Élelmezési Dolgozó, 1998 (41. évfolyam, 1-5. szám)
1998-01-01 / 1. szám
Szakszervezeti panoráma A világ húsz országát kivéve - közöttük Dél-Afrikát, Chilét, Thaiföldet, a Fülöp-szigeteket - mindenütt csökken a szakszervezetek taglétszáma. Európában is. Franciaországban 31, Nagy-Britanniában 25, Németországban 20 százalékkal esett vissza a szervezett dolgozók aránya. A legszembetűnőbb taglétszámapadás a volt szocialista országokban következett be. Nálunk az aktív korban lévők közül 3,5 millió munkavállalónak van állása, s ennek a létszámnak kb. 40 százaléka szakszervezeti tag. A közalkalmazottak, köztisztviselők körében jelenleg már magasabb a szervezettség, mint a versenyszférában. Pénz és tekintély Mi várható a jövőben? Erről megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szakszervezeti reneszánszban reménykednek, a taglétszám növekedését valószínűsítik. Vélik ezt annak alapján, hogy a piacgazdaság negatív következményei hozzásegítenek annak felismeréséhez, miszerint a munkavállalók egyetlen esélye a szervezettség. Mások pedig a taglétszám stagnálását, további apadását prognosztizálják. E nézet képviselői azzal érvelnek, hogy az emberek nem bíznak eléggé a szakszervezetekben, semmit sem, vagy igen keveset kapnak az érdekképviseletektől. A társadalomban erős az individualizálódás, ezért sokan egyénileg próbálják megoldani gondjaikat. A munkaadók sem lelkesednek a szakszervezetekért, jobbára csak megtűrik, elviselik őket, de nem tartják érdemi partnereiknek. Gyakori, hogy a munkavállalók félnek belépni a szakszervezetekbe. Sok a feketén foglalkoztatott dolgozó, ez is akadálya a tagságnak. Ezek a tényezők - mint tapasztaljuk -, tükröződnek a szakszervezetek társadalmi támogatottságában, elismertségében. Nem valami szívderítő tény, hogy az utóbbi időben - immár tartósan - a szakszervezetek az utolsók között tanyáznak a közvéleménykutatások népszerűségi ranglistáján. Mi sem természetesebb, minthogy az ilyen mértékű tekintélyvesztés foglalkoztatja, idegesíti a szakszervezeti vezetőket, különösen a függetlenített tisztségviselőket, az apparátusok munkatársait, akiket egzisztenciálisan is érint a szakszervezetek helyzetének taglétszámának, társadalmi befolyásának alakulása. De nemcsak erről van szó. A lényeg az, hogy kislétszámú, szétszórt, gyenge szervezetekkel képtelenség eredményes érdekvédelmet folytatni. A tárgyalási pozíció - például a bértárgyalásokon - elsősorban a szervezettség mértékétől függ; attól, hogy az érdekvédők milyen súlyú, tekintélyű szakszervezet nevében lépnek fel, mekkora nyomásgyakorló, érdekérvényesítő erőt képviselnek. Ez hat ugyanis a munkáltatóra, ez határozza meg a szociális partnerek magatartását. Ha kicsi a tagság és csak vékonyan csordogálgat a tagdíjbevétel, akkor kevesebb a pénz. Márpedig a korszerű érdekvédelem egyre több pénzbe kerül, hiszen a képzett szakértőket meg kell fizetni, a szakszervezet lapját fenn kell tartani, az infrastruktúrát biztosítani, működtetni szükséges, és a nemzetközi kapcsolatokat, kötelezettségeket sem lehet elhanyagolni, felmondani. Valamit tenni kellene - hallani innen is, onnan is, de lehetőleg sürgősen - tehetjük hozzá kiegészítésképpen. Az MSZOSZ tagszervezetei nemrég tagszervező kampányba kezdtek, aminek szerencsére már jelentkeznek bizonyos eredményei. Korábban felvetődött az is, hogy - az olaszok példájára - a szervezeten kívüli munkavállalók is fizessenek valamilyen összegű hozzájárulást, hiszen a „potyautasok" is részesülnek a bérharc eredményeiből, a kollektív szerződés nyújtotta előnyökből. Ez az összeg természetesen kevesebb lenne mint a - bruttó fizetés 1 százalékát jelentő - tagdíj. Ennek az igazságosnak tetsző javaslatnak is vannak azonban ellenzői, akik úgy érzik, ez a gyakorlat sértené a szabad szervezkedés elvét, és növelné a szakszervezetek iránti ellenszenvet. Forgalomban vannak más ötletek is. Jónéhányan azt ajánlják, hogy váljunk szolgáltató szakszervezetekké. Igen ám, de a több és a jobb szolgáltatás pénzbe kerül, nem beszélve arról, hogy a szolgáltató tevékenység eltúlzásával a mozgalom jellege, arculata, eredendő célja és hivatása is sérülhetne. Mert ne