Élelmezési Dolgozó, 1997 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1. szám
ÁRA: 25 FORINT 1997. JANUÁR XL. ÉVF. 1. SZÁM ÉLELMEZESI DOLGOZÓ AZ EDOSZ SZOVETSEGÉNEK LAPJA A TARTALOMBÓL Nagy vagyonvesztéssel járt a magánosítás Interjú Sándor Lászlóval, az MSZOSZ elnökével (5. oldal) Fordulat a kormányzat agrárpolitikájában? (7. oldal) Az egyetlen járható út a szakszervezeti egység (8-9. oldal) „Elégedettek vagyunk a magyar emberi erőforrással" (10. oldal) Kemény harc, vita, alku tárgya az érdekvédelem (4. oldal) (12. oldal) EGYSÉGBEN - EGYMÁSÉRT! Az egyes embert, a családot és a nagyobb közösséget is egyfajta számadásra készteti az év lejárása, az új év indítása. Most, hogy elkezdtük 1997. rftrikás hétköznapjait, mára többnyire túl vagyig quprke szívderítőnek egy■mtalán nem mondható számadáson. Mindannyian, együtt és külön-külön is latolgatjuk, mennyivel lesz több vagy uram bocsá, mennyivel kevésbé apad tovább saját magunk, családunk és nagyobb közösségünk tarsolya. Tesszük ezt annak tudatában, hogy a munkavállalók és családjuk, a nyugdíjasok döntő többségénél ez a tarsoly az elmúlt években minden anyagi és egyéb vonatkozásban csaknem teljesen kiürült. Kiürült anyagilag, mert az évek óta tartó tendencia folytatásaként 1996-ban tovább csökkentek a reálbérek. A családok többsége felélte tartalékait és a többnyire szerény keresetek ma már a napi megélhetéshez legszükségesebbeket sem fedezik. Továbbra is egyre többen veszítik el munkahelyüket az élelmiszeriparban, ami fokozza a családok megélhetési gondjait. Akinek megszűnt a munkahelye, az pedig egyre nehezebben talál újra munkát. A piacgazdaság lassú kialakulását - ami ma többnyire csak hangzatos hivatkozási alap - legtöbb munkahelyen úgy élik meg az emberek, hogy egyre kiszolgáltatottabbakká válnak. Piacgazdaság van abban a vonatkozásban, hogy az élelmiszeripari vállalatok csaknem teljes köre privatizálásra került, magántulajdonban van. Ugyanakkor a tulajdonosok többségének a munkavállalók foglalkoztatásával, bérezésével, szociális juttatások biztosításával, munkaidejük és munkakörülményeik kialakításával kapcsolatos szemlélete korántsem felel meg a piacgazdaságban elvárhatóknak. Elég itt a bérmegállapodások megkötése, vagy a még létező egyre szerényebb „szociális juttatások" megőrzése terén jelentkező feszültségekre, harcra utalni. A kormány többnyire mint „előkelő idegen" kívülről szemléli ezeket a folyamatokat és még gesztus értékű intézkedéseket sem tesz a munkavállalók, az érdekképviseletek érdekében. Hangzatos nyilatkozatok tömkelege hangzik el, hogy javul az egyensúly, mérséklődtek az adósságok, nőtt a tartalék, csökken az infláció - miközben egyre rosszabbul élünk. Központi intézkedések hatásaként, vagy azáltal befolyásolva már az év első napjaiban alapvető cikkek drasztikus áremelkedése következett be. Jelentősen nőttek az energiaárak, drágább a fűtés, az utazás és a keresetek egyre nagyobb hányadát kényszerülnek az emberek e mással nem pótolható kiadásokra fordítani. A béreknél fordított a helyzet. A kormányzat is ebben az esetben, az infláció mérséklésére hivatkozva, a bérfejlesztések visszafogására ösztönöz, ahol tud, például a még többségi állami tulajdonú vállalatoknál - adminisztratívan is lép a bérek indokolatlan mértékű korlátozásában, amit a munkaadók döntő többsége nagy előszeretettel követ. Pedig köztudott, hogy nálunk nem a bérek növekedése miatt magas az infláció. Hisz évek óta alacsonyabb a bérek növekedésének üteme az inflációnál. Az inflációt az állami intézkedések és költekezések, az egész gazdasági és pénzügyi politika gerjeszti. Így nem igaz a bérinflációra való hivatkozás. A világgazdasági árakhoz való igazodás, a magyarországi árak nyugatiakkal való egyre gyakoribb összehasonlítása azt sugallja, hogy nálunk sem magasabbak az árak, mint a fejlett piacgazdaságokban, ahová oly látványosan és hangzatosan szeretnénk menetelni. Ez önmagában még igaz is lehet. A baj az, hogy e körökben alig, vagy egyáltalán nem esik szó a bérekről, a megélhetésről, az e téren való összehasonlításról. Miben bízhatunk? Mindenek előtt egymásban, az összefogásban, a közösség erejében. A munkavállalók kiszolgáltatottságukat csak úgy tudják mérsékelni, helyzetüket javítani, ha összefognak és saját ügyükért együtt kiállnak. Így van ez szerte a világon, ahol piacgazdaság működik. Harc kérdése, hogy az értéket termelő embernek az általa létrehozott értékből mennyi jut, mennyire veszik emberszámba, hogyan alakul a sorsa. A kormánytól ugyanakkor joggal elvárható, hogy e harchoz szükséges feltételek megteremtésében, az esélyegyenlőség közelítésében érdemben működjön közre. Az ÉDOSZ Szövetség és a Szövetséget alkotó szakszervezetek elhatározott törekvése, hogy további erőfeszítéseket tesznek az egységes fellépés, a mun(Folytatás a 2. oldalon)