Egyetértés, 1877. szeptember (11. évfolyam, 221-250. szám)

1877-09-21 / 241. szám

XI. évfolyam. Budapest Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre................................... . 20. — Félévre...................................". . 10.— Negyedévre . . ....................&. — fi­ú hóra........................................1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. B­é­l­y­e­g­d­i­j minden hirdetésért kü­lön 80 kr. Nyílttéri Öt kesáW sor 80 krajczár. ■BBB»MaimBHaa»ii^iaiaM«ia«sagB>­pjiftagaMgBMsags^<8Bars8sya­gB»­*atsa*8EsasBMBas^^ POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Mae-Mahon manifestum a. Vannak emberek, és sokan, kik egész meggyőződéssel állítják, hogy Francziaor­­szágban a köztársaság meg nem állhat, mert a francai a nép könnyelmű és állha­tatlan. Már kétszer engedte azt elesni. A kik e csalogató állításnak csak némileg is hajlandók voltak eddig hitelt adni, azok most a marsai nagy horderejű manifestu­­mára bizonyosan feltétlenül elhiszik azt. Lássuk tehát, mennyi a való ez állításban, és mit jelent e manifestum. E manifestum semmi egyéb, mint a pol­gárhá­bo­rúr­a való ar­­czátlan felhívás. „Tudnotok kell, mit tettem, mit szándékozom tenni, s mi kö­vetkezményei lesznek annak, a­mit ti magatok szándékoztok ten­n­i.“ Erre: „A politikámmal ellen­kező választások — veszélyt hoz­hatnának, mel­lyel az én köteles­ségem nagyobbodnék. Én a dema­gógia követeléseinek nem tudnék engedelmeskedni. Sem a radika­li­z­m­u­s eszközévé nem leszek, sem állásomat nem hagyhatom el, melyre engem az alkotmány helyezett. Én helyemen ma­radok.“ Minthogy pedig­­ a demagógia és radikalizmus alatt az egész köz­­társasági pártot érti, világos, hogy ez az értelme. Francziák, én bejártam az egész országot, és mindenütt azt tapasztaltam, hogy a köztársaság fentartásáért ered az egész nemzet, — de azért arra ne merjetek szavazni, mert én katona vagyok, és el­­pusztítlak inkább mindnyájatokat, mintsem a nép akarata előtt meghajoljak és oda hagyjam állásomat. A május 16-iki kormány belátta végre, hogy pártja nincs az országban, azért el­határozta magát a végsőre, a­mire egy nemzete ellen konspiráló kormány vete­­medhetik: a nemzeti szellemnek a ha­zafiak vérözönébe fojtására. — ők be­látták, hogy a bekövetkező választások halálos ítéletöket fogják kimondani, — hogy tehát azt elejtsék, forradalomra hívják fel a népet, — mint hat évvel ezelőtt, márczius 18-án, hogy legyőzve azt mint akkor — ismét feltétlen urai maradjanak a helyzet­nek, és ürügyük legyen a rájuk nézve végzetes választásokat félre­vetni. Semmit sem feledtek el e szándékuk igazolására a nevezetes manifesztumban : hazudnak ar­­czátlanul, rágalmaznak gyalázatosan, és ki­­hívóan fenyegetik a bizonyos érzelmeire véghetetlenül érzékeny nemzetet. E mani­­fesztum messze felülmúlja kihívó merész­ségére nézve Bonaparte 1852-iki prokla­­mációját. Ha már most elgondoljuk, hogy ezen nemzet élete elleni merénylet ép akkor készül kitörni, midőn az ország leghalálo­sabb ellensége, a kedvező pillanatot úton­álló módjára leső német császárság egy új invázióval fenyeget,­­ akkor lehetetlen elhinnünk, hogy e meg nem nevezhető gazság franczia hazafi agyában született volna meg, hogy annak keresztülvitelére a Trochy, Bazaine és Mac-Mahonokon kí­vül még képes lenne más valaki e ha­zában. Ezt tehát nem his­szük, és nem his­­­szü­k azért sem, mert tudomásunk van sok más mindenféléről. Eszünkbe jut a többek között amaz óriási szövevények története, ama szent liga, melynek segítségével az összeesküdt európai fejedelmek az első franczia köztársaságot döntötték meg. — Eszünkbe jutnak III. Napóleon titkos leve­lezései, melyek bukása után láttak világot, s melyekből megtanultuk, hogyan emelte, segítette az akkori európai monarchicus intriga őt a császári trónra. Most sem hályogosak szemeink, — látjuk most is, kinek engedelmeskedik Mac-Mahon és kor­mány, — rá is merünk mutatni: Róma az, a kapitoliumban székelő ultra­­montán szövetség, honnét a jel­szót veszik. Ott gyártották e famózus tervet, a kétségbeesésnek ez utolsó kísér­letét, mely által visszaigyekeznek állítani a katholicism­us elenyészett hatalmát és be­folyását az európai államok igazgatásá­ban. Csak ők képesek arra, hogy egy nemzet életét koczkáztassák önző terveik kivitelére. Igen, az egész európai monarchi­cus és clerikális szövetségnek iszonyú szálka szemében a franczia köztársaság, mely vezetője a világ összes népeinek a haladás, a szabad eszmék felé törekvésé­ben. Ez az ő egyedüli félelmük, rémületük és halálos ellenségük, melyet porba tiporni rájuk nézve életkérdés. Ne hamarkodjuk el tehát ítéletünket és ne mondjuk ki oly könnyedén, hogy ama nép nem képe­s fentartani a köztársa­ságot s azt már kétszer önhibájából veszté el. Nem önhibája volt az, hanem Európa összes fejedelmeinek titkos műve, rémítő intrigái, melyek álmában kezeit megkötöz­ték. Ez álom vétkes volt ugyan, — de ne felejtsük, hogy a felébredés ismét olyan lehet, mint akkor, a midőn a dühös Euró­pát egy mozdulattal porba rázta nyaká­ról Azért most se essünk kétségbe, — a merénylet nagy és veszedelmes, — de él még a franczia nemzet, és ébren van, jobban mint valaha. Győrök Leó Gy. A „függetlenségi kör“ mai értekezletében el­határozta, hogy nem járul oly netalán beadandó indítványhoz, mely a békebirói törvényjavaslatnak a napi­rendről való leszorítását czélozza. Az országgyűlési szabadelvű párt­­i értekezletén átalánosságban elfogadta­tott a kisebb polgári peres ügyekben való eljárásról szóló­­javaslat a központi bizottság je­lentése értelmében. Elfogadtatott továbbá hosszas élénk vita után szavazattöbbséggel azon közvetítő javaslat, mely a lapokból ismeretes, s mely tíz pont­ban foglalva azon értéket számlálja elő, melyek­ben kisebb peres ügyekben közigazgatási tisztvi­selő is bíráskodhatik, megszabván a jogorvoslat módozatait is. A határozati javaslatot, melyhez a kormány is hozzájárult Horánszky Nándor ter­jesztette elő. A vitában részt vettek: Percz­el Béla, és Tisza Kálmán miniszterek, Zsedényi, Somssich, Szilágyi D., V­á­r­a­d­y, Hege­dűs, Horváth L., C­ser­ná­tony, Wahr­mann stb. Szerbia actiója élénk beszéd tárgyat képez. A plevnai diadalnapok után meghozták ugyan a hírt, hogy Milán hirtelenében jobbnak látta a ha­társzélen összpontosított seregre ráfogni, miszerint csak az őszi hadgyakorlatok kedvéért összpontosi­­ták őket, most azonban megint csak rebesgetni kezdik az