Elektromos Híradó, 1988 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
IFJÚSÁGPOLITIKA „MINDEGY KIT KIHÍVOTT Mikor e sorok megjelennek, már számos üzemigazgatóságunkon véget értek a helyi ifjúsági parlamentek. A fiatalok és a kérdéseikre válaszoló vezetőik, egyaránt levonták a következtetéseket. Előbbiek, hogy nem érdemes jártatniuk a szájukat, mert úgy sem változik semmi, a gazdasági feljebbvalók pedig újfent megállapították, hogy ezek a tizen-, illetve huszonévesek bizony még korántsem érettek a demokráciára! Lám, múlt időben írok. Pedig január harmadik napjának éjszakáján — mikor a születendő cikk kapcsán egy-egy kirendeltségünk fiatal dolgozóival folytatott decemberi beszélgetéseimet fölidézem — még semmi sem dőlt el, még sikerről, vagy kiábrándultságról egyaránt korai szólni. Okosabb tehát, ha elhamarkodott értékelés, ítéletalkotás helyett csak megosztom önökkel, megosztom veletek a gondolataimat: I LOVE GORBI Magam még nem láthattam, hiszen az utóbbi években anyagi okok miatt nem gondolhattam nyugateurópai utazásra, de a magyar sajtóban már több helyen találkoztam az utalással: földrészünk tőkés felén „peresztrojka-divat” van. Cirillbetűs feliratok díszelegnek a trikókon az átépítést, gyorsítást, a nyíltságot, sőt magát Gorbacsovot (Görbít) éltetve. Magyarországon szintén növekvő rokonszenv kíséri a Szovjetunióbeli változásokat és szavakban sokan sürgettek nálunk is hasonlóan következetes lépéseket. Bejöjjünk egy újabb szinttel „lejjebb”, a saját házunk tájára! Megítélésem szerint a valóban újszerű személyi kérdésekben is határozott döntések aránya általában úgy csökkent az ELMÜ-nél, ahogy lefelé haladunk a vállalati hierarchiában. A fiatalok többsége pedig éppen szervezetük alapegységeinél tevékenykedik így még keveset érzékel a kezdődő belső átalakítási folyamatokból. Ezért ma még kötelezően rárótt nyűgnek érzi a saját érdekei védelmére, képviseletére létrehozott demokratikus fórumokon az ifjúsági parlamenteken való részvételt is. Ugyanakkor tájékozatlan szűkebb vállalati környezete alapvető dolgai iránt, s így ezeken a helyeken vagy nem mond semmit, vagy indulatoktól vezérelve szavakkal történő „vagdalkozássá” változtatja a véleménnyilvánítás színtereit! MEGMÉRETTÜNK ÉS . . . Egykor irigyelték a fiatalokat ma ugyanazért sajnálják: övék, miénk a jövő! De ha már mindenki minket, engem sajnál, szabadjon nekem is mélységes együttérzésemről biztosítanom két korosztályt: az időseket — mert övék a múlt, s nem utolsósorban a középkorúakat — mert övék a jelen. A legnagyobb terheket ez utóbb említett korosztály viseli. Tisztelet és becsület érte. Haladjanak,s szépen följebb és följebb a vállalati ranglétrán. Viszont közben érdemes ránk, húszévesekre is figyelni! A hőzöngésnek tűnő gyors, radikális változtatásokat követelő, jobbító szándékú energiákat mozgósító javaslatokat talán jobban kellenek fölhasználni. Az a vezető, aki nem lefojtja, hanem neveli maga körül az értelmes kollégákat, pozícióját kockáztatja. Természetesen csak akkor, ha nem képes önmaga is legalább olyan ütemben lépést tartani a feladataival, mint a körötte felnövekvő új nemzedék legjobb képviselői. Már ma gazdasági, de történelmi léptékkel mérve „pillanatokon belül” politikai, s vállalati kényszer is lesz, hogy a dolgozók képességüknek, tudásuknak megfelelő szintre kerüljenek a rangsorban. Szinte függetlenül a koruktól! A világban tudományos, technikai és informatikai forradalom zajlik, amelyek elemi erővel formálják át a társadalmakat, nemzetgazdaságokat, sőt a vállalati struktúrákat is. E változások soha nem tapasztalt gyorsasággal mennek végbe. M ilyen gyors alkalmazkodásra pedig csak a fiatalok képesek! Ezért is sokkal fontosabbak az idén rendezett parlamentjeink, mint a korábbiak. Egyrészt, mert felszínre hozhatnak olyan problémákat, amelyek gyors orvoslása az adott szintű vezetőnek nagyobb megbecsülést szerez huszonéves beosztottai körében, másrészt, mert alkalma nyílik a kérdezőnek, véleménynyilvánvalónak is nagy nyilvánosság előtt kifejteni a gondolatait. Hajlandóak vagyunk, sőt kérjük is megmérettetésünket, hogy aztán akik nehéznek találtatnak közülünk, azok kapjanak „pénzt, paripát, fegyvert” — erőt próbáló hivatalt! „Az ókori Spárta ünnepein különböző dalosokból összeállítva három kar énekelt. Először az öregek kara: Mi harcra termett ifjak voltunk egykoron. A fiatalok kara erre így válaszolt: Mi most vagyunk azok, tapasztalj meg, ha mersz. Harmadiknak a fiúk kara következett: Mi meg leszünk, de sokkal markosabbak ám!” (Plutarkhosz) Móró István ITT VAGYUNK! SOKÁIG ITT LESZÜNK” (Demjén) Nekünk még nem lustítja a gondolkodásunkat kényelelme (Bartha László Villon illusztrációja) 2 1988/1.