Egyetértés, 1877. szeptember (11. évfolyam, 221-250. szám)
1877-09-01 / 221. szám
XI. évfolyam. Budapest Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre ......... 20.— Félévre................................... . 10.— Negyedévre 0. — Egy hóra..............................................1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egyezeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár. 221. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Szombat, 1877. szeptember 1. Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal: Budapest, IV. himző-utca 1. se, hová az előfizetési pénzek küldendők. Figyelmeztetjük és kérjük tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetésük e hó végével lejár, hogy újabb megrendeléseiket mielőbb megtenni méltóztassanak, nehogy a lap küldésében fennakadás történjék. Előfizetési árak: Lapunk minden nap, tehát hétfőn és ünnepek után következő napokon is megjelen. Az előfizetés a hónap bármely napján megkezdhető. Az előfizető nevének, czimének, lakhelyének s az utolsó postának tisztán s olvasható kiírását kérjük, hogy a lap szétküldésében hiba ne történjék. Régi előfizetőink legczélszerűbben cselekszenek, ha czimszalagjukat a postautalvány szélére ragasztva beküldik a kiadóhivatalnak. gjBy- Az előfizetési pénzek és postai utalványok Budapestre az „Egyetértési" kiadóhivatalába (hímző utcza 1 szám alá) küldendők. Az „Egyetértés" kiadóhivatala. Rászedi a németet. Qui habet sociura, habet dominum, — tartja egy régi latin közmondás, melynek igazsága soha se tűnt jobban szembe, mint mai napság az osztrák-magyar monarchiában, mióta Olyan az európai constellatió, hogy a az osztrák-magyar vad házasság fönnáll, soha de soha nem volt szabadabb tere, mint a milyen lehetne most. Ura lehetne akaratának minden irányban, vezérszerepet vállalhatna bízvást a sok habozó nagyhatalom között, mely csak az Ő elhatározását lesi, hogy a szerint cselekedjék s irányt szabhatna a történelem jövendő eseményeinek és pedig olyan irányt, a milyen szemének szájának tetszik. Nekünk, mint magyaroknak, semmi okunk nincs szidni a burkust; neki, az ő fegyverei sikerének köszönhetjük régi alkotmányunk és függetlenségünk ama csekély maradványát is, melyekkel a külügyek élén álló jeles hazánkfia és vele sok más hazánkfia annyira meg volt elégedve, hogy azt mondá: „megkaptunk mindent, amit akartunk“ ; hálára volnánk tehát kötelezve iránta némileg, mégis kénytelenek vagyunk bevallani, ha nem akarunk hirtelenek lenni az igazság iránt, — hogy franczia hegemónia mellett lehetetlenség volna a keleti ügyekben az a helyzet, melyet a porosz-német fennhatóság most egyedül tart fenn oly sokáig, minden ép erkölcsi érzék méltó megbotránykozására. Ha a franczia vinné az u. n. európai koncertben a prim-hegedűt, rég megalakult volna az európai hatalmak szövetsége a muszka-elnyomás, erőszak, igazságtalanság és vad erkölcstelenség ellen, — mint ahogy megalakult 1854-ben, mikor Muszkaországnak a törökökre támadása a krimi háborút vonta a nyakára. Ma minden nemzet, mely akkor a megtámadott jog és igazság védelmére fegyvert fogott, visszavonul csigaházába s azt lesi, mit csinál a másik. Csak egy hatalom maradt következetes: az most is oly kétes, gyanús, kiismerhetetlen szerepet játszik, mint játszott akkor, s most is azon töri fejét, hogyan lakathatná jól a kecskét, anélkül, hogy a káposztának baja essék. E qualificálhatatlan magatartás mellett azonban még akkor is megette a káposztát a kecske, s mégis éhen veszett, — Ausztria egyszerre elrontotta hitelét mindenfelé, — egyfelől hálátlannak szidták, másfelől ostobának, s annyit se adtak rá, mint Monacora sok ideig. Pedig akkor