Egyetértés, 1877. december (11. évfolyam, 312-341. szám)

1877-12-25 / 336. szám

XI. évfolyam. Budapest Előfizetési díj: Vidékre poszta vagy helyben hfosho* hóidra: Egy évre ....................20 Félévre.............................................10.— Negyedévre . . ..................... Egy hóra................................... . í.go Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egy­­eerí tervetése 12 kr., tábfeször 10 kr. B 61 t e g d l i minden hirdetésért kű- Wn SO kr. Sí gi­itter: öt kesibrs ter So kntjesar. 338. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Nemzeti létü­nk. „Nemzetek lesznek, nemzetek vesznek.“ Negyvenöt évvel ezelőtt e szívtelen, szavakkal támadta meg Esztergom megye kormány­­párti követe azt a nemes hevet, melylyel a magyar rendeknek tanácskozásaiban a halálra tiport lengyel nemzetnek érdekeiért síkra szállottak. És ezekre felelt az ifjú Deák Ferencz oly magasztos kijelentések­kel, melyek emlékezetének elvitathatlanul dicső részéhez fognak tartozni késő évszá­zadok előtt is. Akkor mondotta ő, hogy igaz, „nemzetek lesznek,és nemzetek vesznek“ ép úgy, mint egyes emberek is lesznek és vesznek; de ha erkölcsi kötelességünk, hogy embertársaink végső nyomorán se­gítsünk és tehetségünk szerint őket éltök erőszakos veszélyeztetése ellen megóvjuk, mennyivel inkább kötelességünk, hogy egy nemzetnek életét védelmezzük meg a hó­ditó hatalom és a szerződéstipró erőszak ellen! Ha Deák Ferencznek szavai nemes emlékezetül fognak szolgálni az utókor előtt is, nekünk meg nem úgy tűnnek-e fel, mintha csak a szemeink előtt lefolyó ese­mények behatása alatt keletkeztek volna? Az örök erkölcsi elv, mely az ő beszédé­ben kifejezésre jutott, nem úgy üt e meg bennünket, mint a pillanatnak kinyilatkoz­tatása, a legélőbb igazság és a közvetlen követelés? Mégis mennyi új, mennyivel több van ma a helyzetben? Mi minden tény, mi akkor könnyű aggodalom volt, mi min­den lett elkerülhetlen, mi­előbb szabad vá­lasztásunkon állhatott? Nemzetek lesznek, nemzetek vesznek, hányszor lett ez már azóta igazzá, és hányszor lehet igazzá a jövőben? A szó, melyet előbb úgy han­goztattak, mint történelmi tanúságot, most már saját tapasztalaink részére vált, és aggodalommal kérdezzük, hol fognak tapasz­talataink megállani? Nem lesz-e a legköze­lebbi és egyszersmind legutolsó, melyet saját nemzeti létünk kérdése fog nyújtani? Napjainknak vészkiáltása nem úgy hang­­zik-e, mintha ismét a halálharangnak kel­lene megkondulnia nemzetek fölött! Karácson ünnepe megérkezett. Milyen karácson. Látjuk, nemzetek hóhérai és or­szágok rablói vígan ülik az ünnepet és szerencsét kívánnak egymásnak a véres munkához. Kik hazájukat védik, kik a nép­­jognak szentelték karjuk erejét, gyászban kesergik szenvedett veszteségeiket és csüg­gedve néznek a jövő küzdelmek elé. Ne­künk pedig van okunk gondolkozni, hol találjuk fel szíveinknek a megváltás hitét ? a megváltás mi egyéb, mint ítélet, hogy nemzetek lesznek és nemzetek lesznek. Egy félszázad múlt, hogy ez a gyászos szó el­elhangzott a magyar törvényhozók előtt, és Deák Ferencznek nemes tiltakozását vonta maga után. És kinek volt igaza ? Nem veszett e el a lengyel nemzeti élet, nem haldokol­t már a lengyelek nemzeti öntudata is? Segítettük e a lengyeleket hősies önvédelmi küzdelmeikben, gátoltuk a hódítás munkájának teljesülését? Ma egy félszázad után megújul a