győződtem meg a zsidó zugiskolák virágzásáról. Egy befolyásos izraelita barátom unszolására elmentem egyikébe ezen helyiségeknek. A város szélén, ronda futóárok mellett, némi emelkedésen áll egy igen roz­zant karban levő alacsony parasztház. A pitvaron áthaladva, benn voltunk a tanteremben. A tanterem, nevezzük igy per enphemismum azt a mi nincs, egy szűk, piszkos, bűzös hézag, közepén egy korcsma­asztallal, mely mellett fiuk és lányok vegyest (4 — 9 évesekig) állnak s esetleg egy hosszú lóczán ülnek. A gyermekek, kik közt mellesleg mondva több csi­nos arczu, élénk külsejű kis fiút és lányt pillantot­tunk meg, valami kiállhatatlan éneklő hangon olvas­nak a tanító által kinyitott könyvből. A tanító egy őszbecsavarodott egyéniség, fején az orthodox süveg­gel, meglehetős piszkos keczében, elég előzékenyen fogadott bennünket, eleinte láthatólag megszeppent, azt hívén talán, valamely hivatalosan leskelődő bi­zottsággal van dolga, de midőn kijelentettem volna,­­ hogy csak az iskola iránti érdeklődés hozott ide, teljesen közlékeny lett s megmutogatott min­dent a mi helyiségében található volt. Mindenek előtt egy kis fapálczika tűnt fel előttem, s midőn annak rendeltetését kérdezem, kijelenté, hogy azzal egyrészt az olvasást könnyíti, vezetvén a sorokon végig a gyermekek szeme előtt, másrészt körmönt és kellemetlen pacsit osztogat azoknak, kik taní­tását be nem veszik. Ezután következett az exami­­natorium. Mindenek előtt dicsekedett a tanító, hogy a gyermekek már jól tudnak olvasni héberül. Elő­vettük tehát a könyvet, mely nem volt más mint a Tholdot Jiserael (Izrael története) s ebből olvastak is a gyermekek elég folyékonyan, csakhogy arról is meg kellett győződnünk, hogy amit gépileg elolvas­tak, azt sem német, sem magyar nyelvre lefordítani nem tudták; így volt a német, így a magyar olva­sással. Héberül, németül, magyarul olvastak, de mit, azt egyátalán nem értik. Az olvasáson kívül némi fej és írásbeli számvetést tudtak még felmutatni, ezen kívül a nap alatt semmit. Földrajz, történelem stb. mind ismeretlen fogalmak nemcsak a tanulók, de úgy látszott a tanító előtt is. Midőn a szemlét bevégeztük, több értelmes iz­raelitával beszélgettünk a tolcsvai zsidó iskolai ál­lapotok felől. S íme kiderült a következő: ezelőtt 2 évvel volt Tolcsván a zsidó községben rendes iskola­szék, egy eléggé tisztességes iskolaházzal, a­mely fel is volt szerelve a szükséges taneszközökkel. Volt diplomatikus tanítójuk, ügyes derék ember, a kivel némelyek oly méltánytalanul bántak, hogy kényte­len volt állomását elhagyni s utána az addig szüne­telt zugiskolázás azonnal lábra kapott. Jelenleg Tolcsván hat ilyen zugiskola van, a­melyben a szü­lők vagyon­aránylag havonként egy két, három sőt négy forintot is fizetnek tandijul, tehát évenként 12,­­ 24, 36 sőt 48 forintot, oly nagy összeget, a­minőt semmiféle elemi iskolában sem divat szedni. A zsidó iskolaszék szétzüllött, az iskolaépület elhallik, a taneszközöket széllyel hordták, de meg van a sok zugiskola. A zsidó értelmiség panaszko­dik, hogy iskola­ügyeit nem rendezheti, pedig a tan­­felügyelő megtette hivatalos kötelességét. Ki hát a hibás ? Pedig igen fontos dolog ám az, hogy a Tokaj- Hegyalján az izraeliták iskola ügyei végi­g valahára valaki által rendeztessenek. Az uj nemzedéket telje­sen meg lehetne nyerni a nemzet ügyének, kellő is­koláztatás által. Hanem, hogy maga a legjobb szán­dékú hivatalos eljárás sem vezethet kielégítő ered­ményre, azt ezen