mégis volt valami ok ama magatartás védelmére. Egyik az, hogy Ausztria ugyanolyan katonai hierarchia békéiban szenvedő abszolisztikus állam volt, mint Oroszország, — érdeke parancsolta tehát nem veszélyeztetni megszokott, kedves békéit; — másfelől az, hogy amég jobbról az Oroszország iránt tartozó hála nem engedte, hogy ennek megsértése nélkül kardhoz nyúljon jóltevője ellen, — addig balról jól felfogott érdekei nem engedték, hogy neki segítsen. De most nincsenek ily okok. Az osztrák-magyar monarchia most is csak oly absolut állam ugyan, mint Oroszország, — de legalább a világ előtt szégyenli bevallani s úgy gerálja magát, mintha alkotmányos állam volna, ahol saját sorsa intézésébe magának a nemzetnek is van beleszólása. Az alkotmányosdit játszó legalább s álszeméremből nem paktálhat nyilvánosan Oroszország — kormányformájával. Az államügyek élén álló férfiú sem az a Metternich-Bach szabású ember, aki a czentralisatióban és reactióban kereste annak a trónnak a boldogulását, melynek szolgája volt, — hanem magyar ember, akinek a szabadságra vágynia is, azt ismernie kell s tudnia, hogy az mennyire összeférhetetlen az orosz irányzatokkal. A Világos miatti hálát pedig rég megszegte Ausztria Oroszország iránt, azt későbbi tetteire nézve nem ránthatta elő újra indokul, legkevésbé oly férfi alatt, aki e hála előrerántásával jogot adna azoknak, akik in effigie elpusztították, hogy gyakorlati alakot adjanak akkori jelképes cselekedetüknek. — az sem indok, az orosz irányzattal való rokonszenvezésre, hogy abból monarchiára talán előny hárul, — mert oly tökkel ütött fejű diplomata nem képzelhető, a ki ne tudná, hogy a mi abból a monarchiára hárul, sem előny, se halálos veszedelem. Mi hát az mégis, a mi külügyeink vezetőit arra bírják, hogy a muszkapolitika vontató kötelére tűzessék magukat, ha se nem személyes rokonszenv, se nem hála, vagy más erkölcsi indok, se nem érdek ? A lekötelezettség, nem a muszka, hanem Németország iránt. — Bismarcknak, Moltkénak végtelen kár volna csak egy rész kovás puskát is elsütnie a végből, hogy az osztrák-magyar monarchiát meghódítsa, mert milliókra menő katonasággal se hódíthatnák meg jobban, mint ahogy már megvan, Andrássy jóvoltából. Igaza van, aki azt mondá, hogy ha Bismarck beszél, nemcsak a német birodalom nevében beszél, hanem az osztrák-magyar monarchia nevében is, s hogy Bajorország, Würtemberg sokkal önállóbb szerepet bírnak vinni Poroszországgal szemben, mint Ausztria-Magyarország, mely úgy tesz, mint Achilles az Offenbach operettében: herczeg, amig azt nem kiáltják neki Berlinből: „kuss !“ mert akkor az asztal alá búvik. Onnan lesi a kommandót s a szerint cselekszik, nem pedig azért, mintha szeretné a muszkát. Hát a poroszt szereti talán ? Dehogy! Ezt is elölné egy kanál vízben, ha volna hozzá kurázsi, de hát a szadovai leczke után reszket előtte, mint a nyárfalevél. Hát azért. Ha külügyi politikánk vezényszavát keressük, igazán nem találhatunk rá mást, mint a félelmet, a meghunyászkodást, érdekeink gyáva megtagadását, melyet hazánk legnagyobb fia akként fejezett ki, hogy a csörgő kígyó előtti félelemből a csörgő kígyó tátott szájába repülünk. Ez a helyes, ez az igazi. És kergette bele Andrássyt, annak a csörgő kígyónak a tátott torkába, melyet a három császár szövetségének neveznek. — A világtörténet által elitélt, a nemzetek által ezerszer átkozott „sainte alliance“ újra föltámasztására, a haladás, szabadság és a korszellem kényszerítő követelményei elleni koronás összeesküvés e második kiadásban fölmelegítésére a monarchiának bizony nem volt szüksége, mert az csak abban találta romlását, ami végette szentségtelen, „szent szövetség“ alakult, és