Együtt, 1998 (8. évfolyam, 72-76. szám)
1998-06-01 / 75-76. szám
Nicolae Bibcescu A románok Vitéz Mihai vajda Miében című művéről Mihai Eminescu ,,legyen ez a mű a nemzet evangéliuma, legyen eszményünk az igazi szabadság, a mukával kivívott szabadság” Nyílt levél A román politikai elithez Azaz: a parlament román szenátoraihoz és képviselőihez Tisztelt szenátor és képviselő urak! Testvérek! Levelem mottójául Petőfi Sándor, a világszabadság költője mellett a múlt század legnagyobb magyar elméje, a Temesváron és Marosvásárhelyen élt, világhírű matematikus, a nem-euklideszi geometria megalapítója gondolatát választottam, aki a térről való elméletet forradalmasítva a nemzetközi megbecsülés olyan magaslatára ért, hogy az amerikaiak Bolyai Jánosról nevezték el a Hold túlsó oldalán lévő egyik holdkrátert. Simion Stoilov akadémikus írta 1960 - ban: „Bolyai János a tudomány klasszikusainak egyike, nagy úttörője a matematika tudományának”. Attól a zseniális magyar tudóstól választottam levelem jelmondatát, aki önmagát a „béke Napóleonjának” vallva ezt, a máig példaként sugárzó hitvallást írta a román népről: „Senki inkább nem szereti, becsüli, pártolja a román nemzetet nálamnál, s mint embert éppen úgy szeretem, mint a magyart, s gyönyörrel elismerem s hiszem föltalálni, s ráismerni benne a hajdani római népnek még egyik legigazibb, legtisztább, oly hosszasan elnyomott, de szerencsére mégis életerejét, rugalmasságát, vidorságát el nem vesztett ivadékát; mintha látnám bennök az érvteljes régi római érc -melyeket, s szilárd erélyű tetteket...” Bolyai János és Petőfi Sándor vezéreszeméje a népek testvérré válásáról, akárcsak századunk két legnagyobb magyar szellemének, a forradalmár-költő Ady Endrének és a modern zenészzseni, Bartók Bélának a magyar-román összefogást, az eszmék barikádjain való magyar-román találkozást fáradhatatlanul sürgető emberi-művészi programja, amióta az eszemet tudom és irodalmiművelődési lapot szerkesztek, immáron közel ötven éve már, tizenegyedik parancsolatként vésődött elmémbe. Szentül hiszem, hogy az ő vezéreszméjüket minden gáncsoskodás és nehézség ellenére hűséggel követve, a mi kétnyelvű, művelődési lapunk, az Együtt-impreuna a jövőt szolgálja. Ugyancsak szentül hiszem, hogy azok az irodalmi-művelődési műsorok, amelyeket az utóbbi hét évben a hazai és magyarországi szellemi élet jeles képviselői - írók, színészek, előadóművészek, tudósok, egyetemi tanárok - közreműködésével kétnyelvű lapunk és az azt kiadó Együtt- Impreuna Művelődési és Baráti Társaság rendezett sorozatosan a bukaresti Egyetemiek Házában, a Tudósok Házában és a fővárosi Nemzeti Színház termeiben, népeink közeledését, megbékélését és a román nép és az e hazában élő nemzeti kisebbségek közötti harmóniát szolgálják. A mottóul választott Bolyai János-idézetben kifejeződő gondolat: „Nincs egyébb dicső érdem, mint az önérzet...” - indított arra, hogy Önökhöz forduljak ebben a nyílt levélben, tisztelt szenátor és képviselő urak. A sorssal küszködve, a pénzhiányból fakadó, mindennapos gondok között őrlődve, jutalom nélkül is hű maradni az igazsághoz, a mi esetünkben a Művelődési és Baráti Társaságunk és kétnyelvű lapunk, az Együtt-impreuna zászlajára írt vezéreszméhez, a hazai magyar nemzetiség és a román nemzet, a román és magyar nép testvérré válásának nemes eszméjéhez, emberi méltóság és önérzet nélkül aligha lehetséges. Nem sértett önérzet és nem megbántott emberi méltóság íratja velem ezeket a sorokat, hanem a nemzetiségi közéletünkben annyiszor felemlegetett, úgynevezett „egyoldalú szerelem” okozta feszültség. S lévén „a tiszta igazság, hogy ismét Bolyai János szavait idézzem, Kamcsatkában, akárcsak mindenütt a világegyetemben ugyanaz, mint Marosvásárhelyen...”, engedelmükkel, megkérdem Önöktől: ez év március 9-én, a bukaresti Nemzeti Színházban a főváros Kulturális Főigazgatóságával rendezett irodalmiművészeti műsorunkat, amelyen a 150 évvel ezelőtti, március 15-ikével induló magyar, valamint az 1848-as román forradalom