Élelmezési Dolgozó, 1997 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1. szám

ÁRA: 25 FORINT 1997. JANUÁR XL. ÉVF. 1. SZÁM ÉLELMEZESI DOLGOZÓ AZ EDOSZ SZOVETSEGÉNEK LAPJA A TARTALOMBÓL Nagy vagyonvesztéssel járt a magánosítás Interjú Sándor Lászlóval, az MSZOSZ elnökével (5. oldal) Fordulat a kormányzat agrárpolitikájában? (7. oldal) Az egyetlen járható út a szakszervezeti egység (8-9. oldal) „Elégedettek vagyunk a magyar emberi erőforrással" (10. oldal) Kemény harc, vita, alku tárgya az érdekvédelem (4. oldal) (12. oldal) EGYSÉGBEN - EGYMÁSÉRT! A­z egyes embert, a családot és a na­gyobb közösséget is egyfaj­ta számadásra készteti az év lejárása, az új év indítá­sa. Most, hogy elkezdtük 1997. rftrikás hétköznapja­it, mára többnyire túl va­­g­yig quprk­e szívderítőnek egy­­■mtalán nem mondható számadáson. Mind­annyian, együtt és külön-külön is latol­gatjuk, mennyivel lesz több vagy uram bocsá, mennyivel kevés­bé apad tovább saját magunk, csa­ládunk és na­gyobb közössé­günk tarsolya. Tesszük ezt annak tudatában, hogy a munkavállalók és család­juk, a nyugdíjasok döntő többségénél ez a tarsoly az elmúlt években minden anyagi és egyéb vonatko­zásban csaknem teljesen ki­ürült. Kiürült anyagilag, mert az évek óta tartó tendencia folytatásaként 1996-ban to­vább csökkentek a reálbé­rek. A családok többsége felélte tartalékait és a több­nyire szerény keresetek ma már a napi megélhetéshez legszükségesebbeket sem fedezik. Továbbra is egyre többen veszítik el munka­helyüket az élelmiszeripar­ban, ami fokozza a csalá­dok megélhetési gondjait. Akinek megszűnt a mun­kahelye, az pedig egyre ne­hezebben talál újra mun­kát. A piacgazdaság lassú ki­alakulását - ami ma több­nyire csak hangzatos hivat­kozási alap - legtöbb mun­kahelyen úgy élik meg az emberek, hogy egyre ki­­szolgáltatottabbakká vál­nak. Piacgazdaság van ab­ban a vonatkozásban, hogy az élelmiszeripari vállala­tok csaknem teljes köre pri­vatizálásra került, magán­­tulajdonban van. Ugyanak­kor a tulajdonosok többsé­gének a munkavállalók foglalkoztatásával, bérezé­sével, szociális juttatások biztosításával, munkaide­jük és munkakörülményeik kialakításával kapcsolatos szemlélete korántsem felel meg a piacgazdaságban el­várhatóknak. Elég itt a bér­megállapodások megköté­se, vagy a még létező egyre szerényebb „szociális jut­tatások" megőrzése terén jelentkező feszültségekre, harcra utalni. A kormány többnyire mint „előkelő idegen" kí­vülről szemléli ezeket a fo­lyamatokat és még gesztus értékű intézkedéseket sem tesz a munkavállalók, az érdekképviseletek érdeké­ben. Hangzatos nyilatkoza­tok tömkelege hangzik el, hogy javul az egyensúly, mérséklődtek az adóssá­gok, nőtt a tartalék, csök­ken az infláció - miközben egyre rosszabbul élünk. Központi intézkedések ha­tásaként, vagy azáltal befo­lyásolva már az év első napjaiban alapvető cikkek drasztikus áremelkedése következett be. Jelentősen nőttek az energiaárak, drá­gább a fűtés, az utazás és a keresetek egyre nagyobb hányadát kényszerülnek az emberek e mással nem pó­tolható kiadásokra fordíta­ni. A béreknél fordított a helyzet. A kormány­zat is ebben az esetben, az infláció mérséklésére hivat­kozva, a bérfejlesztések visszafogására ösztönöz, ahol tud,­­ például a még többségi állami tulajdonú vállalatoknál - adminiszt­ratívan is lép a bérek indo­kolatlan mértékű korláto­zásában, amit a munka­adók döntő többsége nagy előszeretettel követ. P­edig köztudott, hogy nálunk nem a bérek növekedése miatt magas az infláció. Hisz évek óta ala­csonyabb a bérek növeke­désének üteme az infláció­nál. Az inflációt az álla­mi intézkedések és költekezések, az egész gazdasági és pénzügyi politika gerjeszti. Így nem igaz a bérinfláci­óra való hivatko­zás. A világgazdasági árakhoz való iga­zodás, a magyar­­országi árak nyu­gatiakkal való egyre gyakoribb összeha­sonlítása azt sugallja, hogy nálunk sem magasab­bak az árak, mint a fejlett piacgazdaságokban, ahová oly látványosan és hangza­tosan szeretnénk menetel­ni. Ez önmagában még igaz is lehet. A baj az, hogy e kö­rökben alig, vagy egyálta­lán nem esik szó a bérekről, a megélhetésről, az e téren való összehasonlításról. Miben bízhatunk? Min­denek előtt egymásban, az összefogásban, a közösség erejében. A munkavállalók kiszolgáltatottságukat csak úgy tudják mérsékelni, helyzetüket javítani, ha összefognak és saját ügyü­kért együtt kiállnak. Így van ez szerte a világon, ahol piacgazdaság műkö­dik. Harc kérdése, hogy az értéket termelő embernek az általa létrehozott érték­ből mennyi jut, mennyire veszik emberszámba, ho­gyan alakul a sorsa. A kor­mánytól ugyanakkor jog­gal elvárható, hogy e harc­hoz szükséges feltételek megteremtésében, az esély­­egyenlőség közelítésében érdemben működjön köz­re. Az ÉDOSZ Szövetség és a Szövetséget alkotó szak­­szervezetek elhatározott törekvése, hogy további erőfeszítéseket tesznek az egységes fellépés, a mun­(Folytatás a 2. oldalon)

Next