Egyetértés, 1884. szeptember (18. évfolyam, 242-270. szám)

1884-09-11 / 251. szám

1884 g^­»CTÍlBBÍÍÍ!Í^g3ffiRíimggBi«g^ EGYETÉRTÉS, CSÜTÖRTÖK, SZEPTEMBER 11. illető miniszter hozzátette, hogy a parliament támo­gatása és erélyes eljárás lehetősége mellett, a Khina elleni hadjárat pár hét alatt be lesz fejezve, holott ha, miként eddig, túlságos mérséklettel járunk el egy ép oly rosszhiszemű, mint ügyes ellenféllel szemben, csupán oda fogunk jutni, hogy a nehézsé­geket szaporítjuk, a megoldást pedig bizonytalan időre odázzuk el. Ezt a nézetet — teszi hozzá az idézett lap — vallottuk mi mindig s nem gáncsol­hatjuk a kormányt, hogy osztozik benne, ha — miként his­szük — elhatározta, hogy összehívja a parliementet és a háborút lehetőleg megrövidíti az­zal, hogy azt nagyobb nyomatékkkal indítja meg.» Mindezekhez egy párisi magántávirat a követ­kező megjegyzést teszi: «Irányadó helyről nyert fel­világosítások a National közlését úgy tüntetik föl, mint a tényeknek meg nem felelőt. A 13-án tar­tandó minisztertanácsnak nem az a czélja, hogy a parliament összehívása fölött tanácskozzék; ez mindaddig, a­míg Khinától hadüzenet nem érkezik, nincs is szándékban. Semmi olyan döntő esemény nem jött közbe, mely a kormányt arra kényszerí­tené, hogy eddigi magatartásából kilépjen. Courbet tengernagy semmi újabb utasítást nem kapott, s valótlan az, hogy Formosát elhagyja s más pontok ellen indul. Saját legjobb belátása szerint kell el­járnia ezután is. Hogy valamelyik miniszter a mos­tani állapotnak nyílt háborúra változtatását kí­vánja, az valótlan. A kormánynak mindekkoráig nem kell «háborúznia.» A National informácziói egyéni nézeteken alapulnak és épenséggel nem hite­les forrásból erednek. «Hogy e kettő közül melyik jár közelebb a valóhoz, azt mi természetesen nem dönthetjük el. A németek, mint a birodalmi lapokban napról­­napra láthatjuk, ugyancsak nagyra vannak Bis­marck pt­armai­ politikájával és a német birodalom «békés gyarmat-hóditásaival.» A német szabadelvű párt egyik legkiválóbb férfia, Virchov tanár a leg­utóbbi szombaton következőleg nyilatkozott erről Kidden a választók előtt mondott beszédében: „A­mit eddig gyarmat-politikának neveztek, azt mi nem tartjuk gyarmat-politikának s igy nem is lehetünk annak ellenségei. Közülünk senkinek sem lesz az ellen kifogása, ha a kereskedők, kiknek üz­leti érdekei veszélyeztetve vannak, a német biro­dalom által oltalmaztatnak, s ha ennek jeléül fel­fűzik szerzeményeiken a német lobogót. De azzal ne áltassa magát a lakosság, hogy valahol meg van adva a lehetősége annak, hogy nagyobb számú né­met polgár jusson ezen az uton nagyobb birtokhoz és nagyobb jólléthez. Az egész mozgalom egyetlen egészséges magva az a gondolat, hogy Németország kivitele lehetőleg gyarapíttassék. E czél elérése tekintetéből semmi sem hasznosabb, mint a nemze­tek békéje, a népek csere­forgalma.­ Az írek nemzeti ligája szombaton tartotta meg évi közgyűlését O'Connor képviselő elnöklete alatt a dublini városházán. A ligának főleg az a czélja, hogy Angliában és Skótországban a községi és par­lamenti választások idején minél nagyobb érvényre juttassa az ir elemet. Az egyesületi ügyek elintézése után nyilvános meeting volt a városháza központi termében, hol O’Connor, Healy, Biggar és az alsóház ir pártjának több más tagja mon­dott igen heves beszédet. M’Carthy úgy nyi­latkozott, hogy az ir nép, a kényszernek en­gedve, meghajlik ugyan egy Cromwell deszpotiz­­musa előtt, de nem tűrheti el olyan szánalmas em­berek presszióját, a­minek Cowper és Spenzer. Sul­livan azt mondá, hogy ha majd az ir faj eléri önál­lóságát, a dublini kastély mulatag falait egyenlőkké teszi a földdel s helyére szobrot állítana az ir sza­badságnak, vagy pedig játszóhelyet gyermekeinek. O’Connor és Healy megjósolták, hogy Dublinban nemsokára ír parliament fog tanácskozni. A Novoje Vremja legutóbbi számában e lap bécsi levelezője azt bizonyítgatja, hogy Boszniába és Her­­czegovinába sohasem hatoltak be orosz emisszáriu­­sok és orosz rubelek.­­ Húsz esztendő óta Ausztria- Magyarország mindig orosz emisszáriusokról és orosz rubelekről beszél, de eddigelé egy emisszáriust sem tudott kézrekeríteni, bár az elfogatásokban nem volt hiány. A rubel és emisszárius csak afféle legenda vagy mythosz, melyet a megrémült fantázia és a furdaló lelkiismeret alkot magának. Hanem igenis hemzseg ez a két tartomány a politikai és vallási ügynököktől, a­kik egytől egyig Zágrábba, Buda­pestre, Bécsbe és Rómába valók. A tartományok valódi sorsáról — írja az említett levelező — felvi­lágosítanak a magánlevelek. Egy ilyenben azt olvas­suk, hogy a bosnyák ujonczok fegyverestől elszök­­dösnek és a heeyekbe menekülnek harczolni az osz­trákok ellen; továbbá, hogy a legközelebbi ujonczo­­záskor ki tudja minő zenebonára