Egyetértés, 1877. szeptember (11. évfolyam, 221-250. szám)

1877-09-01 / 221. szám

XI. évfolyam. Budapest Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre ......... 20.— Félévre................................... . 10.— Negyedévre 0. — Egy hóra..............................................1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egy­ezeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. B­é­l­y­e­g­d­i­j minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár. 221. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Szombat, 1877. szeptember 1. Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-hivatal: Budapest, IV. himző-utc­a 1. se, hová az előfizetési pénzek küldendők. Figyelmeztetjük és kérjük tisztelt előfize­tőinket, kiknek előfizetésük e hó végével lejár, hogy újabb megrendeléseiket mielőbb megtenni méltóztassanak, nehogy a lap küldésében fenn­akadás történjék. Előfizetési árak: Lapunk minden nap, tehát hétfőn és ünnepek után következő napokon is megjelen. Az előfizetés a hónap bármely napján megkezdhető. Az előfizető nevének, czimének, lakhelyének s az utolsó postának tisztán s olvasható kiírását kérjük, hogy a lap szétküldésében hiba ne történjék. Régi előfizetőink legczélszerű­bben cselekszenek, ha czimszalagjukat a postautalvány szélére ragasztva beküldik a kiadóhivatalnak. gjBy- Az előfizetési pénzek­ és postai utal­ványok­ Budapestre az „Egyetértési" kiadóhiva­talába (hímző utcza 1 szám alá) küldendők. Az „Egyetértés" kiadó­hivatala. Rászedi a németet. Qui habet sociura, habet dominum, — tartja egy régi latin közmondás, mely­nek igazsága soha se tűnt jobban szembe, mint mai napság az osztrák-magyar mo­narchiában, mióta Olyan az európai constellatió, hogy a az osztrák-magyar vad házasság fönnáll, soha de soha nem volt szabadabb tere, mint a milyen lehetne most. Ura le­hetne akaratának minden irányban, ve­zérszerepet vállalhatna bízvást a sok ha­bozó nagy­hatalom között, mely csak az Ő elhatározását lesi, hogy a szerint csele­kedjék s irányt szabhatna a történelem jövendő eseményeinek és pedig olyan irányt, a milyen szemének szájának tetszik. Nekünk, mint magyaroknak, semmi okunk nincs szidni a burkust; neki, az ő fegyverei sikerének köszönhetjük régi al­kotmányunk és függetlenségünk ama cse­kély maradványát is, melyekkel a külügyek élén álló jeles hazánkfia és vele sok más hazánkfia annyira meg volt elégedve, hogy azt mondá: „megkaptunk mindent, a­mit akartunk“ ; hálára volnánk tehát kötelezve iránta némileg, mégis kénytelenek va­gyunk bevallani, ha nem akarunk hirtele­­nek lenni az igazság iránt, — hogy fran­­czia hegemónia mellett lehetetlenség volna a keleti ügyekben az a helyzet, melyet a porosz-német fennhatóság most egyedül tart fenn oly sokáig, minden ép erkölcsi érzék méltó megbotránykozására. Ha a fran­­czia vinné az u. n. európai konc­ertben a prim-hegedűt, rég megalakult volna az európai hatalmak szövetsége a muszka-el­nyomás, erőszak, igazságtalanság és vad erkölcstelenség ellen, — mint a­hogy meg­alakult 1854-ben, mikor Muszkaországnak a törökökre támadása a krimi háborút vonta a nyakára. Ma minden nemzet, mely akkor a megtámadott jog és igazság védelmére fegyvert fogott, visszavonul csigaházába s azt lesi, mit csinál