Élet és Tudomány, 1988. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)

1988-05-20 / 21. szám

Nemcsak Afrikában éltek a legősibb főemlősök Herbert Thomas francia őslényku­tató Omán területén, két lelőhelyen három főemlősnek­ a fogaira buk­kant. Afrikán kívüli területről ezek a legősibb főemlősleletek. A lelőhe­lyen előkerült számos más élőlény­nek a maradványa módot adott arra, hogy a fogak korát nagy pontosság­gal meghatározzák. Ez 35,8 millió évnek adódott. Az őslénykutatók már régóta szá­mítottak rá, hogy előbb-utóbb Afri­kán kívül is előkerülnek a főemlő­söknek ilyen régi időkből való ma­radványai. Több mint ötven éven át azonban ilyeneket csak Kelet-Afri­­kában találtak. Az, hogy éppen az Arab-félszigeten leltek rájuk, nem okozott meglepetést, hiszen abban a korban, amelyben ezek a lények él­tek, Afrikát csak sekély tengerek választották el az Arab-félszigettől. (Science et Vie) Házieb — már 15 ezer évvel ezelőtt? Eddig iraki, jordániai, japáni és egyesült államokbeli leletek alapján úgy vélték, hogy a kutya az ember kíséretében csak a középső vagy az újabb kőkorszakban — az i. e. 8—9. évezredben — jelent meg. Most egy századunk eleji németországi lelet­nek az újravizsgálata alapján G. No­bis, a bonni Alexander Koenig Mú­zeum volt igazgatója azt állítja, hogy a legrégebbi háziállatunk — nem mint eddig tudták, a juh, hanem — a kutya volt, s a kutyának ott előkerült példánya az eleddig fölfedezett há­ziállatoknál hozzávetőlegesen há­romezer évvel régebben, már mint­egy 15 ezer évvel ezelőtt, a Cro Mag­­non-i ember környezetében, a Raj­na középső vidékén élt. A lelet egyébként 1914-ben került elő egy oberkasseli bazaltbányában talált kettős sírból. Ennek a Cro Magnon-i emberre jellemző ember­tani maradványai a bonni Rheini­sches Landesmuseum gyűjteményé­be kerültek, míg az állatcsontok bon­ni egyetemi intézetekben kaptak he­lyet. A kölni egyetem munkatársai­nak nemrég megkezdett átfogó kő­korszak-kutatásai során ezeket a le­leteket is elővették, s korszerű eljá­rásokkal megvizsgálva újraértelmez­ték őket. Különösen egy régebben kőkori farkasnak tulajdonított jobb alsó állkapocscsont keltette föl a ku­tatók figyelmét: túlságosan rövid volt ahhoz, hogy farkasé lehetett volna. Ép tépőfogának méretei sem egyeztek meg a jellegzetes farkasfo­gaival. A vizsgálat egyértelműen ki­derítette, hogy ez a kasseli bazalt­bányából származó csontmaradvány semmiképpen sem farkasé, hanem minden bizonnyal egy kisebb — pásztorkutya méretű és alakú — há­ziasított ebé volt. (Neue Zürcher Zeitung) Melegvérűek voltak a dinoszauruszok? Kanadai őslénykutatók Alberta tartományban, egy hegyszakadék mélyén, közel a felszínhez húsz dinoszauruszfészket tártak fel. Több fészekben egy-két tucat — mintegy 21 centiméter átmérőjű — tojás rej­lett. A leletegyüttes azért is nogy szenzáció, mert a tojások egy ré­szében érett magzatoknak a marad­ványai voltak, sőt a fészkek közelé­ben akadt egy éppen kibújt sár­kánygyíkbébi is. Megállapították, hogy a kacsacsőrű dinoszauruszok, a Hadrosaurusok két fajának, a tül­­kös Styracosaurusnak és egy fejlet­lenebb formának, a Hypsylophodon­­nak a tojásairól, magzatjairól, illető­leg újszülötteiről van szó. A kifejlett Hadrosaurusok 13 mé­ter hosszú lények voltak, a testtö­megük 4—6 tonna lehetett, vagyis ezeknek az állatoknak a méretei el­érték egy mai óriás elefántéit. E nö­vényevő őshüllők kikelő magzatai valószínűleg vízbe fúltak, midőn a közeli folyó kilépett a medréből. Az árvíz azután vékony iszapréteggel fedte be a tojásokat, s