van kilátás. — Beszélik, hogy a Románia hegytetőn tartózkodó fel­kelők abban a h­iszemben, hogy Kállay miniszter is ott van, megtámadtak egy szállítmányt és megölték a vezénylő tisztet meg több katonát; ez volt az oka azután annak, hogy Kállay el se ment Mosztárba, hanem Szerajevóból visszatért Bécsbe. Elégületlen­­ség uralkodik szerte az országban, és egy betű sem igaz a lapok amaz állításából, mintha rend és béke uralkodnék. A legnagyobb baj a lengyel tisztviselők tetteiben gyökerezik. Az adó nagy, a népet munka­időben arra kényszerítik, hogy utakat csináljon. A tisztviselők uzsoráskodnak és űzik a megvesztege­tést. Híre jár, hogy Nikolics bárót visszahívják, mert nem fér meg a belügyek igazgatójával, Kucserával, sőt beszélik azt is, hogy Appel báró is lemond állá­sáról. Banjalukáról meg azt írják, hogy a törökök egyre kivándorolnak Konstantinápolyba s Anato­­liába. — A levelező e tanác­csal végzi czikkét: «Hívjátok vissza a lengyeleket és jezsuitákat, küld­jétek helyettük olyan tisztviselőket, a­kik nem nyom­ják a népet, akkor a bosnyákok, ámbátor sajnálják az autonómiát, a­melytől megfosztottátok őket, nem fognak fellázadni.» EGY ÖREG ÉHER SZERELME. ANTHONY TROLLOPE UTOLSÓ REGÉNYE?. XVII. FEJEZET. 26 (Folytatás.) Mr. Whittlestaff újra szándékozik. A következő nap vasárnap volt és teljes nyuga­lomban telt el. Sem Mr. Whittlestaff, sem Mary nem szólt semmit s környezetök sem vehette észre, hogy lelköket nyugtalanítja valami. Reggel szokás szerint templomba mentek s Mary elment a délutáni isteni tiszteletre is. Kellemes volt látni, hogy Mrs. Baggett mint in­dult el az ő lassú vasárnap reggeli útjára és szem­lélni, hogy külső megjelenése mint hazudtolta meg a rongyosság fogalmát, melyet ruhatáráról gazdájá­nak adott. Takarosabban öltözött öreg asszonyságot, csino­sabb fekete selyem­ ruhát semmiféle vasárnap reg­gelén nem fogsz látni Anglia egy-egy helységének temploma felé igyekezve. Mialatt ilyen tetszetősen és szerényen csaknem azt mondhatnék: ilyen szépen nézett ki ódon divato­s látszólag uj fejkötőjében: mik lehettek gondolatai ama vörös orrú, falábú harczos és saját jövője fe­lől, mely abból állandóit, hogy két penny ára pálin­kát hozzon neki és tápláló eledelről gondoskodjék számára ? Reggeli teáját a saját porczellán-findzsájából itta meg, a­mel­lyel úgy dicsekedett, mint tulajdonával, mert a Mr. Whittlestaff édesanyjától kapta aján­dékba, és megvolt hozzá az egy-két kanál tejszíne,meg — hogy az igazat megmondjuk — a híg tojása is, a­mely minden vasárnap kijárt neki, hogy képes le­gyen végighallgatni tisztelendő Mr. Lowladnak a hosszú prédikáczióját. Beszélt a maga reményeiről és terheiről, és két­ségkívül jóhiszeműen beszélt. De bizonyára volt rá gondja, hogy rendben legyen a szénája, a­míg a nap sütött. E vasárnap reggelén kellemes, vagy legalább lát­szólag kellemes volt Crokers’ Hallban minden. Délután, mikor Mary és a cseléd­lányok tem­plomba mentek, Mrs. Baggettet otthon hagyva, hogy a ház után lásson és szundikáljon, Mr. Whittlestaff elment az erdei ösvényre, zsebében a Horácziussal. Nem olvasta igen sokáig. Sokat máskor sem ol­vasott belőle egyszerre. Fölvett egy pár sort, azokat alaposan megemésztette, elszomorkodva vagy vi­gadva fölöttök a szerint, hogy milyenek voltak a körülmények. E pillanatban nem igen volt hajlandó a vigságra. «Intermissa, Venus, diu rursus bella moves 1 Farce precor, precor.» Ez volt a hely, a melyet most felütött, s igen ke­vés volt a vigasz, melyet benne talált. Minő hiába­valóság, mondá magában, hogy egy öreg ember visszasóvárogjon olyan életkornak az élvezeteire, a mely már örökre elmúlt. «Non sum qualis eram», mondá,­s azután szé­gyennel gondolt arra az időre, mikor Catherine Bailey csúffá tette — arra az időre, mikor ő bizo­nyára elég fiatal volt ahhoz, hogy szeressen és szerettessék, ha olyan szeretni való lett volna, a­milyen szerelmes volt. Zsebébe dugta a könyvet. Az ő törekvése az volt, hogy visszaszerezzen valamit az élet kellemeiből, nem pedig mint a költőé, hogy fenékig ürítse annak kelyhét. Mikor haza ért, megkérdezte Maryt, hogy miről prédikált Mr. Lawlad­s igen kedélyesen tépte foszlányokra a pap tanítását — mert Mr. Whittle­staff nem értett teljesen egyet Mr. Lawladdal a va­sárnap megszentelésére nézve. Másnap reggel olyanféle sürgés-forgást vitt végbe mint a­mikor újra készülni szokott, és ki is csú­szott a szájából, mialatt Mrs. Baggettnek egy ruha­darabról szólott, a­melyről kisült, hogy még ta­valy elajándékozták, hogy másnap Londonba szán­dékszik. — Csak nem utazik el ? mondá Mrs. Baggett. — De azt gondolom, igen. — Ne tegye azt, Mr. Whittlestaff. Fogadja meg a számat — ne tegye. De Mr. Whittlestaff csak letorkolta s ez alkalom­mal nem szóltak többet az útról. Délután vendégek jöttek. Miss Evelina Hall és Miss Forresser áthajtattak Ak­esfordba, és most Mr. Blake kíséretében bekö­­szöntöttek. Mr. Blake tele volt a maga jó híreivel, de még­sem olyan tele, hogy távozta előtt eszébe ne jutott volna suttogva mondani valamit John Gordon felől. — Tudja-e már Whittlestaff? Mióta önök Little Akresfordban voltak, kitűztük a napot.