a másik. Csak egy ha­talom maradt következetes: az most is oly kétes, gyanús, kiismerhetetlen szerepet játszik, mint játszott akkor, s most is azon töri fejét, hogyan lakathatná jól a kecs­két, a­nélkül, hogy a káposztának baja essék. E qualificálhatatlan magatartás mel­lett azonban még akkor is megette a ká­posztát a kecske, s mégis éhen veszett, — Ausztria egyszerre elrontotta hitelét min­denfelé, — egyfelől hálátlannak szidták, másfelől ostobának, s annyit se adtak rá, mint Monacora sok ideig. Pedig akkor mégis volt valami ok ama magatartás vé­delmére. Egyik az, hogy Ausztria ugyan­olyan katonai hierarchia békéiban szen­vedő abszolisztikus állam volt, mint Orosz­ország, — érdeke parancsolta tehát nem veszélyeztetni megszokott, kedves békéit; — másfelől az, hogy a­még jobbról az Oroszország iránt tartozó hála nem en­gedte, hogy ennek megsértése nélkül kard­hoz nyúljon jóltevője ellen, — addig bal­ról jól felfogott érdekei nem engedték, hogy neki segítsen. De most nincsenek ily okok. Az osz­trák-magyar monarchia most is csak oly absolut állam ugyan, mint Oroszország, — de legalább a világ előtt szégyenli be­vallani s úgy gerálja magát, mintha al­kotmányos állam volna, a­hol saját sorsa intézésébe magának a nemzetnek is van beleszólása. Az alkotm­ányosdit játszó leg­alább s álszeméremből nem paktálhat nyilvánosan Oroszország — k­o­r­m­á­n­y­­f­o­r­m­á­j­á­v­a­l. Az államügyek élén álló férfiú sem az a Metternich-Bach szabású ember, a­ki a czentralisatióban és reactió­­ban kereste annak a trónnak a boldogu­lását, melynek szolgája volt, — hanem magyar ember, a­kinek a szabadságra vágynia is, azt ismernie kell s tudnia, hogy az mennyire összeférhetetlen az orosz irányzatokkal.­­ A Világos miatti hálát pedig rég megszegte Ausztria Oroszország iránt, azt későbbi tetteire nézve nem ránt­hatta elő újra indokul, legkevésbé oly férfi alatt, a­ki e hála előrerántásával jogot adna azoknak, a­kik in effigie elpusztítot­ták, hogy gyakorlati alakot adjanak akkori jelképes cselekedetüknek. — az sem in­dok, az orosz irányzattal való rokonszen­­vezésre, hogy abból monarchiára talán előny hárul, — mert oly tökkel ütött fejű diplomata nem képzelhető, a ki ne tudná, hogy a mi abból a monarchiára hárul, sem előny, se halálos veszedelem. Mi hát az mégis, a mi külügyeink vezetőit arra bírják, hogy a muszkapolitika vontató kötelére tűzessék magukat, ha se nem személyes rokonszenv, se nem hála, vagy más erkölcsi indok, se nem érdek ? A lekötelezettség, nem a muszka, ha­nem Németország iránt. — Bismarcknak, Moltkénak végtelen kár volna csak egy rész kovás puskát is elsütnie a végből, hogy az osztrák-magyar monarchiát meg­hódítsa, mert milliókra menő katonasággal se hódíthatnák meg jobban, mint a­hogy már megvan, Andrássy jóvoltából. Igaza van, a­ki azt mondá, hogy ha Bismarck beszél, nemcsak a német birodalom nevé­ben beszél, hanem az osztrák-magyar mo­narchia nevében is, s hogy Bajorország, Würtemberg sokkal önállóbb szerepet bír­nak vinni Poroszországgal szemben, mint Ausztria-Magyarország, mely úgy tesz, mint Achilles az Offenbach operettében: herczeg, a­mig azt nem kiáltják neki Berlinből: „kuss !