régi látvány. Az orosz sasok új áldozatra csaptak le, már átrepülnek a Balkan fenyves bérezem és Rumelia síkságai nyomukban az ozmán nemzet nagy temetőivé válhatnak. Segítjük e most a törököket védelmezzük-e a meg­támadott népjogot? Többről van szó! Kimondhatlanul többről! Nem is az itt a feladatunk, hogy a társat vagy rokont védelmezzük , ki­nek élete veszélyben forog. Lehet, hogy a lengyel nemzet leigázása egy félszázaddal ezelőtt még nem képezett veszélyt saját nemzeti létünkre nézve. Lehet, mi csak az emberiség és igazságosság érzelmeinek szolgáltunk volna eszményi hódolattal, ha a hősiesen küzdő nemzetnek végbukását feltartóztattuk volna. De a török nemzet­nek eleste s az orosz hatalomnak további terjeszkedése lábaink alatt mozgatja meg a földet, saját nemzeti tételünknek gyökereit szaggatja ki a tápláló talajból. Nem hála és nem részvét pusztán az, mi bennünket megindít, nem egyedül em­berbaráti és jogossági érzelmek nyilatko­zása, hanem az önvédelem kötelessége sa­ját életünk, jövőnk és minden nemzeti ja­vunk fentartása. Van e közöttünk, a­ki most ismételni merné, hogy „nemzetek lesz­nek és nemzetek lesznek“ ,mintha egye­dül circusban néznék a halálra szánt gla­diátorok elvérzését? Igen, nemzetek lesz­nek és nemzetek vesznek,a saját tételünkről vagy vesztünkről kell határoznunk. Vagy talán akkor lesz az önvédelemnek helye, ha már az ellenállhatlan vész saját ha­tárainkra tört ? Akkor gondolunk csak ma­gunkra, midőn se támaszunk, se szövetsé­gesünk? Hogy védelmezzük magunkat, előbb megvárjuk, hogy védtelenekké legyünk.“ Itt van az idők különbsége, ez a kér­désnek haladása. Negyvenöt évvel ezelőtt Magyarország rendei még arról vitatkoz­hattak, hogy segítsenek-e egy rokonszen­ves szabadságszerető nemzetet, bár saját nemzeti életünket nem látták fenyegetve. WL fi' £ vlxe**_Jink­ ^ lx&xxLaiuL a nemzeti halált, mely az alduna és a Balkán bérczei felől verdesi felénk holló­szárnyait, akarunk-e magunk élni az ősi hazában, még ha legkevésbé sem rokon­szenveznénk is a törökökkel? Azok a hi­bák, melyeket az atyák követtek el, meg lettek büntetve rajtunk az unokákon. De hálát adhatunk az égnek . Bennünket még bűnhődés érhetett, mert az atyák hibái még élve hagyták a nemzetet! Ám a hibák­ért, melyeket mi követünk el, talán utódok se lesznek, kik megszenvedjenek. Oh a nemzedéknek, melyre ma a hazá­nak megvédelmezése hárul, érez­nie kell azt, hogy ő lehet az utolsó mely a magyar nevet viseli! És mi nem ismernék fel kötelességeinket ? Talán kialudtak már a lelkek ? Maga a természet megszűnt­e már bennünk mű­ködni ? Valósággal meghaltunk , és ha eljö a nemzeti lét ezredik éve, épen kellő időben jön, hogy csattanós sirirattal szol­gáljon . Nemzetek lesznek és nemzetek vesz­nek. Mezei Ernő: Harczi készülődések Angliában. (Saját levelezőnktől) London, decz. 20. Rég nem éltünk ily izgalmas napokat. A city forrongásban a tőzsdén egy kis pánik — a conso­­lok “/a*/,-kai leestek. Nem csuda. A sok egymást nyomban követő szokatlan jelenség a leghidegebb­­vérű mamonfiát is felriasztó. Először is a királyné a napokban Disraeli­­nál, falusi lakában­­*ett látogatást.