ac­ióba lépést. E mellett szól a salz­burgi találkozás is, a­melynél Bismarck András­­syt Szerbia halomba menetelére igyekezett meg­nyerni, e mint hírlik meg is nyerte. Egyébiránt Konstantinápolyból írják, hogy a porta megtett minden intézkedést az ellen, ha Szerbia a harczot megkezdené. Salih Zekhi pasát a megfelelő utasításokkal látták el, s a porta kö­reiben nem kétkednek azon, hogy a­ törökök leve­­rik a szemetet, h­a Szerbia háborút kezd, a porta Boszniából a bégeket és basibozákokat bocsájtja Szerbiára, a­mi a szerbekre nézve igen végzetes lehet. A szerb hadüzenet csak akkor válnék a portára nézve veszélyessé, ha orosz csapatok vo­nulnának a szerb területen át. Krisztics, a kon­stantinápolyi szerb ügynök szept. 11-én kijelenti a portának, hogy Szerbia épen nem gondol a há­borúra , de az ily szerb biztosításokat Konstanti­nápolyban igen kevésre becsülik. A Lembergben időző pápai nuntius­­ról írják, hogy ott az arisztokratikus körökben mozgalmat indított meg, melynek czélja minden eszközzel oda hatni, hogy a leendő békekötés al­kalmával az oroszországi katoliku­soknak hathatós védelem biztosít­tassák. Az ezirányú agitatió máris nagy dimen­­ziókat öltött. A lengyel lapok dicsérik a magyarországi interpelláló képviselők hazafiságát, a­kik oly éber szemmel őrködnek az ország érdekei felett,­­ mert a bécsi politika — mond a „Dziennik Polski“ — mai napság is ép oly homályos és megfog­hatatlan, a­milyen ezelőtt volt. A szállítmánya mindegyre folytattatik. A hadiczikkek mit nem volt szabad a galicziai országgyűlésnek „Moszkvá“­­nak panszlavisztikus tervei ellen közzétenni, azt majd a magyar országgyűlés megteszi. A salzburgi találkozás. A két kanc­ellár találkozásának titkait igye­keznek szellőztetni a nap folytán érkezett táv­iratok. Ezzel foglalkozik Európa összes sajtója. A londoni lapok kétségbe vonhatják azt, hogy a salzburgi találkozás czálját béke mediatió ké­pezi. A „Times“ úgy vélekedik, hogy a mediatió­­tervek, csak a közelebbi plevnai csata után lép­hetnék át az akadémikus megbeszélés stádiumát. A Bismarck és Andrássy közötti eszmecsere e lap szerint inkább Németország kötelességeire és ér­dekeire vonatkozik, vagy orosz­ vagy török vere­ség esetével szemben. A németországi lapok közül a „National Zeitung“ a következőket mondja a salzburgi ta­lálkozóról: Gr. Andrássy s hg. Bismarck bizonyá­ra eleget tettek amaz alaposzlopok megerősítésére, melyeken eddig Európa békéje nyugodott. A tél folyamában bizonyára nem fognak hiányozni kí­sérletek arra, hogy ez oszlopokat megingassák , de az ily kísérletek teljesen sikertelenek lesznek, ha a három császári udvar egyetértése fenntar­­tatik. Ma inkább, mint valaha, ez egyetértésben rejlik az európai béke fenntartásának garanciája, a­mint ez idézetekből látszik, a kormányok dolgairól jól értesülni szokott lapok kombinatiói a levegőre épitvék, s inkább arra valók, hogy a tu­­lajdonképeni czél felől homályban és tapogatódzó­­ban hagyják a közvéleményt. De ép e homály, e tapogató­zni készté:: az, a­mi rendkívül nyugtala­­nitólag hat a közönségre. Mi szükség volt egyátalán a diplomatiai légyottra. Kérdik kiindulási pont gyanánt az em­berek. Mi szükség volt különösen a régi és messze­­ható