“ mert akkor az asztal alá búvik. Onnan lesi a kommandót s a szerint cse­lekszik, nem pedig azért, mintha szeretné a muszkát. Hát a poroszt szereti talán ? Dehogy! Ezt is elölné egy kanál vízben, ha volna hozzá kurázsi, de hát a szadovai leczke után reszket előtte, mint a nyárfalevél. Hát azért. Ha külügyi politikánk vezényszavát keressük, igazán nem találhatunk rá mást, mint a félelmet, a meghunyászkodást, ér­dekeink gyáva megtagadását, melyet ha­zánk legnagyobb fia akként fejezett ki, hogy a csörgő kígyó előtti félelemből a csörgő kígyó tátott szájába repülünk. Ez a helyes, ez az igazi. És kergette bele Andrássyt, annak a csörgő kígyónak a tátott torkába, melyet a három csá­szár szövetségének neveznek. — A vi­lágtörténet által elitélt, a nemzetek ál­tal ezerszer átkozott „sainte alliance“ újra föltámasztására, a haladás, szabadság és a korszellem kényszerítő követelmé­nyei elleni koronás összeesküvés e máso­dik kiadásban fölm­elegítésére a monarchiá­nak bizony nem volt szüksége, mert az csak abban találta romlását, a­mi végett­e szentségtelen, „szent szövetség“ alakult, és csak abban keresheti boldogulását, a­mi ellen alakult. Andrássy nem oly korlátolt fő, hogy ne tudná, melyik lábát szorítja monar­chiánknak a csizma? Tudja ő jól, hogy mi csak kelet felé kereshetjük érdekeink ki­elégítését s azok kielégítését senkitől nem várhatjuk mástól, mint Törökországtól és annak barátságától. Mind a kettőt létérde­künk parancsolja megőrizni, föntartani és tőlünk telhetőleg erősíteni, — s Oroszor­szág, épen ez az, mely e nagy létérde­künk valósításában már most is akadály s még inkább az lesz, ha valósulnak ama czéljai, melyeket elősegíteni most legfőbb czéljául tűzte ki politikánk. S Andrássy, a­mint most újólag re­besgetik, csakugyan Gasteinba megy, ér­tekezni Bismarckkal. Ezen jó helyre. A gasteini fürdőről egy igen jó adoma szól, melyet mintha csak az Andrássy fonák eljárása illusztrá­lására gondoltak volna ki — utasitás végett. A köszvényét gyógyittató embernek izzadó üstökkel dörzsölik a lábát a fürdő szolgák. Meg se mukkan, egy vonás se rándul meg arczán. „Hát az isten szerel­méért, — kérdi egy hasonló bajban szen­vedő, — hogyan állhatta meg szó nélkül azt a borzasztó fájdalmat ? Hisz én min­den csillagot le szoktam szedni az égről, mikor az én fájó lábamat dörzsölik“. — .„Hja, — felel a másik ravasz mosol­lyal, — lássa én rá szedtem a németet. Én soha se a beteg, mindig az ép lábamat nyújtom neki“. Andrássy, fogadni mernénk, hason­lókép fogja rászedni a németet. — K. — Linüenau, augusztus 29. (Saját levelezőnktől.) Az újságok írásával majdnem úgy érzem magamat, mint egy adósság­csináló, ki ha pénzt kap, nem tudja, melyik hitelezőjét elégítse ki, azonban példájukat e tekintetben nem akarom kö­vetni, mert ezen urak rendesen nagy bölcsességgel arra határozzák magukat, hogy egyiket sem fize­tik, hanem szépen elverik a pénzt, gondolván, hogy felebarátjuk egyike iránt sem akarnak igaz­ságtalanok lenni. A baj csak az, hogy a sok újsá­­­got hogy rendezzem, de hiszem s remélem, hogy tekintetben elnézéssel leendőnek irántam az „Egyetértés“ olvasói, ha az újdonságokat nem is bizonyos rendszerrel s logikai azokon végig futó vörös fonállal, hanem úgy adom, a mint azok tol­lam alá kerülnek. Hogy mindenekelőtt Kossuth Lajosnak augus­­tus 12-diki leveléről szólok, azt azon, minden igaz