­­ Szükségtelen az egész megyének elbeszélnie, mondá Kattie­­gármestert és a polgári őrséget, noha ezek nagy szeren­csétlenséget hárítottak el. A Wolff-féle ügynökség egy távirata szerint 185 em­bert fogtak el; a sebesültek számát tegnap estig még nem állapították meg. Antwerpenben is visszhangjuk kelt a brüsszeli za­vargásoknak. A vasút környékén egész este nagy tömeg állott. Mivel a tömeg zajongása nem szűnt meg s a za­vargás is minduntalan megújult, a csendőrség kénytelen volt fegyvert használni; a zavargók közül egyet megse­besített, négyet pedig elfogott. A tömeg megtámadta a brüsszeli tüntetésről hazatért polgárokat, kiket különben más városokban is hasonlókép fogadtak. 3 A belgiumi zavargások. Brüsszelből írják e hónap 7-dikéről: Minthogy a liberálisok vasárnapi dem­onstrácziója zavartalanul folyt le s az ellenpárt mára halasztotta a magáét, azt lehe­tett hinni, hogy ez a demonstráczió is háboritlanul megy végbe. De nem így történt, mert a tüntetés vérontással járt. Kettedfél órakor készen voltak az indulásra a tünte­tők s a menes eleje megindult a déli pályaházból. Lovas csendőrök nyitottak utat a néptömeg sürü rendjei közt, mely az alsóváros boulevardjait egészen ellepte. Legelől ment Nothomb miniszter, a klerikális egyesületek köz­ponti bizottságának elnöke, több képviselőtől kisérve. Alig indult meg a menet, a nézők megkezdték mindkét oldalon a fütyülést, melyet abba sem hagytak egész dél­után s túllármázták vele a zenekarok játékát. A házak ablakaiból a kék liberális zászló nyúlt ki­s kék kendő­ket lengettek. A parasztok, a­kiket azzal áltattak, hogy a fővárosban örömrivalgással fogadja őket a nép, na­gyon savanyu képet vágtak a füttyök hallatára. A börze­épületig még simán ment a dolog. A klerikálisok jóked­vűen tánczoltak az ut­rán, s büszkén mutogatták fölira­­tos tábláikat az ablakok felé. A nemzeti zászló, melyet a vörös klerikális pártlobogó helyett hordoztak, annak volt hirdetője, hogy a tüntetők «az alkotmány és a ki­rályság védői» gyanánt akarnak szerepelni. A legtöbb felírás is erre vallott. A börzeépület előtt megállították és elvágták a menetet a nagy tömeggé gyűlt liberálisok. A csendőrök végig vágtattak a mellékutczán s megjelen­tek hirtelen a boulevardon, hogy egyengessék újra az utat. A tüntetők ezt ellenük intézett rendszabálynak hitték s menekültek a mellékutczák felé, cserbenhagyva a zászlót, melyet a néptömeg azonnal darabokra szakgatott. Mielőtt a csendőrök teljesíthették volna föladatukat, a levegőben botok suhogtak s összekavarodott a néptömeg. A harcz megkezdődött s terjedt tovább­ tovább a déli pályaházig. A liberálisok nagy haraggal rohanták meg ellenfeleiket s két óra hosszáig folyt a legborzasztóbb utczai harcz. Va­lahányszor a liberálisok előrenyomultak, az egyes cso­portok vezetői védelmezték magukat úgy, a­hogy tudták s a zászlók nyelével és a trombitákkal ütötték agyba-főbe a tüntetés megzavaróit, kik azonban elkapták mindig e védő szeszám­okat s darabokra zúzták valamennyit. Tö­mérdek volt a véres fej. A csendőrök alig tudtak egy keskeny csíkot hasítani a széles uton, hogy elmenekül­hessenek rajta a megtámadottak. A rendőrök és gyalo­gos csendőrök megkapták egyik-másik harczolót, de a nézők mindig kiszabadították azokat, kik a liberálisok jelvényét, a kék virágot, viselték gomblyukaikban. A polgári őrség egy tisztje kivont karddal kényszerítette rá a csendőrüket, hogy egy fiatal liberális rendzavarót sza­badon bocsássanak. Minden pillanatban várni lehetett a katonaság közbelépését. A belügyminiszter több ízben megkérdezte telefon útján a polgármestertől, hogy kiren­delje-e a katonaságot, de e rendszabályt veszedelmes volta miatt mellőzték. Nagy sokára helyreállították mégis a rendet. De a menet nem tudta többé megbon­tott sorait rendbeszedni. Azokon az utczákon, me­lyeken keresztül a királyi palota elé vonult, meg­­megújultak folyvást a verekedések; a tömeg be­zúzta az ablakokat és az utczai lámpákat. A menet ve­zetői alig bírtak hozzáférni a palotához, s a­míg odaér­tek, a rue Royalban vesszőt kellett futniok a nézők sűrü rendjei előtt. A pártfelek csak kettesével-hármasá­­val követhették őket hosszú időközökben, s csak négy óra felé tértek ki a liberálisok a nagy tömeggé szaporo­dott klerikálisok elől, a polgári őrség sort állott s csak a klerikálisokat bocsátotta a palotához, de ezek nagy része inkább a katonáktól megszállott pályaházba sietett, hol csakhamar a legnagyobb zűrzavar támadt. Az