Élet és Tudomány, 1988. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-20 / 21. szám
Nemcsak Afrikában éltek a legősibb főemlősök Herbert Thomas francia őslénykutató Omán területén, két lelőhelyen három főemlősnek a fogaira bukkant. Afrikán kívüli területről ezek a legősibb főemlősleletek. A lelőhelyen előkerült számos más élőlénynek a maradványa módot adott arra, hogy a fogak korát nagy pontossággal meghatározzák. Ez 35,8 millió évnek adódott. Az őslénykutatók már régóta számítottak rá, hogy előbb-utóbb Afrikán kívül is előkerülnek a főemlősöknek ilyen régi időkből való maradványai. Több mint ötven éven át azonban ilyeneket csak Kelet-Afrikában találtak. Az, hogy éppen az Arab-félszigeten leltek rájuk, nem okozott meglepetést, hiszen abban a korban, amelyben ezek a lények éltek, Afrikát csak sekély tengerek választották el az Arab-félszigettől. (Science et Vie) Házieb — már 15 ezer évvel ezelőtt? Eddig iraki, jordániai, japáni és egyesült államokbeli leletek alapján úgy vélték, hogy a kutya az ember kíséretében csak a középső vagy az újabb kőkorszakban — az i. e. 8—9. évezredben — jelent meg. Most egy századunk eleji németországi leletnek az újravizsgálata alapján G. Nobis, a bonni Alexander Koenig Múzeum volt igazgatója azt állítja, hogy a legrégebbi háziállatunk — nem mint eddig tudták, a juh, hanem — a kutya volt, s a kutyának ott előkerült példánya az eleddig fölfedezett háziállatoknál hozzávetőlegesen háromezer évvel régebben, már mintegy 15 ezer évvel ezelőtt, a Cro Magnon-i ember környezetében, a Rajna középső vidékén élt. A lelet egyébként 1914-ben került elő egy oberkasseli bazaltbányában talált kettős sírból. Ennek a Cro Magnon-i emberre jellemző embertani maradványai a bonni Rheinisches Landesmuseum gyűjteményébe kerültek, míg az állatcsontok bonni egyetemi intézetekben kaptak helyet. A kölni egyetem munkatársainak nemrég megkezdett átfogó kőkorszak-kutatásai során ezeket a leleteket is elővették, s korszerű eljárásokkal megvizsgálva újraértelmezték őket. Különösen egy régebben kőkori farkasnak tulajdonított jobb alsó állkapocscsont keltette föl a kutatók figyelmét: túlságosan rövid volt ahhoz, hogy farkasé lehetett volna. Ép tépőfogának méretei sem egyeztek meg a jellegzetes farkasfogaival. A vizsgálat egyértelműen kiderítette, hogy ez a kasseli bazaltbányából származó csontmaradvány semmiképpen sem farkasé, hanem minden bizonnyal egy kisebb — pásztorkutya méretű és alakú — háziasított ebé volt. (Neue Zürcher Zeitung) Melegvérűek voltak a dinoszauruszok? Kanadai őslénykutatók Alberta tartományban, egy hegyszakadék mélyén, közel a felszínhez húsz dinoszauruszfészket tártak fel. Több fészekben egy-két tucat — mintegy 21 centiméter átmérőjű — tojás rejlett. A leletegyüttes azért is nogy szenzáció, mert a tojások egy részében érett magzatoknak a maradványai voltak, sőt a fészkek közelében akadt egy éppen kibújt sárkánygyíkbébi is. Megállapították, hogy a kacsacsőrű dinoszauruszok, a Hadrosaurusok két fajának, a tülkös Styracosaurusnak és egy fejletlenebb formának, a Hypsylophodonnak a tojásairól, magzatjairól, illetőleg újszülötteiről van szó. A kifejlett Hadrosaurusok 13 méter hosszú lények voltak, a testtömegük 4—6 tonna lehetett, vagyis ezeknek az állatoknak a méretei elérték egy mai óriás elefántéit. E növényevő őshüllők kikelő magzatai valószínűleg vízbe fúltak, midőn a közeli folyó kilépett a medréből. Az árvíz azután vékony iszapréteggel fedte be a tojásokat, s