Együtt, 1997 (7. évfolyam, 63-69. szám, 8. évfolyam, 70-71. szám)

1997-06-01 / 63. szám

2im 19 53 'ID 1 J*V VII. évfolyam, 1997.2.(63.) szám Egy szentháromság: HOMER, GOETHE, EMINESCU Eminescu magyarul Eminescut még életében fordították magyarra, és a munka azóta sem szűnt meg. Amikor Kacsó Sándor 1966-ban Eminescu költeményeit megszerkesztette és közreadta, úgyszólván a költő minden verse magyarul is olvasható lett, mert a kötet a Perpessicius filológiai igényű kiadását követi... A szerkesztés munkájában én is részt vettem, és több verset magam is fordítottam. A kötetben száznál több fordító és költő találkozott... Ezeknek a tényeknek a tudatában lehet igazán értékelni a magyar műfordítás­irodalom valódi teljesítményét. Eminescu költői nagyságát képes érzékelni magyarul is az olvasó, és világirodalmi rangján becsülheti. Nem tudom, melyik európai kultúra közössége mondhatja még el ugyanezt magáról. Bajor Andor A kM 1867-ben (korabeli fénykép után BORDEHACHE rajza) Nem kell főnix-ma­dárként újjászületnie. Mert 1889. június 15- én nem halt meg az, akinek tiszteletére egy nép emlékezete naponta mécsest gyújt. S akit milliók zártak a nagyvilágon szívükbe. A költő ide­je a jelen. És a min­denkori jövendő. Mert neve ebből a két szóból áll: MIHAI EMINESCU. r**­@nna * nso­orooyri e MIHAI EMINESCU Csak egy vágyam maradt: Halálomat értem lágy, esti fény alatt a parti fövényen. Álmom szelíd legyen: Erdő közel és ég, derűs csoda­kékség nagy, távol tengeren. Nem kell zene, bágyadt gyászpompa, ravatal, fonnátok fiatal galyból puha ágyat. .ififcoNt -nem:* mmcirsf­­íjd­ Csak egy vágyam maradt És sírhelyem után Majd senki ne sírna, a hervadt ősz csupán s zörgő füve, szirma. Míg forrásvíz csobog, egyhangú­ mogorván s a fenyvesek ormán fehér holdfény lobog: hűs estei ködben konogna egy kolomp s szent hulló hársfalomb suhogna fölöttem. Nem lennék már sebes, világba zavart vad. Az emlék fölkeres, beföd, betakargat. Komor fenyőkön át a hajnali csillag csillog s ideballag, mint meghitt jóbarát. Jajongnak az éjben zordon hullám­dalok. És én elporladok magányom ölében. Fordította: Dsida Jenő Miért borultak le az emberek három kontinensen Dsida előtt A fenti állításban, amely egyik emlékezetes Dsi­­da-alkotás címének - Miért borultak le az angyalok Viola előtt­­ az átírása, nincsen semmilyen túlzás. 1982-ben Nyugat-Európa több országában, Észak- Amerikában és Ausztráliában turnéztam ottani művelődési egyesületek és egyetemek meghívása alapján. Műsoro­mon a Móricz Zsigmond élet­művéből készült, Bethlen Gábor erdélyi fejedelemről szóló monodráma, Kriza János Vadrózsák című szé­kely népköltészeti gyűjtemé­nyéből összeállított montázs szerepelt, valamint minden előadás utolsó számaként Dsida Jenő Psalmus hunga­­ricus című költeménye. Hu­szonegy világváros színpa­dán mondtam el ezt a meg­rendítő,­­ Dsida szavaival szólva, • „szépséges, komoly nagy költeményt.” Az Ame­rikai Egyesült Államokban: Washington, New York, Chi­cago, Cleveland, Miami, Los Angeles (Hollywood); Kana­dában: Toronto, Montreal, Hamilton, Edmondon, Cal­gary, Victoria, Vancouver; Ausztráliában: Adelaide, Mel­bourne, Sidney, Nyugat-Euró­­pában, Párizs, Amszterdam, Bern, Luzern, Zürich közön­sége tapsolt Dsida magyar zsoltárának. A felsorolt or­szágokban, városokban élő magyarok, akik mindenütt zsúfolásig megtöltötték az előadó-színháztermeket, a vers hallatán könnyeztek, nem egyszer hangosan felzo­kogtak, s miután elhangzot­tak a költemény utolsó sorai, helyükről felállva percekig tapsoltak, leírhatatlan lel­kesedéssel ünnepelték Dsida Jenőt. Zsoltáros hangulatban, átszellemülten, mintegy meg­­babonázottan leborultak, meghajoltak a költő nagy­sága előtt. Ez, a nagyvilágban szétszórtan élő publikum mélyen átérezte azt, hogy Dsida zsoltárában egy, a múltját és jövendőjét már ré­gen megbünhödte, kicsi nép, nemzet tépett sorsa, nagy bánata, fájdalma miatt sír és kiált (olykor eltorzult hangon is) és kizárólag jogot, csak emberjogot véd és senki fiának, egyetlen nép, nemzet gyermekének a jogát, emberi, nemzeti méltóságát sérteni, bántani nem akarja. Ez a szándék és ez a fajta nemzeti gőg és előítélet, el­fogultság állt tőle, mélységes keresztény hitétől és ember­ségétől a legtávolabb. Akár­csak minden korok legna­gyobb román költőjétől, a Doina szerzőjétől, Mihai Eminescutól, akit nevezetes versében a saját népe, nem­zete gyötrődése, szenvedése, elnyomása fölött érzett ha­tártalan bánat és keserűség sodort kétségbeejtő sajt­ kiál­­tásba, nem pedig a más né­pek, nemzetek iránti megve­tés és gyűlölet. Dsida Psalmus hungaricu­­sa után ezért is tanultam meg a Doinát és szavaltam el több alkalommal pódiumon: a versekben egyebehangzó, egymásba fogódzó-kapcso­­lódó, panasz és elnyomás nélküli életet, szabadságot, ember-, nép-, és nemzetjogot követelő sajj-kiáltás, költői tiltakozás, lírai sikoly rokonít­­ja, állítja egymás mellé e hall­hatatlan, nagy költeménye­ket. Nem nekem kell szégyen­keznem azért, hogy a Krite­­rion kiadásában megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetében, a megfelelő címszó alatt, a Dsi­­da-verseket pódiumon meg­szólaltatók között csupán az én nevem nem található, ho­lott már első, 1979-ben bemu­tatott Harangtisztán című előadóestem műsorán Tompa László, Áprily Lajos, Remé­­nyik Sándor művei mellett szerepeltek Dsida-költemé­­nyek. Akkor, amikor se Reményi­­ket, se Tompát, se Dsidát szavalni nálunk - enyhén szólva - éppenséggel nem volt divat... Ádám Erzsébet

Next