egyesüle­tek közül csak kevés jutott el oda teljes számmal, mert tagjai legtöbbje már jóval előbb elmenekült, vagy elma­radt a menettől. A megzavart menetnek 50—60,000 tagja közül nagyon sokan megsebesültek. A pályaházak hemzsegtek a me­nekülőktől, a­kik ostrom alá fogták a vonatokat, hogy mielőbb kiérjenek a fővárosból. Brüsszel megmutatta, hogy nem tűr meg falai közt klerikális demonstrácziót. Este nem volt rendzavarás. A befogottak száma is meglehetős nagy. A katholikus sajtó kárhoztatja a pol­— Személyi hírek. Iszmail pasa egyiptomi volt alkirály ma reggel Bécsbe érkezett, hol csak rövid ideig fog időzni, aztán Stájerországba utazik. — A királyné és Mária Valéria főherczegnő e hó 14-ig maradnak Mürzstegben, mikor Schönbrunnba, illetőleg Gödöllőre utaznak. — III. Sándor orosz c­ár névnapja alkalmából e hó 11-én ebéd lesz az udvarnál, melyre hivatalosak lesznek az orosz nagy­követ Lobanov herczeg és a hadgyakorlatokon részt­vevő orosz tisztek. —­ Groc­olski osztrák képviselő állapotában némi javulás mutatkozik, s a beteg fel­­gyógyulása remélhető, mindazáltal arról szó sem lehet, hogy politikai szereplését folytassa; az ural­kodót naponkint táviratilag értesítik a beteg felől. — Gróf Sanminiatelli Rádió budapesti olasz főkon­zul két heti távollét után tegnap visszatért a fővá­rosba, s az ügyek vezetését átvette. — Dr. Navratil Imre egyetemi tanár s a Rókus-kórház II. sebészeti osztályának főorvosa szabadságáról visszatért és átvette osztálya vezetését, melyet távollétében dr. Móczár alorvos kezelt. — Barabás Miklós festőmű­vész a napokban meghívás folytán Szegedre uta­zott. — Bornár Sándor csanádi püspök nyaraló­helyéről Franzdorfból már visszatért Temesvárra. — Neszveda váczi püspök-helyettes­e hó 10-től 14-ig Kecskeméten bérmál, hol már 14 év óta nem osztották ki e szentséget; több száz bérmálkozó je­lentkezett, köztük egy nyolczvan éves öreg ember is. — Kiss Ferencz baranyavári nyug. plébános, 88 éves agg, e napokban ülte meg áldozópapsága 64-ik évfordulóját,­ teljes erőben és egészségben. — Hochmuth Ábrahám veszprémi rabbi e hó 13-án ünnepli meg negyedszázados évfordulóját, hogy mint rabbi és iskolai igazgató e városban működik, mely alkalomból a hitközség ünnepet rendez. — Dr. Székely József tokaji városi orvosnak e hó 15-én adta át dr. Chizer Kornél főorvos az arany érdem­keresztet, melylyel az érdemes öreg orvost ötven éves jubileuma alkalmából a felség kitüntette. — Dr. Thausing, a bécsi Albertina akadémia elhunyt igazgatója helyére Schönbrunner József eddigi őr neveztetett ki. — Szathmáry Király Pálné, Felső- Zsolczán saját telkén díszes óvodát építtet, mely­nek alapját már e napokban rakják le; báró Vécsey Józsefné Sárköz-Újlakon állít föl gyermekmenedék - házat; özv. Rónay Jánosné pedig Kis-Zomboron ajándékozott egy házat ugyane czélra. — Józse­főherczeg és családja ez évben valószí­nűleg már a november hóban érkezik Fiumébe. Ennek folytán a «Villa Giuseppe» minden részében erősen folynak a munkálatok, s miután a főherczegi család ott időzése alatt, több főúri vendég odaérkezése van kilá­tásba helyezve, a főherczegi udvar részére még a «Villa Giuseppe» tőszomszédságában fekvő Chiachich-féle villát is alkalmasint ki fogják bérelni. — Plébános beigtatás. Hódmezővásárhelyről írják nekünk e hó 8-ról: A róm. kath. plébános, Ber­­nátsky Ferencz, ki a hódmezővásárhelyi Plébániára ujo­­nan neveztetett ki az elhunyt Lichtner Gáspár helyébe, ma igtattatott be ünnepélyesen. A beiktatást a kerületi esperes Szilber Gyula végezte, kinek épületes szónoklata a szent mise előtt általános figyelmet keltett. Az igen ízléses róm. kath templomban végbement istentisztele­tet és tulajdonképeni beigtatását, mely mozsarak dörgése közben történt, a beigtatott plébános házánál díszes la­koma követte. A pohárköszöntők sorát a beigtatott plé­bános lelkesedést keltő szónoklattal nyitotta meg, a királyi családra emelve poharát. A plébánoson kívül, Kmeti Károly, Ábrás Károly, Pokomándy István, Takó Ferencz, Kovács József, Szeremley Jani, Gera Miklós, dr. Eben Mihály, Bernátsky Antal (főv. biz. tag), Hegyi Sándor, Pap Imre, Gosztonyi Sándor, Gyetvay N. és Karancsy D. urak mondottak kiválóan tartalmas szónok­latot, különösen hangsúlyozván a felekezetek közötti egyetértést. A mi ily népes és tekintélyes, nagy és gaz­dag magyar városban különösen figyelemre méltó mo­mentum. A hódmezővásárhelyi plébánia a beigtatott Bernátsky Ferenczben tevékeny és művelt lelkű papot nyert. — Udvari ebédek. Malaczkáról a következőket ír­ják: Ő felsége itt időzése alkalmából, Malaczkán a her­­czeg Pálffy-féle kastélyban két udvari ebéd volt. Az első udvari ebédre hivatalosak voltak gróf Széchenyi Pál ke­­reskedelmi miniszter, Jekelfalussy miniszteri tanácsos, gróf Esterházy főispán, Pálffy-Károlyi