­ Ezt a ritka megtisztelést annak jeléül vették, hogy a harczias miniszter politikája a legmagasb körökben helye­­seltetik. Erre következtek, az ez időszakban szokat­lan, süni miniszteri tanácskozások — három nap egymásután — jött aztán az admiralitás rendelete, hogy a Portsouthban készülő­félben levő hadihajók fölszerelése sietessék; Northamptonban pedig (ez csizmadia vidék­) egy 800,000 pár lábbelire szóló szerződés kiadása, s végre a parliament összehiva­­tása január 17-dikére. Ez már ugyancsak rendkí­vüli dolog, a honatyákat a szokottnál három hét­tel előbb, kastélyaikból beszólitani, az ez évszakban megszokott kedvencz mulatságaikban háborgatni. Ilyes miniszteri hatalmaskodás csak a krimiai há­ború alkalmával történt, s akkor is egy egész hét­tel későbbre mint az idén. . . . Mindez összevéve világos jele az angol oroszlán fölébredésének, bizony­sága annak, hogy Disraeli politikája felül­kereke­dett a kabinetben, s hogy Derby habozása és Sa­lisbury akadékossága legyőzettek. A kormány támogatói, s ezek száma Plevna hősies elestével és a muszkák szemtelen követelé­seivel roppantul növekedett.­­ Bizton várják, hogy a parliament nem fogja tűrni azt, hogy a nem­zetet oly közelről érdeklő keleti kérdés az ő bele­szólása nélkül intéztessék el a három koronás cons­­pirator kénye-kedve szerint, s hogy tehát készség­gel megszavazandja a kormány által kérendő anyagi segélyt, mely szavának nyomatékot adjon. Hisz a mi borzasfejü magyar"“machiavillink erkölcstana szerint: minden nemzetközi szerződés blikkri szu­ronyok támogatása nélkül. Reményük továbbá, hogy a francziaországi zavarok szerencsés megszűntével angolhon határozottabb föllépése a varzini Me­­phistot is gondolkozóba ejtendő, s hogy ez kissé szabadabb lélegzést engedend szánalomra méltó TJi------Sín- —-- .»mon­yatík IS helyt adnak, miszerint (hogy Simonyi Ernő bará­tunk találó képletével éljek) a szarvasmarha nem engedendő magát birka módjára a vágóhídra veze­tetni, de meghalván a magyar nemzet hatalmas hangját, neki fordul a nyakig véres mészárosnak is derekasan meghányja szarvaival, bár­mennyire csahol a szelindek. Bizon ideje is volna már, hogy Andrássy megemberelje magát, s ne elégedjék meg avval a nyálkás dicsőséggel, hogy ő nem zöld béka. A „Times“ persze még most is ellenzékeske­­dik, avval a sophismával élvén, hogy angolhon ha­tározott föllépése a törököt további ellentállásra bátoríthatná, s így a békének megkötését hátrál­tathatná. Ámde, mi jól ismerjük ezen ép oly perfid mint hatalmas közeg erkölcsiségét. Láttuk akár­hányszor — nevezetesen a krimiai s az amerikai háborúk alkalmával — miként fordít köpenyeget, hirtelen egy napról a másikra. Sőt nem egyszer arczátlanul bevallá, hogy a következetesség nem kenyere, s hogy, mint ezt már neve is jelzi, 6 az idők szerint forog, s hogy nem annyira vezére a közvéleménynek, mint inkább annak puhatolója s követője. Ennélfogva épen nem csudálkoznám, ha a parliament egybeülésekor a „Times“ is más nótát fúj. A gladstonisták közegei ma már számba sem vehetők. A tavaly még oly hatalmas párt hóbortos túlzásai által maga megásta a sírját. Ves­szen India, ves­szenek a brit érdekek (prerish India, pre­­rish the british interests !) éljen a keresztyén civi­lizátor, éljen a czár! Ezen hazafiatlan, angol­elle­nes vadság elidegenítette tőlök minden józanul gondolkozó hazafit. Mindenki neveti s megveti a „vérszomjas philantropokat.4 D. Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva. — 187?. deczember 25. Szerkesztői Eredet Budapest, IV. hímző-utcza 1. sz. kori a lap szellemi részét illet* minden közlemény kü­ldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkirtli entben kül­detnek vissza. Kiadó-hivatal­t JBudapest, IV. hinuö­ utan i. sz. kéri az előfizetési pénzek küldendők. ....................