Élet, 1912. július-december (4. évfolyam, 27-49. szám)
1912-07-01 / 27. szám
A SZALONRÓL A nyárspolgár, ha szalonra gondol, mindig holmi léha nagyon is mesterkélt gyülekezetét képzeli el felületes világfiaknak és napvilági asszonyoknak. Alantas borzalommal gondol vissza a XVIII. század szalonjaira, ha netalántán művelődéstörténettel foglalkozván, tudomással bir róluk. Fecsegnek és szerelmeskednek , véli megvetvén és semmit sem tesznek. Holott a szalonélet alapja az emberek kölcsönös megbecsülése és egymás mellé rendeltsége egy bizonyos társadalmi avagy intellektuális osztály keretében és az anyag, mely az embereket összetömöríti, vonatkozásba hozza egymással őket a csevegés. Szalon csak addig van valóban míg akadnak emberek, kik csevegni tudnak, szalon csak ott lehet, hol az emberek csevegnek. Csevegni annyit tesz, mint beszélni anélkül, hogy vitatkoznának, anélkül, hogy előadást tartanánk, a csevegés valami kedves, vonzóan felületes középút a liritálás és a hűs tárgyilagosság között. A csevegés tartózkodó elsiklás a szubjectív előadás émelygés és az objektív elbeszélés unalmas kellemetlenségei között. Hogy magyar szalon nem volt épen a vitatkozás és a fejtegetés miatt az természetes. Szükséges, hogy a csevegésnek semminemű célja ne legyen magán a csevegésen kívül. A csevegéssel nem fér össze annak az akarása, hogy mást meggyőzzünk, hogy egy nőt meghódítsunk vagy megtartsunk. A csevegésnek legfőbb jellemzői: az egyéniesség, a temperáltság, a témák korlátlansága. Kétféle csevegőt lehet megkülönböztetni. Csevegő a monológban és a debattrozásban. Az első fajta tanrend az, ki szépen kidolgozva, megstilizálva elmeséli egy élményét, anyagról, városról, könyvről és mi egyébről. Folyamatosan beszél, heve jóformán nincsen, a szavaknak súlyával, helyzeti energiájával tisztában van. Mondanivalójában aránylag kevés az aktualitás, a pillanatnyi hatásra törekvés csevegése egy elegáns cikk, hanyag, de biztos jellemzése tárgyának. A mondatok kifaragottak, a fordulatok zökkenésnélküliek és az egész elbeszélésből kiérezni a mellert. Ebből következik épen az, hogy a causeurség majdnem egy egész embert kíván, ha a monológszerű causeurról van szó. Íróművész ritkán igazi causeur. A causeur olyan író, ki az Írásnak aránylag legkönnyebb és legnagyobb pillanatnyi sikert nyújtó módját: a beszédet választotta. Ellenben az író oly causeur, ki az elbeszélésnek a legnehezebb és legklasszikusabb formáját: az írást használja. A causeurség másik formája a már fentebb említett debattírozó, dialógus csevegés. Ez több szellemességet kíván mint az előbbi, de kevesebb stílusérzéket, nagyobb lélekjelenlétet, hidegvért és blazirtságot, mint az első, de kevesebb irodalmiságot, kidolgozást művészetet. Inkább efemer, rakétaszerű az egész, aki mondta a rögtönzés, a gúny kedvéért mondta és nem voltak meg benne azok a magasabb törekvések, stíluscsinálások, mi az első fajta causeurban megvannak. II. A szalonnal foglalkozni, foglalkozni annak benszülöttjével, a csevegővel és foglalkozni másodsorban mondáin nővel. Ez fentartója, célja volt a szalonnak. A szalon a XVIII. és XIX. században a nagyvilági asszony révén lett azzá ami, és a nő a szalon segítségével bontakozott azzá a pompás, elmés, előkelő jelenséggé, minő a mondani dáma. Hogy fejlődött ki a nagyvilági asszony ? Hogy lett a középkor aszketizmusa által elnyomott avagy a lovagkor által piedestalra emelt nőből a századok folyamán az a ha nagyon nem is tisztelt, de annál inkább imádott pompázus és luxuriosus, csillámlóan elmés, kifinomodott, okos, körmönfont, mondámn asszony, ki a szalonok úrnője, ki kaméleonszerűen változik önmaga és a mi hangulataink szerint, ki őszinteségi rohamokat tetet, számító, mint egy nyárspolgár, merész, szentimentális, gyermeki érzékenységű és gonoszságé egyaránt. Miként lett az a női típus, mely legkedvesebb, pszichológiai kísérletezésre alkalmatos tárgya a modern és múlt századi írónak ? Úgy vélem épen a szalonban. A nő titokzatossága összesűrűsítve az, hogy sohasem mond igent és nemet, de mindég talánt. Hogy szavai és mimikája, hangsúlyozása és mosolya között mindég ellentét van. Sohasem határozott, az utolsó pillanatig ingadozó és épen ezért könnyen ad határozott feleleteket. Ma más mint tegnap és nem bizonyos, hogy holnap olyan lesz, mint tegnapelőtt. Mindig másminőnek mutatja magát, mint ami, mi pedig nem egyéb, mint lénye banalitásának eltakarása a fátylakkal. Úgy vélem a szalon asszonya csak a fátyol által válik megismerhetővé. Ez a bájos, selymes, szitás sűrűbb, avagy ritkább toilette holmi a nő szymbóluma. Férfi sohasem hordta, egy ruhadarab sem áll távolabb a férfitől, mint ez. Mi a fátyol ? Célja az volna, hogy megvédje az arcbőrt a széltől, portól, tehát egész bizonyos, hogyaz utazásoktól eltekintve) nem az a célja. Minden női toilette detaillenek feltétlenül megfelel egy lelki, érzelmi detaille. A fátyol elrejti az arcot kissé, hálója mögül a szorgalmas női pók arcjátéka érthetetlenebb, különösebb lesz. És ezeknek a tetetéseknek, asszonyos bisztrióságoknak legalkalmasabb talaja a szalon. III. A szalon — legalább egy időben — nem volt más, mint holmi lelki előkelő és excluzív 846