Geraldine grófnő és leányai Margit és Paula grófkisasszonyok, továbbá fiai herczeg Pálffy Miklós tartalékos hadnagy a huszá­roknál, a­ki ő felsége mellett parancsőrtiszti szolgálatot — De miért ne beszélném el a kedves embereim­nek ? Bizonyos vagyok benne, hogy Miss Lawrie örülni fog rajta. — Valóban örülök, mondá Mary. — És Mr. Whittlestaff nem különben. Nem örül, Mr. Whittlestaff. — Igen örülök, midőn hallom, hogy egy fiatal pár, a­melyet annyira kedvelek, nem sokára boldog lesz. De még nem nevezte meg a napot. — Augusztus elseje, mondá Evelina. — Augusztus elseje szerencsés nap, tévé hozzá Mr. Blake. — Bizonyos vagyok benne, hogy van va­lami oka, hogy miért szerencsés, de nem emlék­szem rá. úgy gondolom, Augusztus császárhoz fű­ződik. — Soha sem hallottam még ilyet az angol egy­ház valamely papjától, mondá Miss Forrester. — Én azt hiszem, hogy Montagu sohasem gondol arra, hogy ő voltaképen pap. — Mindenesetre jobb ő rá és környezetére nézve is, mondá Mr. Whittlestaff, ha gondol rá, de nem véteti észre. — Ha nem, folytatá Blake, ámbár az augusztus elseje szerencsés nap, én júliusban szerettem volna nősülni, csakhogy a szobafestők azt mondták, hogy akkorára nem készülhetnek el. S az ember kényte­len ezekhez az emberekhez alkalmazkodni. Mézes­heteink száma négy lesz — csakis négy, mert Mr. Lawrad nem teszi meg azt a szívességet, a­melyet tőle elvárhatnék. Newface, az üveges pedig azt mondja, hogy augusztus vége előtt nem készül el az ablakokkal. Mit gondol, miss Lawrie, hova me­gyünk? Fogadok, hogy el nem találja. — Talán Rómába? — Nem épen olyan messzire. Wight szigetére. Különös, hogy születésem óta mindössze csak egy hetet töltöttem Wight szigetén. Igen sajnálom, Mr. Whittlestaff, hogy önhöz nem lehet szerencsénk az esküvőnkön. Természetesen múlhatatlanul szüksé­ges, hogy Kattie a székesegyházban esküdjék. Az atyja egyike az egyház méltóságainak s igy termé­szetesen föl kell használnia az alkalmat. Minden­esetre ott lesz a dékán is. Attól félek, hogy a püspök nem jöhet el Farnhamból, mert vendégei lesznek. Attól is tartok, hogy John Gordon akkorára már el­utazik, mert különben okvetlenül eljönne. Szeret­ném pedig, ha ott lenne, legalább látná, hogy az ilyesmi hogyan történik. A John Gordon neve azonnal végét szakította a házassági terécselésnek. (Folytatása következik) teljesít és gróf Pálffy Sándor. A második udvari ebéden, szeptember 5-én jelen voltak: Károly Lajos főherczeg, gróf Károlyi Alajos nagykövet, gróf Széchenyi Pál mi­niszter, Jekelfalussy miniszteri tanácsos, Schott alispán, Bacsák kir. tanácsos, Nagy szolgabiró, Csetén plébános, Zabredszky polgármester és a Pálffy-család fentebb em­lített tagjai valamennyien. — Dobránszky Péter készülődéseiről másfelől is értesítenek. Nem csak Dobrzánszky Olga, hanem Ugron Gábor ellen is kémleltetett. Élénk levelezést folytat Szé­­kely-Udvarhelyen bizonyos egyénnel, a­ki csőd alá ke­rülvén hivatalát vesztette és most hamis bukás és csalás miatt van bűnvádi vizsgálat alatt. — A kecskeméti jog­akadémia új tanévének e hó 8-án történt ünnepélyes megnyitása alkalmával dr. Bagi László és dr. Kovács Pál tavaly megválasztott rendes tanárok tartották székfoglaló értekezésüket. Dr. Bagi a perrendtartás reformjáról szólott, pártolván a szóbelisé­get és a bírák nyilvános tanácskozását. Dr. Kovács Pál a végrehajtó hatalom viszonyáról értekezett a törvény­­hozó hatalomhoz. A jelen volt közönség — mint nekünk írják — mindkét értekezést nagy érdeklődéssel hallgatta végig és mindenki meggyőződést szerezhetett a felől, hogy a kecskeméti jogakadémia jeles tanerőket nyert a két megválasztott tanárban. — Az írói és művészi tulajdonjog­ védelmére ös­­­szeült nemzetközi konferenczia e hónap 8-án nyílt meg Bernben. Elnökül Droz szövetségi tanácsost választot­ták. A konferenczián képviselve van : Ausztria-Magyar­­ország, Francziaország, Anglia, Olaszország, Németor­szág, Belgium, Norvégország, Svájcz, Spanyolország s több amerikai kisebb állam, Oroszország nem küldött képviselőt. A szövetségi tanács szerződés-javaslata az átmeneti intézkedéseken kívül 18 szakaszt foglal ma­gában. — Hamis szelvény. Hoffmann és társa bécsi bank­házában megjelent tegnap egy fiatal ember, hogy be­váltsa egy 10,000 forintos papírjáradéknak lejárt szelvé­nyét. A bank pénztárosa kifizette a 210 frtot s a bevál­tott szelvényt még aznap tovább adták az államadóssági pénztárnak, mely szintén észrevétel nélkül fizette ki értékét. Később azonban ugyanily számú kupont mu­tatott be valaki a pénztárnál, melyet természete­sen lefoglaltak, de nem váltottak be. A dolog­ban az a legkülönösebb, hogy maguk a szakértők sem tudják, melyik szelvény a hamisított. — A második szelvényt Guth M. F. banküzlete váltotta be. Azt a tiszt­viselőt, ki a Hoffmann czég által benyújtott