feledjük: a tagság szociális gondjait enyhítő, az életkörülményeket javító szolgáltatásokra nagy szükség van, ugyanakkor a szakszervezet elsősorban érdekvédelmi tömörülés, mozgalom, és társadalmi szervezet, nem pedig Patyolat, vagy kereskedelmi vállalat, szórakozató centrum. Miért ne igényelhetnénk és kaphatnánk állami támogatást? - kérdezik többen is -, hiszen a jól működő szakszervezet a demokratikus intézményrendszer szerves része, az egész társadalom érdeke, a munkabéke lényeges feltétele. És ez igaz is. A pártok is részesülnek állami támogatásban, nem is kevésben, ők sem csak a tagdíjból gazdálkodnak, hiszen olyan kicsi a tagságuk, hogy egyes pártok nem is merik nyilvánosságra hozni. Valami foganatja azért mégis van a felvetésnek, mert az idén már kaptak 100 millió forintot - fele-fele arányban - a munkáltatók és munkavállalók. A Foglalkoztatási Alaptól származó összeg azt jelenti, hogy 50 millió forint jut a hat szakszervezeti konföderációra. Ez igencsak kevés, de ha arra gondolunk, hogy eddig ennyi sem volt, akkor regisztrálhatjuk: ez is valami, kezdetnek nem is rossz. Fajsúlyos témakörök Az anyagi kondíciók javítása mellett vannak azonban más, a hatékonyabb érdekvédelmet segítő - olyan jellegű kérdéskörök, szakszervezet-politikai tennivalók, amelyek tisztázásra, megoldásra várnak. Ilyenek például a következők: kell-e hat szakszervezeti konföderáció, nem lenne-e elég a fele, amely olcsóbbnak, egyszersmind sikeresebbnek is bizonyulna. Úgy tűnik, hogy - a kényszerítő körülmények szorításában - érlelődik a felismerés, legalábbis ez jut kifejezésre a Liga közeledésében az Autonómok Szakszervezetéhez. Ebből a közeledésből - ahogy halljuk, - még egyesülés is lehet. Várható, hogy hasonló példákkal a közeljövőben még találkozunk. A szakszervezeti szétforgácsoltság csökkenése jótékonyan hatna az érdekegyeztetés rendszerére is. Kevesebb konföderációval kellene egyeztetni, s ez lerövidítené a tárgyalásokat, növelné a megegyezés esélyét. Jó ideje napirenden szerepel már az érdekegyeztetés rendszerének korszerűsítése, ám az ÉT átalakításának konkrét intézkedései még késnek. Az Érdekegyeztető Tanács munkaadói oldalán is talán energikusabb magatartásra, több kezdeményezésre, nagyobb összefogásra lenne szükség. Szó van arról, hogy a májusban esedékes üzemi és közalkalmazotti tanács választásokat - az ÉT munkavállalói oldalának javaslatára - novemberre halasszák. Több szakszervezeti szövetség szerencsétlennek tartaná ugyanis, ha az országgyűlési választásokkal egyidőben szerveznék meg az üzemitanács-választásokat. Az időpont módosítása azonban nem jelenti azt, hogy a szakszervezetek mentesülnének az üt-választásokkal kapcsolatos kötelezettségek és feladatok alól. Változik a sztrájktörvény? Kellenek-e a parlamentbe a szakszervezetek? Milyen legyen a szakszervezetek és a pártok viszonya? Szükség van-e a MSZOSZ szocialista-szociáldemokrata platformja és az MSZP együttműködési megállapodására? Mi szól mellette és ellene? Olyan kérdések ezek a küszöbön álló parlamenti választások előtt, amelyektől mind a szakszervezeteken belül, mind azon kívül erősen különböznek a nézetek, ezért elméleti-gyakorlati tisztázásuk folyamatos és fontos feladat. Annál is inkább, mert ezek a problémakörök állandóan és visszatérően felbukkannak, megoldatlanságuk terheli, nehezíti a mindennapi munkát. Milyen súlypont-áthelyezésre van/lenne szükség a szakszerveztek belső életében, illetve a szociális partnerek közötti viszonyban? Ez is az újragondolandó témakörök közé tartozik. Arról van szó, hogy eddig a kormány és az MSZOSZ közötti megállapodásokon volt a hangsúly, a jövőben azonban változtatásra lesz szükség. Kívánatos, hogy a munka, a munkavállalók helyszíneire, a munkahelyekre helyeződjék a hangsúly, vagyis a munkavállalómunkáltató, tulajdonos kapcsolata kerüljön előtérbe. Gondolkodásra ösztönző, vitázó, eszmecserékre kényszerítő olyan feladványok ezek, amelyeknek kezelése, megoldása közös érdeke az érdekképviseleteknek, a szociális partnereknek, a munka világa valamennyi szereplőjének. Büntetlenül aligha lehet elsinkófálni, megtakarítani a kívánatos erőfeszítéseket. Kárpáti Sándor