hőseire emlékeztünk mi, román, hazai magyar írók, művészek együtt, - jelenlétével miért nem tisztelte meg senki Önök közül? (A Nemzeti Színház Ateliertermét egyébként zsúfolásig megtölötte Művelődési Társaságunk és lapunk baráti köre). Egész sor, névre szóló, nyomtatott meghívónkat idejében eljuttattuk mind a Szenátusba, mind a Képviselőházba. Vállalkozásunkról külön levélben is tájékoztattuk a parlament mindkét háza Kulturális Bizottsága elnökét, meghíva természetesen a Bizottságok tagjait - nézetünk szerint, mindenképpen figyelmet érdemlő - művelődési, történelmi mementót jelentő rendezvényünkre. Abból, a Bolyai János mesterétől, édesapjától, a legendás hírű, matematikatudóstól-tanártól, Bolyai Farkastól származó, találó gondolatból kiindulva, hogy: „adó kellene az ok nélkül eldiskurált időre s a más rágásáért...” - nem szaporítom tovább a szót. Bizonyára többen akadnak Önök között, tisztelt szenátor és képviselő urak, akik levelement olvasva egyetértenek ama bizonyos „egyoldalú szerelem” emlegetésével s nem próbálnak parlamenti elfoglaltságra hivatkozva mentséget keresni - tisztesség ne essék szólván - fásultságra, közönyre, érdektelenségre. Vád és panasz helyett, gondolom, célravezetőbb, ha csupán arra igyekszem egy pillanatra az Önök figyelmét irányítani, hogy a mi említett művelődési - művészeti műsorunkon kívül még hány, a romániai magyarsághoz is szóló rendezvény emlékezett úgy meg március 15-ikéről, a magyar forradalom kezdetéről az idén is Erdély-szerte megrendezett ünnepségeken, amely a történelmi igazságnak megfelelően, a „magyar március” mellett Nicolae Balcescu és Avram lánca forradalma előtt is méltóan tisztelgett és zászlót hajtott? Egy ilyen általam javasolt, közös tűnődés során arra is fény derülhet, hogy március 15-ikével kapcsolatosan egyes hazai magyar lapokban - így az RMDSZ által kiadott folyóiratban - sajnos az idén is az együtt - és közös emlékezés és ünneplés helyett nem ritkán habzó szájú, köd-evő magyarkodás riszálta magát, Avram láncáról tovább fújva a „régi nótát”, miszerint a mócok forradalmár vezére „a magyarok halálos ellensége” lett volna. Ebben az összefüggésben tekintve a dolgot, tisztelt szenátor és képviselő urak, könnyen felmérhetik a bukaresti Nemzeti Színházban általunk rendezett közös emlékezés, Balcescu, Petőfi, Táncsics, Avram láncú szelleme előtti, közös tisztelgés jelentőségét és időszerűségét. S ha már mindezt szóba hoztam, nem hallgathatók arról, hogy Önök, két szenátortársuk kivételével, akik interpelláltak a parlamentben kétnyelvű lapunk érdekében, miért tűrik szó nélkül a Szenátus és a Képviselőház Kulturális Bizottságaihoz eljuttatott kéréseinkbenbeadványainkban megfogalmazott, tényekre alapozott, indokolt szerkeszdégi érvelésünk ellenére, hogy a Kusztérium az RMDSZ egyes extrémistái Bolyai János nyomására teljeséggel igazságtalan, megalázó, diszkriminációs döntés alapján több mint egy éve megvonta az Együtt- impreuna laptól az anyagi támogatást, miközben közel ötven más, román és magyar művelődési kiadvány mejelenését segíti? Kihez forduljunk kérésünkkel, jogos panaszunkkal és tiltakozásunkkal, ha nem Önökhöz? A kultúrminiszter ugyanis sorozatos beadványainkra nem volt hajlandó egyetlen szót sem válaszolni az eltelt év alatt. A Kultúrminisztérium RMDSZ-es államtitkára szerint pedig (Timpul, 1997. július 22-28) azért vonták meg kétnyelvű lapunktól a további finanszírozást, mivel az „a volt hatalom segítségével jelent meg”, vagyis, mivel azt az előző, Vácárdy kormányzat támogatta?! Ez égbekiáltóan képtelen érvelés szerint tehát országunk valamennyi kulturális-művészeti és tanügyi intézményétől azonnal meg kellene vonni a finanszírozást, hiszen valamennyinek az előző kormány anyagi támogatása biztosította tevékenységét Az Írott Kultúra Igazgatóságától írásban ugyancsak azt az abszurd választ kaptuk, hogy a Kultúrminisztériumhoz eljuttatott beadványainkban felvetett kérdések (nevezetesen: mit tett a lap a román és a magyar szellemi értékek kölcsönös megismertetésért