Élet és Tudomány, 1978. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-06 / 1. szám

Felsorolni is fárasztó volna összes munkakörét és tisztségét. A világhírű agykutató a Semmelweis Orvos­­tudományi Egyetemen az anatómiát tanítja, egyúttal tagja vagy tiszteletbeli tagja a Szovjetunió Tudomá­nyos Akadémiájának, a Leopoldina Német Természet­­tudományos Akadémiának, a Belga Királyi Orvosi Aka­démiának, a washingtoni National Academy of Scien­­ces-nek, az Amerikai Tudományos és Művészeti Akadé­miának, a Norvég Tudományos Akadémiának , stb. Fő kutatási területe a neuroanatómia (ideganatómia), közelebbről az idegi kapcsolatoknak és az ideghálóza­toknak az elemzése, valamint az idegi szabályozások funkcionális anatómiája. „A labyrinthus szemmozgási és fejtartási reflexei” című könyve 1952-ben német nyelven jelent meg. Több angol és több orosz nyelvű ki­adásban olvasható a Flerkó Bélával, Mess Bélával és Halász Bélával közösen írt „Az agyfüggelékmirigy agy­alapi kontrollja” című műve. J. G. Eccles ausztrál és M. Ito japán agykutatóval közösen írta „A kisagy mint neuronális gép” című munkáját. „Az idegi organizáció modellkoncepciója” című könyvét pedig Mr Arbid ame­rikai kutatóval együtt adta ki — angol és orosz nyelven. Szentágothai János egy nagy múltú orvosfamília he­tedik nemzedékét képviseli a mai orvostudományban. — Hogyan határozná meg a mai kor kutatója az agyat? Mi ez a rej­télyes „fekete doboz”, amelynek tit­kait tudósok légiója igyekezett és igyekszik megfejteni? Mai tudásunk szerint ez a mintegy másfél kilónyi, tizennégymilliárd idegsejt a lelki életnek és a gondolkodásnak a köz­pontja. Tehát: ő a szervek királya? — Az agyvelő voltaképpen nem egyetlen szerv, hanem inkább szerv­­rendszer, hiszen különálló részei vannak, amelyeket egyenként is szervnek nevezhetünk. Fölépítését egy elképzelhetetlenül bonyolult számítógéphez hasonlíthatjuk, bár a számítógép-párhuzam félrevezető. Az egyszerűség kedvéért maradjunk mégis ennél a hasonlatnál. Az agy­velő olyan idegsejt-tömeg, amelyben különféle központokat, hálózatokat, kapcsolóberendezéseket találunk, s ezeket a berendezéseket az öröklé­­sileg meghatározott, a faj minden tagjára egyformán jellemző, nagyon pontos huzalozás jellemzi. Ma már nyilvánvaló, hogy az egész szerve­zet működését az agyvelő rendezi össze, szabályozza, mégsem nevez­hetjük a szervek királyának, egyed­uralkodójának. Tudniillik a immo­rális információk is — tehát az anyagcsere által termelt és a ke­ringésbe bejutó hatóanyagok által hordozott információk — alapvetően közreműködnek a szabályozásban. Ilyenformán az agy­velő nem az egyetlen integráló és rendező szerv­­rendszer, mert az emberi testet al­kotó sok billió sejt működésének egybehangolása csak egy részében idegi, más részében az endokrin (belső elválasztású) mirigyek műkö­dése útján megy végbe. Persze a két rendszer nem független egymástól: egymással sokszorosan összefonód­va, szétválaszthatatlan egységben működnek. — Mikor kezdett a tudomány „gyanakodni” az agyra mint köz­ponti szabályozóra? Mikor kezdő­dött az agykutatás? — Nem hiszem, hogy ez egy bizo­nyos időponthoz köthető. Már az ó­­korból is vannak adatok arra a „gyanú”-ra, hogy talán az agyvelő ez a szerv. Bizonyosságokat azonban nem tudhattak meg az idegrendszer­ről, mert — mint ismeretes — a gö­rögök még az állatok boncolásától is tartózkodtak, s Hippokratész azt is bevette orvosi esküjébe, hogy az or­vos ne végezzen műtétet. Ám az emberáldozatok, a kivégzések — köztük a felnégyelés kegyetlen mód­ja — mégis feltártak valamit az emberi test titkaiból. Az alexandriai iskolában működő hellenisztikus kul­túrájú orvosok pedig már boncoltak is — majmokat biztosan —, s Hero­­filosz és Eraszisztratosz műveiben már találkozunk az érző- és a moz­gatóidegek megkülönböztetésével, sőt eléggé