Együtt, 1997 (7. évfolyam, 63-69. szám, 8. évfolyam, 70-71. szám)

1997-06-01 / 63. szám

VII. évfolyam,1997.2. (63.) szám "­ÍT­A TTTT A két világháború közötti romániai magyar irodalom egyik legjelentő­sebb költője. Szatmáron, 1907. május 17-én született. 1938. június 7-én, Kolozsváron halt meg. Kortársa, életműve alapos­­ ismerője és kiadói-szerkesztői gondo­zója, Szemlér Ferenc írja róla: „Utolér­hetetlen mesterségbeli tudással megírt, a nyelv minden fordulatát hatékonyan alkalmazó, a magyar költészet nyugatos forradalmának valamennyi vívmányát tudatosan fölhasználó, sőt továbbfej­lesztő verseiben megjelenik a társa­dalmi odafigyelésnek, a fentiek iránt érzett részvétnek, a megigazulás szük­ségének kifejezése”. Korának egyik legtekintélyesebb műfordítója volt. Latin, francia, német, olasz költők mellett román lírikusok műveiből is ültetett át magyarra. Eminescu Glossza című verse a magyar műfordítás-irodalom remeke. Az elmúlt hetekben, a költő születése 90. évfordulója alkalmából, Erdély szerte irodalmi-művészeti rendezvényeken idézték Dsida emlékét, költészetét E lapszámunkban megkezdjük Adrian Păunescu Együtt-impreuna vers­antológiájának a közlését, amelyben román költő-kortársunk a magyar líra kie­melkedő alkotásait - ezúttal Dsida Psalmus hungaricusát - ülteti át Emines­cu nyelvére. Kollégiális szeretettel és őszinte elis­meréssel üdvözöljük Adrian Păunescu nagyszerű költői-műfordítói vállalkozását DSIDA JENŐ Psalmus hu . Vagy félezernyi dalt megírtam s e szót: magyar, még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót, minden szerelmet bújtató liget. Ó mily hályog borult szememre, hogy nem láttalak, te elhagyott, te bús, kopár sziget, magyar sziget a népek Óceánján! Mily ólom ömlött álmodó fülembe, hogy nem hatolt bele a vad hullámverés morzsoló harsogása. Jaj, mindenből csak vád fakad: miért kímélted az erőt, miért kímélted válladat, miért nem vertél sziklatöltést, erős, nagy védőgátakat? Elhagytam koldus, tékozló apámat s aranyat ástam, én gonosz fiú! Mily szent vagy te, koldusság s te sárarany, te szépség, mily hiú! Koldusapám! Visszafogadsz-e, Bedőlt viskódban helyet adsz-e, ha most lábadhoz borulok s eléd öntöm minden dalom s férges rongyaid csókkal illetem s üszkös sebeid tisztára nyalom? Nagy, éjsötét átkot mondok magamra, verset, mely nem zenél, csak felhörög, Eget­ nyíró, poklot­ nyíró átkot, hogy zúgjon, mint a szél, bőgjön, mint megtépett szakállú vén zsidó zsoltáros, jajgatása Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Hányjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!­n. Ó én tudom, hogy mi a nagyszerű, a minden embert megsimogató tág mozdulat, az élet s halál titkát kutató, bölcsen nemes, szép görög hangulat. A hűssel biztató közös és tiszta tó, a szabadság, mely minden tengerekben sikongva úszik, ujjong és mulat! Kezem gyümölcsöt minden fáról szedett. Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben és minden fajták lelke fürdetett. S most mégis, mégis, áruló vagyok, a minden eszme sajgó árulója, most mégis bősz barlanglakó vagyok, vonító vad, ki vackát félti, óvja, vadállat, tíz köröm és csattogó agyar s ki eddig mondtam: ember! most azt mondom: magyar! És háromszor kiáltom, és holtomig kiáltom: magyar, magyar, magyar! A nagy gyümölcsös fájáról szakadt almából minden nép fia ehet... de nékem nem szabad, de nékem nem lehet. Dalolhat bárki édes szavakat és búghat lágyan mint a lehelet s bízvást nyugodhatik, hol várja pad... s ha kedve támad bárhova mehet... de nékem nem szabad... de nékem nem lehet. Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél! Szívszakadásig így kell énekelni Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! Ha Firenze képei, holland virágok, zöld tengerek halk, álmos loccsanása, ájultató gyönyörűségek..., Páris tüze, Velence csillogása... még telkemet is lehúnyom, bezárom, hogy ne lássa. Ha atomokra bomlik is miattuk minden sejtem, ha arcom kékre torzul is, mind, mind, mind elfelejtem! Hajam csapzottra borzolom, mint gubancos csepűt és szürke kócot és gőggel viselem fajtám egyenruháját, a foltozott darócot... Mert annak fia vagyok én, ki a küszöbre téve, a külső sötétségre vettetett... kit vernek ezer éve, kit nem fogad magába soha a béke réve! Bolyongásom pusztáin, a végtelen