Együtt, 1998 (8. évfolyam, 72-76. szám)
1998-03-01 / 72. szám
VIII. évfolyam, 1998. 3. (72.) szám c^s^CEmrTf I „Magyar testvérek! Ebben a két testvér hazában létéről és jövőjéről nem beszélhet a magyar román nélkül, a román sem magyar nélkül.” AVRAM IANCU AVRAM IANCU: „...Ha hisztek Istenben és hazában ezen a földön, másként bánjatok velünk, teljes mértékben győződjetek meg arról, hogy a fegyverek közöttünk sohasem dönthetnek." Az 1848-as forradalom szikrája elérte Erdélyt, a Havasalföldet és Moldvát is. Ezeken a helyeken sohasem emlegették oly gyakran, mint akkor, ezeket a szavakat: igazság, testvériség, egység, szabadság, egyenlőség, amelyek tulajdonképpen kifejezésre juttatták a forradalom ügyéhez való csatlakozást. A három országrész eltérő nemzetközi jogi státusának tulajdoníthatóan Erdély a Habsburg-birodalomhoz tartozott, Havasalföld és Moldva pedig oszmán fennhatóság és a cári Oroszország védnöksége alatt sínylődött - a forradalom sajátos jelleget öltött, noha a programok számos közös elemet tartalmaztak és szoros kapcsolat állt fenn a forradalmi vezetők között is. A románok nagy lelkesedéssel üdvözölték a magyarországi forradalom kitörését, amelyre Pesten került sor, 1848. március 15-én. Köszöntötték a tényt, hogy a 12 pontos követelés között szerepelt a jobbágyság felszámolása, az összes honpolgárok jogegyenlősége, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül. Március 22- 25 között fiatal magyar, román és szász jogászok marosvásárhelyi találkozója közös beadványt intézett a kolozsvári kormányzathoz. Papiu Ilarian, a román ifjúság képviselője a kérvényt aláírva, szorgalmazta „az igazság és az egyenlőség érvényesülését, az Erdélyben és Magyarországon élő összes nemzetek nemzeti létének és édes anyanyelve használatának szavatolását, a robotmunka kártérítés nélküli felszámolását”. A Moldvából és Havasalföldről érkezett forradalmárok Erdélyben találkoztak és részt vettek az itteni románok által szervezett akciókban. Az erdélyi román vezetők - nemesek, polgárok, papok - 1848. május 14-én a balázsfalvi székesegyházban találkoztak, ahol Simion Bărnuţiu professzor szorgalmazta az erdélyi románok önálló politikai nemzetté nyilvánítását, hangsúlyozta ugyanakkor minden nép azon jogát, hogy ápolja és fejlessze saját nyelvét, hogy olyan köztisztviselők igazgassák őket, akik beszélik az illető közösség nyelvét. A „Szabadság mezejévé" nyilvánított balázsfalvi síkságon 1848. május 15-17 között rendezett népgyűlés megszavazta a székesegyházban elfogadott határozatokat, amelyekhez égető társadalmi követeléseket kapcsolt. A parasztmozgalom radikalizálódása arra késztette a román vezetőket, hogy újabb nemzetgyűlést hívjanak össze. Az 1848. szeptember 3-16 között tartott összejövetelen mintegy 60 ezer román paraszt vett részt Avram lánca és más vezetők irányításával. Ez alkalommal megerősítették a román programot, szorgalmazták a katonai kivégzések és megtorlások beszüntetését, a diéta újbóli összehívását, amelyen biztosítják az arányos részvételt. Beadványt intéztek ugyanakkor a bécsi parlamenthez, kérve a románok beintegrálódását Ausztriába, amelynek „a népek szabad szövetségévé kell válnia”. 1848. szeptember 22-én Kossuth Lajos vezetésével megalakult az új magyar kormány, amely nemzeti felkelést szervezett a kivezényelt császári seregek ellen. Bánáti, Körös menti és máramarosi románok csatlakoztak az osztrák abszolutizmus ellen küzdő magyar forradalmárokhoz. A magyar kormány merevsége, főként pedig a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontja a magyarázata annak, hogy az elnyomott népek képviselői - amelyek kezdetben szolidárisak voltak a habsburgellenes magyar felkeléssel mindinkább eltávolodtak annak támogatásától. A román és