csak abban keresheti boldogulását, ami ellen alakult. Andrássy nem oly korlátolt fő, hogy ne tudná, melyik lábát szorítja monarchiánknak a csizma? Tudja ő jól, hogy mi csak kelet felé kereshetjük érdekeink kielégítését s azok kielégítését senkitől nem várhatjuk mástól, mint Törökországtól és annak barátságától. Mind a kettőt létérdekünk parancsolja megőrizni, föntartani és tőlünk telhetőleg erősíteni, — s Oroszország, épen ez az, mely e nagy létérdekünk valósításában már most is akadály s még inkább az lesz, ha valósulnak ama czéljai, melyeket elősegíteni most legfőbb czéljául tűzte ki politikánk. S Andrássy, amint most újólag rebesgetik, csakugyan Gasteinba megy, értekezni Bismarckkal. Ezen jó helyre. A gasteini fürdőről egy igen jó adoma szól, melyet mintha csak az Andrássy fonák eljárása illusztrálására gondoltak volna ki — utasitás végett. A köszvényét gyógyittató embernek izzadó üstökkel dörzsölik a lábát a fürdő szolgák. Meg se mukkan, egy vonás se rándul meg arczán. „Hát az isten szerelméért, — kérdi egy hasonló bajban szenvedő, — hogyan állhatta meg szó nélkül azt a borzasztó fájdalmat ? Hisz én minden csillagot le szoktam szedni az égről, mikor az én fájó lábamat dörzsölik“. — .„Hja, — felel a másik ravasz mosollyal, — lássa én rá szedtem a németet. Én soha se a beteg, mindig az ép lábamat nyújtom neki“. Andrássy, fogadni mernénk, hasonlókép fogja rászedni a németet. — K. — Linüenau, augusztus 29. (Saját levelezőnktől.) Az újságok írásával majdnem úgy érzem magamat, mint egy adósságcsináló, ki ha pénzt kap, nem tudja, melyik hitelezőjét elégítse ki, azonban példájukat e tekintetben nem akarom követni, mert ezen urak rendesen nagy bölcsességgel arra határozzák magukat, hogy egyiket sem fizetik, hanem szépen elverik a pénzt, gondolván, hogy felebarátjuk egyike iránt sem akarnak igazságtalanok lenni. A baj csak az, hogy a sok újságot hogy rendezzem, de hiszem s remélem, hogy tekintetben elnézéssel leendőnek irántam az „Egyetértés“ olvasói, ha az újdonságokat nem is bizonyos rendszerrel s logikai azokon végig futó vörös fonállal, hanem úgy adom, a mint azok tollam alá kerülnek. Hogy mindenekelőtt Kossuth Lajosnak augustus 12-diki leveléről szólok, azt azon, minden igaz magyar által majdnem imádásig tisztelt személyiség iránti kegyeletnél fogva természetesnek látandják. Fordításommal a kölni újságba kissé elkéstem, mivel az már ott megjelent, valamint egy része ezen levélnek azon bekezdéstől: „Azt mondják : a czár szavát adta, hogy foglalni nem akar; és a czár emberséges ember“ egész addig „az ottomán birodalomnak épsége és függetlensége megóvassék s az orosz hatalmi terjeszkedés minden alakban meggátoltassák“, a „Vorchirts“-ben is benne van, azonban a „Leipziger Nachrichten“, mely Lipcsére nézve hivatalos lap, noha független a kormánytól, egész kiterjedésében saját fordításommal fog megjelenni mielőbb. — Most, hogy tudom, hogy Kossuth leveleit szabad fordítanom, mihelyt általa Molnár Sámuelnek kilátásba helyzett második levele a török ügyben az „Egyetértés“-ben megjelenik, azt rögtön lefordítom németbe, hogy több újságban megjelenjék. Nagy kár, hogy ezen levél nem volt már megírva előbb, hogy azt a Stötteritzi unti-sedani tüntetési ünnepélykor lehetett volna fölolvasni e hó 13-dikán, mely ünnepélynél több mint 10,000 ember, nő és férfi, socziáldemokrata s másféle, is részt vett ; hol Liebknecht és Bebel is szónokoltak s hol egy kellemetlen intermezzot csinált egy lipcsei rendőrbiztos Winkler. Liebknecht beszédét észrevétel nélkül hallgató, de midőn Bebel fölszólalt, ezen szavai után : „Üldözzenek, mint tetszik, tömlöczöztessenek, meddig akarják. Még soha sem voltak