Elektromos Híradó, 1975 (1. évfolyam, 1-8. szám)

1975 / 1. szám

2 Egy veterán emlékezése 1944—1945. Visszaemlékezni nem könnyű dolog 30 év távlatából vállalatunk életére, hiszen az idő elhomályo­sít sokszor olyan eseményeket is, amelyekre pedig emlékezni kell és nem szabad elfelejteni. Hazánk és vállalatunk felszaba­dulása óta 30 év telt el, de emlé­kezetesek még ma is azok az ese­mények, melyeknek élő tanúi vol­tunk. 1944 utolsó hónapjában a Váci úti központban működő üzemi ka­tonai parancsnokság egymás után küldi katonai fogdába az egysze­rű dolgozókat, akiket mint szabo­­tálókat büntet, ha például valaki elkésett, vagy valamilyen oknál fogva nem tudott egy nap mun­kába jönni, máris arra a sorsra jutott. De ugyanígy szenvedett az a gépkocsivezető is, aki kocsijá­nak fehérre festett kerekét a jár­daszegélyhez állva véletlenül meg­horzsolta. Ez a fehér csík légol­talmi okból díszlett a gépkocsi ke­rekein. De kerültek dolgozók be­­súgás útján alaptalanul is fog­dába. A fogdas büntetést úgy kell ér­teni, hogy a dolgozónak a rendes napi munka után jelentkezni kel­lett nap mint nap a Dózsa György út és Lehel út sarkán levő katonai laktanyában, annyiszor, ahány napra ítélte el az üzemi parancs­nokság. Sajnos ebben az időben elég sok Elektromos dolgozóval telt meg a laktanya fogdája. Egymás után küldték a behívókat és kerültek ki a frontra olyan becsületes dol­gozók, akik őszerintük nem a „szájuk íze” szerint cselekedtek. Nagyon sokszor alaptalan vádak alapján is, de elég volt valami fe­lett nem tetszést nyilvánítani, már katonai parancsnokság elé vittek embereket. 1944 karácsonya után már csak öten voltunk a központi épület óvóhelyén. Bizony elég sokat nél­külöztünk, mert ennivalónk alig akadt, de annál eseménydúsabban teltek a napok. A front szárnya ekkor már a körvasútnál volt, besötétedés után naponta rendőr ruhába öltöztetett 100—150 főt — alig 18—20 éves fiatalokat hoztak ide a központi épület alagsorába és éjfél körül autóbusszal vitték őket a „front­ra”, így ment ez sok napon ke­resztül. Induláskor könnyezve csó­kolva egymást, fogták meg fegy­verüket, amelynek még vállszíja sem volt, így hajtották őket a biz­tos halálba. Tudták, hogy hová mennek, de nem volt mentség. Az arcukon a rémület és a kétségbe­esés ült, szinte úgy láttam és érez­tem, nézésük könyörgés volt, hogy segítsünk rajtuk. Megtettük volna, de ehhez más körülménynek kel­lett volna lenni, mint­­ akkor volt. A­ mi életünk sem volt biztonság­ban. A németek a Berlini tér, a mai Marx tér és a körút vonalán áll­tak. A Szovjet Hadsereg Rákospa­lota, Városliget, Pestújhely vona­lán állott. Mi az épületben ekkor január 7. és 8. között két front közé­ kerültünk. Ekkor felváltva aludtunk és a kaput belülről be­­­­zártuk éberség miatt, hogy éjjel ne érjen meglepetés bennünket. Úgy 1945. január 10. és 11. között éjjel zörögnek a Váci úti főka­pun. A sötétségben zseblámpa fé­nyénél megnézzük az éjjeli láto­gatót, hogy ki az és mit akar,­­ persze a félsz az meg volt bőven. Ekkor meglepetésünkre, egy ma­gyar repülőstiszti egyenruhába öl­tözött férfi és egy nő állt előt­tünk. A férfi ezt mondotta: „Ne fél­jünk, engedjük be őket az épület­be, semmi bántódásunk nem lesz, ők a Szovjet Hadsereg Híradós szolgálatának tagjai és kért ben­nünket, segítsük behozni az erő­sítő berendezést, mert néha-néha lövések robaja törte meg a csen­det.” A 3. sz. Váci úti Körzeti Iroda ablakára kihelyezték a hang­szórót a Nyugati Pályaudvar felé irányítva. Ebben felszólította a magyar honvédeket, ne harcolja­nak tovább, forduljanak a néme­tek ellen, továbbá, hogy a Szov­jet Hadsereg nem ellenségként, hanem felszabadítóként jött, és kéri a lakosságot is, hogy ebben a tevékenységében a szovjet csa­patot támogassa. Még mielőtt kivilágosodott, fel­segítettük az erősítő berendezést a kocsira, kezet fogtak velünk, és ezt mondották: „ne féljünk, le­gyünk nyugodtak, nekünk semmi bántódásunk nem lesz, a szovjet csapatok pár napon belül ideér­keznek, akkor már nekünk is jobb lesz”, és még egyszer köszönve el­tűntek a sötétségben Rákospatak irányába. Ez a tény be is következett. 1945. január 13-án délelőtt fél tíz órakor az Elektromos Művek Váci úti központja felszabadult. Ekkor már számunkra is meg­gyorsult az idő. Egy későbbi idő­pontban Katonai Parancsnokságot kapott az Elektromos Művek köz­pontja, közelben lakó dolgozók kezdtek visszaszivárogni az üzem­be, kezdett megindulni az élet. A Váci úti erőművet megmaradt szénnel felfűtöttük éjjel, és reg­gelre már beindította Hedrich elvtárs a generátort, a környéken lakóknak és a szovjet alakulatok­nak — ha a kábel nem rongáló­dott meg — energiát szolgáltat­tunk. Ebben az időben a Szovjet Ka­tonai Parancsnok intézkedésére kenyérhez jutottunk, a Visegrádi utcában levő pékhez vittük a lisz­tet a sütéshez egy szovjet katona kíséretében és délután érte men­tünk a megsült kenyerekért, amit a dolgozók között kiosztottunk. A vállalat dolgozói, akik jelent­keztek a munkára, a romok elta­karításán dolgoztak. Már ekkor naponta hozzájutottunk egy tál bab- vagy borsófőzelékhez, ami akkor sokat jelentett az éhező gyomornak. Nehéz hónapokat éltünk át az üzemben. Kevés élelemmel, éhe­sen, de bizakodva végeztük mun­kánkat, bíztunk abban, amit a párt mondott a jövőt illetően. BAKON JÓZSEF „Tovább a lenini úton!”

Next