ezáltal 73 mil­lió éven át megóvta őket az elbom­­lástól. A ritka nagy értékű leletek azt a dinoszauruszokról alkotott új keletű elméletet támasztják alá, miszerint azok nem a hüllőkre jellemző válto­zó testhőmérsékletű, hanem — a madarakhoz és az emlősökhöz ha­sonlóan — melegvérű állatok vol­tak. Az is valószínű, hogy a dino­szauruszok hordákban éltek, s abból, hogy a fészkek sorba rendeződtek, arra következtetnek: a nőstények sok száz éven át évről évre visszatértek oda, a tojásaikat rothadó növények­kel fedték be, majd az ezek termelte meleggel költötték ki. Az őslénykutatók szerint a tojások­ból kikelő Hadrosaurusok egy év alatt akár a 280 centiméteres testma­gasságot is elérték. Ez az elképesz­tően gyors növekedés szintén azt va­lószínűsíti, hogy ezeknek az állatok­nak a szervezete — hőtermelése ál­tal — állandóan meleg volt. (New Scientist) a 6000 méteres mélységbe is lemerül­ni képes Nautile nevű tengeralattjá­ró mintákat vett. Benn a kráterben az iszap hőmérséklete 21 Celsius-fok volt. A kráter középpontjától mint­egy 200 méteres körben friss iszap emelkedett a felszín felé. A krátert magát sárga baktériumréteg borí­totta, de más — gerincoszlop nélkü­li — apró állatokat is találtak ott. Jean Paul Toucher geológus sze­rint a vulkán afféle „egérút” az egy­másnak torlódó amerikai és a Ka­­rib-tengeri lemezek közé szorult víz számára. Hasonló jelenséget a szá­razföldön — Pakisztánban és Vene­zuelában — már észleltek, de ez az első olyan iszapvulkán, amelyet az óceán mélyén figyeltek meg, annak a táblaperemnek a közvetlen közelé­ben, ahol a lemezanyag összetorló­dik, mielőtt lebukna a másik lemez alá. Sciences et Avenir) Tenger alatti iszapvulkán Francia kutatók Barbados szigeté­től keletre, az Atlanti-óceán 5000 mé­teres mélységében iszapot és metánt okádó vulkánra leltek. A kutatók e vulkánt ugyanazzal a távolról mű­ködtetett szonárral­ fedezték föl, amellyel 1985-ben rátaláltak a Tita­nic roncsaira. A mintegy 1 kilomé­ter átmérőjű ovális kráter közepéből Ha a Földön nem volnának óceánok... Vajon milyen volna Földünk ég­hajlata, ha nem volnának rajta szá­razföldek, hanem csak tengerek és óceánok, illetőleg fordítva: ha csak szárazföldek volnának, de óceánok nem? Első pillantásra a kérdés értelmet­lennek tűnhet föl. Ám gondoljunk csak arra, hogy bolygónkon a szá­razföldek és a tengerek elfoglalta te­rületeknek az aránya a földtörténet során a kontinensvándorlás követ­keztében nemegyszer változott. Ezt pedig minden bizonnyal az éghajlat változásának — a szárazföldi jelleg csökkenésének, illetőleg erősödésé­nek — is kísérnie kellett. A SZUTA Óceánkutató Intézeté­nek három kutatója elkészítette Föl­dünk északi félgömbjének „óceán— légkör—szárazföld” termodinamikai modelljét, s azt a „szárazföld nélküli Föld”, illetve az „óceán nélküli Föld” tanulmányozására alkalmazta. A kísérletek eredményei szerint a csak vízzel borított Föld éghajlata melegebb, a csak a szárazfölddel bo­­rítotté pedig hidegebb lenne a mai­nál. A „szárazföld nélküli Föld” forró és mérsékelt öveiben a tengerek és az óceánok mélyebb vizei a mostani­nál jóval melegebbek lennének. Az „óceán nélküli Földön” pedig erő­södne az észak-déli irányú légköri hőátadás. A modellkísérletekből a kutatók egy további — első pillantásra vá­ratlan — következtetésre jutottak: az „óceán nélküli Földön” a déli fél­gömbön a légkör páratartalma nem­hogy nem lenne kisebb — mint a hőmérséklet-csökkenés hatására len­nie kellene —, hanem éppen fordít­va, növekedne. (Zemlja i Vszelen­­naja)

Next