Egyetértés, 1877. október (11. évfolyam, 251-281. szám)
1877-10-14 / 264. szám
XT. évfolyam. Budapest Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordve. Egy évre..........................................20.Félévre..................................... .10.— Negyedévre 6. Egy fcéra . . l.SÖ Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj t 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Jigilztér: öt kysább sor 80 krajez&r, 264. sz.i. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Vasárnap, 1877. október 14 Szerkesztői iroda: Budapest, IV. hímző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadóhivatal: Budapest, IV. himgö-utoga 1. un. bori az előfizetési pénzek küldendők. Igazságot a székelyeknek! Otorcsakoff hg. hálátlan, mint egy szibériai medve. A „köszönet“ apró pénzével fizeti ki Andrássy Gyula grófot az erdélyi zsandár hadjáratért, mely a drága barát és hű szövetséges“ kegymosolyával veti a kancsukás árnyékot ama bérezek fölé, a hol az isten ostorának utódjai imádják a szabadságot, mely a levegővel született. A Bukaresten méz után nyaldosó dörmögő vén diplomata, lehetett volna hálásabb is az emberi holtestek gúláiból névnapi emlékoszlopot állitó ezár nevében. Most szó a mi szó, a durva játék, mely a székelység rovására, foly, már eddig is elég volt arra, hogy az érdem megtalálja jutalmát Bécsben, és az erőszak kivívja bérét Szent-Pétervárról. Mit akarnak tovább? Talán magyar vérrel megfesteni a török anyák és csecsemők vérétől úgyis bíboros hóhérrá avatott orosz ezár katonai becsületét? Magyar vérpatakból akarják kihalászni nemesi koronájuk egy uj ágabogát? Ezeken át kiáltották felénk színlelt bőszültséggel, hogy „forradalmárok“ vagyunk, s íme most politikájuk rendszerré emeli a nemzet fellázítását. Forradalomra bujtogató politikájuk szakít mindennel, ami a nemzetnek szent, és őrületes kegyetlenséggel lövi a mérges nyilakat oda, ahol legjobban fáj, mert életereinkben gyökereznek. Anyagi életünket támadták meg kezdetnek, szellemi életünk ellen támadnak most. Eladták gazdaságunkat, megbecstelenítik érzelmeinket. Itt Budapesten a hamis színezés beszédárjával igyekeznek elütni a székelyek ellen dúló erőszakost; ott a székelyföldön azalatt tart tovább a kémzsandár és börtönöző rendszer, mintha csak a katonai uralom szuronyainak hideg vasával akarnák megállítani szivünk dobbanását a hős testvér nemzet mellett. És úgyis hírlik, hogy az alkotmányos ábra alatt működő régi renetionarius ezékurafölti le. Ringelsheim erdélyi katonai parancsnokot korlátlan hatalmú biztosnak nevezte ki. Persze meghagyta ide mifelénk annak külszínét, mintha minden a „maga rendje“ szerint menne. Az óra még nem ütött az álra levetésére; a hosszú alkotmányos palást alól csak a lólábnak szabad kandikálni: ez még csak az első lépés az ostromállapothoz. Katonai uralom-az már van. A bezárt iskolákba katonát szállásolnak, mert az ostromállapothoz az út nem iskolán, hanem kaszárnyán át vezet. Kiszorítják a polgárokat lakásaikból; gyilkosok penészes börtöneibe vetik a „politikai rabokat“ és kifüggesztik fejük fölé a nóta per főbenjáró pallosát „Nota per!