Élet és Tudomány, 1989. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-17 / 7. szám
„ROMBOLJUK LE A MÚZEUMOKAT!” „Én mindenfajta rendszernek ellensége vagyok, az egyetlen elfogadható rendszer a rendszernélküliség . . . Hatalmas pusztítás, rombolás vár ránk. Mindent söpörjünk ki, tisztítsunk meg!... A Dacia megsemmisíti a régészetet, kitiltja a prófétákat, hiszünk a spontán cselekvésben, mely röpke isteneket alkot: Dada-Szabadság: Dada, Dada, Dada — az összekevert színek üvöltése, az ellentét, az ellentmondás, a következetlenség randevúja — maga az élet!... 20 fillérért, közös akarattal vetettünk véget a belső folyamatoknak, egy angyal azúrkék szemüvegével.” A Dada elméletét kétségtelenül Tzara fejtette ki leghatározottabban. Idézetünk az ő Dada-kiáltványából való. Szimfónia írógépekre Az idézeteket tovább folytathatnánk, de nem érdemes, a lényeg azonos vagy hasonló. Itt nem csupán a nyers, erőszakos antiművészet szóbeli kifejtésével van dolgunk, hanem azzal is, hogy a teljes gondolkodásmódot gyökeresen át kell alakítani. Miközben — micsoda ellentmondás, szellemi önpusztítás! — maguk is új művészetet teremtenek, abban a hiszemben, hogy ezzel egyszer s mindenkorra lerombolták a polgár logikai rendjét és megszokott művészi formáit. Mert nem elégedtek meg a Cabaret Voltaire estéről estére megismétlődő botrányaival, hanem kibéreltek egy kiállítótermet is, és ott nem kevésbé skandalumos kiállításokat rendeztek. Kandinszkij, Klee, Picasso, Picabia, Arp, Sophie Tauber-Arp képei és szobrai riogatták a jámbor zürichieket. A Dada művészi felfogása erősen közelített a wagneri Gesamtkunstwerk (összművészet) eszményéhez, rettentő szövegekkel túlkiabálva egymást — megfelelő zaj- és zenekísérettel. Mert zaj volt ez, bizony, a javából, megteremtve a brustage (zajzene) ősét, jó negyvenöt évvel megelőzve John Caget. Nem kisebb muzsikus, mint Eric Satie írt számukra „szimfóniát”, kizárólag írógépeken adva elő. De csörömpöltek lábasokkal, nagydobbal és minden egyébbel, ami zajt csinált, még hangosabb tiltakozásra késztetve a termet mindig zsúfolásig megtöltő közönséget. Itt már készen állt a XX. század avantgárdjának járóképes, vasgyúró gyermeke. Happening, zajzene, hang- és rajzköltészet. A lettrizmus! És a szimultán vers és regény! Ma azt mondanánk: saját csapdájukba estek. Antimúzeumi tárgyaikból múzeumot csináltak. Ez a mozgalom, amelynek legszélsőségesebb mutatványát a zürichi Dada produkálta, benne volt a „levegőben”. A zürichivel egyidejűleg hasonló mozgalmak bukkannak fel a világ más tájain is. Az avantgárd orosz művészet már régebben szakított a polgári óklasszikus konvenciókkal. Tatlin, Gabo, Malevics, Goncsarova és más zseniális előfutárok olyan új formavilágot teremtettek, amely ha nem reklamálta is a Dadia cégért, inkább a futurizmussal és a konstruktivizmussal tartott rokoni kapcsolatot — miközben megalkotta saját, különleges, önálló világát, de a furioso, amellyel megtagadta az „ősöket” és a maga új szemléletét alkotó akarata a Dadáéval azonos szellemi célokat követett, talán egy kissé erőteljesebb politikai elkötelezettséggel. Az ortodox Dada céljaihoz és módszereihez — később szervezetileg is — közelebb állt két másik szárny: az amerikai és a német. (Mindkettő külön tanulmányt érdemelne, e cikkben most csupán érintjük néhány jellegzetességüket.) Az amerikai Dada — talán helyesebb volna New York-iól beszélni — az elhagyott fegyverraktárban 1913-ban megrendezett botrányos kiállításnak, az Armory Show-nak a folytatása. A kiállítást egy amerikai avantgárd fotográfus, Alfred Stieglitz és Man Ray, ez a sokoldalú, nagyszerű művész rendezte. A nagynevű kiállítókon — Picassón, Matisse-on és másokon — kívül két francia művész is szerepelt: Marcel Duchamp és Francis Picabia. Nap jaink művészei gyakran állítják, hogy valamelyest mindannyian Duchamp örökösei, ám annyi bizonyos, ha mást nem, az iróniát, a kételyt és az örökös újítás hajlamát, egyszóval a modern művészet szellemét tőle (is) kölcsönözhették. A Nagy üveg Marcel Duchamp inkább filozófus volt, pontosabban olyan gondolkodó, aki intellektusát és érzelmeit művészethez hasonlító tárgyakban fejezte ki. Szójátékai legalább olyan híresek, mint művészi — képzőművészeti — alkotásai. Azért érdemli meg ez a fogalom, hogy kiemeljük, mert nála jobban senki sem irtózott a festett képtől, a „firnajszos vászon”-tól. Régebben festett néhány — igen kevés — képet, ilyen volt az Armory Show-n bemutatott, botrá nyos Lépcsőn lépegető akt (amely mellesleg egy talpig felöltöztetett, meghatározhatatlan nemű, mozdulatokra bontott jelenséget ábrázolt), de ő maga igazi művének a gesztust, a magatartást tartotta, olyannyira, hogy 1924-ben visszavonult a művészi szerepléstől (egyetlen „titkos” mű megalkotásának a kivételével.) Ez a gesztusművészet vezette Duchamp-t a máig alkalmazott művészi gyakorlatig, a ready made*-ig! Készárut, voltaképpen véletlenül talált tárgyakat állít ki, a művész alig módosít rajtuk valamit, esetleg csupán a nevét kölcsönzi bemutatásukhoz. „A tárgyat a művész választása teszi műalkotássá" — mondta Marcel Duchamp. Így került a világ múzeumainak kincsestáraiba az 1914- ben egy párizsi áruházban vásárolt Palackszárító, majd egy tonett kalaptartó, egy biciklikerék és a nagy botránykő, egy vécécsésze, amelyet Duchamp R. Mutt álnéven írt alá. Legnevezetesebb műve azonban a Nagy üveg, amelynek alig lefordítható, titkos jelentésű címe franciául így hangzik: La Mariée mise á uu par ses célibataires, meme (Az agglegények maguk vetkőztetik a menyasszonyt), de ennek így nem sok köze van a műhöz. Ez két, hatalmas, dupla üveglapból állt; amikor szállításkor a két üveglap megrepedt, Duchamp megjegyezte: most tekintem igazán befejezettnek. Duchamp tíz évig dolgozott a legnagyobb titokban rajta: nehezen kideríthető, vegyes technikával készült, a művész, hogy a „véletlen” is együttműködjön az alkotással, játékágyúval finom homokot lőtt az üvegre. Duchamp az, aki Leonardo Giocondájára hetyke bajuszt rajzolt, s a képet pajzán titkos felirattal ékesítette. Számos művét és írását Rrose Selavy álnéven írta alá (eRose c’est la vie – Erosz az élet!). Barátja, Francis Picabia már ko- a Dada