szelvényt elfogadta és beváltotta, azonnal felfüggesztették hivatalá­tól, mert kiderült, hogy már a könyvekben is szerepel beváltott gyanánt ilyen számmal ellátott kupon. — A királyi József-műegyetem 1884—5. tanévi rektora és tanácsának beigtatása szeptember 14-én d. e. 10 órakor a műegyetem könyvtártermében (földszint B. 2. szám) tartandó közülésen fog véghez menni. Dr. Szily Kálmán lelépő rektor tartja búcsúzó, Kriesch János e. i. rekor pedig megnyitó beszédét. — Vasúti kaland. Lapunk egy barátja írja nekünk : Vígan csevegve indultunk el múlt hétfőn reggel Budáról a déli vaspálya 203. sz. vonatán. Négyen ültünk az 55. sz. kupéban, Kelenföld felé közeledve, a beszélgetés tár­gyát a minap itt történt vonatkisiklás képezte, mely oly nagy port vert fel országszerte. «Kelenföld kezd ominó­zussá válni,» jegyzé meg egyik utitársam, «már nem egy balesetnek volt színhelye, s az ember szinte félve köze­ledik hozzá.» E perczben, a midőn vonatunk épen be­robog az állomás udvarába, a kocsik oly óriási erővel ütődnek össze, hogy mi ülőhelyeinkről feldobatunk, a podgyász pedig reánk s a padlóra hullik. Fölöttem egy 25 kilós láda volt elhelyezve, mely szerencsére esés köz­ben fejemet csak súrolta ; ha reám esik, agyonüt; velem szemben ülő úti­társamnak azonban kezét meg­a sértette, s az illető néhány napig a nyomokat viselni fogja. A vonat azután megállt. Nagy futkározás és szit­­kozódás a vasúti személyzet részéről, de mi minden kér­­dezősködés daczára sem tudtuk meg a baj okát. De bármi volt is az ok, annyi tény, hogy az utasok között ez intermezzo nagy ijedtséget keltett, s könnyen gyászos következményeket is szülhetett volna. — A temesvári tűzvész színhelyén a gyárvárosban nagy erél­lyel és a hatósági közegek éber őrködése mel­lett folynak az eltakarítási munkálatok. A közrészvét meg­ható módon nyilvánul, s városszerte szép eredmén­nyel érkeznek be az adakozások. Minthogy azonban a szeren­csétlenség mérvénél fogva a tönkrejutott és földönfutókká lett szegény családok kárpótlására a város lakossága, bármilyen módon nyilvánul is jótékonysága — egymaga nem képes, a városi tanács a segélyezési eljárás hatha­tósága és rendezése érdekében vasárnap reggeli 9 órakor ülést tartott Török János polgármester elnöklete alatt. A tanácsülés mindenekelőtt megnyugtató tudomásul vette a dr. Telbisz Károly főjegyző által eddig tett intézkedése­ket. Felhívta továbbá dr. Stefanovits főorvost, hogy a gyárvárosi «bárány» vendéglőben elhelyezett károsultak egészségi állapotát éber figyelemmel kísérje s a szükség­hez képest intézkedjék. Kellő utasításokkal látta el a ta­nács a városrészen kint alakított segítőbizottságok elnö­keit. A gyárkülvárosi bizottságtól külön jelentést kér a tanács arra nézve, meddig tartja kívánatosnak és szük­ségesnek a hajléktalanoknak lakással és élelemmel való ellátását. A jövőbeni építkezésre nézve kimondotta a ta­nács, hogy a fedelekhez csakis zsindely vagy cserép lesz alkalmazható. Október végéig azonban meg van engedve a leégett, de esetleg még lakható házakat ideiglenesen akárhogyan befedni. Egyúttal köztudomásra fog hozatni az is, hogy engedély nélkül nem szabad építkezésbe fogni. Az új épületeknek egyébiránt a tanács lehető leg­nagyobb adókedvezményeket is fog kieszközölni. A ta­nácsülés elhatározta végül, hogy az ország törvényható­ságaihoz körlevél intézendő a segélyezéshez való hozzá­járulás végett, továbbá jelentős teendő a belügyminiszté­riumhoz, hogy az eddigi intézkedésekről s a veres­kereszt­­egylet helybeli fiókja is a károsultak­­ érdekében némi adomány iránt megkeresendő. — Kijáró örültek. Az alsóausztriai országos bizott­ság évi jelentése, melyet most bocsátottak közre, kiter­jed az alatta álló tébolyházak igazgatására is. A jelentés­nek e részében sok érdekes adatot találunk, melyek közül megemlítjük a következőket. — Megfelelve a szabad gyógyítás elvének, melyet a modern elmegyógyászat elfogadott, áma betegek , kiknek állapota megen­gedi, kijárhatnak az intézetből. Az 1495 elmebe­teg közül, kiket 1883-ban a bécsi országos téboly­­házban ápoltak, mindössze 164-et bocsátottak látogatá­sokra. A betegek rendesen hozzátartozóikat keresték föl, de némelyeknek megengedik azt is, hogy falura, színházakba, hangversenyekre, képtárakra, kiállításokra járjanak. A bécsi őrültek különösen érdeklődtek a vil­lamossági kiállítás iránt.