képesek bármely népeszmét is erőszakos módon elnyomni, sem aprólékos rendőri kergetésekkel agyonsujtani — mindezeken túlesünk s átmegyünk napirendre, úgy tekintjük mint hitvány szunyogcsipéseket, melyek csak pillanatnyi boszankodást okoznak“ — itt Winkler rendörbiztos közbevágott, a szónokot rendre utasítván és tőle a szót elvonván, a társaságot pedig eloszlatván (több hang: „hisz ez nem népgyülés, hanem ünnepély“) Winkler: „Tehát a további beszédeket betiltom, (az ünnepély rendezőjéhez) csak azt akartam önnek megjegyezni, hogy a társaságot föloszlottnak nyilvánítom.“ Akár mint igyekezett a főrendező bizonyítgatni, hogy ez nem népgyülés, a rendőrbiztos annál maradt, hogy a szónoklatokat betiltotta, azután szűnni nem akaró pisszegetések s röffenések (angol medra three groans) közt távozott s folyt a beszélgetés. Bekivántam volna ide Thaisz Eleket, milyen gyönyörűséges par nobile fatrum lett volna ez. Egy botrányos esetet említenek itt több újságban, mely Hanauban a katonaságnál adta magát elő. Egy bizonyos von Brause nevű hadnagy , miután 10 emberből álló szakasszal 4 és fél órán át a szabadban reggeli 6-tól fél 11-ig gyakorlattal elzaklatta, ezekkel a laktanyába lővén még itt az eltikkadtakat 24 foknyi hőségben egy egész óráig futó lépéssel hagyta fegyverbe gyakorolni, minek következése az jön, hogy a 10 ember közül egy köz vitéz és egy egyéves önkénytes összerogytak s kórházba vitetvén, még az nap meghaltak s igy a katonai fegyelem vagy is inkább katonatiszti önkény áldozataivá lettek. A tisztnek még rosz szót sem mondott a katonai felsőbb parancsnokság, de e két haláleseten kívül ezen gyalázatosságnak az jön következése, hogy azon ezrednél, hol ez történt, 3 ember többé lőtte magát és több mint 10 ember megszökött, merre azt nem tudhatni, de azt hiszik, hogy Francziaország felé, s az is tudva van, hogy valamennyi katonai szökevény mind Frankhonba menekül hol besoroztatja magát; a franczia kormány, pedig a szökevényeket ki nem adja. No, hát még számolhat a porosz-német hadvezénylet oly biztossággal a katonasságra, mint 1863-ban, 1866-ban és 1870-ben ? Ha ugyan a fegyelmetlenség a hadseregben még nem átalános is, de vegyük tekintetbe, mi történt itt 1871 óta, hogy a socialisták közzé hány katona állott, hogy a poseni lengyel katonaságnál sikerült a hamu alatt majdnem elfojtott lengyel nemzetiségi érzelmet s függetlenségi aspirátiókat fölkelteni, hogy a porosz északnémet és a bajor s dél-német udvarok s népek közt a katholikusoknak a protestánsok általi üldöztetésnél fogva a szakadás sokkal nagyobb, s hogy a bajorok ugyan szánják-bánják ám az 1870—71- dik német lázat s rajongást, melyet egy hóbortos beyreuthi zenész, kinek érthetlen melódiáival már némethonban is kezdenek jóllakni, szított a bajor királynál, bekeverte a németeket a háborúba. Úgy látszik, a központi berlini kormány maga is megszeppent azóta, mióta Sadullah beyvel oly benedettiesen vagy maledettiesen szállott s meggondolta magát, hogy talán mégis tovább ment, mint kellett volna, mert nemcsak Sadullah beynek adott Bismarck herczeg magyarázatot, hanem a kormány által sugalmazott lapok is teszik azt, mondván, hogy csak azért szóllaltak föl s szólták föl a többi udvarokat, mivel ezek Törökországgal egyetemben aláírták a genfi egyezményt, mely a hadifoglyokkal való bánásmódot határozza meg, ha a muszka és bolgár a törököt, ki nem katona, nyúzza, süti, nyársolja, abba nem avatkoznak, valamint abba sem, ha a cserkesz és a basibozuk ugyanígy bánik a bolgár párral vagy polgárral. Nem gyönyörű egyvelege az a pedantériának és álhumanitásnak? Nem jele-e ez, hogy a porosz kormány Windischgrätz mondatára változatot csinált