szerződések alapján keleten Oroszország kezére játszó Bismarckkal jönni össze Andrássynak ? Talán a monarchia kárára így akar leczkét venni a le­ 241. szám­ fűzésből ? Mert az kétségen felöl áll, hogy már a franczia-porosz háború alkalmával Bismarck mvg­­köti a szövetséget Oroszországgal. „Hagyj te en­gem működni nyugaton és én elősegitlek keleten, ebből állhatott a szerződés, mely ma veres fo­nálként húzódik végig a német diplomatist műkö­désén. És a hiú Andrássy m­ég­sem látja a veszélyt, hanem Johan Bismarck karjai közzé megállapí­tani a további eljárást, vagyis valójában lekötni magát egy törökellenes politika követésére, mint­­hogy Oroszországnak már nem elég a jóakaratú semlegesség eddigi politikája, mióta földig verve és megtizedelve „büszke légiói“. Magyarországnak van oka, a legnagyobb nyugtalansággal és bizalmatlansággal tekinteni a salzburgi találkozás elé. Mentői jobban titkolják az ott folyó tárgyalásokat, annál inkább felkeltik nyugtalanságát. Máris jó a hír, Andrássy megegyezett Bismarckkal az iránt, hogy Ausztri­a-M­a­g­y­a­r­or­szág sem Szerbiát, sem Görögor­szágot Törökország elleni tá­madó fellépésükben gátolni nem fogj­a.“ apja Ez a hír, melyet, a „Pesti Napló“ esti­erősít, nagyon elég arra, hogy rendkívül felizgassa a magyarországi közvéleményt. Ha Andrássy gróf azt hiszi, hogy paczkáz­­tat a magyar közönséggel, ha azt hiszi hallgatag h­uságában, hogy neki a magyar közvélemén­nyel szemben minden szabad, m­eg fogja tanulni, hogy muszkául elszámította magát. A nemzet megelé­gelte Terebes urának játékát, de megelégelhette volna már a dynastia is, melyet népszerütlenit és compromitál oly barátság kedvéért, a mely lehet „smaragdos,“ de nem üdvös. A perez megjött, midőn Andrássy ellen min­den oldalon meg kell indítani a harczot. Ő meg­­vontá a nemzetet beavatkozásaival a belügyek te­rén, s most a magyarság révén megrontja kü­l­­ügyileg is. Ezt tűrni tovább nem lehet. Péntek, 1877. szeptember 21. Szerkesztői Iroda, Budapest, IV. himző-utcza 7. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­hivatal: Budapest, IV. himec-utc­a 1. se. hová az előfizetési pénzek küldendők. európai hatalmasság, közös érdekénél fogva min­ket támogatni, még pedig haladéktalanul, mert mi­nél inkább késik Európa, annál nehezebb lesz az említett szándék kivitele. Míg Oroszország cselszövényei­vel akadályoz bennünket új szervezetünk, s alkotmányunk con­­solidálásában, maga addig gyarapszik erőben s halad ózdnjainak megvalósításában. Mostani hajó­hada még gyenge ugyan, de rövid időn tekinté­lyes, sőt félelmes lehet; most még több befeje­zetlen vasútvonala van, de ezek nemsokára egy­­befogodzó hálóvá lesznek , ezáltal védő és tá­madó ereje megsokszoroztatik. A harcz Oroszország ellen elvi harcz, ön­­fenntartási küzdelem­ egyik feltétele, hogy Len­gyelország feltámadjon. Ha Európa még tovább is tűri Oroszország eljárását Lengyelország ellen, akkor néhány év múlva nem lesz több lengyel, nem lesz gáz az áradatot feltartani, mely mindent elbontással fenyeget; nem fog élni többé a lehe­tőség, hogy háborút kezdhessünk a sikerre való kilátással. Az orosz politika soha sem szűnt meg első Péter tanát követni: „Lengyelországot zavarok elő­idézésével igyekezni kell felosztani, ha a szom­széd hatalmak nehézségeket csinálnak, ak­kor egy időre meg kell őket nyugtatni az által, hogy részt kapjanak, míg az átengedett terület ismét vissza­foglalható lesz.