“ Kinek keble nem szorul el a százados üldözések ama emlékeire, amelyeknek szívrepesztő sorát Lovassy esze világának beboruálásával fizette meg ? Kinek vére nem lázad föl, midőn az isteni, természeti és országos törvények ellenére hűtlenségi perrel mernek fenyegetődzni azok, akik a muszka szövetségi cinikusság érdekéből pártot ütöttek a nemzet közvéleménye, a jog és igazság ellen. Ők, a hivatalos csempészek akarják büntetni a csempészetet ! Vasutat, fegyver és torpedó gyárt, granicsár tiszteket és lovakat muszka szolgálatba állítják ; szövetségre lépnek halálos ellenségünkkel; segítik a véreb bandákat; arczul csapják a közérzületet, védelmezik a kozák kegyetlenségeket: nekik mindez szabad, mert ők a hatalom. De feláldozni magát néhány lelkes hazafinak önszántából az bűn, felségáruló hűtlenség, mert mi csak igahordó nép vagyunk. Nos, ha nemzetünket szeretni bűn, ha érzelmeit osztani felségárulás: úgy tagadjátok meg a muszkatanácsot, építsetek börtönöket és kaszárnyákat, mert akkor mi milliók mindnyájan felségáruló, hűtlenek vagyunk. Előbb azonban törvényt élőnkbe, alkotmányos törvényt, legyen bár ítélete keréktörés, mely kimondja: a hatalomnak még az ellenséggel való czimboráskodás is szabad; a független polgárnak a barátért lelkesedni is pártütés. Mutassanak nekünk törvényt, készült bár a zsarnokság jogfogalmai szerint a nemzet véleményét zsarnoklók kezébe megtorló fegyverül, amely hűtlenségnek, gezné, ami nem volt felségárulásnak helye„a fejedelem jogai, a haza közbátorsága“ ellen irányozva, nem volt még az osztrák büntető törvény paragrafusai által kijelölt oly bűntett sem, amely „a közbiztonságot az álladalmi kapcsolatban“ támadja meg, s „kívülről ellene irányzott veszély, belülről a feltámadás, vagy polgárháború“ jellegével bírna ; nem volt az osztrák büntető törvények szerinti lázadás vagy zendülés sem, mert ezeknek határozmányai több embernek ély őzélből való szövetkezését foglalják magukban, hogy a felsőbbségnek „erőszakkal“ ellenálljanak ? Idézzék fel sírjukból a Németh-féle ügyészeket s még akkor is csak az erőszak logikája fog a létező törvények alanyi és tárgyi tényálladékának megfelelő bűntettre akadni. Az erőszak pedig nem jog, hanem csakis a Bodin és Hobbes-féle iskola által felállított nyers fékentartási hatalom; egy alkotmányon és törvényen kívül helyezkedett állapot. Törvényt kérünk, nem erőszakot; igazságot, nem brutalitást; alkotmányt, nem absolutismust! Hiába vonják föl az álarctot: alkotmányossá és törvényessé az erdélyi esetben a vizsgálati fogságba vetés sem lesz. Nincs törvényes alapjuk az elfogatásiba, nincs az egyenlőségben gyökerező joguk, nincsen igazságuk, csak zsandár szuronyaik vannak. Ezen, csakis ezen nyugszik most a kormány joga Erdélyben a székelyekkel szemközt. Még elv sincs, melyből kiokoskodhatna önkényes rendszeréhez a jogot, hacsak vissza nem megy az ököl jog korába, midőn az egyeduralkodó nevében gyakorolt korlátlan hatalom az isteni kijelentés tízparancsolatának egyszerű igazságai ellenére magának tulajdonítá nemcsak másnak feleségét, lovát, ökrét és szamarát, hanem a földet is, melynek csak tartozéka volt a jobbágy. Az ököljog e kényuralmi elvénél fogva megnetaperezhetik, ki is feszíthetik az elfogott székelyeket, kardra hányhatják a népet, a melyben „nem biznak.“ Csakis ez elvvel a múltból ronthatják le azon elvet a szabadelvűség századából, hogy a hatalomnak nem szabad magát túltenni a nemzet érzületén, mert hatalma csak odáig jogos, addig alkotmányos, míg ez érzületben gyökerezik, azonkívül az erővel szemben kihíjja az erőt ökölharczra. A magyar nemzet ezredévét, nem fogják lerombolni egy álnok komédiával, amelyet az égbe nyúló havasok honában az alkotmány ezége alatt ez erőszak űz. Kárba veszett feladat az már a kormánytól napjainkban, amire egy híres történetíró szerint annyi más megfojtott hatalom hiába vállalkozott megkísérteni, hogyan bánjon el „ezekkel a tömegekkel,“ amelyek nem akarnak többé parancsszóra őszökkel, karjaikkal és lábukkal a hatalomnak tetszetős sodronytánczot járni, hanem a népfelség nagy joga erejével maguk teremtenek maguknak kormányt, amelynek kötelessége úgy tánczolni, amint a közvélemény fütyül. Igazságot kérünk a székelyeknek ! Ez most a