ilyképen: „az ember a katonánál kezdődik, ami nem katona, az csak élettelen tárgy, s még állat sem, mert hisz állatkínzás ellen vannak törvények, ily átalános embermészárlás és kínzás ellen nincsenek, ezt szentesíti a még titokban is divatozó „cár tel est notra bon plaisir“. Gambettának nem csak Lillében tartott beszéde miatt a franczia kormánnyal, még Ordinaire radikállal is meg fog gyűlni baja, ez ugyan számon kéri őt azon milliókért, miket diktatúrája alatt bezsebelt, mely időben annyira vitte dolgát, hogy jelenleg jövedelmét 100,000 frankra becsülik (ez két millió franknak 5 százalékos kamatja). Ordinairet Gambetta indítványa folytán épen bizonyos nem egész tiszta üzletekért kitörölték 363-asok névjegyzékéből, s most Ordinaire hasonlót a követelt Gambettánál. M . . . . maga sem igen jól emlékezett Gambettáról, s mint nem becsületes jellemű embert, saját pártjabelijei, kivált Victor Hugó és Lois Blanc-féle árnyalatnak sem a szeretik. Ez az oka, hogy Mac Mahonnak a republikánusok fölött némi fölénye van, de ő úgy kormányozza Francziaországot, hogy egyik párttal sem szakaszt egészen. Bár túl estünk volna már az októberi választásokon, akkor fogja magát Francziaország valódi mezében mutatni, mint a külföld, mint saját maga előtt a valóság tükrében. A bécsi arzenáli sikkasztásról tegnap Hasendererrel és Helsziggel a „Vorwärts“ szerkesztőivel szólottam. A socialdemokratiának igen ügyes és a Mazzini-féle mintára szervezett titkos rendőrsége van, ezek által megtudom bizonyosan, melyik udvar számára akarták Nachriebel és társai a sikkasztást elkövetni. — Csak három udvarra lehet gyanú, a poroszra, muszkára és olaszra, de Hasendever azt hiszi, hogy igen hihetőleg a poroszért volt e sikkasztás. Ezt sem fogják ott kisütni, valamint azon Bibi vagy Ebel — nem emlékszem már jól nevére, főhadnagy esetnél — a közönség soha sem tudta meg, melyik udvarnak kínált osztrák haditerveket. Az akkori a mostani is lesz. Akkor úgy tudom azon udvar maga árulta el s adta föl a sikkasztót, ez talán azért történt, hogy elaltassa jóhiszeműségével az osztrák kormányt, most Szeptember hóra Szept.—Októberre Szept.—Novemberre Szept.—Deczemberre — 1 frt 80 kr. — 3 frt 60 kr. — 5 frt — kr. — 6 frt 80 kr. H7 Hrnmmmirrmnii m i nnnr i ti AZi „ßlllßimilfiü ÍMIMJA. I T T II O M. - REGÉNY. -Irta : DEGKÉ ALAJOS. - MÁSODIK KÖTET. - (60-ik folytatás.) Isten látja lelkemet, én elég tartózkodó, hideg és visszavonult voltam, pedig sokszor azt kell e hinnem, hogy szivem megreped, de inkább hagytam volna megrepedni, mintsem merényletet kövessek el azon, ki oly bensőn, oly barátilag s annyi feláldozással tette nekem tűrhetővé súlyos napjaimat hazaérkezésemkor, s kinek reményeit, boldogságát feldúlva, nemes keblű jótevőm iránt is a legrutabb hálátlanságot követtem volna el. Én megtettem a mennyit férfi akarat és emberi erő képes. Klaudiában is láttam, meg volt a legszentebb feláldozásra kész elhatározás, egy emelkedett lélekhez méltó megadással belenyugodott sorsába, de végre is nő, idegei gyöngébbek, képzeletvilága merészebb, vájjon akaratlanul is, nem árult-e el valamit lelke titkából, ami ezen nemes szivet halálosan megsebezhesse? Mig agyában ezen gondolatok megfordultak, szemeit résztvevőleg nyugtatatta szenvedő kinézésű barátján. Béla könnyen eltalálta, hogy e szünet alatt barátja szemei vele foglalkoznak. Vértanúi mosollyal kezet nyújtott, mialatt mondá. — Ne törd rajta fejedet. — Én szemeidből, kinézésedből valami bánatot olvasok ki. — Azon mi ketten nem segíthetünk. — Te valóban nyugtalanítasz. — Egészségem van kissé megrongálva, ez az egész. — Akkor hozzá kell látni. — Majd ha lezajlott a vihar, a választás