Egyetértés, 1878. január (12. évfolyam, 1-31. szám)

1878-01-01 / 1. szám

XII. évfolyam, Budapest. Jálófizetési díj: Vidékre postán vagy helyben hswhon hordva. Egy évre...............................20.— Félévre........................................ . 10.— Negyedévre ........ ..— Egy hóra........................ 1.84) Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egy TM »»éri hirdeté«8 12 kr., többször 10 kr. Bélyeg díj minden hirdetésért külön 30 kr. Hyiltter t őt iaeáVsi ser So krajczar. peas L czám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Kedd, 1878. január 1. Szerkesztői irodát Budapest, IV. hímző-utcza 1. az. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. JKiadó>hivatal: Budapest, IV. Kmső-utcza 1. 8$. h*vi az előfizetési pénzek küldendők. Újévre. Egy uj évnek hajnalfényét üdvözöljük. Az év első napjának lehet-e más, mint biztató sugárzása? Gondolhatjuk-e máskép, mint hogy az uj láthatáron a reménynek piros színei ömlenek szét? Mert bár semmi is az időbeosztásnak hatása az események természetére, s az év, a hónap, a hét csak önkényesen alkotott fogalmak, — nincs-e meg épen az a jelentőségük, hogy befolyással vannak az emberek kedélyére, és határokat teremtenek érzelmeink világában! Minden ismerősünknek úgy kívánjuk a boldog évet, mintha valóban az év kezdetével lehetne összekapcsolni sorsunk alakult át. Oly örömest hisszük, hogy mindaz, mi korábban ellenünkre történt, a most befejezett évnek képezte osztályrészét, és a jövőnek méhében kell meglelnünk, mit a szerencse számunkra föntartott! És ha sok volt a szenvedett szerencsétlenség, ha az elmúlt évben nem volt talán egyetlen jó napunk, melyben sorsunkkal megelégedtünk, nem annál több reménnyel lépünk-e a jövő évbe, nincs-e annál több követelésünk minden következő nap iránt. Mindazt mit a múlt megtagadott, a jövőnek kell megadnia. A természetnek rejtélyes törvénye hogy akik legtöbbet szenvednek, leginkább óvják meg az örök remény képességét. Mennyi mindent kell a magyar nemzet fiainak remélniök! Mert mi volt az elmúlt évben az ő osztályrészök egyéb, mint a csalódás és kétség. Mi egyebet láthattak, mint romlást és veszedelmet, mi mást érezhettek, mint izgalmat és fájdalmat ! úgy érkeztünk meg az uj év küszöbéhez, mint akit átkos rémek vadul üldöztek az éjszakákon. Láttuk, hogy szomszédságunkban hogyan gyilkolnak meg egy nemzetet, melyhez életérdekeinkkel vagyunk kötve, és éreztük, hogy saját nemzeti létünk jutott a legvégzetesebb koczkára. Benn az országban láttuk az anyagi romlásnak feltartóztathatlan haladását és az erkölcsi elfekélyesedés ezer jeleit. Ami pedig legtöbb kínnal töltötte el a hazafiak kebleit, — az ország sorsának gondozását s a nemzet hatalmának képviseletét is oly kezekben kellett látnunk, melyek a nemzeti szerencsétlenség leggyászosabb eszközeiül szolgáltak. Az alkudozásokban, melyeket leglényegesebb anyagi és politikai érdekeinkért kellett az osztrákokkal folytatnunk, kormányunk és törvényhozásunk valóban képzelhetlen mértékben alacsonyították le a nemzet jogi öntudatát és veszélyeztették, az állami fennállásnak alapját. Külügyi kormányzatunk meg épen ephialtesi vállalkozásra lépett a nemzet élete ellen, mert minden látszat szerint orozva elősegítette azt, hogy