nagy éjen csak az ő szíve fénylik, ő a rögeszmém, végső szenvedélyem... ráfonódom, rajta kúszom fölfelé, mint szőlőkarón a kacs. Mogorva lettem, kemény, sötét és szófián és makacs. Vér csurgott rám és nem tudom lemosni. Jajt hallottam és nem tudom feledni. A holtakat nem tudom eltemetni. Egy eszelős dal lett az útitársam, rekedt dal, mely nem zenél, csak hörög, mint a szél... zúg, mint vihartól ráncigált fák Babylon vizeinél. Epévé változzék a víz, mit lenyelek ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! IV. Mit nékem most Dante terzinál s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant, mikor tetszhalott véreimre hull már a föld és dübörög a hant, mikor a bús kor harsonája falakat dönt és lelket ingat, mikor felejtett, ősi szóra kell megtanítani fiainkat, mikor rémít a falvak csendje s elönt a semmi árja minket és szülni kell és nemzeni s magunk képére kalapálni vonnyadt gyermekeinket! Mit bánom én a történelmet s hogy egykoron mi volt! Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, mikor anyád sikolt? Európa, én nagy mesterem, lám csak mivé lett fogadott fiad! Mily korcs beszédű, hitvány, elvetemült és tagadó tanítvány...! . Addig paskolta áztatott kötél, míg megszökött és elriadt...! Fáj a földnek és fáj a napnak s a mindenségnek fáj­dalom, de aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom! Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, a szelíd Isten könnyezett és úgy tanította ezt, ám annak kezében, kit fegyver szorongat, a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd! Ezért nem is hányódom már magamban... vallom, hogy igazam nincs és mégis igazam van és mától fogva énnekem örökre ez az énekem. Epévé változzék a víz, mit lenyelek ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! V. Idegen vérű és beszédű kenyeres jó pajtásaim, kikkel együtt bolyongtam az emberség ligetét, kiket szerettem, kik szerettétek lágy szívem nyitott és éneklő sebét... Nekem is fáj, higyjétek el, hogy zord a szám és homlokom setét! Nekem is fáj hogy búcsúzom, mert, immár más utakra kell mennem, de így zeng most a trónjavesztett magyar Isten parancsa bennem, s én nem tagadhatom meg őt, mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma, mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma... Ha virrasztok, miatta állok a poszton, csak tőle kérek kenyeret s csak ő, kivel kenyerem megosztom. Sok tévelygés és sok kanyar után, jutottam el ide, ha bűnös is magyar s ha tolvaj is magyar, s ha gyilkos is magyar, itt nincsen alku, nincsen semmi „de”. Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját s virágos lelkét fitogtatva henceg. Mi elesettek, páriák vagyunk... testvérek a nyomorban és a bűnben, sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek. Zúgjon fel hát a magyar zsoltár, dúljon a boldog, éji álmokon, seperjen át a fekete, tarajos és hideg hullámokon vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél, Babylon vizeinél. Epévé változzék a víz, mit lenyelek ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Hányjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! VL Száraz nyelvem kisebzett, égő fejem zavart. Elindulok, mint egykor Csorna Sándor, hogy felkutassak minden egy magyart. Székelyek, ott a bércek szikla­ mellén, üljetek mellém! Magyarok, ott a Tisza partján, magyarok ott a Duna partján, magyarok, ott a tót hegyek közt s a bácskai szőlőhegyek közt üljetek mellém! Magyarok, Afrikában, Ázsiában, Párizsban, vagy Amerikában üljetek mellém! Ti eztán születek s ti porlócsontú ősök, Ti rég halott regősök, ti vértanúk, ti hősök, üljetek mellém! Ülj ide, gyűlj ide, népem s hallgasd, amit énekelek, amint a hárfa húrjait, feszült idegem húrjait jajgatva tépem, ó népem, árva népem i­s dalolj velem, mint akit füstös lángokra szítottak vérszínű, sötét, nehéz, fanyar borok... dalolj velem hörögve és zúgva és dörögve tízmillió, százmillió torok! Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele, hogy Európa fogja be fülét, s nyögjön a borzalomtól s őrüljön bele!!! Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk ó Jeruzsálem! Nyelvünkön izzó vasszeget verjenek át, mikor nem téged emleget, ó Jeruzsálem! Rothadjon el lábunk-kezünk mikoron hozzád hűtlenek leszünk, ó Jeruzsálem, Jeruzsálem!

Next