Élet és Tudomány, 1970. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-03 / 27. szám
Csak az arid (száraz, sivatagi) tájakon élő őskori népek mondavilágában nem szerepel az özönvíz. A többiekében ilyen vagy amolyan formában, de mindenütt megtalálható a pusztító áradat emléke. Ám nemcsak az ősmondákban istencsapás az árvíz, amely egy-egy csapadékos időszak során a hirtelen olvadást követően alakul ki vagy a zivatargócokban keletkezik, a valóságban is joggal rettegtek tőle a vizek mentén élő őseink. És még ma, a XX. században, az űrrepülések korában, kétéltűekkel és műanyagfóliával, helikopterekkel és jégtörő hajókkal, példásan szervezett sereggel és önfeláldozó önkéntesekkel védekező társadalmunk értékeit is fenyegeti a váratlan meglepetésekre mindig képes víz. Éltető elemünk és orvul támadó ordasunk: harcolnunk kell a vízért is, de ellene is. Ez a harc az elmúlt hónapokban sosem látott méretekben bontakozott ki, és cikkünk nyomdába adásáig remélni sem mert sikereket hozott. Vízállásrekordok sora dőlt meg; a mostaniakhoz képest az egykori maximumok 80—90 százalékos vízállások lettek. Ez nem azt jelenti, hogy sohasem fordultak elő ekkora vizek, hanem azt, hogy eddig sohasem sikerült őket a gátak között tartani! Mielőtt ugyanis magassági rekordot dönthettek volna, átszakították a gátat és szétterültek a mentett ártereken. Amikor Dégen Imre államtitkár, árvízvédelmi kormánybiztos helikopteren a Maros mentére érkezett, egyik napilapunk riporterének ezt mondotta: „Hogy mi volna itt védekezés nélkül? özönvíz!” Ettől óvta meg hazánk értékes mezőgazdasági és ipari területeit a nagyszerű munkát végzett magyar árvízvédelem. Igaz, a Felső-Tisza, a Szamos, a Túr és a Kraszna közén rövid időre a víz lett az úr. De ott sem védekezésünk gyengesége miatt. A fő gátszakadások a folyók romániai szakaszán történtek, a víz „hátulról”, a földeken át tört rá a lakosságra. Előfordult, hogy a töltéseken munkálkodók el sem akarták hinni, hogy — noha a töltés ép — mögöttük a víz. (A Szamos hazai, tunyogmatolcsi és nábrádi gátszakadásai ezután tetézték a bajt, de nem a fő okai voltak annak.) Az árvíz veszélye még nem múlt el. Teljesen sohasem múlik ez el, hiszen egy zivatarzóna bármikor váratlan meglepetést okozhat. Különösen az idei, eddig rendkívül csapadékos évben. De a feszültség valamelyest enyhült. Itt az ideje, hogy áttekintsük társadalmunk egyik legsikeresebb békebeli csatáját, amelynek legendás eredményeit majd csak az idők múltával értékelhetjük igazán. A várt meglepetés A rendkívül hosszú és hideg télnek tavaszba fordulása még viszonylag csendesen ment végbe, ha a tavasz a szakemberek számára nem is volt túlságosan csendes. A jeges árvízzel fenyegető Duna jegét azonban a repülőgépes felderítő szolgálattal, robbantó egységekkel és tíz nagy jégtörő hajóval fölvértezett árvízvédelmi szolgálatunk úgyszólván észrevétlenül „engedte le”. A telet hideg, csapadékos tavasz követte, és az árvíznél is szívósabb, kitartóbb belvizekkel kellett megküzdenünk. (A talajvízszintekben is rekordokat értünk el az idén!) Még nem ért véget a belvizek levezetése, amikor egy, tőlünk keletre elhelyezkedő melegfront s az arra nyugatról ráfutó hidegzóna érintkezési X&.i 41AJ f~J f.tiT- J'Wí T * i ^ 2 » -<> . ^ ^ ^