magyar által majdnem imádásig tisztelt sze­mélyiség iránti kegyeletnél fogva természetesnek látandják. Fordításommal a kölni újságba kissé el­késtem, mivel az már ott megjelent, valamint egy része ezen levélnek azon bekezdéstől: „Azt mond­ják : a czár szavát adta, hogy foglalni nem akar; és a czár emberséges ember“ egész addig „az ot­­tomán birodalomnak épsége és függetlensége meg­­óvassék s az orosz hatalmi terjeszkedés minden alak­ban meggátoltassák“, a „Vorchirts“-ben is benne van, azonban a „Leipziger Nachrichten“, mely Lipcsé­re nézve hivatalos lap, noha független a kormány­tól, egész kiterjedésében saját fordításommal fog megjelenni mielőbb. — Most, hogy tudom, hogy Kossuth leveleit szabad fordítanom, mihelyt általa Molnár Sámuelnek kilátásba helyzett második leve­le a török ügyben az „Egyetértés“-ben megjele­nik, azt rögtön lefordítom németbe, hogy több új­ságban megjelenjék. Nagy kár, hogy ezen levél nem volt már megírva előbb, hogy azt a Stötteritzi un­ti-sedani tüntetési ünnepélykor lehetett volna fölolvasni e hó 13-dikán, mely ünnepélynél több mint 10,000 ember, nő és férfi, socziáldemokrata s másféle, is részt vett ; hol Liebknecht és Bebel is szónokol­tak s hol egy kellemetlen intermezzot csinált egy lipcsei rendőrbiztos Winkler. Liebknecht beszédét észrevétel nélkül hallgató, de midőn Bebel fölszó­lalt, ezen szavai után : „Üldözzenek, mint tetszik, tömlöczöztessenek, meddig akarják. Még soha sem voltak képesek bármely népeszmét is erőszakos módon elnyomni, sem aprólékos rendőri kergeté­­sekkel agyonsujtani — mind­ezeken túlesünk s átmegyünk napirendre, úgy tekintjük mint hitvány szunyogcsipéseket, melyek csak pillanatnyi boszan­­kodást okoznak“ — itt Winkler rendörbiztos köz­bevágott, a szónokot rendre utasítván és tőle a szót elvonván, a társaságot pedig eloszlatván (több hang: „hisz ez nem népgyülés, hanem ünnepély“) Winkler: „Tehát a további beszédeket betiltom, (az ünnepély rendezőjéhez) csak azt akartam ön­nek megjegyezni, hogy a társaságot föloszlottnak nyilvánítom.“ Akár mint igyekezett a főrendező bizonyítgatni, hogy ez nem népgyülés, a rendőr­biztos annál maradt, hogy a szónoklatokat betil­totta, azután szűnni nem akaró pis­szegetések s röffenések (angol medra three groans) közt távozott s folyt a beszélgetés. Bekivántam volna ide Thaisz Eleket, milyen gyönyörűséges par no­bile fatrum lett volna ez. Egy botrányos esetet említenek itt több új­ságban, mely Hanauban a katonaságnál adta ma­gát elő. Egy bizonyos von Brause nevű had­nagy , miután 10 emberből álló szakas­szal 4 és fél órán át a szabadban reggeli 6-tól fél 11-ig gyakorlattal elzaklatta, ezekkel a laktanyába lővén még itt az eltikkadtakat 24 foknyi hőségben egy egész óráig futó lépéssel hagyta fegyverbe gyako­rolni, minek következése az jön, hogy a 10 em­ber közül egy köz vitéz és egy egyéves önkény­­tes összerogytak s kórházba vitetvén, még az nap meghaltak s igy a katonai fegyelem vagy is in­kább katonatiszti önkény áldozataivá lettek. A tiszt­nek még rosz szót sem mondott a katonai fel­sőbb parancsnokság, de e két halál­eseten kívül ezen gyalázatosságnak az jön következése, hogy azon ezrednél, hol ez történt, 3 ember többé lőtte magát és több mint 10 ember megszökött, merre­­ azt nem