most felhozott szomorú példából is láthatni. Talán inkább lehetne eredményt várni az iskolalátogatók intézményétől, ha a t. miniszter úr, félretéve minden melléktekintetet, iskolalátogató­­kul szakavatott és ügybuzgó egyéneket szólíttatna fel közegei által. Ezek az iskolalátogatók egy vagy legfeljebb két községet karolva fel müködésök he­lyéül, a közvetlen személyes érintkezés által oly ered­­­ményekkel örvendeztethetnék meg a magas közok­tatási minisztériumot, a­minőket a most már telje­sen bureaukratákká promoveált tanfelügyelők egy­általában nem tűzhetnek ki maguk elé. A közoktatás ügye nem egy párt, nem egy fe­lekezet, hanem a nemzet, a magyar társadalom ügye. Fel kell azt karolni mindnyájunknak, mert különösen az elemi iskolák azok, melyek által a magyarság e hazában terjedhet, éppen azért ezen a téren kell róla tenni, mert ha megengedjük, ha elnézzük azt, hogy vidéki városainkban a zugis­kolák lélekölő mérge gyilkolja a gyermekek jobb sorsra méltó természetes képességeit, ha eltűrjük, hogy a gyermekek ilyen zughelyeken bujittassanak s idegenittessek el a nemzettől, akkor oly kígyót táplálunk e haza keblén, mely felnőve azt előbb utóbb agyon fogja marni. Kun Pál, ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése november 30-án. Elnök Ghyczy Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: P­e­r­c­z­e­l, Trefort, Széll, Tisza, Péchy miniszterek. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván ész­revétel nélkül hitelesíttetik. Elnök: Jelenti hogy Lukács Béla és Molnár Antal képviselők azon indítványukat, melynek Szolnok-Doboka megye székhelyéül Szamosujvár szab. kir. városát kívánták kijelöltetni, előtte tett nyilatkozatuk szerint visszavonván, ennélfogva ezen indítvány indokolás végetti felvételének szüksége elesik. Bokros Elek az igazságügyi bizottság elő­adója : A vallás és közoktatásügyi miniszternek 214 sz. a. benyújtott törvényjavaslata a nagyszebeni kir. Teréz árvaház, a Károlyfehérvári káptalan, valamint a n.-szebeni és brassói sz. Ferencz rendű zárdákat illető kir. alapítványi járulékok fejében kért póthi­tel tárgyában a ház által az igazságügyi bizottság­hoz lett utasítva az alapítványok természetének jogi megvilágítása végett. Az igazságügyi bizottság a törvényjavaslatot tárgyalván, az arról szóló jelen­tést beterjeszti. Molnár Antal az állandó igazoló bizottság elő­adója: Jelenti, hogy a bizottság tárgyalás alá vévén Stoll Károlynak Szatmár megye Nagybánya válasz­tókerületében nov. 6-án tartott választására vonat­kozó jegyzőkönyvét, s azt kifogástalannak találván, Stoll Károly megválasztott képviselőt a szabály­­szerű 30 nap fentartása mellett igazoltnak jelen­tette ki. Következik a földmivelés, ipar és kereskedelmi minisztérium költségvetésének folytatólagos tár­gyalása. A gazdasági tanintézeteknél szót emel: Szalay Imre. T. ház! Midőn e czímnél felszó­lalok, teszem azt leginkább azért, mert dac­ára an­nak, hogy tavaly is voltam bátor figyelmeztetést in­tézni a t. kereskedelmi miniszter úrhoz, mely figyel­meztetés nemcsak az illető t. miniszter úr, de a ház­nak igen sok tagja által helyesnek ismertetett fel, daczára mondom mindennek, absolute figyelmen kí­vül hagyatott. Megnyugtat azonban némileg e te­kintetben az, hogy nemcsak szerény felszólalásom, de maga a t. pénzügyi bizottságnak tavalyi határo­­zata, a­melyet a ház el is fogadott, szintén minden figyelmen kívül hagyatott. Ugyanis azt mondja a pénzügyi bizottság, felhívandónak véli a