az orosz hódítás Törökország hulláján át találjon biztos utat, honnét Magyarország megsemmisülését előkészítheti. Mindenütt láttuk a megzavart és tönkretett nemzetet, mely honmentésért kiáltott, és melyet azután épen a választott honmentők a legvégsőbb veszedelmek martalékául dobtak oda. Mindenütt láttuk az egyhangú nemzetet, mely hősies önvédelemre áll készen és vele szemben egy maroknyi csapatot, mely a nemzeti érzülettel ellenkezőleg gyakorolhatja a nemzet képviseletét. Mily kevés alap a reményre és épen ezért mennyi anyag a reményre! Mert remélnünk kell azt, mi hiányzik, remélnünk kell akkor leginkább, mikor összes javaink reményeinkben vannak. Bár minden küzd reményeink ellen, szabad-e csak egy pillanatig is elfogadnunk, hogy a remény jogosulatlan és teljesíthetlen ábránd ? Jogosulatlan remény lehet-e, hogy e nemzet élni fog, habár élete jutott kérdésben teljesíthetlen ábránd lehet-e, hogy a nemzet kivívja szabadságát és jövőjét, habár szabadsága és jövője forognak is végveszedelemben? Mi mindent akarunk remélni az átkos szelencze fenekén, mely nemzeti bajaink tömegét összefoglalta.Nem azt reméljük, hogy a nemzet összegének ne legyen küzdelme nemzeti létéért! Ellenkezőleg reményünk és óhajunk, hogy jöjjön a küzdelem nagy napja, mely próbára fogja tenni az együvé forrott és lelkesedett nemzet erejét. Mint minden valóban életképes nemzet, mi is a küzdelemben fogjuk találni a haladásnak nyító forrását, a nemzeti erők belső kiengesztelését, a történelmi missiónak teljesülését. Ám mi eddigelévárhatlanul küzdöttünk erős meggyőződésekért is, melyeket immár hosszú idők legszomorúbb tapasztalatai igazoltak: remélhetjük-e azt, hogy nem lesz szükségünk ily küzdelmekre, melyeket a magyar nemzetnek más fiai ellen folytatunk ? Lehet-e remélnünk, hogy a közgondolkozás végre teljesen fölébred zsibbadásából ? Vége lesz-e már a szemfényvesztés és szédelgés uralmának, megunja-e teljesen a nemzet a merő látszatot és az annyiszor átszűrt ámítást ? Mily szívesen hódolnánk az ily reménynek, mert bizonyára nem a pártnak küzdelme az, mit már önmagáért üdvösnek tartanánk ! Fájdalommal mondjuk, hogy ez nem kecsegtet benünket. Érezzük azt mindennap, hogy mily erősen fészkelte be magát a nemzeti életbe a leggyűlöletesebb pharisüismus egy eleme, mely szemben a közromlással, szemben a legvészesebb tapasztalokkal szent dolgot csinál abból, miben személyes vágyainak kielégítését találta és halálosan felbőszül azok ellen, kik az igazság és közjónak munkálásában tovább kívánnak haladni. Tudjuk, hogy a hatalom imádóinak gyűlöletét mi sohasem fogjuk lefegyverezni, mert ez a halál gyűlölete az élet iránt, a hazugság örökös harcza az igazság ellen. De ha ily küzdelemnek meg kell lennie, mi itt is fokozott reménnyel és önbizalommal szállunk ki a síkra. Ha nagyobb lett is a nemzetnek szerencsétlensége, ha szaporodtak is a bajok, melyek önfeláldozó harczainkat igénylik, ha talán nehezebb lett is a kibontakozás: épen úgy szaporodtak saját erőink, általánosabb a visszahatás a nemzet minden osztályában. Bármily hosszú és nagy küzdelmekre lesz is szükség. .