nép szava, mely nem lát bűnt ama érzületben, amelynek határozottabb kifejezést adni néhány bátor lelkületű vállalkozott. Annyira nem lát, hogy vállalkozások a mostani bűnös külügyi politika nyakába még nemzeti férgetek gyanánt is indulhat, amely elől aztán nem lesz menekülés a zsandárokhoz és börtönökhöz. A nemzetnek máris több joga van ezt megtenni, mint a kormánynak hűtlenségi pert indítani. A magyar nemzet teljes joggal indíthatná meg törvényei alapján Andrássy és Tisza ellen a nóta pert az 1723-ik évi 9-ik t. ez. erejénél fogva, a mely fejvesztés büntetése alatt tiltja „ezen ország vetélytársainak és ellenségeinek fegyvereket és háború idején eleséget szolgáltatni. ‘ Isten, ember és világ előtt utolsó ízületünk mozgásáig, a tiz évi ijesztgetések tömegéig, érdekeink és határaink összeségéig, Oroszország a mi természetes ellenségünk! Ez ellenséget segítik kormányaink pártütőleg és hűtlenül fegyverrel, jegyzékkel, becsületünkkel. Pedig ennek felismerésétől és gyűlöletétől minket sem semmiféle császári szövetség, semmiféle ígéret, semmiféle hazugság el nem tántorít. Királyok hatalma nem elég nagy, hogy a létért való küzdelem természetes jogát az öngyilkos megadás terével cseréljük fel és kigyószövetséget melengessünk szivünk felett, mely gyűlölettől dobog és szenvedéllyel ragadtatna velünk fegyvert az orosz ellen. A szent szövetség prodlamálhatja újra az emberi és nemzetközi jogok ellenében a koronák és szuronyok föltétlen tekintélyét: a népek ezzel szemben mindig kellő nyomatékkal hivatkozhatnak az éjszak-amerikai köztársaság által prodlamált hatalmas elvre: „a népek jogára saját sorsukat szabadon meghatározni.“ Verhovay Gyula: Az ébredés jelei. A választók végre országszerte kezdik megsokalni a szabadelvű pártnak a kormány iránt tanúsított gyáva magatartását, úgy a keleti kérdésben, mint a bécsi kiegyezés tárgyában. Az elégületlenségnek mindig több és több jelei vehetők észre A kezdeményező lépést e tekintetben Budapest választópolgárai fogják megtenni, így a Ferenczváros több tekintélyesebb polgárai holnap előértekezletet tartanak egy vasárnaphoz egy hétre tartandó képgyűlés ügyében, melyen a Ferenczváros országgyűlési képviselőjének a mamelukságáról hírhedt Csernátonyinak bizalmatlanságot fognak szavazni. Valószínű, hogy a józsefvárosi polgárok is követni fogják nemsokára a ferenczvárosiak példáját. A három császári szövetség diplomatiája ugyancsak dolgozik az orosz érdekben. A Konstantinápolyban székelő diplomata urak valóságos sportot csinálnak azon üzelmekből, amelyeket a porta ellen maguknak megengednek. A gabó keztyü fölé daróczot öltenek, mosdatlan szájjal gorombáskodnak, szóval minden kitelhető módon igyekeznek kimutatni, hogy fáj nekik az oroszok megveretése és kárpótlásul a diplomátiai téren lövöldözik mérges nyilakkal Törökországot. Hogy mily mértéket öltött már ez, annak tanulságául szolgálhat az osztrák félhivatalos kőnyomatú sajtó konstantinápolyi értesülése, amely bizonyos elégtétellel bravourként registrálja Reuss herczeg kihívó magaviseletét. Ennek írják a következőket : „Ottoman körökben rendkívüli elkeseredés uralkodik a berlini cabinet és nevezetesen ennek itteni nagykövete ellen. Reuss hg nem mulaszt el egy alkalmat se eszükbe juttatni a törököknek, hogy milyen sors vár rájuk ; kereken kijelenti nekik, hogy napjaik megszámlálják, a félhold engedjen helyet a keresztnek, hogy „barbárok“ helyéba a civilizált montenegróiak, herczegovczok, szerbek, bolgárok és oláhok lépjenek. A német herczeg ez özön víz előtti felfogását némelyek arra magyarázzák, hogy pressiót akarnak gyakorolni a portára a békekötés érdekében, mások forma szerinti programúinak tekintik a