—11 i­i­i ■ A „lázadás“ bűnténye. Többnemü magán és hírlapi eszme­csere tárgyát képezi, váljon a decz. 16-ki zavargásból kifolyólag emelhető-e alapo­san lázadási vád ? E kérdésre felelni a modern codexek alapján nem akarok, nem is feladatom , hanem a magyar jog alap­ján akarok csak inkább elméletileg pár megjegyzést tenni. A „lázadás“ ténye, mint bűn­tény a Corpus Jurisban és a Tripartitum­­ban több helyütt említtetik a nélkül azon­ban, hogy fogalma, mint befejezett bűntényé, az ujabbkori codexek és tankönyvek min­tájára elméletileg felállittatnék. Az egyes dispositiók helyes magyarázata alapján azon­ban két­nemű lázadási bűntény különböz­tethető meg. Az egyik a nemzeti lá­zadás, a másik a paraszt lázadá­s. VHK. T­R. 14. t. ez. a nemzeti lá­zadásról beszél s lázadónak azt tartja, ki vagy a király ellen, vagy az államnak te­rületi és alkotmányi épsége ellen nyíltan föltámad, vagy azoknak elleneszegül. A király alatt nem annak személyét, hanem törvényes hatalmát és hatóságát érti, az alkotmány alatt pedig a királyi itélőszékek a nemzeti rendek és egyéb állami (nem­zeti) intézmények tekintélyét. Az 1846. 25. t. ez, melyre a Verho­­vayra vonatkozó elfogatási parancs hi­vatkozik, a köztörvények megsértőit, kik az ország törvényeinek és a királyi felség bírói székének vakmerően és erőszakosan ellenszegülnek, mondja 1­á z....d­ár a tazanasnak itt felállított « n Ír fogalma lényegesen megegyez a VHK. I. R. 14. ez. 2. §-ában felállítottál. Az ország tör­vényei alatt itt is a nemesi rendre vonat­kozó alkotmányi törvények értetnek kivá­­lólag. De a lázadás fogalmát itt szabato­sabban constatálni lehet az e törvén­nyel egy mondatbeli összefüggésben álló 1546. 26. törvényczikkből, hol világosan kimon­­datik, hogy lázadás esete csak akkor fo­rog fenn, ha egy vagy több me­gyének vagy kerületnek rom­lása czéloztatik s eszközöltetik. Ezt igazolja az 1556. 24. t. ez. is, mely petrőczi Bebek Ferencz és György concret tényeit nevezi világosan lázadásnak. Hogy a lázadás bűnténye ezen törvé­nyek szerint teljes legyen : szükséges, hogy a) vagy a király felségi és alkotmá­nyi hatósága ellen, b) vagy az ország törvényes alkotmá­nyo­s alkotmányos intézményei ellen c) erőszakosan, tehát fegyverrel a) vakmerően, tehát világos czélzattal e) és végre akként történjék támadás vagy ellenszegülés, hogy az ne egyes em­berek, hanem sokaknak romlását (károso­dását stb.) idézze elő. Ezen törvény alapján Ver­­hovayt lázadással vádolni jogi lehetetlenség. A lázadás bűnténye említetik még több helyütt, úgymint 1559. 43. t.-cz. >1622. 20. tcz. 1715. 7. 9. 49. tcz. 1723.­­9. t.-czikkekben, a kisebb jelentőségüeket itt nem említve.­ Az 1559. 43. és 1715. 9. tczikkek csak általában szólnak lázadásról, de a fogalom közelebbi elemeit nem említik. Az 1622. 20. tcz. a mozgalmak és zavarok előidézését s különösen a török­kel és egyéb idegenekkel való czim­borás­­kodás folytáni előidézését tartja lázadás­nak. E törvény az Erdélyből kiindult sza­badsági küzdelmekre reflectál ? E törvényre a k. fiscus Verhovay ellen nem hivatkozik. Hanem hivatkozik az 11715. 7. tezikkre. Ebben a lázadás fogalma szin­tén nincs meghatározva, noha egyszer egyszerűen csak lázadást (perduellis), másszor pedig kegyetlen és iszonyú lázadást emlit. E törvényt közelebbről megvilágositja az 11715. 