“ Az orosz politika ma már Törökország fel­osztására tör, Ausztriáéra és Magyarországéra, és bizonyára kész azoknak némely területeket áten­gedni, s engedményeket tenni, kik e művében tá­mogatják, a mi feladatunk tehát­ gyorsan szervezkedni s megbízható hű szövetségesek után nézni. Ez Francziaország érdekében van, — hisz a nem­zetiség és a czivillatió harmadik mányának alapja, s fő gondja, hogy Napoleon kor­ezek óhajai teljesedjenek ; érdekében van Angliának, melynek indiai birtokai veszélyeztetnének, — Olaszország­nak, melynek csak keleten lehet kereskedelme, és Németországnak. E fontos európai kérdésben Po­roszországnak is meg kell mutatnia, ha váljon nemzeti, avagy hohenzollerni házi politikát akar-a követni ? — De Szvécziára, Norvégiára, Dániára, Törökországra, Ausztria és Magyarországra nézve e kérdés életkérdés. Míg ezen gordiusi csomó ketté nincs vágva, addig képtelenség marad, a szörnyű hadserege­ket, melyek fenntartása elviselhetlen teherként ne­hezedik a népekre, leszállítani, addig nem lehet az anyagi és szellemi jólétet kifejleszteni, s az al­kotmányos szabadságot megállapítani. Türr István: flroaz 1­­ innk­ n £’” Azon henczegő, kihívó hang után, mely a háború megkezdése előtt átvonult az orosz lapo­kon , most a böjti magábaszállás szavait hallatják. Még nincs is alkalmuk az újabb vereségekkel fog­­alkozni, távirataik a hadi censura miatt régi ke­­etnek, máris jajveszékelnek. A Plevnánál véghez­­ment és szerencsétlenül végződő első rohamról emlékeznek meg. Oda a régi lármás hadonázás, kardcsörtetés. Egyik orosz lap nem késik kijelen­teni, hogy annyi áldozatot és vereséget, mennyit Oroszország szenved, nem mutatnak fel az előbbi orosz-török háborúk. Ezek csak a keresztháború áldozataival hozhatók párhuzamba. De lássuk e lapokat: A „Russkij Mir“ megrémülve így kiált fel: 300 tiszt és 12,000 közlegény halva maradt, óriási veszteség! A románok még ezen kívül 60 tisztet és 3000 embert vesztettek. A szív megme­revedik ezen számok olvasásánál. A plevnai csata­tér a rettentő véres mező, sokáig, huzamos jövőn át emlékezetes lesz Oroszország előtt, mint olv­esztőhely, a­hol fiainak ezrei temették; nem első évtized az, hogy mi Törökországgal háborút viselünk; voltak az előbbi háborúkban is vérontó csaták, de oly kegyetlen makacs küzdelmeket, annyi ál­dozatot és veszteséget a minőket most Oroszor­szág hoz és szenved, nem mutatnak fel a múlt orosz török háborúk. Ezek csak a keresztes hábo­rúk roppant áldozataival tehetők párhuzamba, me­lyekben a keresztesek szintén tíz meg tíz­ezer számra Palesztina síkjain a szentsír felszabadítá­sáért hulltak el. a legmerészebb képzelet, le nem rajzolhatta azon véres képet, mely most a Dunánál tárult ki, s a legalaposabb számítás sem kutat­hatta fel azon nehézségeket, a­minőkkel hadsere­günk fog ott találkozni, sem ezt a kitartást és vitézséget, a­melyet a muzulmán világ a saját lé­teléért foly­ó harczokban tanúsít. A „Russkija Visdomosti“ constatálva az oro­szok csalódását, kik a törökök haderejét