­­ A legnevezetesebb azon­ban egy jogásznak az esete, ki néhány hónapon át egye­temi előadásokat hallgatott. Egy elmebeteg kereskedő­segéd rendesen ellátogatott gyámja boltjába, egy tech­nikus egy építész irodájába, egy könyvkereskedő-segéd nagybátyjának könyvkereskedésébe, egy volt hivatalnok pedig egy ügyvédi irodába. A kijáró betegek csak ritkán követtek el olyan tettet, mely elmezavarukat elárulta volna. A bécsi tébolyházban szökési kísérleteket is tett három őrült, — Brazza és Stanley. A Journal des Débats librevillei levelezője érdekes híreket hallott Brazza elő­nyomulásáról és Stanley ügynökeihez való viszonyáról. Leveléből, melynek adatait a Kongo-vidékről visszatért misszionáriusoktól szerezte, közöljük a következőket: Brazzaville a Kongo jobb partján van, Makoko király területén, míg a túlsó parton Stanley ügynökei vetették meg lábukat s maguknak reklamálják a terület tulajdon­jogát. Brazzaville megalapítása így ment végbe : Brazza Niunáig jutott utitársaival minden erőszak nélkül; beteg volt, vagy legalább nagyon gyöngélkedő, mert lábai tele voltak sebekkel, a­mit e vidéken európai ember el nem kerülhet. Természetes udvariasságát követve, kiküldötte egyik kisérőjét, hogy Stanley ügynökeit Léopoldvilleben üdvözölje. Makokoval már akkor érintkezésbe lépett, de a többi benszülöttel még nem, s így annál nagyobb volt meglepetése, midőn a balparti törzsfőnökök a maguk jó­szántából franczia zászlóval vonultak sátrába, hogy hűséget fogadjanak neki újra. «Makoko országa a francziák or­szága» — mondogatták valamennyien s Brazzát e sza­vakkal biztatták: «Ez az ország a tied ; eljöhetsz hoz­zánk s megtelepedhetel ott, a­hol akarsz.» — Azon a napon, melyen a főnökök bemutatták hódolatukat, dr. Ballay, Brazza missziójának egyik orvosa, megindult a folyón lefelé s bejárta Csulubának, a Makoko után leg­hatalmasabb fejedelemnek területét; a vadak a franczia zászlót lengették s igen szívesen fogadták az orvost. Ak­kora volt a mozgalom Francziaország javára, hogy M’Pohu­­taba törzsfőnök, ki Stanley ügynökeitől ajándékokat foga­dott el, azokat mind egy szálig­ visszaküldődé. Stanley ügy­nökeit­ nagyon lesújtotta ez a visszautasítás s attól fogva még inkább üldözték Brazzát. A viszály kiegyenlítése végett több levelet irt Brazza a léopoldvillei parancs­noknak s kérte őt, hogy látogassa meg s szabályozzák együtt a közös érdekeket. A parancsnok azonban foly­vást betegséggel mentette magát, holott mindennap lát­ták s akkor is elmaradt, midőn meghívta őt Brazza a főnökök tisztelgésére, kik eleje, mint Francziaország képviselője elé járultak hódolatukkal. Tudta jól, hogy nyilvános gyülekezet előtt nem tagadhatja meg Makoko uralkodói jogait, de M’Pohutabához követeket küldött éjszakának idején, hogy őt a maga részére megnyerje. M’Pohutaba fejedelem megértette végre, hogy mit akar­nak tőle; visszautasított minden ajándékot s hírül adta Brazzának, hogy mire törekszenek Stanley em­berei. A franczia tiszt még­­ egyszer meghívta a léopoldvillei parancsnokot, hozzá küldve m. de Cha­­vannet; a parancsnok másnapra ígérte a határo­zott választ, s akkor újra üres kifogással élt. — A főnökök mind egybegyűltek s végbement a tisztelgés. Kijelentették, hogy Makoko az ura a Kongó mindkét partjának s ő átengedi e jogát Francziaországnak; ama szerződések, melyeket ezentúl kötnek vazallusaival, tel­jesen érvénytelenek. Makoko küldötte s a többi főnök is kézadással erősítette meg e fogadalmat s a tanácskozás­ról jegyzőkönyvet küldöttek Stanley ügynökeinek, kik még azután ellenséges magatartást követtek Brazza expedícziójával és Brazzaville megalapításával szem­ben. A levelező hozzá­teszi, hogy Stanley emberei minden alkalommal szidják és rágalmazzák Brazzát és társait, s hogy ez ellen az Association Internationale igazgató­ságánál tett panaszok m­it sem használnak. Az állomások főnökei töltéseket osztottak szét a benszülöttek közt, hogy támadják meg Brazzának fegyvertelen embereit. Mindez azonban legkevésbbé sem zavarja Brazzát gyarmatosító munkájában s igazán büszke lehet amaz eredményekre, melyeket békés után, vérontás nélkül ért el a Kongónak mindkét partján. — Öngyilkos egyetemi tanár. A párisi Collége de France ismeretes orientalistája Guyard Szaniszló e hó 7-én agyonlőtte magát. Mint mond­ják, a túlfeszített munkásság megtámadta agyát s a tudós érezve, hogy tébolyba kell esnie, a halálba menekült. Csak harmincznyolcz éves volt és betű­szedőből küzdötte föl magát Francziország egyik leg­első tudósává. Az egyetemen mint Defrémery utóda az arab nyelvet adta elő, nagy tiszteletnek és köz­kedveltségnek örvendve. Sok munkát hagyott hátra, számos arab nyelvtörténeti dolgozatot, hangtani ta­nulmányokat stb., de művei közül legérdekesebb az iszlám titkos szektáiról, névleg az izmaelitákról szóló könyve. Részt vett az Annales de Tabari historio­­graphiai mű kiadásában is s a nemzeti nyomdában ő volt a keleti nyelvű nyomtatványok korrektora. — Hajótörés a Dunán. Hétfőn­­ délelőtt tíz órakor nagy szerencsétlenség történt Mannswörth mellett a Du­nán. Az úgynevezett Schneidergrundenél a dunaszabá­­lyozó vállalatnak egy kotrógépe működött s melléje volt rendelve az Antonie nevű csavargőzös, melynek az volt a feladata, hogy a kotrógép által kiemelt és tutajra rakott köveket elszállítsa. Tíz óra volt, mi­kor a csavargőzös elindult, egyszerre sülyedni kezdett s egész legénysége beleesett a J Dunába. Mindkét part­ról érkezett segítség, de csak három embert tudtak meg­menteni, a többi öt belefult a vízbe. A megmentet­tek közt van a hajó kapitánya is.