magyar forradalmárok közötti nézeteltéréseket kihasználta az osztrák kormány. Miközben a Nyugati Érchegységben egyre terebélyesedett a román parasztok Avram lánca vezette felkelése, Puchner báró, az Erdélyben tartózkodó császári seregek parancsnoka fegyverkiosztással támogatta a román nemzeti gárda megszervezését. Ferenc József új császár által 1849. március 4- én kihirdetett császári „alkotmány” - noha elismerte a román nemzet létezését - továbbra is megosztotta a románokat. A polgárháború feltételei közepette, 1849 első felében számos kísérlet történt a románok és a magyarok közötti együttműködés és testvériség biztosítására az absolutizmus elleni harcban és a jobbágyság megszüntetésében. 1849. március 21 -én Brassóban közzétett felhívásában Bem tábornok e szavakkal fordult Erdély lakosságához: „Magyarok, szászok, románok! Nyújtsatok testvéri kezet egyásnak, vessetek véget a nemzeti nézeteltéréseknek és boldog jövő nyílhat előttetek". A Bem által felszabadított Szebenbe érkező havasalföldi forradalmár-emigránsok igyekeztek habsburgellenes irányzatot adni a román nemzeti mozgalomnak. A Debrecenbe menekült magyar diétában a román képviselők - köztük Eftimie Murgu, Aloisiu Vlad, Alexandru Buda, Ioan Dragoş és mások - megkísérelték a románok nemzeti jogainak szavatolását a magyar forradalmárokkal való szoros együttműködésben. Nicolae Balcescu, a román forradalom legelőrehaladottabb gondolkodója és szervezője állást foglalt amellett, hogy a forradalmat a térség összes forradalmi erőinek nagy szabadságharcává változtassák. Sikerült is 1849. július 14-én megállapodásra jutni és kidolgozni egy francia nyelvű okmányt, amelyet Szegeden egyfelől Kossuth, másfelől Balcescu és Bolliac írt alá. Július 16-án a magyar parlament Tegzázatsz a nemzetiségi törvényt, az első ilyen törvényt Európában, amely politikai jogokat biztosított a románoknak és a szlávoknak. Erre azonban túl későn került sor. Augusztus elsején az orosz csapatok Világosnál legyőzték és megadásra késztették a magyar sereget. A románoknak is le kellett tenniük a fegyvert. A románok és a magyarok közötti konfliktus megkönnyítette a forradalom legyőzését a beözönlő cári hadseregtől támogatott császári erők által. 1848 leckéje józan felmérésre késztet, arra, hogy elítéljünk minden nemzeti elzárkózást, hogy értékeljük a történelem tanulságait, amely közelebb hozza egymáshoz a román és a magyar népet. Ştefan Ştefănescu akadémikus (Részlet a szerző tanulmányából, amelyet a budapesti Ezredvég című, rangos irodalmi folyóirat felkérésére írt s amely a magyarországi lap áprilisi számában jelenik meg.) NICOLAE BÃLCESCU: „...Egy nemzetséget - legyen az bármilyen kicsi - tiszteletben kell tartani, mert szent joga adatott élni azon a töldön, amelyen lakik; e természeti jog fölötte áll bármely történelmi jognak, minthogy a föld az emberé és nem az ember a tölddé." 1848-„A népek tavasza” A román-magyar kapcsolatok jelentős momentuma Gheorghe Adoc szobra Petőfi Pilisen (Folytatás az a 1. oldalról) ősisággal lestem be időnként a zokogó férfira. Szólni is szerettem volna hozzá, de egyrészt csak kicsit tudtam szlovákul, másrészt pedig féltem, hogy felébred az őrségben szunyókáló csendőr és elzavar onnét. Pedig a cigarettánál is jobban jött volna Hudoba Janónak néhány emberi szó, kiváltképp ez a három verssor: Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr! De nem ismertem még ezt a verset, sem magyarul, sem pedig szlovák fordításban. Pedig már akkor is a miénk volt Petőfi, az enyém és Janóé, csak éppen még egyikünk sem tudott arról a mérhetetlen kincsről, amit a nép költői halmoztak fel számunkra. Egész életem során Petőfi volt az egyik modellem, mert országos - sőt kontinensnyi - gondokról is éppen olyan