egyértelmű célzásokkal is ar­ra, hogy az agyvelő lehet a központi szabályozó szerv. Aki azonban a reflex fogalmát el­sőként meghatározta, az mégsem or­vos, hanem filozófus volt: René Des­cartes. Egy nagyon izgalmas rajz is maradt tőle, amelyen azt ábrázolja, hogy ha az ember egyik testrésze a tűz közelébe kerül, miként viszi er­ről a jelentést egy ideg az agyba, s miként megy vissza onnan az uta­sítás a mozgatórendszerhez, hogy el­távolíttassa a testrészt a tűz közelé­ből. Descartes megfigyelései még csupán külsőlegesek, ám zsenialitá­sára vall, hogy pusztán elméleti úton eljutott a reciprok innerváció fölte­véséig. Vagyis rájött, hogy az izmok ellentétes hatású párokba rendeződ­nek, s amikor egyikük utasítást kap például az összehúzódásra, a párja ugyanakkor elernyed. Noha a moz­gás ennél bonyolultabb dolog, mégis bámulatos, hogy Descartes pusztán logikai úton fölismerte az idegi mű­ködés egyik alapelvét. Az idegműködés valódi mibenléte azonban csak a XVIII. században kezdett kiderülni — a Galvani-féle kísérletekből. Híres békacomb-kísér­­leteiből arra következtetett, hogy az idegműködés a villamossághoz ha­sonló jelenség. Egy évszázaddal ké­sőbb Szecsenov orosz kutató már azt is kísérletekkel bizonyította, hogy az idegi működések az izgalom és a gátlás ellentétein alapulnak, Fritsch és Hitzig német kutatók pe­dig néhány év múlva már árammal ingerelték az agy felületét, s erre mozgásokat kaptak válaszul.­­ Az emberiség tehát közelebb jutott a „fekete doboz” titkaihoz. Mit mutatnak, mit mondanak a leg­újabb tudományos vizsgálatok ered­ményei? — A legújabb, voltaképpen az el­ső tudományosnak nevezhető agy­elmélet Edelmann Nobel-díjas ame­rikai immunológustól származik. Az ő elmélete szerint az agy­velő olyan — kisebb, mozaikszerű — egységek­ből áll, amelyek ugyan más-más szerkezetűek, de azonos funkciókat látnak el. Ezek óriási összeköttetési és viszonossági rendszerének tulaj­donítja azt, hogy a befutó és a már benn levő információknak szinte számtalan kombinációja létrejöhet. A befutó információk ugyanis állan­dóan találkozhatnak a memóriaegy­ségekben tároltakkal, s a kettő együtt teremti meg, készíti el az új megoldásokat. A néhány ezer ideg­sejtből álló egységek részben fel­dolgozzák a beérkező információkat, részben előhívják az emlékezetből azt a szelektált információhordó sejt­csoportot, amelyre éppen szükségünk van, s ez a kapcsolódás minden hely­zetben visszaállhat. Ennek köszön­hető, hogy nemcsak egyszerűen gon­dolkodni tudunk, hanem fantáziánk is van, új gondolatokat is létre tu­dunk hozni, hogy a múlt valódi és a jövő előlegezett információi össze­kapcsolódhatnak agyunkban a jelen tapasztalataival. Lehetséges, hogy egyszer kiderül: Edelmann elmélete nem jó, nem az igazi, de e pillanatban ez látszik a legtudományosabb és leghasználha­tóbb elméletnek — és nagymérték­ben egybevág az intézetünkben vég­zett agykutatások eredményeivel is. — Milyen kérdésekre keres vála­szokat az ön vezetésével a SOTE I. számú Anatómiai Intézetének agy­kutató csoportja? — A mi agykutatásunk: huzalozás­kutatás. Úgy véljük, hogy amiként elkészíthető egy rádió- vagy televí­ziókészüléknek, egy elektronmik­roszkópnak, számítógépnek stb. a huzalozási rajza, ugyanúgy földerít­hető és elkészíthető az idegrendszer huzalozásának és kapcsolódásainak a rajza is. Azt kutatjuk, hogy mi mi­vel és hol kapcsolódik össze az agy­ban, az idegrendszerben. — Mikor kezdett foglalkozni ezzel a kérdéskörrel? — A harmincas években, Lenhos­­sék Mihály intézetében dolgoztam, s az az eszmém támadt, hogy ha a kísérleti állat agyában elroncsolok egy idegsejtet, ennek a nyúlványa is elpusztul a gerincvelőben, aminek következtében viszont el kell pusz­tulnia a hozzá tartozó idegvégződés­nek is, így feltárhatók az idegrend­szer belső kapcsolatai. De senki sem .

Next