49. t. sz., hol Rákóczy és Bercsényi tette neveztetik lá­zadásnak. Ez utóbbi momentumtól eltekintve, mert hiszen a decz. 16-iki zavargás és a Rákóczy-Bercsényi féle belháboru két kü­lönböző dolog, kétségtelen, hogy az 1715. 7. tezikkban említett lázadás alatt azt kell érteni, a mi az 1546. 25. törvényczikk­­ben és VHK. I. R. 14. cz. 2 §-ában kö­zelebbről meghatároztatik. De fontabb meg­jegyeztem, hogy ezeknek Verhovay ellen alkalmazása jogi lehetetlenség. Azt hiszem, hogy a Corpus juris szö­vevényei közt Verhovay ellen plausibili­­sebb kategóriák is lettek volna fölfedezhe­­tők, de a lázadás és hűtlenség (1723. 9. t. ez.) esetein kivül bizonyára nem volt alaÄ’gis"Ina Wöffiättifc volna. Csupán ezért folyamodtak a láza­dás elméletéhez. Eötvös Károly: Az országgyűlés mindkét háza ma rö­­vid ülést tartott. A jövő évi ujoncz jutalékról, a kiegyezési provisoriumról, az 1878-ik év alsó ne­gyedére szóló indemnityról és az angol kereskedelmi szerződés hatályának meghosszabbításáról szente­sített törvényczikkek hirdettettek ki előbb a kép­viselő- azután a főrendiházban. A szabadelvű párt elhatározta, hogy újévkor az idén is testületileg üdvözölni fogja ugyan a miniszterelnököt, de ez alkalommal minden poli­tikai momentumot óvatosan kerülni fognak, ne­hogy megint anyi kellemetlenséget zúdítson a fe­jekre a válasz, mint a tavalyi „fontos politikai nyilatkozatok.“ Olaszország semlegessége. Fiumei tudósítónk úgy távirataiban­, mint leveleiben több­ször tett említést azon barátságos viszonyról, azon gyakori érintkezésről, mely az olasz kormány és a montenegrói fejedelem közt fennáll. Az utóbbi időben is feltűnő sok olasz vállalt a monte­negrói fejedelem hadcsapatában hadiszolgálatot ez már kihozta a portát keleti béketűréséből s körjegyzékileg emelt panaszt az ellen, hogy Olasz­ország ne sértse a semlegességet. A&­ KÖSZÖNS’Ö­ S. — Történeti regény. — írta CHAVETTE JEJJŐ. Fordította Hentaller Lajos. MÁSODIK RÉSZ. — NEGYEDIK KÖTET. — 72-ik folytatás. — Lehet gondolni, mily dühös volt az óriás, midőn látta, hogy felügyelet nélkül egy lépést sem tehet azon házban, melyben négy éven ke­resztül korlátlan ur volt. Érezte, hogy kalitba van zárva, s úgy tett mindyt a vad­állat, ha csapdába kerül, folyton morgott. Mihelyest nyikorgott, az előzékeny unoka­­testvérek rögtön egészsége után kérdezősködtek. — Talán beteg ön jó Lebic? — Vigyázzon magára derék barátom. — Az istenért óvakodjék, nehogy baja legyen. Az óriás, ki jól látta a gúnyt, mely e sza­vak mögé volt rejtve, elfojtotta haragját, s rende­sen mosolyt erőltetett. — Vigyen el benneteket az ördög, gondolá, ha soká igy tart, megpukkadok mérgemben. Alkonyat felé folyton nyugtalanabb lett. — Csak el ne jönnének ma este czimbo­­ráim, mormogá, szép verembe esnének. A rokonok látták, hogy felette izgatott, te­hát megkétszerezték figyelmüket. ■— Vigyázzon egészségére barátom. — Az éjjeli lég ártalmas lehet szerveze­tének. — Feküdjék le derék Lebre. E tanács tetszett az óriásnak. Szobájában egyedül lesz, s gondolkodhatik, miként szabadul­jon ki a hálóból. — Lelkemre, rosszul érzem magam monda, ha megengedik polgárok, hát lefekszem. — Sőt kérünk, kiálták többen. Ezzel felkísérték ajtajáig, s nyugodalmas jó éjszakát kívántak neki. Végre tehát egyedül