után. Nem jobbos állapot, hát ráér akkor is, legalább nyugalomban gyógykezeltethetem magamat. Beszéljünk másról, bejártad a kerületet? — Mint javaslatba hoztad, kétszer. — És mit tapasztaltál? mit láttál? Turkevy nemével a megvetésnek felelte: — Láttam uj kalapot, uj pipát, uj szűrt és dologtalan részeg embert annyit, mint egy rakáson életemben soha. — A vesztegetés nélküli választások bizonyítékai. — Majd torkukra forr. — Ugyan ki által? — Torkukra forrasztom én. Béla keserűn mosolygott. — Kétled ? — Csalhatlan bizonyítékokkal, a leghitelt érdemlőbb tanukkal állhatsz elő, s száz meggyőző indokot fognak találni, hogy nem forgott fenn vesztegetés. Ugyan melyik kérvénynek volt még sikere? Kit nem igazoltak elkövetett vesztegetés miatt ? — Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy a kérvényezési térre lépek. Nem hagyom odajutni a dolgot, hogy kérvényezni lehessen. Béla kérdőleg tekintett rá. — Még van időnk, mond Turkevy. — Alig néhány nap, s miként áll a kerület ? — Hüskutat, s környékén néhány falut kivéve, mely szilárdul ellentállt a kisértésnek, mind Pillangópártiak. — No lásd. He engem a párt nem okolhat. — Nem is fog, mert remélem a küzdelemből diadallal léphetsz elvbarátaink elé. — A csodák ideje lejárt. — De nem a meglepetéseké. És én készítek nekik olyat, hogy az ország meg fog rajta döbbenni. — Nem értelek. — Ki azon erkölcstelenítő párt feje ? — Ujkereszti és Romházy. — Im Florenczből egy távirat, holnap oly okmány érkezik hozzám, a mely azt a két czimborát kezembe adja. — És aztán? — Fogalmazásától függ, hogy minő irányban lehet felhasználni, s legtöbb a hozzá kapcsolt mellékletektől. Majd erről annak idején. — Most tehát? — Még egy utolsó körutat kell tenned a kerületben. Béla sóhajtott. — Elveid, ékesszólásod, tiszta meggyőződésed, rokonszenves alakod, s népszerű neved még sokat helyrehozhat. — Megteszem, nehogy szemrehányás érjen a mulasztásért. Útra kelek még ma. — Helyesen! ha nem vesztünk sem időt, sem bátorságot, miénk a győzelem. Turkevy mielőtt hazautazott, még rövid látogatást tőn Vizaknaynál is, kit elhangoltabbnak talált, mint valaha. Ez tőrként járta át az ifjú szivét, megszokta, ha nem is mindég, a teljes öröm és megelégedés vonásait, de szigorúbb helyzetekben is, egy nagy lélek és nemes szív fenséges nyugalmának kifejezését látni e tisztes arezon; ma azonban izgatottság, s eddig soha nem észlelt keserűség mutatkozott rajta. — Szép dolgok kedves öcsém! ezzel fogadta Turkevyt, még pedig oly hangon, hogy ez szinte megijedt, ha nincs-e ellene valami vád. — Egy hét előtt azt írtad: Béla megválasztása kétségen kívüli, többsége óriási. — Úgy is volt. — És ma? — Ma, négy község kivételével csak szórványosan akad szavazata, de pártja nincs. — Hát mit mondasz ehhez ? — Hogy visszaszerezzük. — Ha volna is hozzá költségetek, fölteszem rólatok, hogy nem lesz hozzá lelketek példájukat követni. — S a vesztegetés terére lépni, akkor nem volnánk méltók az ön küszöbét átlépni. A becsületesség, törvény és igazság ösvényéről egy hajszálnyit sem fogunk letérni, s ha isten is úgy akarja, elleneink bukni fognak. Legyen nyugodt bátyám. — Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez nyugtalanít. Felháborodom a törvény tiszteletlensége miatt, megszomorít a nép elerkölcstelenitése, — de hogy Béla meg lesz-e választva, vagy sem, mindössze annyiból érdekel, a mennyiben elveink győzelméről lehetne szó. Ami a személyt illeti, még jobb szeretném, ha más forogna kérdésben és nem ő. Jellemén, érdemein az mitsem változtat, meg lesz-e, vagy nem ? biztositlak, ez nem nyugtalanit, de a nép ingatagsága, szószegése, jogai elárusitása, ez [elhangol, ám feleljenek róla