kicsinyel­ték — beismeri, hogy a török hadvezérek és ka­tonák épenséggel nem az a bagatella, a­minőnek őket a háború kezdetén tartották. A tapasztalat mutatja most, hogy a török hadsereg elég erős ellenség, ki ha nem is maga, de legalább angol segítség mellett igen tartós ellenállásra képes. A helyzethez: Türr István alábbi jeles czikke — bár még a porosz-franczia háború ideje alatt íratott — annyira 7 szom­okra a* ~«nyira helyen van meg ma is, miszerint annak újbóli közlését czélszerünek látjuk, — a mint következik. Valóban szomorú látvány, ha két művelt nemzet a végsőig csigázza erejét, hogy kölcsönö­sen megsemmisítse egymást.­­ Minthogy azonban e szörnyű háborút megakadályozni nem lehetett, annálfogva minden lehetőt el kelle követni, hogy az utolsó legyen, mely Európát pusztítja. De még ezen harcznak is jótékony hatása lenne, ha általa méltányos és tartós egyensúly éretnék el Európa népei között. Ehhez azonban bátor és elszánt poli­tika kell. szág Nyílt titok, hogy Oroszország és Poroszor­a magyar-osztrák monarchia felosztására, megsemmisítésére törnek. A­ki ez iránt még a legkisebb kételyt táplálja, meg fog róla győződni, ha Fadejev munkáit olvassa. Ha egy orosz tábor­nok orosz lapban, orosz censura alatt Ausztria- Magyarország megsemmisítéséről beszél, akkor ez nem jelenthet mást, minthogy a czár el van ha­tározva annak megkísérlésére. Százezer orosz van Varsó körül concentrálva, kiket az osztrák határon kétszáz ezer emberig készülnek kiegészíteni. A Pru­­thon 60.000 ember áll. Nemrég távirta a ezár a porosz udvarnak, hogy ez utóbbi összes hadseregét a Rajnára vi­heti, minthogy ő biztosítja az osztrák semleges­ségét. Bevárjuk-e nyugodtan, mig az orosz fegyve­rek mellünknek szegülnek ?„ Avagy cselekedjünk, mig van rá időnk ? A HOenség ránk nézve egy a halállal! Oroszország kihívására, mely megsemmisülésünket proklamálja, e­­gy válaszunk lehet: Lengyelor­szág biztosítása, azon határozott kijelentéssel, hogy Európa Oroszország beavatkozását a keleti kér­désbe nem fogja tűrni, s hogy kelet népeit kizá­rólag magu’­­U illeti jövőjükről intézkedni. Már ’63. márczius 11.-én közöltem a kö­vetkező embékiratot magyar és külföldi politikumok­kal, és most újra felhívom rá minden gondolkozó figyelmét. Magyarország visszanyerte alkotmányos sza­badságát és nemzeti kormányát, de ezzel még nem biztosította jövőjét. Belső szervezkedésének évek óta folyamatban levő műve állandóan akadá­­lyoztatik az orosz panszlavismus cselszövényei ál­tal, s csak a ki vak akar lenni nem látja, mily aggodalmas mérvben terjedt el máris a propaganda mérge. Itt az ideje, hogy komolyan gondolkozzunk jelen helyzetünkről s szerepünkről a közel­jövő­ben, s hogy ehhez képest pontosan megalapítsuk teendőinket. Oroszország erejének és jövőjének teljes ön­tudatában van. Mostanában 80 millió lakossal bír, s szakadatlan dolgozik Lengyelország oroszo­­sításán. Bármiként van is ezen ország eltiporva és eltépve, mégis hősies népe 80 év óta sakkban tartja a czarismust. Noha mellének voltak szegezve az orosz szuronyok, mégis nem szűnt meg külde­tését teljesíteni, s Európa védbástyájának lenni a barbarismus ellen. Ma, midőn ereje megtört, ki­merült, egyedül nem képes többé a nyers