török birodalom liquidátiójára, melyhez Salzburgban Andrássy is hozzájárult. Egy itteni politikai körben némi feltűnést keltett egy török diplomata következő megjegyzése: Eddigelé meg voltunk győződve, hogy az osztrák-magyar államférfiak kiszabadulni igyekeznek a függőségi helyzetből, melybe a sadovai vereség őket juttatta; a török győzelmek kiszabadították őket az Oroszországtól való függéstől, mindenki azt hite, hogy a bécsi kabinetnek lesz bátorsága a kedvező pillanatot felhasználva, megszabadulni a Németországtól való függéstől; de a salzburgi értekezlet arról győzött meg bennünket, hogy nagyon csalódtunk és Ausztria-Mgyarország Borussia karjaiba vetette magát.“ ■gaijLLA.^1, .. :i ■imám Lindenau október 9. Kellemetlen helyzetben érzem magamat, midőn tudósitanom kell, hogy azon rokonszenvi épület a magyarok iránt, melyet nemcsak azóta, mióta az „Egyetértés“ levelezője vagyok, hanem Lipcse közelében való megtelepedésem óta igyekeztem fölépíteni, majdnem összerogyik. Mint ezt egyik előbbi levelemben megírtam, kötelességemnek tartottam a szélsőbalpártért propagandát csinálni s ez annyiban sikerült is, hogy a haladópártiak minden hírt, melyet nekik Magyarországról közöltem, nagy érdekkel, helyeslés nyilatkozatokkal s legmelegebb részvéttel fogadták, noha voltak akkor is egyes mozzanatok, melyek kissé lehetőleg hatottak. Miképen igyekeztem a lipcsei szabadelvűeket Magyarországról mindenkép felvilágosítani, az csak úgy történhetett, hogy az „Egyetértésinek a török politikára vonatkozó minden czikkét lefordítottam s megmagyaráztam, az Erdélyben történt elfogatások és Helfy esete fokozták a rokonszenvet a magyar nemzetért, de látva, mily lefolyást nyertek ez ügyek az országházban, azon észrevételt tették, hogy a föllobbant szalmatűz csakugyan apadóban van s boszankodó gúnyos kaszajjá változott át, midőn az aradi vértanuk emléke megünneplése egy a Hungáriában tartott vacsorával végződött. Hát a magyarok ily komoly körülmények közt is nem tudnak jobbat tenni, mint eddi, inni, szónokolni?“ ez volt a megjegyzés, mely mintegy egy szájból látszott jönni. „Ugyan furcsa egy honszeretet, melyet borral kell locsolni.“ Bocsássák meg, hogy e keserű igazságokat megírom, de talán üdvös tudni, mint vélekedik a külföld Magyarországról és a magyaroknak minden egyes lépéséről. Azt is tették a többihez, mikép éppen nem csoda, ha a kormány úgy mer bánni a magyarokkal, kik Bach, Schwarzenberg és Schmerling idejében passiv ellenállásukkal sokkal erősbbek voltak mint most, midőn a királytól szentségesített törvényekre támaszkodhatnak, miért szenvedi ezt az ország, kivált most, midőn képviselői együtt vannak, vagy éppen ezen házra támaszkodik e a kormány, mert ott nagy többséggel bír? Ha így van, nem legszembeszökőbb bizonysága ez annak, hogy a parlamentáris rendszer éppen nem biztosítéka a nép szabadságának ? Ez fájdalom úgy van és úgy volt mindenütt, mióta parlamentumok vannak, a parlamentáris többség majd mindig a kormányoké. Szóval a kormány nem fél a magyarországi tüntetésektől, szónoklatoktól, mert csakis tüntetések és szónoklatok, míg ellenben a lengyelektől, kik sem nem tüntetnek, sem ,nem szónokolnak, ugyan rettegnek Berlinben ép úgy, mint Bécsben és szent Pétervárott’; minden századból csak 15 embert mernek vinni, a muszkák Lengyelországból a csatatérre, Poroszország katonákkal megrakja a kis Posen tartományt és a porosz-muszka határt; pedig a lengyelek alig adják jelét annak, hogy léteznek s nem trombitálják ki, mit fognak csinálni. Azon könyvben, melyről több ízben emlékeztem „a szybillai könyvek“ czimmel, van egy hosszast czikk e felirattal: „párhuzamok“. Itt föl van említve Kossuth utazása a