minisztert arra, hogy a gazdasági tanintézetek apasztása czéljából tegyem meg annak idejében a szükséges intézkedéseket. Én részemről, noha azt a ház elfo­gadta,nem tartottam épen valami szükségesnek azok­nak apasztását azon okból, mert hogy ha az egyik vagy másik tanintézetben az idén vagy tavaly talán kevesebb számú tanoncz vétetett fel, vagy iratko­zott be, ebből nem következik, hogy azokra a tanin­tézetekre szükség nem volna, sőt Magyarországban általában az iskola inkább kevesebb, mint sok. Akkor, midőn figyelmen kívül nem hagyhatom, hogy nemcsak egy ág van, mely ezen tanintézetekben ta­ní­ttatik, a gazdasági állattenyésztést lehessen figyel­men kívül hagynom, hogy némi tekintetben a borá­szat és szőlészet emelésére kevés vagy épen semmi­nemű gond történik. Akkor, midőn a miniszter a gaz­daság különböző ágainak emelésére, melyre a ház 50,000 frtot megszavazott tavaly épen úgy mint az idén, a borászatra annyit sem költ mint a házi nyu­­lak — lupus domesticum — tenyésztésére, a bo­rászat emelésére nem találok egyetlen egy ro­vatot sem, melyben egy krajczárt adott volna. Egyetlenegy fontos ág van, mely elhanyagoltatik, és ez a borászat. — A kormánynak ezen or­szágos érdek úgy látszik elkerülte figyelmét, mert nemcsak a gabnatermelés azon ág Magyaror­szágon, mely egyik fő jövedelmi forrás, hanem a bo­rászat is olyan, mely hivatva volna, már csak anya­gánál fogva is, — miután borunk az egész kontinen­­sen egyike a legkitűnőbbeknek —, az országnak valódi gazdasági forrását képezni. És a gazdasági tanintézetekre nézve mit látunk? Azt, hogy mi általában a gazdasági tanintézetekre kiadunk éven­­kint 517,250 frtot; borászatra s a szőlészetre nem adunk ki többet, mint 18,500 frtot, körülbelül tizen­háromszor annyit adunk ki tehát a gazdaságra mint a szőlészetre és borászatra. Pedig ha tekintjük a különböző termelési viszonyokat, azt találjuk, hogy Magyarországon a búzatermelés az, mely mint főáru 35 millió mérőre megy, addig a bor, kevesebb terü­leten űzve, évenkint 20—25 millió adót hoz. Enge­­delmet kérek, ha az arány így áll, a főáru, melyből a jövedelmet szoktuk bevenni, közép­számítással 150 millió, mikor a bor ezzel szemben nagyobb ös­­­szeget mutat, mert 180—200 millió jövedelmet adna nekünk. Ez általában figyelmen kívül nem hagyható, sajnos azonban, habár a tudomány minden ágában észrevehető a haladás, egyedül az, a­mi Magyaror­szág egyik előhaladási föltétele, s általában a gaz­dagodásnak egyik fő forrása, a­mi a lehető legkeve­sebb figyelembe vétetik. Átalában nálunk Magyar­­országban az előrehaladó szőlésznek neve: pancser, borhamisító és nem gondolják meg az illetők azt, hogy akkor, mikor ily nevezettel illetik a szőlészt, saját lelki szegénységüket mutatják ki. Mindaddig, míg Magyarország száz bort termel csak és a kül­föld ízléséhez nem finomítják azt, Magyarországnak ezen bő terméke tökéletesen haszonvehetetlen lesz. A­mi azt illeti, hogy igen rész pénzügyi viszo­nyok közt vagyunk, hiszen nem kerül oly roppant költségbe egy szőlészeti, borászati kísérleti állomás, egy szőlészeti iskola felállítása, de a­mi a legfőbb, a szőlészeti iskola felállítása nem nyel el oly bor­zasztó összeget, sőt még 15—20% jövedelmet is hajt a befektetett tőkéből, a­mint azt Klosterneu­burg példája mutatja, mindaddig, a­mig a phyllo­xera által el nem pusztittatott, ott van Stájerország, a­hol szintén szőlészeti iskola állíttatott fel és hely­ben még egy vegykísérleti állomás is van. És szükségesnek