Egyetértés, 1924. január-április (6. évfolyam, 1-99. szám)

1924-04-20 / 92. szám

DEBRECZEN, 1924. VI. ÉVFOLYAM, 92. SZÁM. VASÁRNAP, ÁPRILIS 20. EGYETÉRTÉS POLITIKAI NAPILAP Előfizetési ár helyben és vidéken: Egy hónapra 20,000 korona. AVÁV Egyes szám ára 1000 korona, avav NbHée: I Szerkesztőség ée kiadóhivatal, a tiszántúli reformátu egyházkerület I *• S zám statt, városháza,­köinyvnyomda-vállalata. I épület. Tetefonszám: 4. A mai ünnepi szám 16 oldal, ára 1200 korona. Feltámadunk. Az Istennek z Úr Jézus halálának és feltámadásának történetét nem lehet semmiféle emberi történettel összehasonlítani, csodálatos cselekvése volt ez, amelynek nem is volt, nem is lesz soha mása. Ám a meghalt és feltáma­dott Jézus környezetéhez tartozók viselkedéséből vonhatunk tanulságot. Ezek emberek voltak, mint mi; erényeiket elsajá­títani, botlásaikat elkerülni képesek lehetünk. Nagyon szomorú az a kép, amelyet az emberről a Jézus tanítványainak magatartásából nyerhetünk. A tizen­kettő közül egy kiszolgáltatja ellenségei kezére s nem kiábrándulás, még csak nem is sértődöttség miatt, hanem egy­szerűen pénzért, — és amikor már megalkudott az árulásra, még odaül a halálra szántnak asztalához s barát módon együtt vacsorázik vele. A többi tizenegy vele tartott ugyan vacsora után is, ám hasztalan kéri őket ismételten, hogy vigyázzanak és imádkozzanak érte, mind elaluvának. Mikor pedig elhurcolják éjnek éjszakáján a főpap udvarába, hogy törvényt tartsanak felette, a tanítványok eltűnnek szem elől. Csak Péter egymagában merészkedik követni őket távol, mind a főpapnak házáig, de Péter is, mihelyt kérdőre vonják, magát átkozza, és esküszik, hogy nem ismerte azt az embert. Hol voltak aztán a tanítványok a szenvedések idején, arról nem szól az írás. A keresztet a Golgotára Jézus helyett nem valamelyik tanítvány, hanem kényszerítve Cirenei Simon vitte. A keresztfa alatt ott állt ugyan az ifjú János is anyjává fogadta Máriát, de Jézus holttestét mégsem a tanítványok valamelyike, hanem az őt titokban, csendben követő arimathiai József temette el. Igaz, hogy ez tanácsbeli, előkelő ember volt, bátran mert Pilátus elébe állni. A feltámadást is a szerető szivü asszonyok vették észre, nem a tanítványok, akik csak akkor jöttek elő, amikor a Máriák és a többiek hírül adták a nagy csodát. Lám, gyönge nők ott tudtak álldogálni a sziklakoporsó körül, tudtak módot keresni, hogy drága keneteiket bevihessék a még drágább testre. Sőt, mikor a feltámadt Jézus megjelent a tanítványok között, az ő lelküket akkor sem az öröm s nem a hit teljesülésének gyönyörűsége tölti el. — ők, akik hallották pedig, hogy Jézus a lerontott templomot harmadnapon felépíti, megrémülvén és elálmélkodván, állítják vala, hogy valami lelket látnának. Majd nagy nehezen meggyőződnek ugyan, hogy valóban Jézus, aki előttük áll, de Tamás még akkor sem hisz sem Jézusnak, sem a többinek, neki a maga ujjaival kell megtapogatni a Jézus keresztfán szenvedett sebeit, csak akkor szűnik meg kételkedni. Bizony ezek felettébb gyönge, bátortalan, kicsinylelkű emberek, akiket — szinte azt kell gondolni — azért választott apostolokká az isteni gondviselés, hogy ezzel is szemlélhetővé tegye a maga roppant hatalmát, mely ilyen jelentéktelen emberek által is át tudja formálni az egész emberiség képét. Mert ime, alig telik