Élet és Tudomány, 1985. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-04 / 1. szám
nyék közben, illetve utánuk, a felszabadító csapatok anyagi szükségleteinek kielégítése során következtek be. A sokkoló hatású veszteség számottevő része — az ipari károknak csaknem 70, a mezőgazdaságnak 75 százaléka — nem az eszközök, felszerelési tárgyak és berendezések pusztulásából, hanem abból keletkezett, hogy tömérdek termény, anyag és gyártmány semmisült meg. A közvetlen háborús pusztítással vetekedtek a közvetett következmények. Bizonyos létesítmények megsemmisülése miatt a termelésnek, a forgalomnak egyébként működésképes elemei is munkaképtelenné váltak. A terménykészletek pusztulása miatt évekig nehezen elégíthették ki a vetőmagszükségletet, ez állatállomány nagy részének megsemmisülése, s ebből következően a szerves trágya hiánya miatt a talajerőpótlás, a szállítóeszközök elhurcolása miatt a szénellátás, ennek nehézségeitől pedig az áramszolgáltatás szenvedett kárt. Az új hatalom számára a pusztítás következményeinek megszüntetésével szinte egyenrangú feladatot adtak az ország háborús szerepének utólagos terhei — ezek nagy részét a fegyverszüneti megállapodás rögzítette. A HÁBORÚS SZEREP ÁRA A fegyverszüneti egyezmény alapján a Szovjetuniónak 100, Csehszlovákiának 30 és Jugoszláviának 70 millió dollár értékben kellett jóvátételt fizetnünk. 1945 derekán vált világossá, hogy az akkori gazdasági helyzetben amúgy is hatalmas teher a világpiaci árváltozások figyelmen kívül hagyása miatt a megállapított összegnek a többszörösére nő. Az 1938. évi 5,15 pengős dollárkulcsot már 1945-ben 10,20 pengős árfolyam váltotta fel, s a következő években is ugyanilyen mértékben romlott az elszámolási arány. A magyar gazdaság kezdetben képtelen volt kötelezettségeit teljesíteni, ezért 1946-ban a Szovjetunió hozzájárult a szállítások átütemezéséhez, 1948 után pedig elengedte a hátralévő jóvátétel számottevő hányadát. A fegyverszünet a magyar kormányzatot arra is kötelezte, hogy gondoskodjon az országban állomásozó megszálló katonaságnak és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak élelmiszer-, pénz-, áru- és eszközellátásáról. Ez az első esztendőkben további súlyos terhet jelentett. Magyarország nem tarthatott igényt a magyar—német kereskedelemben felhalmozódott 280 millió dollár értékű követelésére sem. Sőt éveken át az a veszély fenyegetett, hogy a háború alatti német behozatalunk ellenértékét — függetlenül attól, hogy azt a magyar kivitel értéke meghaladta — ki kell fizetnie a magyarországi német vagyont jóvátételként átvevő Szovjetuniónak. A háborús szerep adójaként megjelenő úgynevezett nemzetközi kötelezettségek egészen a társadalmi és gazdasági berendezkedésben 1948-ban végrehajtott fordulatig roppant súlyos terhet jelentettek, s így nagy erőket vontak el az újjáépítéstől (az 1946/47. költségvetési évben az állami kiadásoknak majdnem 40 százalékát, az 1947/48. évben az egyharmadát). A háborús károkon és a nemzetközi kötelezettségeken kívül az új Magyarország további olyan gazdasági problémákkal is szembetalálta magát, amelyekre a Függetlenségi Front programjának meghirdetői nemigen számítottak. A két világháború között az ország jókora külföldi hiteleket vett föl: az emiatt valutában fizetendő tartozás 1945-ben csaknem 580 millió dollárt tett ki! Az adósság nagy része a háborúban győztes koalíció nyugati szövetséges országait illette, s e kormányok igyekeztek is követeléseiket behajtani. Az új kormányzatra maradt az is, hogy rendezze az előző időszak számottevő belső adósságait (főképpen lakossági kötvényeket kellett visszafizetni). Sőt, mielőtt a gazdasági folyamatokat megregulázhatták volna, az eladósodás tovább folytatódott: a győztes nagyhatalmak a kormányzatra hárították azt a feladatot, hogy megtérítse a magánszemélyeknek, magánintézményeknek a hadizsákmányolásból keletkezett kárait. Az újjáépítés feladatával birkózó koalíciós kormányok akkor még nem tudhatták azt, hogy e kötelezettségeket — vagy akár csak a külföldi adósságokat — egyáltalán nem vagy csak évtizedek múlva sikerül rendezni. A szerteágazó elkötelezettségeken és a szűkös anyagi lehetőségeken kívül számottevő gazdasági fenyegetettséget — és valóságos terhet — jelentett a csehszlovákmagyar lakosságcsere, illetőleg a hazai németségnek a kitelepítése is. 1944 végén még nemigen lehetett arra számítani, hogy a háború sújtotta országra 1946—1947 folyamán fenyegető teherként nehezedik majd a nagyhatalmak döntésétől függően 400-500 ezer ember kitelepítése és 200 ezernek a betelepítése, az ezzel járó szállítás, költöztetés, a százezres tömegeknek a gazdasági szervezetbe való beillesztése, illetőleg ebből való kiszakítása. (A valóságban ezeknek a mozgásoknak csak a kisebbik felére került sor.) A KÖZELLÁTÁS FELELŐSSÉGE Már 1945 elején kitűnt: a kormányzatnak az lesz az egyik legnehezebb feladata, hogy gondoskodjon a lakosság ellátásáról — az agrár jellegű Magyarországon addig egyik kormánynak sem kellett ilyen kérdésekkel foglalkoznia! Emiatt számos helyen már 1945-ben bevezették a jegyrendszert, 1946 februárjában kötelezték a munkaadókat,hogy gondoskodjanak alkalmazottaiknak és azok családtagjainak élelmiszer-ellátásáról, az új forint megszületésekor pedig országosan egységes élelmiszer-jegyrendszert szerveztek. Az ellátási gondok enyhítésére már igen korán újjászervezték a háborúban létrehozott közellátási apparátust, s az 1945. évi februári intézkedések is az addigi „kötött’ gazdálkodás továbbvitelét szolgálták. 1945 májusában eltörölték ugyan a gyűlölt háborús beszolgáltatási rendszert, de két hónap múlva módosított — sok szempontból még szigorúbb — formában újra hasonlót vezettek be. A központi készletek növelésére a kormányzat számos adót természetben vetett ki, majd zárolta az önellátáson felüli gabona- és liszt-, később pedig a burgonyakészleteket is. Ugyanúgy, ahogyan a közellátást a szabadpiaci termékforgalom szigorú korlátozásával kívánták biztosítani, az iparban a nyers- és alapanyag-ellátás érdekében hoztak hasonló intézkedéseket. A termelés megkezdésének pénzügyi támogatására, a Magyarország háborús kárai ágazatonként (az 1944. évi becsült nemzeti vagyonhoz képest) a teljes kár 21 951 millió 1938. évi értékű pengő volt