tartanám azt is, hogy Ma­gyarországon, miután alig van olyan hely, a­hol szőlőmiveléssel ne foglalkoznának, a népiskolákba a szőlészet is a sok kötelezett tantárgy között volna. Hogy mily sokat lehetne tenni az érdemben, hogy mily hasznot hajtana, utalok csak arra, hogy más országokban p­­avancziaországban a borászat men­­nyire emelkedett szemben a mienkkel, erre nézve csak azon kimutatásra vagyok bátor utalni, hogy mennyi bor vitetik Németországba. Évenkint 114,348 mázsa hordóban és 151,620 mázsa üvegben. Ebből Ausztriára, beleértve Magyarországot is — sajná­lom, hogy nincsenek adataink, mennyi hozatik be Magyarországba különösen, azt hiszem­­­ lo­ ed része, mert csak Ausztria czime alatt jelenik meg 8,930 mázsa hordóban, üvegben pedig 3861 mázsa, pedig a mi vámviszonyaink ezen nem változtatnak sem­mit, mert mi is két s egy fél tallért fizetünk, azok is. — Mind ennek daczára bevitetik Francziaor­­szágból 464,518 mázsa, hordókban és 31,337 mázsa üvegekben. Ezen kívül hajón 270,433 mázsa hor­dókban és 42,514 mázsa palaczkokban három­ne­gyed részben Francziaországból. Ezen számmal szemben Ausztria bevitele mondhatnám épen semmi vagy nagyon csekély, dac­ára annak, hogy Magyar­­ország legalább­is 25 millió adót termel. Mutatja ez, hogy Magyarország borkereskedése és általában borászata mennyire sülyedt, különösen az ausztriai közös vámviszonyok azon szerencsétlen összeállítása következtében, mert Ausztria, hogy megszerezze az angol gyártmányokat, szívesen beleegyezett abba, hogy a borra magasabb vám rovatott. Röviden még csak azt vagyok bátor kérni a t. háztól, hogy a következő határozati javaslatot, a­mely nemzetgazdászati tekintetben igen fontos, el­fogadni méltóztassék (olvassa): „U­t­a­s­í­t­s­a a ház a földmivelés-, ipar- és kereskede­­lemügyi miniszert arra, hogy egy sző­lé­s­z­e­t­i és borászati kísérleti állo­másra és országos szőlőiskola létesí­tésére a­ szükséges lépéseket megte­­g­y­e.“ (Helyeslés balról.) Remete Géza bővebb indokolás mellett, a szélső baloldal helyeslése közt a következő határozati ja­vaslatot nyújtja be: Utasítsa a ház a miniszter urat, hogy tegyen meg minden intézkedést arra, miszerint a magyar­óvári akadémiában már a jövő tanévben a nyilvános hivatalos előadások kizárólag magyar nyelven tar­tassanak. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Trefort Ágoston földmivelési miniszter beis­meri, hogy Szalay Imrének sok szakismerettel el­mondott beszédével egyet kell értenie, s méltányolja is annak intenzióját, de jelen körülmények közt azt nem pártolhatja. Remetének válaszolva szükségesnek tartja a magyar­óvári gazdasági tanintézetben a német nyel­vem előadást, hogy külföldi látogatói legyenek, s a német nyelv nem is a külföldiekért, de a magyarok kedvéért tannyelv, mert így kitűnő külföldi tanerő­ket nyerünk. Wahrmann Mór előadó pénzügyi szempontból mellőztetni kívánja mindkét javaslatot. Helfy Ignácz nem fogadja el Szalay javasla­tát, de szükségesnek tartja, hogy a gazdasági tan­intézeteknél a borászat számára tanszék állíttas­sák fel. Az óvári intézetben nem helyesli a német nyelvein előadást,­mert ha egy-két idegen ajkú miatt parallel előadásokat kell tartani, akkor az egye­temtől se minden tanintézetben több nyelven kellene megtartani az előadásokat. Ha a tanárok nem bír­ják nyelvünket, helyettük magyar tanerőket kell al­kalmazni, mert itt az első kellék az állam hivatalos nyelvének ismerete. Pártolja Remete határozati ja­vaslatát. Horánszky