el néhány hét, ezek a jámbor, ijedős, bizalmatlan emberek valami emberfölötti erőt éreznek a szívökben és mernek és tudnak bizonyságot tenni az előbb megtagadottról, akik nem mertek a főpap udvarára sem bemenni, neki indulnak az ismeretlen világnak, s akik rettegtek a közöttük élő Jézussal együtt néhány ostorcsapást elszenvedni, s bátran és boldogan mennek a vértanú halálba, a közülök örökre távozott Jézusért. Ezeknek a szegény, egyszerű zsidó halászoknak és kézműveseknek a gyámoltalanságán igazán nem lehet cso­dálkozni. Amit ők végig éltek, olyan még sohasem volt a világon, ők hittek Jézusban, de az ő hitük szerint a Messiás­nak győzhetetlen uralommal kellett bírni a világot. Amikor azt látták, hogy a mindenki felett uralkodni hivatott Királyt elfogják, leköpdösik, keresztrefeszítik és Isten nem menti meg a vérszomjas ellenség kezéből, érthető, hogy megrokkant a hitük. Vagy a Jézus Messiás voltában, vagy az Isten igazságosságában. A magyar nemzet nem először látja hazáját keresztfán vérzeni. Sajónál a tatárok törték össze erejét, hogy pusztasággá, romhalmazzá tegyék áldott határait. Száz esztendő forgott el és a magyar név fénye messze világított a művelt népek közé, magyar tengerben hunyt el észak, kelet, dél hulló csillaga. Várnánál a török nyert diadalt felette és alig pár évtized után nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Mohács elsöpörte majdnem lételét is, a magyar királyság igazában csak jogi fogalommá vált, az ország nagyrésze a török, másrésze az ausztriai birodalom tartománya lett, csak a kis erdélyi fejedelemségben maradt félig itz a magyar. Ezt is kihevertük s bár hosszú szenvedés után újra ősi egységébe lépett Magyarország a műveit európai államok sorába. Hasztalan vertek láncot a kezére, hasztalan ástak sirt számára, a magyar nemzet él, és minden megpróbáltatás után megújulva, megifjult erővel támadt fel. Átélte ezer év viharait s látta nemcsak nőni, elpusztulni is ellenségeit. Dorszgizkhán rettegett népének emléke is alig él, a török pedig, a maga igazán fényes nagy európai birodalmát kény­telen volt átadni azoknak, akik évszázadokon át a szolgái voltak. Nekünk tehát nincsen okunk, nincsen jogunk kétségbeesni a trianoni nagypéntek miatt. A mi hitünk megrop­panásának nincsen alapja. Mi már tapasztalatból tudjuk, hogy a lerontott templom felépül, ha nem is harmadnapon. Azok a népek, amelyek most lettek úrrá felettünk, messze elmaradnak hatalomban a mi egykori hódítónk mögött. Az a betegség, mely a régi ellenséget tönkretette, ezeket hamarabb el fogja érni s mikor az ő hátralevő napjaiknak számán vitatkoznak majd az orvosok, a magyar nemzet erőtől duzzadva tekint a dicsőséges jövő felé. Katasztrófa idején a pillanatnyi megzavarodás emberi gyöngeség, de a tartós csüggedés bűn. Addig lesz árva és nyomorú a magyar nemzet, míg a feltámadás bizonyosságában kételkedik. Addig szánalomraméltó, míg a maga esz­méjét megtagadni kész. Addig gyönge, míg megrémül a tömeg lármájától. Addig jelentéktelen, míg nem meri a maga vállára emelni a keresztet. Vannak a mi nemzetünk történetében ragyogó mintaképek, távoliak és közeli is. Ha ezek példáját követve, tudunk hinni, bátrak lenni, szenvedést és halált elviselni, ha ezek szívének szent lángja felgyúl mindnyájunk szívében, akkor miénk a feltámadás és az örök élet.

Next