s ezáltal a népeink közötti baráti megértésért, a román nép és a nemzeti kisebbségek közötti harmóniáért) „nem tartoznak sem az Írott Kultúra Igazgatósága Országos Bizottsága, sem a Kultúrminisztérium tevékenysége szférájába”. Ezek után, engedelmükkel, csak megismételhetem a szerkesztőség lapunkban megjelent „A politkai bosszú süketsége és vaksága” című tiltakozását „Létezik-e a nagyvilágon olyan demokratikus ország, olyan jogállam, amelynek valamely nemzeti kisebbséghez tartozó, lojális írói, újságírói, lapszerekesztői az illető állam alapvető érdekeit szolgálják, de ugyanazon nemzeti kisebbséghez tartozó egyes alkotmányellenes, extrémista elemek a szót diktatórikus-adminisztratív eszközökkel beléjük fojthassák, tevékenységüket cinikusan megakadályozhassák!? Ilyen jogállam a földkerekségen sehol nincs, sehol nem is létezhet” Tisztelt szenátor és képviselő urak! Megértésükben és hatékony támogatásukban bízva, hiszem, hogy ha nincsen is egyébb „dicső érdem az önérzetnél”, a mások művelődését és a népeink közötti megértést és megbékélést szolgáló lapszerkesztői munkából eredő „beljutalomért” akkor is édemes élni és elégni... Őszinte tiszteletté, Hajdú Győző „...Nincs egyéb dicső érdem, mint az önérzet s a mások művelődése s boldogsága előrefordítása s emelése tudásából eredő beljutalom”. Bukarest 1998 június Színpad-kép a Bukarest I Nemzeti Színház Atelier termében, az Együtt - împreună rendezvényén - 1998 március 9 Nyílt levél Hajdú (Folytatás az első oldalról) Az említett cikkben csodáltam bölcsességét, a népeink közötti jó együttműködésre és barátságra szólító buzdítását. , Önnek igaza van, amikor sajnálkozással állapítja meg, hogy az 1848-as forradalom megünneplése alkalmával az RMDSZ elferdíti az akkori események igazi jelentőségét, amikor kizárólag a magyar és székely himnuszt éneklik el, s csak a magyar zászlót tűzik ki „teljes egészében figyelmen kívül hagyva a román nemzeti szimbólumokat”. Az Alkotmány egyenlő jogokat biztosít minden nemzeti kisebbségnek, amilyeneket a románoknak is nyújt. Az RMDSZ azonban hónapról hónapra mind nagyobb követelésekkel áll elő, olyan igényekkel, amelyek túlhaladják a jogok hatáskörét, amelyek privilégiummá lépnek elő.(...) 1848-ban a románok, akárcsak a magyarok, a szabadságért és függetlenségért harcoltak. Olyan határozatot fogadtak el, amelyben a román nemzet „önállónak nyilvánítja és kiálltja ki magát s az egyenjogú szabadság alapján Erdély szerves részének tekinti magát". Kérték továbbá az arányos részvételt az ország vezetésének és igazgatásának minden ágazatában, a sajtó - és gyülekezési szabadságot, az iskolai oktatás szavatolását minden fokon, beleértve az egyetemit is. A bánátiak - Eftimie Murgu vezetésével - ugyancsak elfogadtak egy hasonló határozatot. Sajnálatos, hogy a románok „a kedves császártól” várták a függetlenséget és a szabadságot. A császár parancsára tartóztatták le azonban Avram láncú néptribünt, akit ugyanabba a börtönbe zártak, ahol Horia és Cloşca, az 1784-es felkelés vezetői sínylődtek meggyilkolásukig. A magyarok nagy lelkesedéssel harcoltak 1848-ban a császári hadsereg ellen, amelyet több csatában is legyőztek. Hadseregének kudarcától megriadva Ausztria császára orosz erőket hivott segítségül s támogatásukkal Világosnál megadásra késztették a kisebb létszámú magyar honvédsereget. Kossuth Lajos, a magyar forradalmárok vezetője, több főtiszttel együtt, Törökországba menekült. Hajdú Győző úr! Ön Ludwig Roth nyomdokain halad. 1848-ban Roth így nyilatkozott: „Nem szükséges egy nyelvet az ország nyelvévé nyilvánítani. Egy ilyen nyelv létezik. S ez nem a német, sem pedig a magyar, hanem a román nyelv." Ludwig Roth tiszteletteljes helyet kapott a román hazafiak díszcsarnokában. Nem kívánom, hogy az ő sorsában osztozzék, de ezen az úton, a nemzeteink testvérré válásának és nem egymásra uszításának útján haladva, előkelő helyet fog betölteni Románia politikai történetében. (Megjelent: Ultima oră, 1998 március 18-24. és Ordinea ez évi 10. számában).