tudhatni, de azt hiszik, hogy Franczia­­ország felé, s az is tudva van, hogy valamennyi katonai szökevény mind Frankhonba menekül hol besoroztatja magát; a franczia kormány, pedig a szökevényeket ki nem adja. No, hát még számol­hat a porosz-német hadvezénylet oly biztossággal a katonasságra, mint 1863-ban, 1866-ban és 1870-ben ? Ha ugyan a fegyelmetlenség a hadse­regben még nem átalános is, de vegyük tekin­tetbe, mi történt itt 1871 óta, hogy a socialisták közzé hány katona állott, hogy a poseni lengyel katonaságnál sikerült a hamu alatt majd­nem el­fojtott lengyel nemzetiségi érzelmet s független­ségi aspirátiókat fölkelteni, hogy a porosz észak­­német és a bajor s dél-német udvarok s népek közt a katholikusoknak a protestánsok általi üldöz­tetésnél fogva a szakadás sokkal nagyobb, s hogy a baj­orok ugyan szánják-bánják ám az 1870—71- dik német lázat s rajongást, melyet egy hóbortos beyreuthi zenész, kinek érthetlen melódiáival már némethonban is kezdenek jóllakni, szított a ba­jor királynál, bekeverte a németeket a háborúba. Úgy látszik, a központi berlini kormány maga is megszeppent azóta, mióta Sadullah beyvel oly be­­nedettiesen vagy maledettiesen szállott s meggondolta magát, hogy talán még­is tovább ment, mint kel­lett volna, mert nemcsak Sadullah beynek adott Bismarck herczeg magyarázatot, hanem a kormány által sugalmazott lapok is teszik azt, mondván, hogy csak azért szóllaltak föl s szól­ták föl a többi udvarokat, mivel ezek Törökországgal egyetemben aláírták a genfi egyezményt, mely a hadifoglyok­kal való bánásmódot határozza meg, ha a muszka és bolgár a törököt, ki nem katona, nyúzza, süti, nyársolja, abba nem avatkoznak, valamint abba sem, ha a cserkesz és a basibozuk ugyanígy bá­nik a bolgár párral vagy polgárral. Nem gyö­nyörű egyvelege az a pedantériának és álhumani­­tásnak? Nem jele-e ez, hogy a porosz kormány Windischgrätz mondatára változatot csinált ilyké­­pen: „az ember a katonánál kezdődik, a­mi nem katona, az csak élettelen tárgy, s még állat sem,­ mert hisz állatkínzás ellen vannak törvények, ily átalános embermészárlás és kínzás ellen nincse­nek, ezt szentesíti a még titokban is divatozó „cár tel est notra bon plaisir“. Gambettának nem csak Lillében tartott be­széde miatt a franczia kormánnyal, még Ordi­naire radikállal is meg fog gyűlni baja, ez ugyan számon kéri őt azon milliókért, miket diktatúrája alatt bezsebelt, mely időben annyira vitte dolgát, hogy jelenleg jövedelmét 100,000 frankra becsü­lik (ez két millió franknak 5 százalékos kamatja). Ordinairet Gambetta indítványa folytán­­ épen bi­zonyos nem egész tiszta üzletekért kitörölték 363-asok névjegyzékéből, s most Ordinaire hasonlót a követelt Gambettánál. M . . . . maga sem igen jól emlékezett Gambettáról, s mint nem becsüle­tes jellemű embert, saját pártjabelijei, kivált Victor Hugó és Lois Blanc-féle árnyalatnak sem a szeretik. Ez az oka, hogy Mac Mahonnak a re­publikánusok fölött némi fölénye van, de ő úgy kormányozza Francziaországot, hogy egyik párttal sem szakaszt egészen. Bár túl estünk volna már az októberi választásokon, akkor fogja magát Francziaország valódi mezében mutatni, mint a külföld, mint saját maga előtt a valóság tük­rében. A bécsi arzenáli sikkasztásról tegnap Hasen­­dererrel