Élet és Tudomány, 1985. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-04 / 1. szám

nyék közben, illetve utánuk, a felszabadító csapatok anyagi szükségleteinek kielégítése során következtek be. A sokkoló hatású veszteség számottevő része — az ipari károknak csaknem 70, a mezőgazdaságnak 75 szá­zaléka — nem az eszközök, felszerelési tárgyak és be­rendezések pusztulásából, hanem abból keletkezett, hogy tömérdek termény, anyag és gyártmány sem­misült meg. A közvetlen háborús pusztítással vetekedtek a köz­vetett következmények. Bizonyos létesítmények meg­semmisülése miatt a termelésnek, a forgalomnak egyéb­ként működésképes elemei is munkaképtelenné váltak. A terménykészletek pusztulása miatt évekig nehezen elégíthették ki a vetőmagszükségletet, ez állatállomány nagy részének megsemmisülése, s ebből következően a szerves trágya hiánya miatt a talajerőpótlás, a szál­lítóeszközök elhurcolása miatt a szénellátás, ennek ne­hézségeitől pedig az áramszolgáltatás szenvedett kárt. Az új hatalom számára a pusztítás következményei­nek megszüntetésével szinte egyenrangú feladatot ad­tak az ország háborús szerepének utólagos terhei — ezek nagy részét a fegyverszüneti megállapodás rögzí­tette. A HÁBORÚS SZEREP ÁRA A fegyverszüneti egyezmény alapján a Szovjetuniónak 100, Csehszlovákiának 30 és Jugoszláviának 70 millió dollár értékben kellett jóvátételt fizetnünk. 1945 dere­kán vált világossá, hogy az akkori gazdasági helyzet­ben amúgy is hatalmas teher a világpiaci árváltozások figyelmen kívül hagyása miatt a megállapított összeg­nek a többszörösére nő. Az 1938. évi 5,15 pengős dollár­kulcsot már 1945-ben 10,20 pengős árfolyam váltotta fel, s a következő években is ugyanilyen mértékben romlott az elszámolási arány. A magyar gazdaság kez­detben képtelen volt kötelezettségeit teljesíteni, ezért 1946-ban a Szovjetunió hozzájárult a szállítások átüte­mezéséhez, 1948 után pedig elengedte a hátralévő jóvá­tétel számottevő hányadát. A fegyverszünet a magyar kormányzatot arra is kö­telezte, hogy gondoskodjon az országban állomásozó megszálló katonaságnak és a Szövetséges Ellenőrző Bi­zottságnak élelmiszer-, pénz-, áru- és eszközellátásáról. Ez az első esztendőkben további súlyos terhet jelentett. Magyarország nem tarthatott igényt a magyar—német kereskedelemben felhalmozódott 280 millió dollár ér­tékű követelésére sem. Sőt éveken át az a veszély fenye­getett, hogy a háború alatti német behozatalunk ellen­értékét — függetlenül attól, hogy azt a magyar kivitel értéke meghaladta — ki kell fizetnie a magyarországi német vagyont jóvátételként átvevő Szovjetuniónak. A háborús szerep adójaként megjelenő úgynevezett nemzetközi kötelezettségek egészen a társadalmi és gaz­dasági berendezkedésben 1948-ban végrehajtott fordu­latig roppant súlyos terhet jelentettek, s így nagy erő­ket vontak el az újjáépítéstől (az 1946/47. költségvetési évben az állami kiadásoknak majdnem 40 százalékát, az 1947/48. évben az egyharmadát). A háborús károkon és a nemzetközi kötelezettsége­ken kívül az új Magyarország további olyan gazdasági problémákkal is szembetalálta magát, amelyekre a Füg­getlenségi Front programjának meghirdetői nemigen számítottak. A két világháború között az ország jókora külföldi hiteleket vett föl: az emiatt valutában fizeten­dő tartozás 1945-ben csaknem 580 millió dollárt tett ki! Az adósság nagy része a háborúban győztes koalíció nyugati szövetséges országait illette, s e kormányok igyekeztek is követeléseiket behajtani. Az új kormányzatra maradt az is, hogy rendezze az előző időszak számottevő belső adósságait (főképpen lakossági kötvényeket kellett visszafizetni). Sőt, mielőtt a gazdasági folyamatokat megregulázhatták volna, az eladósodás tovább folytatódott: a győztes nagyhatalmak a kormányzatra hárították azt a feladatot, hogy meg­térítse a magánszemélyeknek, magánintézményeknek a hadizsákmányolásból keletkezett kárait. Az újjáépí­tés feladatával birkózó koalíciós kormányok akkor még nem tudhatták azt, hogy e kötelezettségeket — vagy akár csak a külföldi adósságokat — egyáltalán nem vagy csak évtizedek múlva sikerül rendezni. A szerteágazó elkötelezettségeken és a szűkös anyagi lehetőségeken kívül számottevő gazdasági fenyegetett­séget — és valóságos terhet — jelentett a csehszlovák­magyar lakosságcsere, illetőleg a hazai németségnek a kitelepítése is. 1944 végén még nemigen lehetett arra számítani, hogy a háború sújtotta országra 1946—1947 folyamán fenyegető teherként nehezedik majd a nagy­hatalmak döntésétől függően 400-500 ezer ember kite­lepítése és 200 ezernek a betelepítése, az ezzel járó szál­lítás, költöztetés, a százezres tömegeknek a gazdasági szervezetbe való beillesztése, illetőleg ebből való kisza­kítása. (A valóságban ezeknek a mozgásoknak csak a ki­sebbik felére került sor.) A KÖZELLÁTÁS FELELŐSSÉGE Már 1945 elején kitűnt: a kormányzatnak az lesz az egyik legnehezebb feladata, hogy gondoskodjon a lakos­ság ellátásáról — az agrár jellegű Magyarországon ad­dig egyik kormánynak sem kellett ilyen kérdésekkel foglalkoznia! Emiatt számos helyen már 1945-ben be­vezették a jegyrendszert, 1946 februárjában kötelezték a munkaadókat,­­hogy gondoskodjanak alkalmazottaik­nak és azok családtagjainak élelmiszer-ellátásáról, az új forint megszületésekor pedig országosan egységes élelmiszer-jegyrendszert szerveztek. Az ellátási gondok enyhítésére már igen korán újjá­szervezték a háborúban létrehozott közellátási appa­rátust, s az 1945. évi februári intézkedések is az addigi „kötött­’ gazdálkodás továbbvitelét szolgálták. 1945 má­jusában eltörölték ugyan a gyűlölt háborús beszolgál­­tatási rendszert, de két hónap múlva módosított — sok szempontból még szigorúbb — formában újra hasonlót vezettek be. A központi készletek növelésére a kor­mányzat számos adót természetben vetett ki, majd zá­rolta az önellátáson felüli gabona- és liszt-, később pe­dig a burgonyakészleteket is. Ugyanúgy, ahogyan a köz­­ellátást a szabadpiaci termékforgalom szigorú korláto­zásával kívánták biztosítani, az iparban a nyers- és alap­anyag-ellátás érdekében hoztak hasonló intézkedéseket. A termelés megkezdésének pénzügyi támogatására, a Magyarország háborús kárai ágazatonként (az 1944. évi be­csült nemzeti vagyonhoz képest)­­ a teljes kár 21 951 millió 1938. évi értékű pengő volt

Next