— Miután a megyei tisztválasztások által vagy más ok miatt megürült kerületekben új képviselő-választások fognak eszközöltetni, felhívatnak ennek folytán elvbarátaink, hogy pártunk elveinek érvényre emelésén törekedve gondoskodjanak jó eleve képviselőjelöltekről s ha erkölcsi támogatásra szükségük volna, forduljanak pártunk országos végrehajtó bizottságához — Muzeum-utca 8. szám .— hol kivánataikhoz képest minden irányban a szükséges intézkedések haladéktalanul megtétetni fognak. — A függetlenségi párt országos végrehajtó bizottsága, Tisza Kálmánnak szörnyű malheurje van. Nem elég, hogy az esküdtszék felmentő ítéletét a közvélemény a kormánypolitika megérdemlett elítéltetésének tekinti, most Londonban történik olyasmi, ami a magyar kormányt legkevésbé sem tünteti fel előnyös színben az angol kormánnyal szemben. A szombaton tartott londoni népgyűlés egyikén ugyanis verekedés történt, s a rendőrség kénytelen volt beavatkozni. S mit csinál az angol conservativ párt kormánya és a kormány orgánuma? — Tán megtámadják egyesek kihágásáért az egész népgyülést, tán vezérczikkeket írnak a gyülekezési jog ellen , sürgetik a ,lázadók“ elfogatását s a kormány tán eltiltja a népgyűléseket Londonban s a vidéken — amint teszi Tisza Kálmán nálunk? A világért sem. Az angol kormánynak esze ágába sem jut ilyes valamit tenni. Az angol kormány nem merne ily merényletet elkövetni a józan ész ellen, az angol kormány kebelében sokkal nagyobb az alkotmány iránti tisztelet, az angol konservatív kormány sokkal szabadelvűbb, mint a magyar, mely a galádus homlokára tűzött „szabadelvű” szimmel csak csalja a világot, a bátortalanságnak, a méltatlan megtagadásnak, a kínzó egyedüliségnek ideje elmúlt. A legsúlyosabb próbákat dicsően kiállottuk, és ma már mindenütt látjuk nemes fáradalmaink gyümölcseit fakadni. Már hajnali derengésben látjuk a jövőt, melyért rendületlenül csengtünk a sötét éjszakában. És a mi győzelmünk a nemzet ügyének győzeme. A népgyűlések tartásának korlátozásáról szóló rendelet ellen, a „B. H.“ értesítése szerint, nemcsak minden ellenkezői árnyalat, hanem a kormánypárt részéről is fog interpelláló intéztetni a miniszterelnökhöz, minthogy a szabadelvű pártnak nagy része sem ért azzal egyet. Verhovay Gyulának az esküdtszék általi felmentését a vidéki sajtó független része szintén élénk örömkifejezések kíséretében tudatja olvasóival. Dicsérőleg emlékeznek meg az esküdtek igazságszerető lelkiismeretességéről, s üdvözlik őket, hogy nem hagyták magukat felülről befolyásoltatni. Yerhovay barátunkat rokonszenvesen üdvözlik, s őszintén kívánják neki, hogy „lázadási“ pere is mielőbb s jó véget érjen. Börtönben ülő barátunk helyett mi mondunk forró köszönetet a tisztelet, a rokonszenv azon számos nyilvánításaiért, amelyekkel a reactió kormánya által üldözött munkatársunkat minden oldalról elhalmozzák. A tisztújítások. Folyamatban vannak országszerte a törvényhatósági tisztúyítások. Az érdekeltség, melyet felidéztek, nagyon középszerű. Nem sajnáljuk a régi bocskoros nemesi kortestömegek elmaradását, de nagyon sajnálhatjuk, hogy a tisztviselők választásának elve azon körülmények és jelenségek által, melyek most a tisztújításoknál felmerülnek, nagy mértékben kompromittáltatik. Nem lehet mondani, hogy pályázók a tiszti állomásokra nem volnának. Hát hiszen a nagy rombolás, melyet az új idők a magánvagyoni viszonyokban okoztak, nagyon