és Helsziggel a „Vorwärts“ szerkesztőivel szólottam. A socialdemokratiának igen ügyes és a Mazzini-féle mintára szervezett titkos rendőrsége van, ezek által megtudom bizonyosan, melyik ud­var számára akarták Nachriebel és társai a sik­kasztást elkövetni. — Csak három udvarra lehet gyanú, a poroszra, muszkára és olaszra, de Hasen­­dever azt hiszi, hogy igen hihetőleg a poroszért volt e sikkasztás. Ezt sem fogják ott kisütni, va­lamint azon Bibi vagy Ebel — nem emlékszem már jól nevére, főhadnagy esetnél — a közönség soha sem tudta meg, melyik udvarnak kínált osz­trák haditerveket. Az akkori a mostani is lesz. Akkor úgy tudom azon udvar maga árulta el s adta föl a sikkasztót, ez talán azért történt, hogy elal­tassa jóhiszeműségével az osztrák kormányt, most Szeptember hóra Szept.—Októberre Szept.—Novemberre Szept.—Deczemberre — 1 frt 80 kr. — 3 frt 60 kr. — 5 frt — kr. — 6 frt 80 kr. H7 Hrnmmmirrmnii m i nnnr i ti AZi „ßlllßimilfiü ÍMIMJA. I T T II O M. - REGÉNY. -Irta : DEGKÉ ALAJOS. - MÁSODIK KÖTET. - (60-ik folytatás.) Isten látja lelkemet, én elég tartózkodó, hideg és visszavonult voltam, pedig sokszor azt kell e hin­nem, hogy szivem megreped, de inkább hagytam volna megrepedni, mintsem merényletet kövessek el azon, ki oly bensőn, oly barátilag s annyi fel­áldozással tette nekem tűrhetővé súlyos napjaimat hazaérkezésemkor, s kinek reményeit, boldogságát feldúlva, nemes keblű jótevőm iránt is a legru­­tabb hálátlanságot követtem volna el. Én megtet­tem a mennyit férfi akarat és emberi erő képes. Klaudiában is láttam, meg volt a legszentebb fel­áldozásra kész elhatározás, egy emelkedett lélek­hez méltó megadással belenyugodott sorsába, de végre is nő, idegei gyöngébbek, képzeletvilága me­részebb, vájjon akaratlanul is, nem árult-e el va­lamit lelke titkából, a­mi ezen nemes szivet halá­losan megsebezhesse? Mig agyában ezen gondo­latok megfordultak, szemeit résztvevőleg nyugta­­tatta szenvedő kinézésű barátján. Béla könnyen eltalálta, hogy e szünet alatt barátja szemei vele foglalkoznak. Vértanúi mosol­­lyal kezet nyújtott, mialatt mondá. — Ne törd rajta fejedet. — Én szemeidből, kinézésedből valami bá­natot olvasok ki. — Azon mi ketten nem segíthetünk. — Te valóban nyugtalanítasz. — Egészségem van kissé megrongálva, ez az egész. — Akkor hozzá kell látni. — Majd ha lezajlott a vihar, a választás után. Nem jobbos állapot, hát ráér akkor is, leg­alább nyugalomban gyógykezeltethetem magamat. Beszéljünk másról, bejártad a kerületet? — Mint javaslatba hoztad, kétszer. — És mit tapasztaltál? mit láttál? Turkevy nemével a megvetésnek felelte: — Láttam uj kalapot, uj pipát, uj szűrt és do­­logtalan részeg embert annyit, mint egy rakáson életemben soha. — A vesztegetés nélküli választások bizo­nyítékai. — Majd torkukra forr. — Ugyan ki által? — Torkukra forrasztom én. Béla keserűn mosolygott. — Kétled ? — Csalhatlan bizonyítékokkal, a leghitelt ér­­demlőbb tanukkal állhatsz elő, s száz meggyőző indokot fognak találni, hogy nem forgott fenn vesztegetés. Ugyan melyik kérvénynek volt még sikere? Kit nem igazoltak elkövetett vesztegetés miatt ? — Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy a kérvényezési térre lépek. Nem hagyom odajutni a dolgot, hogy kérvényezni