Együtt, 1998 (8. évfolyam, 72-76. szám)

1998-03-01 / 72. szám

A szabadság, egyenlőség, testvériség nagy úttörői, apostolai és mártírjai 1848 Petőfi Sándor Szabadszálláson „Communista! S a tzánra lól királyi akar!" - így süvöltői­ a kapulosok korától veszettre mámorodott, istenadta nép, és vivátot kiáltott Hagy Károly úrra, s voksát is reá, a pap fiára adta.­­ Ő pedig zárt arccal, sápadtan hallgatott farkasszemet nézve a dühödt csürhével, és akkor talán még azt se bánta volna, hogyha vérét veszik, hogyha holtra verik, keserű megcsalódása akkora volt. Másnap hazatérve az asztalához ült, s hozzáfogott, hogy Ki Apostolt megírja. Budapest 1998 március Tabák András Petőfi Pilisen P­ilis, ahol születtem, szlovák nemzetiségű falu volt. Mi, magyarok, „kisebbségnek” számítottunk benne. Mégsem tudnak a krónikák egyetlen komolyabb súrlódásról sem a bő­ két és fél évszázad folyamán.­­Pilist ugyanis 1722-ben „lepték el” a Beleznai báró által betelepített szlovákok.­ Mindenki tette rendesen a dolgát­­ és nagyjából meg is találta a számításait, szlovák és magyar egyaránt. Csak a háború jegesítette el a levegőt. Kiskölyök voltam akkor még, magam is gagyogtam egy-két szót szlovákul. Sajnos, Petőfit nem tudtam idézni. Például a Föltámadott a tenger című versnek a zárósorait: Bárs galeja je hore a príboj vody dole, pártom preds, voda je! Kár, hogy nem tudtam ezeket a sorokat, mert így nem vigasztalhattam meg Hudoba Janót, a szlovák summáslegényt, aki­­ csendőrpofonoktól égő ábrá­zatát a tenyerébe temetve keserves férfisírásba tört ki a községháza kocsiszínjében, ahová bezárták. Nem tudhattam, miért került oda, azt sem tudhat­tam, hogy hová került onnét. Csak azt tudtam, hogy rettenetesen ágrólszakadt és kiszolgáltatott. Ciga­rettát loptam neki apám dózsijából és becsúsztat­tam az ajtó repedésén, ahol gyermekt kíván- Baranyi Ferenc (Folytatása a 3. oldalon) VIII. évfolyam, 3. (72.) szám, 8 oldal, 1998. MÁRCIUS óra 500 lej E lapszámunk támogatója A ROMÁN KERESKEDELMI BANK F­elidézem emlékezetemben a­­ranyként ragyogó-csillogó alakját, amint a halhatatlan hősök legendájába vesző Jeben felé a domboldalról leereszkedik. Ősz beálltakor, alkonyattájban jár­tam itt. A levegő megsárgult falevelek illatával telítődött. Valaki sokszínű me­zei virágot szórt sírjára, mely Horea tölgyfája közelében fekszik, ágyúcsőtől szegélyezve. Szél susogott a közeli fenyők között. Távolban, a szemben lévő dombon fehér ló áll mozdulatlanul, fanyereggel, mintha várna valakit. S megint úgy tűnik, mintha őt látnám a szürkület homályos fényében, amint elgondolkozva lépked a vigasztaló-simogató fűben. „Megy láncú a forráshoz/ Csőre töl­tött fegyvert hord.../ lánca leül, diót tör,/ Úrnép fejetlenül menekül...” 1872. szeptember 13-án itt, a tem­plom előtti pázsiton, a Nyugati Ér­chegy­­ség minden tájáról ideérkezett csaknem tízezernyi móc hallgatta megrendülve a nemzeti hős ravatala előtt 37 lelkész zsoltáréneklését, gyászszertartását. Senki sem hitte, hogy lánca Avram, a „Hegyek Királya” nemlétbe szenderült. A mócok legendás hőssé, halhatatlanná nyilvánították. Beléptem a most üres, tömjén- és száraz bazsalikom-illatú templomba. A szentek között látható szép arca élőnek és ragyogónak tűnt a kis ablakon beszű­rődő fényben. Azt mondják, hogy néhány nappal temetése után két móc érkezett, ünnep­lő ruhában, de fájdalomtól megkövült arccal Körösbányára, s a temetkezési költségek iránt érdeklődött. Nyomban kifizették a kért összeget és titokzato­san távoztak, anélkül, hogy kilétüket va­laha is felfedték volna... E kísérteties esthomályban, amikor enyhe világosság árasztja el a dombo­kat és az erdőket, a fanyerges fehér ló mozdulatlanságba merevedve várako­zik. A temető kapujánál kékszemű gyer­mekkel találkoztam és megkérdeztem tőle: tudja-e ki volt Avram lánca? Csodálkozva nézett rám, majd egy­szerű szavakkal és jelenidőben vála­szolt, mintha lánca itt lenne, valahol az Érchegységben tartózkodna: „Ő a Hegyek Királya!” Elbűvölve hallgatásba merültem. A domboldalra néztem, ahol a fehér ló felnyergelve várakozott... Úgy tűnt, mintha ismét látnám, a­­mint a magas fűben életerőtől telítve e­­lőléptet, amint halhatatlanná vált arca aranyként sugárzik. Örökkön-örökké, megvesztegethe­tetlenül és aranyként ragyog! Mircea Micu SUGÁRZÓ ARC „Az én igazi vezéreszmém: a népek testvérré­ válásának eszméje, a testvérré­­válásé minden háborúság és minden viszály ellenére.“ „Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!" P­etőfi Sándor halála 120. évfordulóján - kö­zel harminc évvel ezelőtt - az írószövet­ség Marosvásárhelyen megjelenő lapja, a romániai magyar írók folyóirata, az általam vezetett Igaz Szó, túlzás nélkül állítható, irodalomtörténeti jelentőségű emlékszámot jelentetett meg. A kortárs magyar és román irodalom, nem utolsó sorban a ha­zai magyar szépírás egész sor kiválósága, személyi­sége szólalt meg Petőfi fénykörében az említett fo­lyóiratszámban. (Németh László, Mihai Beniuc, Ső­tér István, Eugen Jebeleanu, Horváth Imre, Zaharia Stancu és sokan mások). Felkérésemre megtisztelt bennünket írásával a korszak legnagyobb magyar költője, Illyés Gyula, aki Budapestről az Igaz Szó számára küldött cikkében, amely Petőfi Sándor leghosszabb versét, Az Apostol című költeményt méltatja, egyik legfontosabb vallomását fogalmazta meg nagy példaképéről, a 150 évvel ezelőtti „magyar március” költővezéréről. „Mindig felmerül a gondolat az emberben - írta Illyés Gyula: a nagy költők, a nagy emberek a példa­adás dolgában is a legnagyobbak? Sajnos, ez nincs így... A magyar irodalomnak az a rendkívüli ajándéka Petőfiben, hogy talán a világirodalom nagyjai között ő az egyetlen, aki nemcsak óriási példakép, óriási Hajdú Győző (Folytatása a 3. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents