Élet, 1912. július-december (4. évfolyam, 27-49. szám)

1912-07-01 / 27. szám

A SZALONRÓL A nyárspolgár, ha szalonra gondol, mindig holmi léha nagyon is mesterkélt gyülekezetét képzeli el felületes világfiaknak és napvilági asszonyoknak. Alantas borzalommal gondol vissza a XVIII. század szalonjaira, ha neta­­lántán művelődéstörténettel foglalkozván, tu­domással bir róluk. Fecsegnek és szerelmes­kednek , véli megvetvén és semmit sem tesznek. Holott a szalonélet alapja az emberek kölcsönös megbecsülése és egymás mellé ren­deltsége egy bizonyos társadalmi avagy intel­lektuális osztály keretében és az anyag, mely az embereket összetömöríti, vonatkozásba hozza egymással őket a csevegés. Szalon csak addig van valóban míg akad­nak emberek, kik csevegni tudnak, szalon csak ott lehet, hol az emberek csevegnek. Csevegni annyit tesz, mint beszélni anélkül, hogy vitatkoznának, anélkül, hogy előadást tartanánk, a csevegés valami kedves, vonzóan felületes középút a liritálás és a hűs tárgyi­lagosság között. A csevegés tartózkodó elsiklás a szubjectív előadás émelygés és az objektív elbeszélés unalmas kellemetlenségei között. Hogy magyar szalon nem volt épen a vitatkozás és a fejtegetés miatt az természetes. Szükséges, hogy a csevegésnek semminemű célja ne legyen magán a csevegésen kívül. A csevegéssel nem fér össze annak az aka­rása, hogy mást meggyőzzünk, hogy egy nőt meghódítsunk vagy megtartsunk. A cseve­gésnek legfőbb jellemzői: az egyéniesség, a temperáltság, a témák korlátlansága. Kétféle csevegőt lehet megkülönböztetni. Csevegő a monológban és a debatt­rozásban. Az első fajta tanrend az, ki szépen kidol­gozva, megstilizálva elmeséli egy élményét, anyagról, városról, könyvről és mi egyébről. Folyamatosan beszél, heve jóformán nincsen, a szavaknak súlyával, helyzeti energiájával tisztában van. Mondanivalójában aránylag kevés az aktualitás, a pillanatnyi hatásra törekvés csevegése egy elegáns cikk, hanyag, de biztos jellemzése tárgyának. A mondatok kifaragottak, a fordulatok zökkenésnélküliek és az egész elbeszélésből kiérezni a mellert. Ebből következik épen az, hogy a causeur­­ség majdnem egy egész embert kíván, ha a monológszerű causeurról van szó. Íróművész ritkán igazi causeur. A causeur olyan író, ki az Írásnak aránylag legkönnyebb és legna­gyobb pillanatnyi sikert nyújtó módját: a beszédet választotta. Ellenben az író oly cau­seur, ki az elbeszélésnek a legnehezebb és legklasszikusabb formáját: az írást használja. A causeurség másik formája a már fentebb említett debattírozó, dialógus csevegés. Ez több szellemességet kíván mint az előbbi, de kevesebb stílusérzéket, nagyobb lélekjelenlétet, hidegvért és blazirtságot, mint az első, de kevesebb irodalmiságot, kidolgozást művé­szetet. Inkább efemer, rakétaszerű az egész, aki mondta a rögtönzés, a gúny kedvéért mondta és nem voltak meg benne azok a magasabb törekvések, stíluscsinálások, mi az első fajta causeurban megvannak. II. A szalonnal foglalkozni, foglalkozni annak benszülöttjével, a csevegővel és foglalkozni másodsorban mondáin nővel. Ez fentartója, célja volt a szalonnak. A szalon a XVIII. és XIX. században a nagyvilági asszony révén lett azzá ami, és a nő a szalon segítségével bontakozott azzá a pompás, elmés, előkelő jelenséggé, minő a mondani dáma. Hogy fejlődött ki a nagyvilági asszony ? Hogy lett a középkor aszketizmusa által elnyomott avagy a lovagkor által piedestalra emelt nőből a századok folyamán az a ha nagyon nem is tisztelt, de annál inkább imá­dott pompázus és luxuriosus, csillámlóan elmés, kifinomodott, okos, körmönfont, mon­dámn asszony, ki a szalonok úrnője, ki kamé­­leonszerűen változik önmaga és a mi hangu­lataink szerint, ki őszinteségi rohamokat tetet, számító, mint egy nyárspolgár, merész, szen­timentális, gyermeki érzékenységű és gonosz­ságé egyaránt. Miként lett az a női típus, mely legkedvesebb, pszichológiai kísérletezésre alkalmatos tárgya a modern és múlt századi írónak ? Úgy vélem épen a szalonban. A nő titokzatossága összesűrűsítve az, hogy sohasem mond igent és nemet, de mindég talánt. Hogy szavai és mimikája, hangsúlyo­zása és mosolya között mindég ellentét van. Sohasem határozott, az utolsó pillanatig ingadozó és épen ezért könnyen ad hatá­rozott feleleteket. Ma más mint tegnap és nem bizonyos, hogy holnap olyan lesz, mint tegnapelőtt. Mindig másminőnek mutatja magát, mint ami, mi pedig nem egyéb, mint lénye banalitásának eltakarása a fátylakkal. Úgy vélem a szalon asszonya csak a fátyol által válik megismerhetővé. Ez a bájos, sely­mes, szitás sűrűbb, avagy ritkább toilette holmi a nő szymbóluma. Férfi sohasem hordta, egy ruhadarab sem áll távolabb a férfitől, mint ez. Mi a fátyol ? Célja az volna, hogy megvédje az arcbőrt a széltől, portól, tehát egész bizonyos, hogy­­az utazásoktól elte­kintve) nem az a célja. Minden női toilette detaillenek feltétlenül megfelel egy lelki, érzelmi detaille. A fátyol elrejti az arcot kissé, hálója mögül a szorgalmas női pók arcjátéka érthetetlenebb, különösebb lesz. És ezeknek a tetetéseknek, asszonyos bisz­­trióságoknak legalkalmasabb talaja a szalon. III. A szalon — legalább egy időben — nem volt más, mint holmi lelki előkelő és excluzív 846

Next