külföldön a márcziusi napokat megelőzőleg, miként szerzett ő magának mindenütt összeköttetéseket, miként tudta e hónapokkal előbb a bécsi, berlini, párisi és olaszhoni forradalom kitörését. De neki márcziusi napok előtt és után, az országgyűléseken Pozsonyban, Pesten és Debreczenben folyvást kelle küzdenie a békepárttal, legyezgetni a dynasztiát még akkor is, mikor már az egész világ tudta, hogy a császári család némely tagjai fölbujtogatták ellene Jellacsicsot, az oláhokat, tótokat, rácsokat és erdélyi szászokat. Ugyanilyen párt létezik most Magyarországban is, némely urak, kik maguknak 28 év óta vagyont szereztek, most ezt nyugalomba szeretnék élvezni. Akkor az administratori rendszer behozatala által iparkodott a bécsi kormány magyarként ép oly policziális állammá tenni, mint osztrák tartományait, de Kossuth túl járt eszükön, megfordítá a botot és márczius 6-án tartott beszédével ő volt kezdeményezője a márczius 13-diki bécsi forradalomnak. Egy héttel a párisi februári forradalom kitörése előtt tudta már, hogy az ki fog törni, tudta azt is, hogy ez Berlinben, Münchenben, Milanóban és Velenczében is úgy lesz, voltak küldönczei mindenütt, anélkül, hogy ez neki pénzébe került volna, mert meg tudta választani embereit, kik szívesen működtek az ügy szentségéért s elvártak hónapokig, míg anyagilag is megjutalmazhatta. Szóval ezen „párhuzamokéban oly tüzetesen le vannak írva Kossuth titkos működései a nép és katonaság közt, hogy ő maga sem írhatná ezt le tüzetesebben. Vannak még igen sokan Németországban, kiknek minderről tudomásuk van, de üdvösebbnek tartják mindezeket feledtetni, mert ha fölemlítenék, ezáltal gyalázatos köpenyeg-forgatásuk és szélkakasságuk ájultatnak el. Azok pedig, kik ezt nem vethetik maguknak szemükre, hasztalan említik e tényeket, hangjuk a pusztában elvész. No de elég ezekből mostanság ennyi, bocsássák meg e hosszadalmasságot, de én is úgy érzem magamat, mint egykor Aeneas monda: „et quorum pars magna fui“ és kinek foga fáj, rajta tartja nyelvét. Most pedig az itteni újságokhoz megyek át. Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva. AZ „EGYETÉRTÉS" TÁICZIJl Köszöntés. — Történeti regény. — Irta OH ÁTVETTE JEIVŐ. Forditotta Hentaller Lajos. ELSŐ RÉSZ. — 10-ik folytatás. — Péter nem intézett több kérdést a halászhoz. — Engedte, hogy megtegye előkészületeit a hazamenetelre, maga pedig másfelé forditá vitorláit. — Az az ember a Pont neufön ment keresztül, tehát én is követni fogom. Nemsokára megérkezett a híd azon részéhez, ahol még azelőtt hat évvel IV. Henrik lovagszobra állott. Ezerhétzázkilenczvenkettőben azonban e szobor a convent parancsára a pénzverdében „sous“ darabokká lett átváltoztatva. Jóllehet a szobor el lett távolítva, ennek daczára azonban az őrállomás e helyen meghagyatott. Ez igen kevéssé lehet feltűnő, ha eszünkbe jut az adoma azon franczia marschallról, ki, midőn egy régi pad mellett Őrt látott, utána járt a dolognak, hogy miért áll ezen őr itt tulajdonképen. — Kisült azután, hogy ötven év előtt az első őr azért lett oda állítva, hogy a közönség az újonnan bemázolt padhoz ne közeledjék. —Azóta egy félszázad telt el; egyik őr felváltotta a másikat anélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna parancsot adni, miszerint ez szükségtelen. Ennek a második kiadása volt az őrállomás, mely IV. Henrik lovagszobrára felügyelt. Valamikor szükséges lehetett, s daczára hogy már hat éve nem volt szobor, az őr még folyton ott állt. így történt, hogy Caujol gróf egy katonát talált le s felsétálgatni azon a teraszon, melyre később I. Napoleon obelisket szándékozott állíttatni. Miután ez időben az állampénztárak teljesen ki voltak merülve, ennek