Elektromos Híradó, 1975 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1975 / 1. szám
2 Egy veterán emlékezése 1944—1945. Visszaemlékezni nem könnyű dolog 30 év távlatából vállalatunk életére, hiszen az idő elhomályosít sokszor olyan eseményeket is, amelyekre pedig emlékezni kell és nem szabad elfelejteni. Hazánk és vállalatunk felszabadulása óta 30 év telt el, de emlékezetesek még ma is azok az események, melyeknek élő tanúi voltunk. 1944 utolsó hónapjában a Váci úti központban működő üzemi katonai parancsnokság egymás után küldi katonai fogdába az egyszerű dolgozókat, akiket mint szabotálókat büntet, ha például valaki elkésett, vagy valamilyen oknál fogva nem tudott egy nap munkába jönni, máris arra a sorsra jutott. De ugyanígy szenvedett az a gépkocsivezető is, aki kocsijának fehérre festett kerekét a járdaszegélyhez állva véletlenül meghorzsolta. Ez a fehér csík légoltalmi okból díszlett a gépkocsi kerekein. De kerültek dolgozók besúgás útján alaptalanul is fogdába. A fogdas büntetést úgy kell érteni, hogy a dolgozónak a rendes napi munka után jelentkezni kellett nap mint nap a Dózsa György út és Lehel út sarkán levő katonai laktanyában, annyiszor, ahány napra ítélte el az üzemi parancsnokság. Sajnos ebben az időben elég sok Elektromos dolgozóval telt meg a laktanya fogdája. Egymás után küldték a behívókat és kerültek ki a frontra olyan becsületes dolgozók, akik őszerintük nem a „szájuk íze” szerint cselekedtek. Nagyon sokszor alaptalan vádak alapján is, de elég volt valami felett nem tetszést nyilvánítani, már katonai parancsnokság elé vittek embereket. 1944 karácsonya után már csak öten voltunk a központi épület óvóhelyén. Bizony elég sokat nélkülöztünk, mert ennivalónk alig akadt, de annál eseménydúsabban teltek a napok. A front szárnya ekkor már a körvasútnál volt, besötétedés után naponta rendőr ruhába öltöztetett 100—150 főt — alig 18—20 éves fiatalokat hoztak ide a központi épület alagsorába és éjfél körül autóbusszal vitték őket a „frontra”, így ment ez sok napon keresztül. Induláskor könnyezve csókolva egymást, fogták meg fegyverüket, amelynek még vállszíja sem volt, így hajtották őket a biztos halálba. Tudták, hogy hová mennek, de nem volt mentség. Az arcukon a rémület és a kétségbeesés ült, szinte úgy láttam és éreztem, nézésük könyörgés volt, hogy segítsünk rajtuk. Megtettük volna, de ehhez más körülménynek kellett volna lenni, mint akkor volt. A mi életünk sem volt biztonságban. A németek a Berlini tér, a mai Marx tér és a körút vonalán álltak. A Szovjet Hadsereg Rákospalota, Városliget, Pestújhely vonalán állott. Mi az épületben ekkor január 7. és 8. között két front közé kerültünk. Ekkor felváltva aludtunk és a kaput belülről bezártuk éberség miatt, hogy éjjel ne érjen meglepetés bennünket. Úgy 1945. január 10. és 11. között éjjel zörögnek a Váci úti főkapun. A sötétségben zseblámpa fényénél megnézzük az éjjeli látogatót, hogy ki az és mit akar, persze a félsz az meg volt bőven. Ekkor meglepetésünkre, egy magyar repülőstiszti egyenruhába öltözött férfi és egy nő állt előttünk. A férfi ezt mondotta: „Ne féljünk, engedjük be őket az épületbe, semmi bántódásunk nem lesz, ők a Szovjet Hadsereg Híradós szolgálatának tagjai és kért bennünket, segítsük behozni az erősítő berendezést, mert néha-néha lövések robaja törte meg a csendet.” A 3. sz. Váci úti Körzeti Iroda ablakára kihelyezték a hangszórót a Nyugati Pályaudvar felé irányítva. Ebben felszólította a magyar honvédeket, ne harcoljanak tovább, forduljanak a németek ellen, továbbá, hogy a Szovjet Hadsereg nem ellenségként, hanem felszabadítóként jött, és kéri a lakosságot is, hogy ebben a tevékenységében a szovjet csapatot támogassa. Még mielőtt kivilágosodott, felsegítettük az erősítő berendezést a kocsira, kezet fogtak velünk, és ezt mondották: „ne féljünk, legyünk nyugodtak, nekünk semmi bántódásunk nem lesz, a szovjet csapatok pár napon belül ideérkeznek, akkor már nekünk is jobb lesz”, és még egyszer köszönve eltűntek a sötétségben Rákospatak irányába. Ez a tény be is következett. 1945. január 13-án délelőtt fél tíz órakor az Elektromos Művek Váci úti központja felszabadult. Ekkor már számunkra is meggyorsult az idő. Egy későbbi időpontban Katonai Parancsnokságot kapott az Elektromos Művek központja, közelben lakó dolgozók kezdtek visszaszivárogni az üzembe, kezdett megindulni az élet. A Váci úti erőművet megmaradt szénnel felfűtöttük éjjel, és reggelre már beindította Hedrich elvtárs a generátort, a környéken lakóknak és a szovjet alakulatoknak — ha a kábel nem rongálódott meg — energiát szolgáltattunk. Ebben az időben a Szovjet Katonai Parancsnok intézkedésére kenyérhez jutottunk, a Visegrádi utcában levő pékhez vittük a lisztet a sütéshez egy szovjet katona kíséretében és délután érte mentünk a megsült kenyerekért, amit a dolgozók között kiosztottunk. A vállalat dolgozói, akik jelentkeztek a munkára, a romok eltakarításán dolgoztak. Már ekkor naponta hozzájutottunk egy tál bab- vagy borsófőzelékhez, ami akkor sokat jelentett az éhező gyomornak. Nehéz hónapokat éltünk át az üzemben. Kevés élelemmel, éhesen, de bizakodva végeztük munkánkat, bíztunk abban, amit a párt mondott a jövőt illetően. BAKON JÓZSEF „Tovább a lenini úton!”