Együtt, 1998 (8. évfolyam, 72-76. szám)
1998-03-01 / 72. szám
A szabadság, egyenlőség, testvériség nagy úttörői, apostolai és mártírjai 1848 Petőfi Sándor Szabadszálláson „Communista! S a tzánra lól királyi akar!" - így süvöltői a kapulosok korától veszettre mámorodott, istenadta nép, és vivátot kiáltott Hagy Károly úrra, s voksát is reá, a pap fiára adta. Ő pedig zárt arccal, sápadtan hallgatott farkasszemet nézve a dühödt csürhével, és akkor talán még azt se bánta volna, hogyha vérét veszik, hogyha holtra verik, keserű megcsalódása akkora volt. Másnap hazatérve az asztalához ült, s hozzáfogott, hogy Ki Apostolt megírja. Budapest 1998 március Tabák András Petőfi Pilisen Pilis, ahol születtem, szlovák nemzetiségű falu volt. Mi, magyarok, „kisebbségnek” számítottunk benne. Mégsem tudnak a krónikák egyetlen komolyabb súrlódásról sem a bő két és fél évszázad folyamán.Pilist ugyanis 1722-ben „lepték el” a Beleznai báró által betelepített szlovákok. Mindenki tette rendesen a dolgát és nagyjából meg is találta a számításait, szlovák és magyar egyaránt. Csak a háború jegesítette el a levegőt. Kiskölyök voltam akkor még, magam is gagyogtam egy-két szót szlovákul. Sajnos, Petőfit nem tudtam idézni. Például a Föltámadott a tenger című versnek a zárósorait: Bárs galeja je hore a príboj vody dole, pártom preds, voda je! Kár, hogy nem tudtam ezeket a sorokat, mert így nem vigasztalhattam meg Hudoba Janót, a szlovák summáslegényt, aki csendőrpofonoktól égő ábrázatát a tenyerébe temetve keserves férfisírásba tört ki a községháza kocsiszínjében, ahová bezárták. Nem tudhattam, miért került oda, azt sem tudhattam, hogy hová került onnét. Csak azt tudtam, hogy rettenetesen ágrólszakadt és kiszolgáltatott. Cigarettát loptam neki apám dózsijából és becsúsztattam az ajtó repedésén, ahol gyermekt kíván- Baranyi Ferenc (Folytatása a 3. oldalon) VIII. évfolyam, 3. (72.) szám, 8 oldal, 1998. MÁRCIUS óra 500 lej E lapszámunk támogatója A ROMÁN KERESKEDELMI BANK Felidézem emlékezetemben aranyként ragyogó-csillogó alakját, amint a halhatatlan hősök legendájába vesző Jeben felé a domboldalról leereszkedik. Ősz beálltakor, alkonyattájban jártam itt. A levegő megsárgult falevelek illatával telítődött. Valaki sokszínű mezei virágot szórt sírjára, mely Horea tölgyfája közelében fekszik, ágyúcsőtől szegélyezve. Szél susogott a közeli fenyők között. Távolban, a szemben lévő dombon fehér ló áll mozdulatlanul, fanyereggel, mintha várna valakit. S megint úgy tűnik, mintha őt látnám a szürkület homályos fényében, amint elgondolkozva lépked a vigasztaló-simogató fűben. „Megy láncú a forráshoz/ Csőre töltött fegyvert hord.../ lánca leül, diót tör,/ Úrnép fejetlenül menekül...” 1872. szeptember 13-án itt, a templom előtti pázsiton, a Nyugati Érchegység minden tájáról ideérkezett csaknem tízezernyi móc hallgatta megrendülve a nemzeti hős ravatala előtt 37 lelkész zsoltáréneklését, gyászszertartását. Senki sem hitte, hogy lánca Avram, a „Hegyek Királya” nemlétbe szenderült. A mócok legendás hőssé, halhatatlanná nyilvánították. Beléptem a most üres, tömjén- és száraz bazsalikom-illatú templomba. A szentek között látható szép arca élőnek és ragyogónak tűnt a kis ablakon beszűrődő fényben. Azt mondják, hogy néhány nappal temetése után két móc érkezett, ünneplő ruhában, de fájdalomtól megkövült arccal Körösbányára, s a temetkezési költségek iránt érdeklődött. Nyomban kifizették a kért összeget és titokzatosan távoztak, anélkül, hogy kilétüket valaha is felfedték volna... E kísérteties esthomályban, amikor enyhe világosság árasztja el a dombokat és az erdőket, a fanyerges fehér ló mozdulatlanságba merevedve várakozik. A temető kapujánál kékszemű gyermekkel találkoztam és megkérdeztem tőle: tudja-e ki volt Avram lánca? Csodálkozva nézett rám, majd egyszerű szavakkal és jelenidőben válaszolt, mintha lánca itt lenne, valahol az Érchegységben tartózkodna: „Ő a Hegyek Királya!” Elbűvölve hallgatásba merültem. A domboldalra néztem, ahol a fehér ló felnyergelve várakozott... Úgy tűnt, mintha ismét látnám, amint a magas fűben életerőtől telítve előléptet, amint halhatatlanná vált arca aranyként sugárzik. Örökkön-örökké, megvesztegethetetlenül és aranyként ragyog! Mircea Micu SUGÁRZÓ ARC „Az én igazi vezéreszmém: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérréválásé minden háborúság és minden viszály ellenére.“ „Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!" Petőfi Sándor halála 120. évfordulóján - közel harminc évvel ezelőtt - az írószövetség Marosvásárhelyen megjelenő lapja, a romániai magyar írók folyóirata, az általam vezetett Igaz Szó, túlzás nélkül állítható, irodalomtörténeti jelentőségű emlékszámot jelentetett meg. A kortárs magyar és román irodalom, nem utolsó sorban a hazai magyar szépírás egész sor kiválósága, személyisége szólalt meg Petőfi fénykörében az említett folyóiratszámban. (Németh László, Mihai Beniuc, Sőtér István, Eugen Jebeleanu, Horváth Imre, Zaharia Stancu és sokan mások). Felkérésemre megtisztelt bennünket írásával a korszak legnagyobb magyar költője, Illyés Gyula, aki Budapestről az Igaz Szó számára küldött cikkében, amely Petőfi Sándor leghosszabb versét, Az Apostol című költeményt méltatja, egyik legfontosabb vallomását fogalmazta meg nagy példaképéről, a 150 évvel ezelőtti „magyar március” költővezéréről. „Mindig felmerül a gondolat az emberben - írta Illyés Gyula: a nagy költők, a nagy emberek a példaadás dolgában is a legnagyobbak? Sajnos, ez nincs így... A magyar irodalomnak az a rendkívüli ajándéka Petőfiben, hogy talán a világirodalom nagyjai között ő az egyetlen, aki nemcsak óriási példakép, óriási Hajdú Győző (Folytatása a 3. oldalon)