orosz erőszak s az ezzel szövetkezett ármány ellen küzdeni. Ha nem akarjuk tűrni, hogy Oroszország a Habsburg dinasztián és Magyarországon keresz­tül Európa szive’g,­­ sőt az Adriáig hatoljon, úgy itt a végső ideje, hogy megrendíthetlen elha­tározásunkat kimondjuk: ez idő szerint kizárólag Magyarországé a feladat, hogy az orosz hatalom erőszakos kiterjesztésének gátat vessen, azt bizo­nyos határok közzé visszaszorítsa. Ezen szándék­ban, illetőleg ennek kivitelében köteles minden Nem titkolja, hogy a hadjárat még igen messze távolban van, s hogy befejezése az orosz közönségre, mely minden kudarcz után kétségbe esik, még több szomorú nap vár. A „Sovremennyja Izviestija“ szerint a mos­tani háborúban, melyet minden orosz hazafi „kínos figyelemmel kísér, a meglepő tünemény a török hadsereg váratlan létszáma sokaságában áll. A dolog­­lényegét tulajdonképen nem a számbeli túlsúly, hanem a kiegészítési képesség képezi. Honnét erednek ezen haderők ? Hiszen két év alatt leg­alább százezer török lett harczképtelenné, s en­nek dac­ára annak, hogy az ellenség hadereje csökkent volna, semmi nyoma sincs. A vesztesség pótlása, bármely okokból eredjen a számbeli túl­súly, kétségtelen tény és annál nevezetesebb, hogy a térkor, melyből a pótló katonaság állízta­­tik ki, nem tágas. Reméli, hogy a törökök már utolsó emberhez nyúltak s tavas­szal ha addig a háború tart, Törökország életre képtelen hulla leend. A h­áboru. Egy az itteni török konzulátushoz ér­kezett hivatalos távirat megerősíti azon kedvezőtlen hírt, hogy Szüle­j­man pasa az általa már elfoglalt M­i­k­l­ó­s e­r­ő­­d­ö­t elvesztette. E veszteség jelentőségét nem akarjuk elvitatni. Ha Szulejman pa­sának ideje volt volna magát a Miklós­­erődben kellően berendezni, vagyis ha az orosz segélycsapatok csak egy nappal később érkeztek volna a helyszínére, már azóta aligha volna élő orosz a Sip­­kaszorosban. Hanem azért a Mik­­­lós erőd elvesztése mégsem oly nagy baj, hogy a­miatt csak egy pillanatra is kételkednünk lehetne Szulejman további sikerében. Hogy a vaskapu, mint a Sip­kaszorost máskép nevezni szokták, el van torlaszolva az oroszok előtt, már az maga is rendkívüli nagy vívmány, melynek elő­nyeit csupán Ozmán és Mellem­ed Ali roppant győzelmei mellett nem vesszük észre. Azonban Szulajman pasának eddigi sikere, melyet eleve képtelenségnek hir­dettek, valamint előnyös hadállása föl­jogosítanak azon várakozásra, hogy az oroszoknak utóvégre is tágitaniok kell. Hiába kapaszkodnak ők kullancs mód­jára a Sipka szorosba, nekik innét már kifelé áll a rudjok, s mihelyt Mehemed Alinak sikerült Bjelát bevennie, ők azon­nal kereket oldanak. Mehemed Ali mint már említettük volt, nagyon közel van Bjelához s a múlt pénteki nagy ütközet óta folyvást csatározik az orosz trónörökössel. úgy látszik azonban, hogy a B­an­i­sza Lom folyócska mentén foglalt erős had­állását nem szándékozik elhagyni mind­addig, mig jobb- és balszárnya, melyek elmaradtak, a derékhadat utól nem érik. Összes hadereje 125 zászlóaljból, 54 lovas­századból és 168 ágyúból áll s ennek leg­nagyobb részére szüksége van Bjelánál, ha ezen fölötte megerősített helyet nem hiába akarja ostromolni. P­r­e­v­n­á­t — mint egy gorni-sztu­­deni hivatalos