következtében a hadsereg igen nagy szükséget szenvedett lovakban. Hogy a külföldön harczoló hadak kellőleg el legyenek látva lovakkal, az országban maradt lovasezredek, — miután lovaiktól meg lettek fosztva, — gyalogsági szolgálatra alkalmaztattak. — Az itt őrt álló katona is dragonyos volt, Sebastiani lovasezredéből. Midőn Caujol az őr felé közeledett, ez földre szegzett szemekkel, nézegetett egy kőlapot, melyen iszonyú vérfolt volt látható. — Talán az őrt gyilkolták meg itt az éjjel? kérdé a figyelmessé lett gróf. — Oh nem! polgár. — Pajtásom, a kinek épen őrállása volt, elbeszélte, midőn visszatért a laktanyába, hogy mint történt. — A mint sejtette, valami előkelő ifjú lehetett, — aki az éjjel a luxembourgi bálon becsípett. —az utczán elesett, és a szegletkő kiálló szélében betörte fejét; egy barátja azután vállalkozott, hogy a felhőtt fiatal embert lakására szállítja. — Midőn odáig értek, már el volt fáradva, és egy kicsit letette, részint hogy megpihenjen, részint hogy barátja fejét kendőjével bekösse, mert az még mindig iszonyúan vérzett. — És nem vitte be a fiatal embert az őrszobába ? — Nem épen újra vállaira akarta emelni barátját, midőn egy tejes kocsi jött erre, s ennek gazdája ajánlkozott, őt a sebesülttel együtt tovább szállítani. — Ismeri ön e derék embert? — Én nem ismerem. De azon tejes asszony, ki ott a Mannaie utcza sarkán ül, bizonyára tud róla felvilágosítást adni, mert valószínűleg ő hordja neki a tejet. Kevés idő múlva Caujol már a tejes asszonynál volt. — Ugyan polgárnő, mondja csak, nem tudna nekem felvilágosítást adni. — kezdé Péter, én ugyanis testvéremet keresem, aki mint mondják ma éjjel szerencsétlenül esett el, és veszélyesen megsebezte magát, erről.... A tejes asszony nem hagyta kibeszélni. — Úgy ? tehát az önnek testvére volt, az a csinos fiatal ember, kit az öreg Etienne, társával együtt felvett kocsijára ? Ah ! istenem olyan halvány volt a szegény fiú. — Ki az az öreg Etienne? — Egy Bourg-la-Reinei tehenész, ki nekem minden reggel tejet hord. — S hol találhatnám őt fel. — Ha már bevégezte körjáratát, úgy bizonyára a Four utezai „Bárány“ vendéglőben lesz, hol mialatt lova abrakol, maga is reggelizni szokott. Öt perczczel később Caujol Péter gróf már a Bárány vendéglőben volt, hol az öreg Etienne után tudakozódott. Egy jó erőben levő, piros pozsgás arczu őszhöz utasították, ki épen egy nagy tányér káposzta elfogyasztásával volt elfoglalva. Mindjárt az első szóra, melyet a gróf hozzáintézett, a tehenész következőleg válaszolt: — Testvérét és barátját, a Mont-Blanc utczáig vittem. Midőn a 20-ik számhoz értünk, az egészséges ember megszólalt, és kért, hogy állnék meg. Azután leugrott a kocsiról, és beteg társát karjaiba vette. — S bement a 20-ik számú házba? — Lelkemre mondom! ezt nem tudom megmondani. Ugyanis, hogy e férfinak szívességet tehessek, messze eltértem rendes utamtól, és így igen sok időt vesztettem, s hogy még későbbre ne maradjon a tejátadás, rögtön végig vagdaltam lovamon, és galoppban vágtattam az elmulasztott idő pótlására, anélkül, hogy hátra pillantottam volna. Miután azon kísérlete meghiúsult, hogy az öreg Etiennere, ezen szolgálatért jutalmat bírt volna erőltetni, folytatta útját. Gyors léptekkel sietett a Mont-Blanc-utczába. Midőn a 20-ik számhoz érkezett, a házat egész körülményesen megvizsgálta kívülről. VI. Iván valóban nem halt meg. A kétségbeesett küzdelemben, melybe keveredett, iszonyú csapást kapott fejére egy doronggal, melynek következtében, bezúzott koponyával hanyatlott földre, a hol ellenei, kik holtnak hitték, fekve a hagyták a járdán. Midőn azon ismeretlen férfi, — kinek nyomát gróf Caujol a Mont-Blanc utczáig