lehessen. Béla kérdőleg tekintett rá. — Még van időnk, mond Turkevy. — Alig néhány nap, s miként áll a ke­rület ? — Hüskutat, s környékén néhány falut ki­véve, mely szilárdul ellentállt a kisértésnek, mind Pillangópártiak. — No lásd. He engem a párt nem okolhat. — Nem is fog, mert remélem a küzdelem­ből diadallal léphetsz elvbarátaink elé. — A csodák ideje lejárt. — De nem a meglepetéseké. És én készítek nekik olyat, hogy az ország meg fog rajta döb­benni. — Nem értelek. — Ki azon erkölcstelenítő párt feje ? — Uj­kereszti és Romházy. — Im Florenczből egy távirat, holnap oly okmány érkezik hozzám, a mely azt a két czim­­borát kezembe adja. — És aztán? — Fogalmazásától függ, hogy minő irány­ban lehet felhasználni, s legtöbb a hozzá kapcsolt mellékletektől. Majd erről annak idején. — Most tehát? — Még egy utolsó körutat kell tenned a kerületben. Béla sóhajtott. — Elveid, ékesszólásod, tiszta meggyőződé­sed, rokonszenves alakod, s népszerű neved még sokat helyrehozhat. — Megteszem, nehogy szemrehányás érjen a mulasztásért. Útra kelek még ma. — Helyesen! ha nem vesztünk sem időt, sem bátorságot, miénk a győzelem. Turkevy mielőtt haza­utazott, még rövid lá­togatást tőn Vizaknaynál is, kit elhangoltabb­­nak talált, mint valaha. Ez tőrként járta át az ifjú szivét, megszokta, ha nem­ is mindég, a teljes öröm és megelégedés vonásait, de szigorúbb hely­zetekben is, egy nagy lélek és nemes szív fenséges nyugalmának kifejezését látni e tisztes arezon; ma azonban izgatottság, s eddig soha nem észlelt ke­serűség mutatkozott rajta. — Szép dolgok kedves öcsém! ezzel fogadta Turkevyt, még pedig oly hangon, hogy ez szinte megijedt, ha nincs-e ellene valami vád. — Egy hét előtt azt írtad: Béla megválasztása kétségen kívüli, többsége óriási. — Úgy is volt. — És ma? — Ma, négy község kivételével csak szórvá­nyosan akad szavazata, de pártja nincs. — Hát mit mondasz ehhez ? — Hogy visszaszerezzük. — Ha volna is hozzá költségetek, fölteszem rólatok, hogy nem lesz hozzá lelketek példájukat követni. — S a vesztegetés terére lépni, akkor nem volnánk méltók az ön küszöbét átlépni. A becsü­letesség, törvény és igazság ösvényéről egy haj­szálnyit sem fogunk letérni, s ha isten is úgy akarja, elleneink bukni fognak. Legyen nyugodt bátyám. — Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez nyugtalanít. Felháborodom a törvény tiszteletlen­sége miatt, megszomorít a nép elerkölcstelenitése, — de hogy Béla meg lesz-e választva, vagy sem, mindössze annyiból érdekel, a mennyiben elveink győzelméről lehetne szó. A­mi a személyt illeti, még jobb szeretném, ha más forogna kérdésben és nem ő. Jellemén, érdemein az mitsem változ­tat, meg lesz-e, vagy nem ? biztositlak, ez nem nyugtalanit, de a nép ingatagsága, szószegése, jo­gai elárusitása, ez [elhangol, ám feleljenek róla azok, kik a­helyett, hogy nevelnék, butítják, er­­kölcstelenítik, s vásárolják a népet. Nekem és Bé­lának nagy szívességet tesz róla a párt,­ ha mást léptet fel. Most azonban nincs más hátra, mint megtenni a lehetőt, s ez azt hiszem megtörtént. — Engedjen meg nyíltságomnak, de szavai kissé ellentétben állnak hangulatával. Nagy fáj­dalmamra, bátyámon szokatlan szomorúságot ve­szek észre. Vizaknay kezet nyújtott Turkevynek e szókkal: — Köszönöm