volt. — Valóban, megöl a méreg, ismétlé az akasz­tófa virág, s elkezdett szitkozódni. Végig nyújtózott ágyán, s várakozott. — Ah­­ha az éjjel csak legkisebb sejtelmem is lett volna, hogy az átkozott piperkőcz nem al­szik .... bizony nem volna most utamban. Egyik óra a másik után múlt el, végre néma csend volt az egész házban. Reggeli három óra felé felkelt. — Alusznak mindannyian, most lemehetek a pinczébe, monda óvatosan felnyitván ajtaját. Me­zítláb ment ki a folyosóra. El lehet képzelni, mily dühbe jött, midőn há­rom lépést téve, a sötétben öt hang kiálltott feléje. — Talán rosszabbul van Barassin ? — Meg ne hütse magát Barassin. — Legyen óvatos Barassin. — Forduljon meg, s térjen vissza Barassin. Ezzel a­z izmos kar megragadta, s vissza­lökte szobájába. Az óriás azt hitte, a guta meg fogja ütni. — Nappal Lebic .... éjjel Birassin Vigye el őket az ördög! Ezek az emberek jól is­mernek .... Ezer millió menydörgős menykő 1 mit akarhatnak velem? Ó! miért nem tekertem ki annak a piperkőeznek a nyakát! ! A következő napok hasonlóan teltek el. A rokonok azonban szorgalmasan ástak s kutattak a pinczében, hogy felfedezzék a kincset, és a titkos kijárást. Iván minden reggel megkér­dezte az óriást, hogy nem akarna-e felfedezéseket tenni ? — No Sebic! van-e valami mondani valód? A gazember bámulva tekintett rá. — Az ördögben mit mondhatnék én önnek, viszonzá. — Például miért hoztál te engem félholtan ide a Szajna­ utczából? — Én nem hoztam, ön ezt csak képzeli. Egy reggel a boltajtóban találtam vérében , s fel­hoztam. Többet nem tettem önért. — De hisz a múltkor, midőn azt hitted hogy alszom, magad árultad el, mert régi szokásod sze­rint akkor is hangosan beszéltél. Annak a kiállí­tásnak is szeretném az okát tudni, a­mit velem és Lurent asszonyai rendeztél. Lebic nevetve viszonzá:. — Ah! ezt is álmodta. A bor operált, s most nem lehet fejéből kiverni, hogy mindkettő­jüket, — talán pénzért, — mutogattam. — Tehát nem akarod beismerni. — Nincs mit beismernem. — Ne lesz még időd a gondolkodásra. Hol­nap talán már jobb emlékező tehetséged lesz. Lebic a következő nap ugyan­ezt mondta. Végre Iván türelmét vesztve felkiállta: — Van egy jó eszmém! — S mi az ? — Felakasztatlak egy szögre s mig kötéllel a nyakadon talán visszatér megvárom, emlékező tehetséged. — Ó­ nem szép volna szegény Lebiccel úgy bánni, ki mint ön mondja életét mentette meg. . — Ea nem is Lebicet fogom felakasztatni . . . isten mentsen. Az akasztott más fog lenni. — Kicsoda ? — Bizonyos Barassin. — Látja ez megint egyike bogarainak !! Se­hogy sem értem, miért neveznek ön és barátai engem Barassinnak ? Ki az a Barassin! — Tehát te nem ismered? — Szavamra nem­­ kiállt a szolga büszkén. — Annál jobb! ne is keresd ismeretségét, mert azt hiszem, az­nap, midőn megcsípjük, egy tőzsgyökeres gazembertől szabadíthatjuk meg a világot. Az óriás bámulva hallgatta, hogy Iván meg­van ingatva személyazonosságában. — Tehát nincs közlendőd. — De igen, a szél megfordult, s az éjjel valószínűleg eső lesz. — Menj tehát, talán holnap majd mást is fogsz mondani. — Viszontlátásra, — szólt az akasztófavirág! — kit testőrcége szobájáig kisért. Tizennégy napig kutatott az abbé csapata, de nem talált semmit. Az unokatestvérek már dühösek voltak, s folytonosan ezt mondták Ivánnak. — Engedd, hogy felakasszuk Lebicet, leg­alább nem leszünk itt haszontalanul. — Nem, — viszonzá