követte, — felemelte, még lélekzett, de teljesen eszméletlen volt. A fejsebek azonban, ha a sebesült rögtön bele nem hal, rendesen gyorsan gyógyulnak. Hosszas kábultság után, melynek idejét nem volt képes meghatározni, végre magához tért a lovag. Kezdetben eltompult érzékei ismét működni kezdtek, gondolkodási képessége eleinte zavaros volt, de később tisztán kezdett visszaemlékezni, így lassanként eszébe jutott, hogy milyen megbízást kapott Montesquiou abbétól; visszaemlékezett a luxembourgi bálra, Barrasra, végre azon nő tűnt fel emlékében .... azon nő, kinek láttára futásnak eredt, azon nő, kit látót saját gyalázatával nyilvánosan kérkedni .... pedig ő e nőt oly szelídnek s ártatlannak ismerte. Mert a felett semmi kétsége sem lehetett, hogy e nő Helena volt, hajdani jegyese, kit ő még folyton imádott, s kinek emléke bármennyire igyekezett is, még most sem volt képes elmosódni szivében. Igen, az a fiatal szende leányka volt e nő, kit Ő azelőtt úgy tisztelt, mint egy szentet, s most ujjal mutogattak e nőre, és Barras direktor kedvese volt......... Barrasé, e vadonezé, ki minden könnyüvérü nőnek kész volt szeretőjévé lenni, de kinek viszonyai ép oly gyorsan változtak, amily gyorsan keletkeztek. — Ha e kiélt kójenetet sikerült lebilincselnie, úgy mindenesetre még romlottabb lehetett, mint a többiek. S midőn igy a felett gondolkodott, mivé lett ifjúságának eszményképe, sürű könyöket hullatott fájdalmában. Ezután a betegnek hirtelen eszébe jutott ellenfeleinek támadása, kik őt körülvették, minden legkisebb szó, vagy kihivás nélkül egy bizonyos jelre támadták meg. Visszaemlékezett, hogy pisztolyával a támadók egyikét lelőtte, másikát súlyosan megsebesíti, úgy hogy visszavonult a támadók közül, így lassankint előtte állt az iszonyú küzdelem, melynél se nem kértek, se nem adtak kegyelmet, minden kis részlete egész eddig a pontig, midőn a bunkócsapás földre terte. — Ugyan hol lehetek most? kezdé önmagától, midőn észrevette, hogy a járda helyett, mélyen vérző fejjel összerogyott, bekötött fejjel ágyban fekszik. A fájdalom és vérvesztés következtében annyira elgyengült a szegény lovag, hogy képtelen volt megmozdulni. Azért is szobájának csak azon részét láthatta, amerre feje fordítva volt. Oly tágas terem volt, hogy alig látszott bútorozva lenni, komor kinézésű s olyan fülledtséggel megtelve, mely a lakatlan helyiségekben szokott előfordulni. — A helyiség azon falán, mely vele szemközt volt, két ablakot vett észre, melyeken keresztül az égbolton ragyogó csillagok világítottak be. — Most éj van, gondola magában. Midőn eszméletemet elvesztettem, körülbelől hajnalodott. — Ennélfogva körülbelől huszonnégy órája lehet, hogy itt önkívület nélkül fekszem, hova úgy látszik a Szajna utcza valamelyik jószivü lakója szállított. Ezután Ivon azon felfedezést tette, hogy szobájában okvetlen kell valami világító szernek lenni, még pedig azon részében, melynek hátat fordított. Az ágy ugyanis fejjel a falnak volt fordítva, s körülbelől a szoba közepén úgy elhelyezve, hogy azt mintegy két részre osztotta. Beralec lovag igen szerette volna látni a szoba azon részét is, melyben a lámpa égett, azonban oly gyengének érezte magát, hogy kénytelen volt sebesült fejét, mely borzasztón fájt újra a párnákra felcsájtani. — Oh ! gondolá magában, még kell várnom egy darab ideig, hogy visszanyerjem azt az erőmet, mellyel, midőn tréfából birkóztunk, oly könnyedén vágtam földhöz Caujol barátomat. Ugyan mit csinál most e derék fiú ? Bizonyára engem keres. E peremben félbe lett szakítva, hallgatódzott. Agyának másik oldalán, közvetlen közelében, gyenge mozgást vett észre, mely rendkívül meglepte. (Folytatása következik.)