ezáltal 73 millió éven át megóvta őket az elbomlástól. A ritka nagy értékű leletek azt a dinoszauruszokról alkotott új keletű elméletet támasztják alá, miszerint azok nem a hüllőkre jellemző változó testhőmérsékletű, hanem — a madarakhoz és az emlősökhöz hasonlóan — melegvérű állatok voltak. Az is valószínű, hogy a dinoszauruszok hordákban éltek, s abból, hogy a fészkek sorba rendeződtek, arra következtetnek: a nőstények sok száz éven át évről évre visszatértek oda, a tojásaikat rothadó növényekkel fedték be, majd az ezek termelte meleggel költötték ki. Az őslénykutatók szerint a tojásokból kikelő Hadrosaurusok egy év alatt akár a 280 centiméteres testmagasságot is elérték. Ez az elképesztően gyors növekedés szintén azt valószínűsíti, hogy ezeknek az állatoknak a szervezete — hőtermelése által — állandóan meleg volt. (New Scientist) a 6000 méteres mélységbe is lemerülni képes Nautile nevű tengeralattjáró mintákat vett. Benn a kráterben az iszap hőmérséklete 21 Celsius-fok volt. A kráter középpontjától mintegy 200 méteres körben friss iszap emelkedett a felszín felé. A krátert magát sárga baktériumréteg borította, de más — gerincoszlop nélküli — apró állatokat is találtak ott. Jean Paul Toucher geológus szerint a vulkán afféle „egérút” az egymásnak torlódó amerikai és a Karib-tengeri lemezek közé szorult víz számára. Hasonló jelenséget a szárazföldön — Pakisztánban és Venezuelában — már észleltek, de ez az első olyan iszapvulkán, amelyet az óceán mélyén figyeltek meg, annak a táblaperemnek a közvetlen közelében, ahol a lemezanyag összetorlódik, mielőtt lebukna a másik lemez alá. Sciences et Avenir) Tenger alatti iszapvulkán Francia kutatók Barbados szigetétől keletre, az Atlanti-óceán 5000 méteres mélységében iszapot és metánt okádó vulkánra leltek. A kutatók e vulkánt ugyanazzal a távolról működtetett szonárral fedezték föl, amellyel 1985-ben rátaláltak a Titanic roncsaira. A mintegy 1 kilométer átmérőjű ovális kráter közepéből Ha a Földön nem volnának óceánok... Vajon milyen volna Földünk éghajlata, ha nem volnának rajta szárazföldek, hanem csak tengerek és óceánok, illetőleg fordítva: ha csak szárazföldek volnának, de óceánok nem? Első pillantásra a kérdés értelmetlennek tűnhet föl. Ám gondoljunk csak arra, hogy bolygónkon a szárazföldek és a tengerek elfoglalta területeknek az aránya a földtörténet során a kontinensvándorlás következtében nemegyszer változott. Ezt pedig minden bizonnyal az éghajlat változásának — a szárazföldi jelleg csökkenésének, illetőleg erősödésének — is kísérnie kellett. A SZUTA Óceánkutató Intézetének három kutatója elkészítette Földünk északi félgömbjének „óceán— légkör—szárazföld” termodinamikai modelljét, s azt a „szárazföld nélküli Föld”, illetve az „óceán nélküli Föld” tanulmányozására alkalmazta. A kísérletek eredményei szerint a csak vízzel borított Föld éghajlata melegebb, a csak a szárazfölddel borítotté pedig hidegebb lenne a mainál. A „szárazföld nélküli Föld” forró és mérsékelt öveiben a tengerek és az óceánok mélyebb vizei a mostaninál jóval melegebbek lennének. Az „óceán nélküli Földön” pedig erősödne az észak-déli irányú légköri hőátadás. A modellkísérletekből a kutatók egy további — első pillantásra váratlan — következtetésre jutottak: az „óceán nélküli Földön” a déli félgömbön a légkör páratartalma nemhogy nem lenne kisebb — mint a hőmérséklet-csökkenés hatására lennie kellene —, hanem éppen fordítva, növekedne. (Zemlja i Vszelennaja)