a részvétet. Igazad van, de csoda-e ? képzeld, a bécsi társulat haszonbéri szer­ződése érvényesen átruháztatott Ujkeresztb­e. Majd fenekestől feldúlja a falut, s a mit én egész éle­ten át építettem, ő hat év alatt le fogja rombolni. Nyugalmunk itt meg lesz zavarva, intézményim elpusztulnak, a nép megromlik, s a község, mely virágzásban van mielőtt fáradságaim gyümölcsét tökéletesen megérlelve élvezném, virágjától, gyü­mölcseitől megfosztatik. Klaudia felindulástól égő szemekkel lépett be, arczán a szégyenpír lángolt, s kifejezésében megbántott önérzet volt látható. — Atyám, —■ szólt a lányka, — szokatlan felhőket látok homlokodon, s ha valami képes fé­lelmemet enyhíteni, úgy azt azon nyugalomból merítem, mely Turkevy úr arczán olvasható, mert ő élénk részt szokott venni örömeinkben és fáj­­dalmunkban. — Kedves gyermekem, a dúló részt, melyet elvonultnak hittünk, egy uj fergeteg ismét fe­jünkre zúdította. — Tehát való?! — sóhajtá Klaudia. — És nyugodságom nem csalja meg, ha van is felettünk fergeteg, a villámok másutt fognak lesújtani. — Ön nem ismeri az ármányt teljes mérté­kében. Biri nénémtől jövök, — adá elő Klaudia, — ő minden következményekért engem ten fele­lőssé. „Ha nem birtátok megóvni, mond, a család büszkeségét, legalább mentsétek meg az ősi birto­kot. Ujkereszti báró elég nagylelkű, ő kész a rá­“V** V VI »UUA. 101 uvnncvut 11­1 IV/ÍOIO. Ismételten kezedet kéri, jegyajándékul adja a bécsi társulattal kötött haszonbéri szerződést és egy nagy pesti házat, azonfelül ékszerekben hatvanezer forint értéküt. Kezedben van jövőd, a család bol­dogsága, s tán atyád élete. Ha holmi érzelgés, ábránd vagy szellemiség jobban szíveden fekszik, mint egy biztosított fényes jövő, a család neve s atyád boldogsága , úgy csak folytasd eddigi esztelen eljárásodat, s biztos lehetsz, hogy nem sokára család és vagyon romba dől, mit önfejűsé­gednek fogunk köszönhetni.“ Atyám , megvárod tőlem ez áldozatot ? — Ha te akarnád is hozni, minden áron meggátolnám, — mond Vizaknay, s leánya fejét gyöngéden magához ölelve, folytatá, hadd jöjjenek, pusztítsanak ki mindenemből, dúlják fel házamat és kertemet, boldogtalanná még sem tesznek, míg téged jó gyermekem ölelhetlek. — Ismétlem, szólt a meggyőződés biztos hangján Turkevy, legyen nyugodt, Ujkereszti ha­marább teszi a börtönbe lábát, mint e birtokba. És a nyomorult, még kegyedre bátorkodott emelni vakmerő szemeit? . . . Mióta merik a gonoszte­vők az oltárt bűneik segélyéül kérni? mióta mer az elvetemültség emelt fővel az erény szentélyébe lépni, hogy ott egyenjogot igényeljen? hisz ez pasquill volna az istenségre! Ne ijedjen meg Klaudia, nem kell magamat oltalmazóul feltolnom, megoltalmazza önöket az igazságos ég. — Hangodban valami fenyegetőt tapaszta­lok, mond Vizaknay, Szilárd! csak nem fogsz meggondolatlanságot elkövetni. — Az istenért! kiáltott Klaudia s egy lé­pést tőn Turkevy felé, hogy visszatartsa, s csak akkor süté le zavarral szemeit, midőn látta, hogy az nem mozdul helyéből. — Olyasmit árul el nyugalmam? kérdező Turkevy. , — Ép mert szavaid és hangod nyugalmad­dal oly ellentétesek, tartok valami rendkívülitől. — És valami rendkívüli fog is történni. — Légy óvatos, mert veszedelmes kígyóval van dolgunk. (Folytatása következik.)

Next