kívánatossá teszik a hivatallal járó fizetés megkapását, de maradt is még sok a nymbusból, mely az ősi tisztviselői ezimekkel jár. Az alispán hatásköre például csak árnyéka a réginek, de czime még mindig jól hangzik. Mit tapasztalunk mégis legtöbb helyt az alispánszék betöltésével? Azt, hogy a tisztújítás napján, a választás megkezdésekor igen gyakran nincs több mint egy „jelentkező“, többnyire a régi alispán, s ez azután „egyhangúlag megválasztalak“. A főispán elmondja, hogy a kandidáló bizottság előtt csak N. N. jelentkezett, erre következik egy bágyadt „éljen!“, mert hiszen nincs miért erősen hangoztatni az egyetlen candidatus nevét; — az alispán megvan, a főispán recitálja tovább az egyedül jelentkezők neveit, egy-két jelentéktelen állomásnál szavaznak — s az egésznek rövid idő alatt vége van, nagy örvendezés és nagy busulás nélkül a választók közt. Honnan ered a sok „egyedül jelentkezőnek“ uj jelensége ? A választókat, i. a bizottmányi tagok csekély számából. Annak a 2—400 szavazattal bíró egyénnek szándékát könnyen ki lehet tudni előre; meg lehet kérdezni, meg lehet „dolgozni“, szavát lehet venni előre, úgy hogy a tisztújítás bekövetkezése előtt tökéletesen tisztában van a pályázó arra nézve, várjon a többségre számíthat-e vagy nem. Minek komprommittálja magát, ha biztos bukásnak néz elébe! Visszaveszi tehát a kandidáló bizottsághoz beadott folyamodványát s a szerencsésebb vetélytárs marad egyedüli jelölt. Ez azután a választási eljárásnak paródiája, mely nagyon alkalmas arra, hogy magát a választás elvét is nevetség tárgyává tegye. Kitűnik itt , nagyon érezhetővé lesz, mit oly gyakran mondottunk, hogy oly csekély számú testületre bízni a választásokat, mint a megyei bizottmány, képtelenség. Lehetetlen, hogy ily kis számú választó testület útján a valódi közérdek, a valódi közakarat kellő kifejezést nyerhessen. A bizottmánynak fele a virilisekből áll, kiknek tetemes része a megyének feléje se megy ; az összes bizottmánynak egy negyedrésze rendesen a megyei székvárosban lakik ; a választott bizottmányi tagok tetemes része nem olyanokból áll, kik az egyes községeket képviselnék, hanem más kerületekből való urfiak, papok, jegyzőkből, kik magukat — ha eszükbe jutott — beválasztották, mi a nagy közönyösség s az egész megyei szervezet bonyodalmas és nehezen átérthető volta mellett most nagyon könnyen sikerül nekik. Mindezen körülményeknek következése, hogy gyakori esetben a megyében levő községeknek fele sincs képviselve a bizottmányban, holott a megyei képviselet alakításánál alapelvül kellene állania annak, hogy egyetlen község se maradjon képviseletlenül. Egy helyesen alakított s ennek postulatumaként okvetlenül sokkal nagyobb számú választó testület mellett azután nem fordulna elő azon nevetséges dolog sem, hogy a tisztujításnál legtöbb esetben egyedüli jelöltek szerepelnek, s így mintegy önmagukat választják meg; nagy számú választói testületet nem lehet oly könnyen előre felismerni, az ilyennél fogytig függőben maradnak a győzelem és bukás esélyei,s ezért nem hátrál meg előre, aki a tiszti állomás elnyerésére lépéseket tett. Feltűnhetett más tekintetben is a mostani választásoknál, hogy mily helytelenül combinálták a törvény alkotói a különböző institutiókat. Ha