Elektromos Híradó, 1988 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1. szám

IFJÚSÁGPOLITIKA „MINDEGY KIT KI­HÍVOTT Mikor e sorok megjelennek, már számos üzemigaz­gatóságunkon véget értek a helyi ifjúsági parlamen­tek. A fiatalok és a kérdéseikre válaszoló vezetőik, egyaránt levonták a következtetéseket. Előbbiek, hogy nem érdemes jártatniuk a szájukat, mert úgy sem változik semmi, a gazdasági feljebbvalók pedig új­fent megállapították, hogy ezek a tizen-, illetve hu­szonévesek bizony még korántsem érettek a demok­ráciára! Lám, múlt időben írok. Pedig január harmadik nap­jának éjszakáján — mikor a születendő cikk kapcsán egy-egy kirendeltségünk fiatal dolgozóival folytatott decemberi beszélgetéseimet fölidézem — még semmi sem dőlt el, még sikerről, vagy kiábrándultságról egyaránt korai szólni. Okosabb tehát, ha elhamarko­dott értékelés, ítéletalkotás helyett csak megosztom önökkel, megosztom veletek a gondolataimat: I LOVE GORBI Magam még nem láthattam, hiszen az utóbbi évek­ben anyagi okok miatt nem gondolhattam nyugat­európai utazásra, de a magyar sajtóban már több he­lyen találkoztam az utalással: földrészünk tőkés fe­lén „peresztrojka-divat” van. Cirillbetűs feliratok dí­szelegnek a trikókon az átépítést, gyorsítást, a nyílt­ságot, sőt magát Gorbacsovot (Görbít) éltetve. Ma­gyarországon szintén növekvő rokonszenv kíséri a Szovjetunióbeli változásokat és szavakban sokan sür­gettek nálunk is hasonlóan következetes lépéseket. Be­jöjjünk egy újabb szinttel „lejjebb”, a saját há­zunk tájára! Megítélésem szerint a valóban újszerű személyi kérdésekben is határozott döntések aránya általában úgy csökkent az ELMÜ-nél, ahogy lefelé haladunk a vállalati hierarchiában. A fiatalok több­sége pedig éppen szervezetük alapegységeinél tevé­kenykedik így még keveset érzékel a kezdődő belső átalakítási folyamatokból. Ezért ma még kötelezően rárótt nyűgnek érzi a sa­ját érdekei védelmére, képviseletére létrehozott de­mokratikus fórumokon az ifjúsági parlamenteken va­ló részvételt is. Ugyanakkor tájékozatlan szűkebb vál­lalati környezete alapvető dolgai iránt, s így ezeken a helyeken vagy nem mond semmit, vagy indulatok­tól vezérelve szavakkal történő „vagdalkozássá” vál­toztatja a véleménnyilvánítás színtereit! MEGMÉRETTÜNK ÉS . . . Egykor irigyelték a fiatalokat ma ugyanazért saj­nálják: övék, miénk a jövő! De ha már mindenki minket, engem sajnál, szabadjon nekem is mélységes együttérzésemről biztosítanom két korosztályt: az idő­seket — mert övék a múlt, s nem utolsósorban a kö­­zépkorúakat — mert övék a jelen. A legnagyobb terheket ez utóbb említett korosztály viseli. Tisztelet és becsület érte. Haladjanak­­,s szé­pen följebb és följebb a vállalati ranglétrán. Viszont közben érdemes ránk, húszévesekre is figyelni! A hő­­zöngésnek tűnő gyors, radikális változtatásokat köve­telő, jobbító szándékú energiákat mozgósító javasla­tokat talán jobban kellenek fölhasználni. Az a vezető, aki nem lefojtja, hanem neveli maga körül az értelmes kollégákat, pozícióját kockáztatja. Természetesen csak akkor, ha nem képes önmaga is legalább olyan ütemben lépést tartani a feladataival, mint a körötte felnövekvő új nemzedék legjobb kép­viselői. Már ma gazdasági, de történelmi léptékkel mérve „pillanatokon belül” politikai, s vállalati kényszer is lesz, hogy a dolgozók képességüknek, tudásuknak megfelelő szintre kerüljenek a rangsorban. Szinte füg­getlenül a koruktól! A világban tudományos, technikai és informatikai forradalom zajlik, amelyek elemi erővel formálják át a társadalmakat, nemzetgazdaságokat, sőt a vállalati struktúrákat is. E változások soha nem tapasztalt gyorsasággal mennek végbe. M ilyen gyors alkalmaz­kodásra pedig csak a fiatalok képesek! Ezért is sokkal fontosabbak az idén rendezett par­lamentjeink, mint a korábbiak. Egyrészt, mert fel­színre hozhatnak olyan problémákat, amelyek gyors orvoslása az adott szintű vezetőnek nagyobb megbe­csülést szerez huszonéves beosztottai körében, más­részt, mert alkalma nyílik a kérdezőnek, vélemény­nyilvánvalónak is nagy nyilvánosság előtt kifejteni a gondolatait. Hajlandóak vagyunk, sőt kérjük is meg­mérettetésünket, hogy aztán akik nehéznek találtat­nak közülünk, azok kapjanak „pénzt, paripát, fegy­vert” — erőt próbáló hivatalt! „Az ókori Spárta ünnepein különböző dalosokból összeállítva három kar énekelt. Először az öregek ka­ra: Mi harcra termett ifjak voltunk egykoron. A fiatalok kara erre így válaszolt: Mi most vagyunk azok, tapasztalj meg, ha mersz. Harmadiknak a fiúk kara következett: Mi meg leszünk, de sokkal markosabbak ám!” (Plutarkhosz) Móró István ITT VAGYUNK! SOKÁIG ITT LESZÜNK” (Demjén) Nekünk még nem lustítja a gondolkodásunkat ké­ny­elelme (Bartha László Villon illusztrációja) 2 1988/1.

Next