személyesen tudott szólni, mint családi vagy szerelmi ügyeiről. A szabadság és a szerelem harmóniája nemcsak jól hangzó jelszó volt nála, hanem megvalósított költői program. Több verset írtam róla, íme az egyik: PETŐFI UTOLSÓ /FELJEGYZETT/ SZAVA Alföldy Jenőnek Potomság a dzsidások rohama, már nincs se rác apa, se tót anya, csupán magyarmód komponált halál, amely mindig csak fejből s falból áll. És potomság, hogy ez a hősi vég kétségessé lett mára némiképp, hisz nem számít, ki mint végezte be, csak az, hogy milyen volt az élete. És potomság a pesti agypenész, a beskálázott bolhaköhögés, a bújtogató sandaság, ami egy kétbalkezest hajt a harcba ki. És potomság, hogy oly oktondiak a léprement szabadszállásiak, az út - főképp, ha meg vakon teszik - hosszú a csebertől a vederig. De az, hogy már az európai csendet Héjjasfalván is hallani - az is potomság? Sándor, válaszolj, akárhol vagy! Isten se tudja, hol. Budapest 1998 február Baranyi Ferenc (Folytatás az a 1. oldalról) jellemkép is... Hogy jellem és költői nagyság, szóval nagy jellem és nagy költőiség mennyire eggyé vált benne arra éppen Az Apostol idején szolgáltatta a legnagyobb példát... A verset 1848 július-augusztusában írta, igen rövid idő alatt, életének tán a legnagyobb csalódása után. Az 1848-as év csak a kezdetben volt oly lobogóan szép az ő számára, tudjuk, hogy a nyár elején fellépett képviselőnek, szégyenletesen - ezt kell mondanuk - az egész ország, az egész akkori szellemiség, a közélet számára szégyenletesen megbukott.... majdnem kiverték és éppen a szülőföldjéről, azokból a falvakból, amelyeket ő azelőtt is halhatatlanított. Az ember azt gondolná, hogy akármilyen tiszta jellem valaki, akármennyire hisz a népben, a szabadságban, ezután a próba után megtorpan. Összeomlik, vagy legalábbis visszahúzódik. Petőfi nagysága és Az Apostol érdekessége és tartalma az, hogy épp ebben a versben fejeződik ki: a csalódások ellenére egy fiatal, 25 éves ember hogyan tud tovább hinni az ideáljaiban, hogyan marad hű IDicsértessék a nép neve most és mind örökké!" mindazokhoz az eszmékhez, amelyeket magának kidolgozott... Ugyanakkor egy új világot is igyekezett bemutatni: hogyan kell viselkednünk a megpróbáltatásoknak ebben az utcájában is, akkor, amikor saját népünk fordul esetleg ellenünk...” Az irodalomtörténeti hitelesség kedvéért és azért, hogy a korabeli csupasz tények összefüggésében érzékelhessük a magyar szabadság-világszabadság 175 évvel ezelőtti költője, Petőfi Sándor „óriási költő és óriási példakép, jellemkép” voltát, idézzük magának a költőnek 1848. június 19-i keltezésű, naplószerű feljegyzését: .....Ennek ma kellett történie, hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma, június 15-én... ma három hónapja, hogy március 15-dike volt, midőn első valók azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak! De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit, kiket egykor a törvény és az isten egyaránt meglakoltat... a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek. Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!” Irt-e valaha költő szerelmetes szerelemmel szeretett sajátjaitól, falus feleitől kapott, barbár pofonok miatt a jogos kiábrándulás és iszonyatos csalódás mélypontján, kitakart szívvel ilyet?: „Dicsértessék a nép neve most és mindörökké!” Budapesti író-barátom, az Együtt-impreuna vezető testületének tagja, Tabák András versében, amelyet a „népek hajnalcsillagát", 1848-at köszöntő lapszámunknak küldött, s amelyet itt közlünk, az utolsó két sor. Az Apostolra való hivatkozás valójában azt mutatja fel művészi erővel, hogy jellem és költői nagyság, nagy jellem és költői zsenialitás mennyire eggyé vált, mindörökre ragyogó példát mutatva Petőfi Sándorban.