már oly csekélyre szabták a választók számát, legalább rendeltek volna titkos szavazást, hogy a kevés és ennélfogva könnyen praeparálható szavazókra az illetők, különösen a járási tisztviselők ne gyakorolhattak volna oly könnyen sikeres presszót. Hát azon visszásságnak, hogy a legtöbb tisztújítás nem egyéb, mint papmarasztás, mi az oka? Visszásságnak — mondom, mert a megye közönsége érdekeinek, s a választási rendszer természetének az felelne meg, hogy gyakoriabb legyen a személyváltozás. Sorba mindenki viselje a nobile offícium terhét és részesüljön tisztességében; csak eként képződhetik az a szakértő táblabírói kar, amely azután a gyűléseken hozzá tud szólani az ügyekhez, ellenőrizni képes a tisztikart s végezhet kiküldetésekben sok hasznos ingyen szolgálatot. — Ez a hat évre szóló választás mellett lehetetlen, igy nem képződhetik alkalmas táblabirói kar. S ezen hatás már most is nyilatkozik a papmalasztásokban; nincsenek a megyei ügyek kezelésében járatos emberek; ha van is még némi érdekeltség a megyei ügyek iránt, nincs meg a gyakrabban előforduló választások által a legjobb iskola, a hivatalviselés, hogy az emberek magukat a közügyek kezelésére kiképezhessék s igy azután a megye közönsége rászorul azokra, kik eddig viselték a hivatalokat, ha látja és érzi is, hogy bizony jó volna már egy kissé felfrissíteni a közigazgatás vérkeringését, és kiszellőztetni a huzamos időn át együttműködő tisztviselői elituek slendriánját. Íme az 1870-iki megyerendezési törvény fonák intézkedései, gyakorlati hatásukban ! Megmondottuk akkor, hogy szélesebb alapra kell fektetni a megyei képviseletet, megmondottuk, hogy megfelebb három évre választassanak a tisztviselők. Nem tetszett; a szűk bizottmányok és a ^ ^ Ö3 ^ Ö ^ "CT — Történeti regény. — írta CHAVETTE JENŐ. Fordította Hentaller Lajos. MÁSODIK RÉSZ. - NEGYEDIK KÖTET. — 78-Lk folytatás. — — Hm! hm! mormogák a fiatalok. Különös kirándulást ajánlasz. Nem leszünk alkalmatlanok? --- Csak jöjjetek bátran. Ezzel megindultak, a félórás ut után a luxembourgi kerthez értek. — Ide megyünk, mond Caujol egy a luxembourgi kert mellett fekvő csinos házacskára mutatva. — De hisz ez Pousette háza, a troubadour szinház tagjáé kiállták barátjai. — Igen. — Mi köze van Pousettnek a köszörűshöz, és vállalatunkhoz? — Lelkemre! d‘Hosier ezt hosszas volna most elmondani.. . viszonzá Caujol, kitérve a nyilt felelet elől. — Menj tehát, mi követünk. — Hallgassatok ide. Itt maradtok az ajtó előtt, s vigyáztok a ki és bejárókra. Ha egy körübelől harmincz éves sápadt férfi talál jönni, kövessétek, s ne bocsássátok egy perezre sem szem elől. Ha kifelé jön, akkor is kövessétek bárhova megy is. Megértettetek? — Igen. — Én tehát bemegyek. El ne hagyjátok futni a vadat. Ezzel belépett a színésznő házába. A corridorun a szobaleánnyal találkozott. — Fent van Charles? kérdé oly merész hangon, mintha az, kit keres legjobb barátja volna. — Nem, Charles úr még nem jött el, de asszonyom reggelire várja, viszonzá a szobaleány. — Ez kellemetlen! valóban boszantó! Sietek, s nincs időm visszajönni, pedig igen sürgős beszédem van vele. — Mondja el asszonyomnak, s az majd tudatja vele, mihelyest eljön. — Tehát felkelt már? — Ó ha Charlesját várja, akkor sohasem fekszik le. Imádja kedvesét. —• Tehát kérdezd meg elfogad-e, mondd meg neki, hogy a „kopó“ van itt... azt hiszem, még emlékszik nevemre. — Azt nem is lehet egykönnyen elfeledni, mond nevetve a leány. Mihelyest a szobacziczus eltűnt, Caujol viszszasietett az utczára, s két emberét magával hozva, azokat az előszobában állitá fel. Nehány pillanat múlva megjelent a bájos Pousette. — Lám! ez azon fiatal ember, ki egy éjjel bodokorában aludt. Valóban, önt az ember nem unhatja meg, mert nem alkalmatlankodik sokszor, úgy látszik, nem akart barátom lenni. — Mégis jó barátok vagyunk kedves Pousette, most is szolgálatot tenni jöttem. — Mifélét ? — Ugye Charlest várja ? Ő nem jöhet, mert veszély fenyegeti, melyet csak ön háríthat el róla. Charles önért küldött. A kis szőke halott halvánnyá lett. — Menjünk, mond rövid szünet után leküzdve felindulását. — Nem velem Pousettem. Két barátom van itt, majd azok elvezetik. Nekem még egyéb végezni valóim is vannak, hogy Charlest megmenthessem, de nemsokára követni fogom. A színésznő annyira féltette kedvesét, hogy gondolkodni sem tudott. — Vezessétek Surcot házába, s ügyeljetek reá; ő lesz a túszunk, sugár gróf barátainak. —■ Asszonyom elmegy ? S nem reggeliz ? kérdé a szobaleány. — ő nem kedvesem, hanem majd’ én ... . Charles barátomat megvárom, azután majd felüditjük magunkat, ha meglehetős lesz a reggeli. Caujol egy, az udvarra néző ablakba állt s figyelt. A szobaleány a terítéssel foglalkozott. Caujol beszédbe elegyedett a szobaleánnyal. — Asszonyod tehát szereti Chariest ? — Bolondulásig. — Hát ő? — ő imádja. Valóságos gerle pár. — No akkor meg lesz lepve, ha kedvesét nem találja itt. — Hát nem tudja, hogy asszonyom elment? — Nem, ez meglepetés lesz reá nézve . . . S hogy mentül kellemesebb legyen járj kezemre. — Hogyan? — Ha jönni fog, ne mond neki, hogy én itt vagyok, s hogy Pousette elment. Ne szólj semmit . . . Hadd belépni . . . Csak elrontanád örömét, melyet jelenlétem neki okozni fog. — Mihelyest jönni iátem a konyhába megyek és tálalok. — Ez jó eszme! .... Úgyis iszonyú éhes vagyok, s már átkozom barátomat, hogy oly sokáig késik. — Legyen nyugodt. Pontban tízkor itt fog lenni. A mutató a tízre ért, s a szobaleány ujjával az órra mutatva, mondd: — Mindjárt meg fog győződni. Midőn az óra ütni kezdett a leány felkiáltott: — Nos? mit mondtam? Ezzel egy alakra mutatott, ki most lépett be a kapun. Sietek a konyhába s tálalok, önök pedig ölelkezzenek addig, — mond a csinos kis leány. A köszörűs egy perez múlva belépett a szobába. Azt hitte, Pousettet fogja találni. Kedvese helyett Caujol gúnyos arczát pillantotta meg, ki az asztal előtt ülve, víg hangon kiáltá felé: — Jöjjön csak kedves barátom! már rég várok önre, s majd meghalok éhen. E jelenet láttára a köszörűs összerázkódott, s egy lépést hátrált, hogy meneküljön. Közte és az ajtó között azonban a grófnak két barátja állott, ki parancsaihoz képest a sápadt arczú fiatalembert nyomon követték. Midőn látta, hogy menekülési útja el van vágva, szemei vad villámokat szórtak, s felső kabátjának zsebéből két pisztolyt rántott elő, miket a grófra szegezett. — Parancsold embereidnek, hogy lépjenek félre utamból, különben keresztül lélek, —• menydörgő dühtől reszkető hangon. A gróf