Nándor financziális és culturális czélból ellenzi Remete javaslatát. Korizmics László hosszabb beszédben szól Szalay és Remete javaslatai ellen. Remete Géza szavai félremagyarázása el­len szól. Miklós Gyula megdöbbentőnek tartja azon körülményt, melyet Remete a magyar­óvári gazda­sági tanintézetre vonatkozólag felhozott. Az elő­irányzott összegen belül a virement megadása ellen nyilatkozott. Mocsáry Lajos: T. képv. ház ! Én csak azon érvelésre akarok egy pár rövid észrevételt tenni, mel­lyel Horánszky képviselőtársam Magyar-Óvá­­rott a német tanfolyam további fentartását indo­kolja. Azt méltóztatott mondani a t. képv. úr, hogy fen kell tartani a német tanfolyamot már csak azért is, mert különben ennek ezen iskolánál financiális tekintetben igen rosz következményei lennének, a­mennyiben most 10,000 frt lévén a tanpénz, ez na­gyon leapadna, ha megszüntettetnék a német tan­folyam. Ez által a t. képv.­ár állítása szerint a ta­nulók száma felére fog leszállani és akkor 5000 írt­tal lesz kevesebb az iskola bevétele. Jürre annyit vagyok bátor megjegyezni, hogy ezért az 5000 írtért én valóban nem tartom érdemesnek továbbra is föntartani azon botrányt (helyeslések) mert egyéb­nek nem nevezhetem, hogy mi tárjunk fel külföldiek számára az ország kebelében egy német intézetet. Méltóztatott azt is mondani, hogy ha kevesebb lesz a tanulók száma, akkor természetesen kevesebb kísér­let lesz s kevesebb a jövedelem. így fogtam fel a t. képviselő úr okoskodását. Én teljességgel nem vagyok képes belátni azt, hogy csökkenni fog a jö­vedelem ez­által, hogy kevesebben lévén a tanulók, kevesebb kísérlet fog történni. Hiszen a gazdasági terményekből és nem kísérletekből van az iskolá­nak jövedelme. Egyébiránt t. képv. ház én úgy lá­tom, hogy annak, hogy a kormány dac­ára a nyil­vánuló óhajtásnak, majdnem dac­ára a közvéle­ménynek és az itt történt számos felszólalásnak, egyáltalában nem gondolt még arra, hogy a német tanfolyamot megszüntesse, talán egy más speciális oka is van. Tudvalevő dolog, hogy e gazd. taninté­zetet a magyar­óvári uradalom állította fel azon czélból, hogy ott ezen uradalom birtokosának más uradalmai részére, a melyeknek nagy része Morva­országban fekszik, gazdatisztek neveltessenek. Az uradalom birtokosa azonban nagyon költségesnek találta ezen dolgot s az absolut uralom kezdetén elhatározta megszüntetését. Azon időben történt az, hogy ezen gazdasági tanintézetet átvette az állam, a­minek valósággal ez az eredménye most már, hogy azon czélra, azon uradalom birtokosa részére tar­tunk fen állam­költségen egy tanintézetet azért, hogy azon uradalom gazdatiszttel elláttassék. Azt hiszem tehát, ezen egész dologban ismét a noie me tangere játszik szerepet. Azt hiszem, Magyarország­nak egyáltalában nincs annyi pénze, hogy ily c­é­­lokra költséget fordítson. Ezen tekintetből, de áta­­lában véve, mert képtelenségnek tartom, hogy Ma­gyarország a külföld számára német iskolát tartson, pártolom Remete Géza indítványát. (Helyeslés a balon.) Szontagh Pál tavaly azon nézetben volt, hogy a német előadási nyelv tekintetében, az illető taná­rokra való figyelemmel, ha ugyan­olyanok, kik képe­sek a tudományt saját szakukban előrevinni, bizo­nyos kímélet tartassák szem előtt. Azóta azonban, hogy Hermann Ottó nyilvánosan a philloxera kér­désében nyiltan tudatlansággal vádolta a magyar­­óvári tanárokat, s ezek a felhozott adatok ellen nem is kísérlették meg a védekezést, azt hiszi, hogy ily kíméletet nem érdemelnek meg s azért pártolja Remete javaslatát. (Élénk helyeslés.) Tisza László elvettetni kéri Remete javaslatát.­­Wahrmann Mór előadó, és Trefort Ágoston földmivelési miniszter ismételve ajánlják a pénzügyi bizottság véleményét. Lehoczky Egyed a tót nyelven tartandó pa­rallel előadásokat pártolja. Bernáth Dezső szintén változatlanul fogadja el a javaslatot. Ezután a többség elveti mindkét határozati javaslatot. Az állami lótenyész intézeteknél Berzeviczy Egyed emel szót, s annak költségét reálisabb alapra kívánja fektetni, valamint az eddiginél kielégítőbb administratiót. Trefort Ágoston védelmezi az előirányzatot. Mocsáry Lajos az államménesek administra­­tiójában hiszi az óriási defic­itet, s a katonai keze­lést okozza, hogy az állam­ménesek oly sokba ke­rülnek az országnak. Polgárosítani kellene ezeket, s a kiadás mindjárt lejebb szállna. Míg katonai administratió van érvényben, addig reformokat be­hozni lehetetlen, s e mellett a katonák épen nem gondolnak Magyarország financziáival. A lótenyész­tési központi igazgatásra, előirányzott 16,869 irtot, miután erre a minisztériumban külön osztály van, nem szavazza meg. Tisza László hosszabb beszédben pártolja az előirányzatot. Kozma Ferencz földmivelési miniszteri taná­csos bureaukratikus szempontból, a minisztérium nevében védelmezi a javaslatot. A pénzügyi bizottság javaslata elfogadtatik. A bányakapitányságoknál személyi és dologi kiadásokra előirányoztatik 62.000 frt. Szontágh Pál (gömöri) kérelmet intéz a mi­niszterhez, hogy a már előbbi utasítás szerint nyújt­son be magyar bányatörvényjavaslatot, mert csak ez által hiszi a bányászatnál uralkodó germanizá­­lást megszüntetni, s a bányászat érdekében szüksé­ges intézkedéseket megtehetni. Trefort Ágoston kereskedelmi miniszter ígéri, hogy rövid időn, hihetőleg még a jelen ülésszak alatt be fog terjesztetni a törvényjavaslat. Paczolay János kérdi, vajjon a bányaipar van-e azon helyzetben, hogy a kohók kezelési módja, s a bányaerdők kérdésében a kellő intézkedés meg­tétetett. A pénzügyi bizottság véleménye fogadtatik el. A statisztikai hivatal kiadásainál, a személyi kiadásokra előirányzott 40,000 főt elfogadtatik azon hozzátétellel, hogy utasitassék a miniszter, hogy ez intézet működéséről is a ház elé évenkint részletes jelentést terjesszen, s a­mennyiben az intézet újjá­szervezése iránt végleges megállapodásra jut, a tervezetet és a költségvetést mutassa be a háznak. A posta kiadásnál a személyi járandóságokra előirányoztatott 4.672.260 frt. Ráth Károly kérdi a minisztertől, vajjon a távirda s posta egyesítése tárgyában minő intézke­dések tétettek ? Trefort Ágoston kijelenti, hogy az egyesítés elvével nem hagyott fel. Orbán Balázs rászalja, hogy a vasúti és kocsi posta közvetítéseknél parallel vonalak használtat­nak, mi által az állampénztár indokolatlanul meg­­terheltetik. Pl. a héjasfalva-segesvári vonal 5000 írtjába kerül az államnak. Kéri a minisztert, hogy az ily „ostor pénzektől“ mentse meg az országot. Simonyi Ernő felemlíti, hogy a m. é. pénzügyi bizottság kijelenti, miszerint a posta és távirda egye­sítése administrativ után meg sem történhetik, csak­is törvényhozás utján. Trefort Ágoston kereskedelmi miniszter azt állítja, hogy ily egyesítésről szó sincs, csak egyes kisebb hivatalok egyesí­tettek. A távirdai kiadásoknál személyi járandósá­gokra előirányozva van 1.954.000 frt. Kollár János panaszkodik az ellen, hogy a távirdai jótékony intézményben Békés­ megye