Élet és Tudomány, 1993. július-december (48. évfolyam, 27-53. szám)
1993-07-02 / 27. szám
■ Az ember számára a tengerek évszázadokon keresztül végtelen gazdagságot, kimeríthetetlen táplálékforrást jelentettek. A történelem előtti népek azonban gyakorlatilag csak az árapály övén belül tudtak behatolni a végtelenbe vesző sós víztömegbe, ahol minden időben , napi igényeiket kielégítő mennyiségű puhatestű, rák, vagy halzsákmányra leltek. A törzsi- és államtársadalmak megjelenésével a tengeri halászat ki■ terjedt a partközeli vizekre is, ám a nagy felfedezések kora előtt a tenger minden gyümölcse csak a helyi lakosság ellátását szolgálta. A ragadozó ember okozta veszteségeket a tengerek élővilága könnyűszerrel kiheverte. Az ipari társadalom kezdetén a tartósítási módszerek hiányosságai és a közlekedés kezdetlegessége miatt még sokáig a lehetőségek alatt maradt a tenger adta táplálékforrások kihasználása. A partoktól távoli piacokra még e század első felében is csak sózott hal (hering) és a konzervek („szardínia”) jutottak el nagyobb tömegben. A tengeri élővilág termékei a ma ismert változatosságban és mennyiségben csupán a tömeges, gyors áruszállítás, valamint a mélyhűtéses eljárások szélesebb körű elterjedésével juthattak el a szárazföldek belsejében élő lakossághoz. KORAI RABLÓGAZDÁLKODÁS Az igények növekedésével a zsákmányszerzés is egyre kíméletlenebbé vált. A felvilágosodó XVIII. századnak bizonyára nem válik dicsőségére, hogy az Aleutitenger örökké éhes, skorbutban szenvedő fókaprémvadászai néhány évtizeddel felfedezése után ki is irtottak egy békés tengeri növényevő emlőst, a Steller tengeritehenét. Sokkal többet mészároltak le belőlük, mint amennyire a táplálkozáshoz szükség lett volna. Elsőként nem a táplálékul szolgáló, hanem az ipari zsiradékot és a finom szőrmét szolgáltató állatokat: a bálnákat, a fókákat, a tengeri vidrát kezdték tömegesen pusztítani. A XIX. század elejére kiirtottak két prémfókafajt, s rokonaikat is csak az utolsó pillanatban hozott védőintézkedések mentették meg. A tengeri vidra a legnagyobb menyétfélék egyike. Prémje minden emlőse közül a legtömöttebb, és hála különleges szerkezetének, teljesen vízhatlan. E fajt csupán az mentette meg a kipusztulástól, hogy 1911-ben, amikor már kihaltnak vélték, és védelem alá helyezték, néhány túléléső példánya elszaporodhatott. Mára eredeti elterjedési területének egy részén ismét megjelenhetett. A tengeri vidra ökológiai jelentősége többek között az, hogy tengeri sünökkel is táplálkozik. E tüskésbőrűek mohó vegetáriánusok, és fő fogyasztójuk, a tengeri vidra hiányában a Csendes-óceán parti vizeiben néhol tövig lelegelték a burjánzó hatalmas barnamoszat állományokat, amelyek több gazdaságilag fontos halfaj ikrázóhelyei voltak. TENGERI EMLŐSÓRIÁSOK Az ember másik nagy újkori irtóhadjárata a cetek ellen irányult. A legtöbb nagy bálnafaj a sziláscetek alrendjébe tartozik. Életük nagy részét az apró, lebegő nyíltvízi állatokban, zooplanktonban dús, hideg sarkközeli vagy sarki vizekben töltik. A nagy tápértékű zooplanktonon élve képesek fél méter vastag szalonnaréteget fejleszteni, ez védi őket a jéghideg víz hűtő hatása ellen. Szülni és párosodni sokuk a meleg tengerek védettebb, deplanktonban szegény részeikre húzódik, mert újszülöttjeik vékony zsírrétege még nem állja a sarki vizek hidegét. A bálnatehén a vemhes-;ség idején nem is táplálkozik, vastag zsírrétegét éli fel, sőt, s ennek energiájából fedezi abálnaborjú növekedéséhez szükséges nagy tápértékű tej előállítását is. A cetek ivadé kaikat évekig gondozzák, természetes ellenségük pedig alig van, így a legtöbbjük életben marad, és magas élet- kort ér meg. A cetek néhány száz éves még hatalmas tömegekben lakták a tengereket, annakellenére, hogy a Föld leglas ésabban szaporodó lényei közé tartoznak. Az emberi tör- ténelem évezredeiben az esz- kimók, az indiánok, a japán nők és az európaiak (például a baszkok) rendszeresen va-'dásztak a cetekre, anélkül,hogy észrevehetően apasz- - tották volna állományukat. Az újkori ember nagy roha - ma azonban megtizedelte ál- lományukat, s ezt az elmon- dottak miatt a népesség csak igen lassan tudja pótolni. Z BÁLNA- VADÁSZAT : A hollandok, az angolok és a franciák már a 17. század- ban megkezdték a nagyobb szabású bálnavadászatot a Grönland partjai körül. E vizézekben főképp a lassú, könnyen elejthető grönlandi bál-na és a vizcayai bálna volt a zsákmányuk. E két faj hama-rosan olyannyira megritkult, hogy a XIX. század közepére - a bálnavadászat "hőskorá- ra” - már nem volt kifizetődő az északatlanti vizekben keresni őket. Amikor megjelen tek a gőzhajók, megkezdték a bálnavadászatot a csendes- óceáni, később az antarktiszi vizeken is. Az akkori módszerekkel - csónakból vetették ki kézi szigonyaikat - főképp az ámbráscetet, a szürke bálnát és a déli jeges bálnát - üldözték sikeresen. A XX.század elejére ezek a fajok is megritkultak. A nagytestű és A szürke bálnát nemcsak a vadászok gyötörték, az élősködőktől is sokat szenved 836/ÉT 1993/27