­­ A vizbefultak közül kettőnek holttestét már kifogták Mannswörth alatt. Teg­nap bizottság ment Bécsből a szerencsétlenség színhe­lyére s ott szigorú vizsgálatot tartott.­­ Az elsülyedt csavargőzös negyven lóerejü volt; megmentett kapitánya Pöstinger négy évig volt parancsnoka. A vizbefultak tel­jes naczionaléját még nem állapitották meg. — Támadás Heuss herczeg ellen. Reuss- Gretzből írják e hó 7-ről: Reuss uralkodó herczeg kocsiját tegnap, mikor vadászatra ment, az erdőben két fiatal ember tartóztatta föl. A lovak gyeplőibe ragaszkodtak és a kocsist botütésekkel támadták meg. A kocsis, a­hogy tudta, ostorával védte magát, de mégis súlyos sebeket kapott arczán és fején. Végre a herczeg puskájához kapott, mire az uton­­állók eltűntek az erdőben. A támadókat ma délelőtt elfogták; az egyik Gessner lovász, a másik Güther kocsis, kik előbb a herczeg szolgálatában állottak — A süket halála. Az aradi A. írja a következő szo­moru esetet: Egy szentleányfalvai ember, ki roppantul süket, ételt vitt volna az ötvenesi uradalomban a csép­­lésnél dolgozó fiának , hogy minél hamarább oda érjen, a rendes országutat elkerülve, az ötvenesi határban ku­koricza földeken vágott keresztül. Ezt meglátva egy Moj­­sza nevű kerülő, kiabálni kezdett utána, mit a sükefi nem hallott. A kerülő azt vélve, hogy itt kukoriczatolvajjal áll szemben, midőn látta, hogy már el nem éri, utána lőtt s oly szerencsétlenül, hogy a süket ember azonnal halva ro­gyott össze. A kerülő elképedve állt meg, midőn a holt em­bert meglátta és első ijedtségében arra gondolt, hogy az esetet eltusolja. Előhívta kutyáját s azzal elkezdte nya­lalni és tépetni a sebet, hogy az ne látszék lősebnek; midőn azonban látta, hogy az nem fog sikerülni, kötelet kötött lábára s egy kúthoz vonszolta, hogy majd bele­dobja. Azonban egy másik kerülő megakadályozta abban. Az agyonlőtt süket embert 7 gyermek siratja, köztük kisebbek is vannak. — A müncheni postalopás. A müncheni postahivatalnál történt betöréses lopás tárgyában megindított vizsgálat eredményeiről az ottani rend­őrigazgatóság következőket tudatta Németország és a határos államok rendőrségeivel: Július hó 30-adikán esti 10 órakor a postaépület­ben , közvetlenül az utalvány-osztályba ve­zető ajtó előtt egy nagy, erős term­etű, kö­zépkorú férfit láttak fedetlen fővel állani, kezében lámpást tartott és kétségtelenül a betörésre való előkészületekkel foglalatoskodott. A színhelyen ta­lált betörő eszközökre, egy aczél- és négy vas-ékre vonatkozólag a szakértők előadják, hogy az ékek szakértő kezek művei kell, hogy legyenek, hogy olya­nok semmiféle műhelyben nincsenek és semmiféle kereskedésben nem árusíttatnak, annyival inkább feltehető, hogy azok kizárólag szekrények feltörésére készültek. Ugyanis a madárnyelv alakú, hat bevé­sett foggal ellátott aczélék arra van szánva, hogy a bevetésnél minden visszalökés megakadályoztassék. Ilyen eszközt nem használ közönséges tolvaj. Az 1884-ik év július 2-án éjjel Bázelben és pedig egy odavaló nagy borkereskedés irodájában hasonló módon két ajtót és egy vas pénzszekrényt tör­tek fel. A tolvajok ott is az említettekhez hasonló ékeket hagytak. Mindkét betörés keresztül­vitelének módja arra enged következtetni, hogy a szekrények feltörésénél lakatos, gépész vagy más efféle vasmunkás szerepelt, mindazáltal ez a feltevés nem zárja ki azt, hogy a bűntettek elkövetésénél valamely, a szolgálati és helyi viszonyokkal isme­rős emb­ernek is része lehetett. Egyébiránt, ha az ember figyelemmel kiséri a Most-féle Frei­heit izgató czikkeit, melyekben a többi közt «a postaszekrények ellen való kérlelhetetlen harcz megkezdésére» hívják fel az olvasókat, «minthogy a forradalmároknak pénzre, nagyon sok pénzre van szükségök», nem lehet elzárkózni attól a gondolat­tól, hogy e büntettek elkövetőit is az említett nép­osztály körében kell keresni. — Rablóbanda a Bakonyban. Veszprémből írják : Jóllehet a hírhedt Savanyu Józsi kilenczS czinkostársával együtt a szombathelyi megyeházában várja büntetését, a rablók tovább űzik garázdálkodásaikat Vasban, Zalában és Veszprém megyében Náray Jancsi vezetése alatt. Savanyu Józsi elfogatása után első legénye Kántor Pista vette át a banda vezetését, ki úgy menekült meg a vajravezetéstől, hogy időközben «üzleti út­ra» indult; körülbelül egy hóval ezelőtt azonban a kökényesi csárdában a csendőrök kezeibe került. Kántor Pistánál, ki teljesen biztonságban hitte ma­. ÚJDONSÁGOK. — szept. 10.

Next