nem részesül, s azért felhívja a ház figyelmét, hogy ez­után ezen vidékre is legyen némi tekintettel. Trefort Ágoston kereskedelmi miniszter ta­gadja, mintha az alföldről megfeledkeztek volna. Azon vidékek többször fel lettek szólítva, vájjon minő áldozatot képesek hozni a távirda felállítására s a tárgyalások ma is folyamatban vannak. Ígéri, hogy Szarvas és Túr között távirdai összeköttetés jön létre. Ülés vége 2 órakor, hogy elmondjak neki mindent, mit mondani akar­tam, de megtaláltam, és elmondtam mindent. — Men­nyit fizet önnek a herczeg ezen szol­gálatáért ? Ez volt válasza. Ugyan e választ vártam a színésztől, és hogy ezt ne halljam, hallgattam. Itt másként állt a do­log. Most a nővérhez szóltam, neki el kellett hinni beszédemet, szívéhez az utat fel kellett lelnem , a természet nem tagadható meg magát. Az okozta-e, hogy tapintatosan érintem ama köteléket, mely két lényt a vérrokonság szálaival fűz össze; vagy mert Constance éles elméje áttekinti rögtön a helyzetet, de észrevettem, hogy a sötét felleg ar­czáról elvonul, és zavarnak, mondhatni rémületnek ad helyet. — Ez tehát az ok, ez . . . hogy atyámat .. . nem, nem volt ő atyám, hogy őt gyűlöltem, s ő is gyűlölt engem. De hisz .. . nem nem, még­sem lehetséges. Felállt, de tántorgott. — Hová indul ? — kérdem kezét megfogva. Kezét kiragadva kezemből, a teremből ki­sietett. Bizonytalanságban maradtam vissza, nem tudva mit tegyek. Egy pillanatra azt hittem, hogy kivégzi magát, de csakhamar hallom őt vissza­térni, nem egyedül. Egy görnyedt alakot vonszolt maga után, kit más körülmények között Kulcsárnénak, vagy ehez hasonlónak tartottam volna; most azonban bor­zadva ismertem fel benne az öreg Pahlent. Hogyan került vissza úrnőjéhez, midőn a börtönből kiszabadult, soha sem tudtam meg, de minél szorosabb viszony létezett az úrnő és szol­ganő között, annál nagyobb lett a szakítás és annál borzasztóbb a beszámolás. (Folyt. köv.) XXIV. Rész. Később többször visszaemlékeztem ama lel­kiállapotra, melyben a fent említett ételen valók, de egészen visszaidézni még sem tudtam azt soha, mi okból jól tudom, hogy elbeszélésem csak hiányo­san tükrözi vissza a valót. Annyit mondhatok, hogy oly érzés befolyása alatt álltam, mely a részvét legnagyobb fokát képezte. Ez érzés sokkal cseké­lyebb okból is uralgott felettem, pedig okos és hi­degen számító emberek előtt ez nevetségesnek, gyermekesnek tűnik fel. Talán nem lett volna oly nagy hatása rám a herczeg közleményének, ha a szereplő egyének előttem egészen ismeretlenek, de jól ismerem őket. Constance az én életemben nagy és végzetes szerepet játszott, a fiatal her­­czeggel oly sajátságos körülmények között talál­koztam. Aztán én szerettem Constance-t, s a her­czeg oly érdekeltséget költött bennem, min­t az idős fivér az öcs iránt érezni szokott. A történte­ket borzasztóaknak találtam, s a történendőket rémleteseknek. Egész tudatával bírtam annak, hogy mit sem tehetek ellene, hogy kábaság jelen kísérletem is, de mi volt ez azon hanghoz képest, mely bensőmben felszóllalt: ennek nem szabad meg­történni. Ily leirdatlan izgalomban, — mely őrült­séggel volt határos, — jutottam a színész lakásába, ki nagy meglepetéssel fogadott, s azon szobából, melyben épen egy színész társával időzött, a mel­lékszobába vezetett és kérdezett, mi vezethet en­gem hozzá? Nagy ég, mi vezethet hozzá ? Nagyon sok és nagyon kevés. A sokat nem közölhetem vele, jo­gom nem volt, e titkot tudomására hozni; s ha kö­zölné