azok, kik ahelyett, hogy nevelnék, butítják, erkölcstelenítik, s vásárolják a népet. Nekem és Bélának nagy szívességet tesz róla a párt, ha mást léptet fel. Most azonban nincs más hátra, mint megtenni a lehetőt, s ez azt hiszem megtörtént. — Engedjen meg nyíltságomnak, de szavai kissé ellentétben állnak hangulatával. Nagy fájdalmamra, bátyámon szokatlan szomorúságot veszek észre. Vizaknay kezet nyújtott Turkevynek e szókkal: — Köszönöm a részvétet. Igazad van, de csoda-e ? képzeld, a bécsi társulat haszonbéri szerződése érvényesen átruháztatott Ujkeresztbe. Majd fenekestől feldúlja a falut, s a mit én egész életen át építettem, ő hat év alatt le fogja rombolni. Nyugalmunk itt meg lesz zavarva, intézményim elpusztulnak, a nép megromlik, s a község, mely virágzásban van mielőtt fáradságaim gyümölcsét tökéletesen megérlelve élvezném, virágjától, gyümölcseitől megfosztatik. Klaudia felindulástól égő szemekkel lépett be, arczán a szégyenpír lángolt, s kifejezésében megbántott önérzet volt látható. — Atyám, —■ szólt a lányka, — szokatlan felhőket látok homlokodon, s ha valami képes félelmemet enyhíteni, úgy azt azon nyugalomból merítem, mely Turkevy úr arczán olvasható, mert ő élénk részt szokott venni örömeinkben és fájdalmunkban. — Kedves gyermekem, a dúló részt, melyet elvonultnak hittünk, egy uj fergeteg ismét fejünkre zúdította. — Tehát való?! — sóhajtá Klaudia. — És nyugodságom nem csalja meg, ha van is felettünk fergeteg, a villámok másutt fognak lesújtani. — Ön nem ismeri az ármányt teljes mértékében. Biri nénémtől jövök, — adá elő Klaudia, — ő minden következményekért engem ten felelőssé. „Ha nem birtátok megóvni, mond, a család büszkeségét, legalább mentsétek meg az ősi birtokot. Ujkereszti báró elég nagylelkű, ő kész a rá“V** V VI »UUA. 101 uvnncvut 111 IV/ÍOIO. Ismételten kezedet kéri, jegyajándékul adja a bécsi társulattal kötött haszonbéri szerződést és egy nagy pesti házat, azonfelül ékszerekben hatvanezer forint értéküt. Kezedben van jövőd, a család boldogsága, s tán atyád élete. Ha holmi érzelgés, ábránd vagy szellemiség jobban szíveden fekszik, mint egy biztosított fényes jövő, a család neve s atyád boldogsága , úgy csak folytasd eddigi esztelen eljárásodat, s biztos lehetsz, hogy nem sokára család és vagyon romba dől, mit önfejűségednek fogunk köszönhetni.“ Atyám , megvárod tőlem ez áldozatot ? — Ha te akarnád is hozni, minden áron meggátolnám, — mond Vizaknay, s leánya fejét gyöngéden magához ölelve, folytatá, hadd jöjjenek, pusztítsanak ki mindenemből, dúlják fel házamat és kertemet, boldogtalanná még sem tesznek, míg téged jó gyermekem ölelhetlek. — Ismétlem, szólt a meggyőződés biztos hangján Turkevy, legyen nyugodt, Ujkereszti hamarább teszi a börtönbe lábát, mint e birtokba. És a nyomorult, még kegyedre bátorkodott emelni vakmerő szemeit? . . . Mióta merik a gonosztevők az oltárt bűneik segélyéül kérni? mióta mer az elvetemültség emelt fővel az erény szentélyébe lépni, hogy ott egyenjogot igényeljen? hisz ez pasquill volna az istenségre! Ne ijedjen meg Klaudia, nem kell magamat oltalmazóul feltolnom, megoltalmazza önöket az igazságos ég. — Hangodban valami fenyegetőt tapasztalok, mond Vizaknay, Szilárd! csak nem fogsz meggondolatlanságot elkövetni. — Az istenért! kiáltott Klaudia s egy lépést tőn Turkevy felé, hogy visszatartsa, s csak akkor süté le zavarral szemeit, midőn látta, hogy az nem mozdul helyéből. — Olyasmit árul el nyugalmam? kérdező Turkevy. , — Ép mert szavaid és hangod nyugalmaddal oly ellentétesek, tartok valami rendkívülitől. — És valami rendkívüli fog is történni. — Légy óvatos, mert veszedelmes kígyóval van dolgunk. (Folytatása következik.)