távirat jelenti — folyvást ágyúzzák; egy más távirat szerint pedig az oroszok a legközelebbi napokban ne­m a" rendszeres" ostromra fogják irányozni. Ez volt ugyan a hír a 12-iki ütközet után is, és azért mégis rohamot intéztek 15-en. Nem lehetlen tehát, hogy a mostani ágyú­zás sem tart tovább a múltkorinál, az­után újra megpróbálják a falat fejekkel beütni. A plevnai harczok következménye az lett, hogy az oroszok reménye a nagy veszteség után észrevehetőleg megfonnyadt. A főhadiszállást visszahelyezték Górni- Sztudenb­e, a czár pedig S­i­s­z­t­o­v­á­­b­a­n ütötte föl tanyáját, mert Ozmán pasának egy jól intézett kirohanása kön­­­nyen balvégzetű lehet az orosz hadseregre nézve, tanácsos tehát a dunai hídhoz men­nél közelebb tartózkodni. Ozmán pasa győzelmei alkalmából Layard, a konstantinápolyi angol nagy­követ, szerencsét kívánt a nagyvezérnek, mi elég tanúság arra nézve, hogy Anglia minden tétlensége mellett is a hadviselő felek melyikének pártján van. Ss * * A plavnai ütközetek alkalmából a „Stan­dard“ a következőket írja: A törökök sikerei iránt mi sohasem táplál­tunk vérmes reményeket. De azután a­mi történt, bizonyosnak vehető, hogy a való menetet bizonytalan időre Konstantinápolyba el kell halasz­tani. h­a jövendölni akarnánk,­­ mondhatnók, hogy nem sok nap fog elmúlni, és az orosz hadse­­reg átüzetik a Dunán, és a defetsivára fog szorít­­tatni, a­nélkül, hogy elhamarkodással lennének vádolhatók, a „Sedan,“ melyet a törökök szá­mára készítettek, legalább halasztást szenved, ha ennek az ellenkezője nem fog megtörténni. Az egész világ belátja, hogy Oroszország túlbecsülte hatalmát, midőn arra vállalkozott, hogy egy­maga oldja meg a keleti kérdést. Oroszországnak leg­őszintébb barátjai azok, a­kik azt fogják neki ta­nácsolni, hogy hagyja abba a harczot, mely­ben a katonai győzelemnek még becsületét sem mentheti meg. Elég tétetett, ha nem is az oroszok becsülete megmentésének, de annak mindenesetre, hogy a törökök szabad és füg­getlen nemzet gyanánt rehabilitáltassanak, — melynek létéért nemcsak a kormány, de a nép is el van határozva a védelemre. Bár­mik legyenek is a törökök, de abban a tekin­tetben igényt szereztek becsülésünkre, hogy képe­sek hazájukért küzdeni. Annak a ténynek bebizo­nyítása, hogy a „beteg ember“ nem eléggé beteg arra, hogy hatalmasan ne védhetné magát azok ellen, kik siettetni akarják halálát, csak egy poli­tikai nagyravágyást fog kiábrándítani, melynek a szabad Anglia semmiféle tisztelője sem kívánha­tott sikert. Még a szlávoknak a törökök fölött való fölénye sem bizonyult be és Oroszország ja­vára nem hoztak föl oly igényt, mely nem tenne erőszakot a világ eszejárása ellen. * Bukarestből a következőket távirják 18-ikáról az uj „Pressernek. A gárdához tartozó két dsi­­dásezred és két ágyuüteg ma vonult itt át vad dalokat énekelve; a lovasságnak jó lovai vannak, ellenben a tüzérség roszul van fölszerelve. A Gri­­viczánál zsákmányolt zászlót ma hordozták végig az utczákon. Turnu-Magurelliben 2000 oláh sebe­sült fekszik segély nélkül, csak 500 ágyat készí­tettek. Szkobeleffet altábornag­gyá nevezték ki, és ma érkezett Bukarestbe; beszéli, hogy hadosztálya 12.000 emberéből 8000 embert vesztett; a 13-ki

Next