Beralec, — még vár­hatunk. Csellel talán megcsíphetjük. Vigyáznunk kell, nehogy gyanúja támadjon, mert a gazember nagyon óvatos. Az abbé már több ízben járt ott, s kérde­zősködött a milliók után. Iván észrevette izgatott­ságán, hogy szüksége volna a kincsre. Lebic pedig minden áron ki akarta játszani őrei óvatosságát, mert meg akart szökni. Egy reggel ünneplő ruhában állított be Ivánhoz. De ki vagy csípve, mond a lovag. Mi ennek az oka ? Ön tehát nem tudja, kinek névnapja van holnap ? Beralec a köztársasági naptárra gondolt. — Holnap a kecskeszakállasok neve napja lesz, kiábta. Tehát te ezeknek különös tisztelője vagy ? — Igen, de a régi kormány idejében e na­pot Laurának szentelték, s igy asszonyomnak lesz névnapja. — Hogyan ? Sureot asszonyé ? — Igen, és én meg akarom köszönteni, hogy jó borravalót kapjak, mond nevetve a szolga. Erre az egész ház mozgásba jött. Nagy lakomát szándékoztak csapni. Lebic testőreitől követve lement a pinczébe borért. Mi­alatt a kosarakba rakták a bort, az óriás egy pa­­laczkot dugott zsebre. Azt hitte, hogy altató van benne, s mormogá: — Kár, hogy nem elég valamennyinek, szerettem volna ha mind horkol. Szivéhez szok­ta palaczkját, mert nem volt sejtelme róla, hogy Iván vizes palaczkkal cserélte ki kábító­szerét. A vacsora alatt, kis mértékben valamennyi becsipett. Lebic azonban holtrészegre itta magát. Élettelenül dobták ágyára testőrei, azután maguk is szobájukba tértek. Mihelyt csend lett, Lebic felugrott ágyáról s anélkül, hogy a részegség legkisebb nyoma lát­ható lett volna rajta, mormogá: — Részegek voltak, mint a disznók, s most alusznak, mint a bunda. Azt hiszem soha sem lesz jobb alkalmam megszökni, óvatosan lépett a folyosóra. Semmi nesz. — Ebben biztos voltam! testőreim részeg­nek véltek, s aludni mentek. Azt szeretném látni milyen pofát fognak vágni, ha látják, hogy kire­pült madarak­ gondolá kezében tartva csizmáit, lefelé haladván a lépcsőkön. — Jó volt nem tánczmesterré lennem, gon­doló vígan, midőn nehéz teste alatt ropogott a lépcső. — Nemsokára czimboráim között leszek, — mondá földszintre érve. Midőn a pincze csapó ajtóját felemelte só­hajtozni kezdett. — Kár­­ nagy kár, hogy nincs időm ! Va­lódi élvezetben fojtanám meg e bitangokat, kik egy hónapig kínoztak. Egyiket a másik után. No de eljö még a visszatorlás napja. Jó remén­nyel telve csukta be maga után a pincze ajtót. (Folytatása következik.) Stanley és a Congo folyó. Nincs benne sok túlzás, ha azt mondjuk, hogy Afrika az urnák csak 1876-ik évében lön fölfedezve. Az a világrész, mely a legrégibb czivi­­lizáczióját bírja felmutatni, honnan az az ősnépek­hez áradt, ez ideig igazán csak körvonalaiban volt ismeretes s belseje a sejtelmek, találgatások, mesék országa maradt. Livington, Cameron, Magyar László, Pagge, Gamitto, Rodrigues Graca és Pom­­beiro a nagy ismeretlen területnek csak egyes déli. Du Chailla, Marche, Savorquan de Brazza, Barth, Nachtigall, Schweinfurth Braun és a hajdani ara­bok csak egyes éjszaki részeiről bírtak tudomás­sal. Egy merész, vállalkozó hírlapírónak, Stanley Henriknek maradt fenn, hogy mind e „dissecta membra“-kát eg­gyé fűzze s egységes képet nyújt­son valamennyiről. A fiatal utazó, ki első ízben Livingstone feltalálásával tette magát ismertté, most visszatért második útjából is s neve ott ragyog egy Columbusé, Marco, Polvé, Magelláné, Coclé mellett.

Next