is, nyomoru ürügynek vehetné, melyet a her­czeg gyávaságból koholt. És mit használhat ama kevés, mit mondandó valék, hogy a párbajnak meg­történni nem szabad? Mit tehet ő egyebet, mint hidegen vállat von, és fürkészve tekint arezomra, szemembe, ha váljon agyam rendben van-e egé­szen ? E férfi ifjú volt, és nem rut, szép kifejezésű sötét szemekkel, de végtelen lefeszült vonásokkal. Érzem, hogy tekintete alatt vérem arezomba szö­kött sajkaimról alig tudtam visszafojtani azon meg­jegyzést, hogy ha Constance imádóit kérdőre vonni kívánja, kezdje meg nálam, kit már csak azért is méltán számoltathat, mert kedvese kegyében akkor részesültem, a midőn ahoz neki volt már joga. Aj­kamat összeszok­tam,mégis önkénytelen, fogaim kö­zött, rekedt hangon szivárogtak ki a szavak, mely­ből ellenfelem a legnagyobb gyűlöletet követ­keztette. — így vagyunk, — szólt felemelkedve. —■ Tehát egy kegyenczczel, vagy elárult, megvetett imádóval állok szemben ? Jól van uram, önnel is megverekszem, egész bizonyosan, és mindenkivel, ki a legcsekélyebb jogot képezi, — ha csak állító­lag is — Constance kegyeire. Természetesen sor­rendben, a mint jelentkeznek. Szolgálhatok még egyébbel ? Illedelmesen köszöntött, egyúttal egy ajtóra mutatva: ’ — Ez ajtón egyenesen a tornáczra jut. Szemközt álltam véle. E vézna, s kényelmü életmódja által elerőtlenült embert egyetlen ütés­sel leterithetem, vékony karját, melylyel szín­padias mozdulattal ajtót mutatott, kezem között szétmorzsolhatám. Életemben először voltam ki­téve a kisértésnek, hogy erőmmel visszaéljek, de ellenálltam a kisértésnek, s önmagam elől mene­kültem e szobából, e házból. A ház előtt állt bérkocsim. — Hová ? — kérdé a kocsis. Constance lakását jeleztem. A jármű megin­dult. Csikorgó hideg volt, a kocsi ablakokat jégle­mez boríta, s a lámpafénytől mint kristály csil­logott. E csillámlást szemlélve, a perczeket számi­­tom. A­hányszor valamely lámpához értünk, elmél­kedtem az optika bizonyos szabályai fölött, mintha egyéb teendőm sem volna, a midőn Zehren Con­­stencehoz, Próza herczeg nővéréhez kocsizom. A kocsi megállapodott. A kapu felnyílt előttem, daczára hogy az óra­­ tizenegyre járt. E házban szokás lehetett késő fo­gadni vendéget, mert lépcső, és előcsarnok ki vol­tak világítva. Midőn az ajtóhoz értem, a mely fö­lött nagy arany betűkkel e felirat volt olvasható : „ Bellini Ada, királyi udvari színésznő“, a szobából a selyem­ruha suhogását h­allom, s a jövő pillanat­ban Constance előttem állt. Bizonyosan mást várt, s engem megpillantva, egy sikoltással a szobába visszasietett. Utána mentem s­ajtót bezárva, kezét megragadtam . — Constance, beszédem van vele. — Meg akar gyilkolni, — szólt. — Nem, de nem engedhetem meg, hogy ke­gyed miatt valakit meggyilkoljanak , jöjjön. Félig erőszakkal vezettem végig a pazar fén­­­nyel butorzott termen egy támlásszékhez, melyben helyet foglalva, aggódva figyelt minden mozdu­latomra. — Ne féljen, semmit se féljen tőlem, — mon­dám. — Egykor hű Györgyének nevezett engem, ki az útjában leselkedő sárkányokat legyőzi. Ed­dig nem volt alkalmam erre, vagy nem használtam fel az alkalmat. Most ütött az óra, de önnek is se­gédkezni kell, ön fog is segédkezet nyújtani. — Meg van ön erről győződve ? — kérdés Arcza hirtelen átváltozott. Az aggály egészen eltűnt vonásairól, s helyet adott a legsötétebb gyűlöletnek; olyan volt épen, mint ama éjen, mi­dőn felszóllitott boszul­ám meg a herczegen. Nem tudom hogyan találtam szavakat arra,

Next