hátravetette magát székén, s daczára a halált hozó fegyvereknek, felkaczagott. — Hát Pousette? te ostoba! Az egész oly gyorsan folyt le, hogy a köszörűs csak az őt fenyegető veszélyre gondolt. Mihelyest Pousette nevét említeni hallotta, felfogta, hogy azt is fenyegetheti veszély, s fegyverei remegni kezdtek kezében. — Igen folytatá Caujol, feleded a jó kis Pousettet, ki kezeskedik meggondolatlan tetteidért. Menj ostoba! adu át fegyvereidet, az uraknak, 3 ülj ide az asztalhoz. Pohárral kezünkben majd csevegünk arról a bájos leánykáról. Ez ember, ki Páris és környékének réme volt, tudott nemesen érezni. Ama színésznő iránti szerelme volt az egyetlen pont, melyen a veszedelmekkel daczoló bandita megszelídült. A szép szőkét imádta szíve mélyéből. S mert tudta, hogy érdemetlen szerelmére, mihelyest megtudta, hogy veszély fenyegetheti, az ajtóban álló őröknek szó nélkül is adta fegyvereit. Azután egy székre rogyott, s remegő hangon kérdé: — Mit művelt Pousettel? — Teringette! megcsíptem a rókát ? gondold a gróf, midőn látta a bandita levertségét. — Mit művelt Pousettel ? ismétlő Charles kérő hangon. Mielőtt Caujol válaszolhatott volna, a szobaleány lépett be, kezében tálat tartva. — A reggeli készen van, — kiáltá. Midőn látta, hogy négyen vannak, bámulva mondá: — Lám! most már négyen vannak, félek, hogy éhen maradnak. — Azt hiszem a viszontlátás öröme elrontotta étvágyunkat, viszonzá a gróf, azért ne aggódjál kincsem. Midőn a szobaleány kiment, a köszörűs hamadszor kérdé: — Mit művelt Pousettel ? — Kedvesem , ezen urak és én, majd meghalunk éhen, engedd meg tehát, hogy reggézzünk. Az ördögben lesz még elég időnk gerlédről csevegni .... Aki várni tud, az eléri czélját . Tizenegy hónapig kellett e kis megtorlásra várakoznom. S láthatod, a kedvező pillanat ® 1L közett. Miközben beszélt, a fiatal ember oly mohón kezdett enni s inni, mintha csakugyan közel állt volna az éhhalálhoz. — Jó bor! valóban jó bor, mond nyelvével csettintve. Ajánlhatom D’Hosiet. Köszörűs barátom talán valami inyeneznek dugtad lábait a tűzbe, hogy megkaphasd tőle borospinezéjének kulcsát. A bandita dühösen ragadta fel kését. Caujol észrevette mozdulatát. — Tudod mit Charles, soha se feszélyezd magad. Ha akarod, behívom a leányt, és csináltatok herba theát ... azt állítják, hogy ez lecsillapítja az idegeket. A köszörűs kétségbeesetten hajtá fejét tenga* rébe. — Az ég nevébe kérem beszéljen Pousetteről! hebegé. — Ha ez nem rósz! te, és az ég! Valóban meglepő. Emlékezet után beszélsz, de jól hangsúlyozod ... ah nekem úgy tetszik, mintha e szavakat a gunessei bérlőtől hallottad volna, kinek lábait ma éjjel pörkölgetted ... legalább Petit A így mondta. Ah á propos, tudod-e mi történt vele? Sirassuk meg őt derék barátom . . . ni. szűk gallért akart felkötni, s megfáladt tőle. Könyökeit az asztalra támasztva, körmeit kezdte harapdálni a chaugeur. Szemei véresek voltak, s nyakán az erek kötélvastagságra dagadtak ki. — Nos, kezdé újra Caujol, tányérját tratolva, beszéljünk tehát ügyünkről. Ezen urak előtt bátran beszélhetsz, olyan némák mint a halak. Mit is mondfzL^rrrT — Adja rí és áíVÉőuVét te nétlé Charles. — Hát rpácip' bíztad őt: — Ön #íö olta ! Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva.